Annak idején féltek tőlem. Nem azért, mert veszélyes voltam. Azért, mert engem senki nem ismert. nem tudták, hogy mire vagyok képes, hogy mi a háttér történetem. És ami az ember előtt van, de ismeretlen, attól mindig féltem. Itt a börtönben íratlan szabályok vannak. Szabályok és módszerek a túléléshez. Nem akartam elővenni és kihúzni magamból azt az énem, amire nem vagyok büszke. Nem akartam az az ember lenni, aki balhét csinál. De két választási lehetőségem volt: vagy a dolgok végére járok, vagy itt rohadok meg a sitten. És hiányzott Claire. Hiányzott az illata, a mosolya és a nevetése. Eddig belőle táplálkoztam. Most viszont elvették tőlem. És mindent elfogok követni annak érdekében, hogy újra visszamenjek hozzá. Egy mozdulattal húztam le magamról a felsőt és taszítottam a koszos padlóra. Dimitri látta rajtam, hogy van mitől félni, ezért oldalra csúszott a padon. - Engem ne keverj bele - sziszegve megcsóválta a fejét, viszont és megragadtam a vállát, a padról felhúztam, majd a legközelebbi rabnak löktem őt. Dimitri teste a rab ölébe zuhant, akinek ebéde az ölébe. Egy perc alatt óriási balhé keveredett. Az asztalnál ülők egymásnak estek. Dimitri védte magát, minden ütést és rúgást rutinosan kivédett. - Rohadj meg Daxton! - nem tudtam rá figyelni, hiszen a tömeg verekedés közben egy rab felém száguldott. Egy üres tálcát a kezembe vettem, majd egy óriási pofont adtam neki. A fickó teste oldalra zuhant, majd mögötte jött a következő ember. A célom az volt, hogy a felfordulást kihasználva, sarokba szorítom az embert, akitől még az őrök is félnek. Merész húzás volt, de én ilyen vagyok. Erőt vettem magamon, átcsúsztam a legközelebbi asztalon, átugrottam egy rab felett és kikerültem a tömeg bunyót. A vörös szirénák hangosan sípolni kezdtek, az őrök pedig egymás után szaladtak le a vas lépcsőn. Dimitri a terem másik oldalán volt, jól állta az ütéseket, ezért a fickó felé fordultam. Szinte lassított felvételben láttam, hogy öngyújtóval a kezében a cellák felé sétál. El kellett kapnom. Nem hagyhatom megszökni, beszélnem kellett vellett. Egy rabot sikeresen gyomorszájon rúgtam, egy következőt pedig az asztalokra löktem. A düh és a téboly felülkerekedett rajtam. Minden erőmmel arra koncentráltam, hogy kövessem a fickót, aki a cellák felé sétált. Ő nyugodt volt tudta, hogy követem. Minden úgy történt, ahogy a filmekben szokott. Jól elterveztt börtön verekedést kihasználva félre vonolunk, hogy megvitassuk, ami ránk tartozott. - Jó terv! - amint becsuktam magunk mögött a cella ajtaját, ő keresztbe font kezekkel megállt előttem. Egy kigyúrt, fekete férfi volt. Tetoválásai nem voltak kivehetőek, hiszen sötét bőrén szinte szertefoszlottak. - Te Daxton Blake vagy - fekete szemével alaposan végig mért engem, bár nem ijesztett meg: tudtam, hogy félnem kéne. - Mi szél hozott? - lassú mozdulattal foglalt helyet a padon, és figyelt rám. Éreztem, hogy ingyen nem jutok információkhoz, ezért kihúztam zsebemből a doboz cigit. Felé dobtam, ő elkapta.

- Alekszejev miért hozatta be a ketrecharcosokat? - a kérdésem pontos volt. Ezzel elárultam azt, hogy én magam is az vagyok. A kérdés már csak az, hogy hajlandó e nekem segíteni. Fekete férfi nem tünt segítőkésznek, igazából pont leszarta, hogy mit kérdeztem. Viszont az a fajta ember vagyok, akit könnyen ki lehet hozni a sodrából. Főleg úgy, hogy az illető következmények nélkül segít. - Örülnék ha együttműködő lennél - sziszegve közelebb léptem hozzá, majd végig néztem rajta. - Veszélyes embernek tűnsz. De én is az vagyok!

- Tudom - vonta fel a szemöldökét. - Sok mindent tudok rólad és a barátodról - úgy bökött az ajtó felé, mintha Dimitri mögöttem állna. A hangzavar és a sziréna szó miatt tudtam, hogy ez lehetetlen, de fogytán volt az időm.

- Ketyeg az óra, segítened kell nekem! - emeltem fel a hangom. - Tudnom kell, hogy mit tervez velünk! - széttártam a kezem. - Ha nem mondod el, kiverem belőled! - alig tudtam befejezni, hiszen ő felállt. Nálam jóval magasabb volt, ezért hirtelen úgy éreztem magam, mint akit menten eltaposnak. El is felejtettem, hogy ekkora ember. A picsába!

- Miből gondolod, hogy én tudom?

- Látszik rajtad, hogy te mindent tudsz - rántottam meg a vállamat. - Ezért, ki vele! - fontam össze a kezem. Nevetve odébb sétált, kezét kényelmesen hátra tette. Úgy nézett ki, mint aki üzletelni akar. Nyitott voltam az üzletekre. Mindegy, hogy mit kér, vagy mit akar. A lényeg, hogy információkat tudjak meg.

- Mit adsz cserébe? - elnevettem magam, hiszen éreztem, hogy erre fogunk kilyukadni. Szerencsétlenül tártam szét a kezem, hiszen nem tudtam mit adni. - Egy doboz cigit? - vissza dobta, a mellkasomról a koszos földre esett. Felvont szemöldökkel hátra léptem, majd bólintottam. - Taknyos vagy ehez! - emelte fel a hangját. - Fel sem fogod, hogy mekkora nagy szarban vagyunk! Azt hiszed, hogy azért hoztak ide minket, hogy bezárjanak? - közelebb sétált, majd taszított rajtam. Testem a rácsnak zuhant, a fejemet pedig beütöttem. Minden fájdalmat képes vagyok elviselni. Mindegy, csak mondja meg.

- Segítened kell nekem - csóváltam a fejem. - Meg kell tudnom, hogy mit akarnak csinálni!

- Alekszejev részéről ez egy üzlet! - a plafon felé pillantott, majd folytatta. - Kiválasztotta a legjobb harcosokat, akik neki fognak dolgozni. Undorító, föld alatti viadalokon és illegális harcokon fogunk részt venni. Ha nyersz, ő kapja a pénzt, hiszen az ő harcosa vagy. Ha veszítesz: nem veszi többé a hasznodat - amikor megfordult, utána fordultam.

- Ezt mégis hogy érted?! - kiabáltam. - Ha nyerek, ő viszi a pénzt? És ha nem nyerek?

- Akkor nincs szüksége rád, és megöl - sziszegte, majd bólogatni kezdett. - És neked ezért nincs választási lehetőséged! Az oroszok régóta csinálják ezt. Mit gondolsz, a rendőrök miért nem avatkoznak közbe? - mosolygott. - Azért, mert tudják, hogy a biztos halálba mennének. Alekszejev hozott be titeket. Ez azt jelenti, hogy őt képviselitek. Ha megnyeritek a bunyót, pénzt visztek neki, és életben maradtok. Ha valami rosszul sül el, akkor meghaltok - vonta fel a szemöldökét. - Nincs választási lehetőségetek! Csak harcolni tudtok! - azt hittem, hogy rosszul hallok. Nem akartam elhinni, amit ez az ürge mond. A fejem zúgni kezdett, a szívem pedig kalapálni. Úgy éreztem, hogy nyakig benne vagyok a szarban. Nyeltem egyet. A félelmet leplezni sem tudtam. Éreztem, hogy ennek az egésznek komoly következménye is lehet. Nem akartam harcolni, nem akartam a kezemet bemocskolni. - Érted már? - biccentette oldalra a fejét. - Nyersz, vagy meghalsz!

- Az én lányom nem ilyen! Nem fér a fejembe, hogy hazudhattál nekünk! - apa becsapta maga után az autó ajtaját és intett, hogy most azonnal menjek be a házba. Szégyelltem magam, hiszen a rendőrségen kellett felszednie. Egész úton sírtam és rettegtem Daxton miatt. Apa nem tudta, hogy mi történt Oroszországban. Csak apró részleteket tudott. Ép eleget ahhoz, hogy megutáljon és kiakadjon. - Menj be a házba! - motorháztetőre csapott, de én a fejemet ráztam.

- Fogalmad sincs arról, hogy mi történt - vastag kapucnis pulcsimat magam köré tekertem, majd a fejemre húztam. - Daxton...eltűnt! - sírva mondtam ki a szavakat, eléggé fájt ahhoz, hogy összetörjön a szívem. - Apa, kérlek, figyelj rám...

- Nem! - kiabálva megrázta a fejét. - Jelen pillanatban nem tudom, hogy mire gondoljak, ezért annyit kérek, hogy menj be a házba! - nem kellett kétszer kérnie. Befutottam az ajtón, majd becsaptam magam mögött. Remegtem, ideges voltam és sírtam. Anya oda futott hozzánk, ijedtem magához ölelt, majd eltaszított. Olyan volt, mintha a szívemet tépték volna ki. Mintha kitéptek volna egy darabot belőlem. De volt ennél nagyobb baj is.

- Claire... - simogatta a hajam. - Elmondanád, hogy mi történt, kicsim? - vörösre sírt a szemét, ezért utáltam magam. De nem csak ez volt a baj. Nem csak ez...

- Anya... Daxton... - fürkésztem az arcát, de nem tudtam befejezni. A szívem szakadt meg, úgy éreztem, hogy mindennek vége. Fájt a szívem, sajgott a mellkasom. Belepusztultam a gondolatba is, hogy Daxtonnak végleg nyoma veszett. És pocok sem tud tenni. Annyit mondott, hogy a rendőrök nem tehetnek semmit. Mi a pokol történik itt?!

- Menj fel a szobádba, kicsim - szipogta anya, majd elengedte a kezem.