Nem mondom, hogy féltem, de teljesen nyugodt sem voltam. Rettegtem a tudattól, hogy vár rám egy interjú, ahol kérdésekkel fognak bombázni. Nem voltam tapasztalt, de ismertem a szokásokat. Elmondom, hogy ti is tudjátok, hogy mi vár ma rám: a két harcost hosszú asztal mögé ültetik. Úgy bánnak velük, mint az istenekkel. A seggüket is kinyalják, szoba hőmérsékletű vizet tesznek, a névtáblák mellé. A két harcos mögött testőrök szoktak állni, hogy lépjenek, ha elfajulnának a dolgok. Ezek az interjúk, olyanok, mint az időzített bombák, mindig a közepén robbannak fel. Az emberek undorító, ocsmány kérdésekkel szokták a harcosokat bombázni. Direkt úgy fogalmazzák meg, hogy a kérdés sértő legyen. Így tesztelik a harcosokat, akiknek agyát direkt húzzák. A tűrőképességeik határát feszegetik, és az sem számít, ha egymásnak ugrasztják a két harcost. Talán féltem. Leginkább attól, hogy ez az egész Clairet is érinti. Nem akartam, hogy bántódása essen. És ahogy közeledik az este, egyre jobban éreztem azt, hogy hiba volt velem jönnie. A kád forró víz sem terelte a gondolataimat. A hátam nem gyógyult meg teljesen, a meleg víz szinte marta a sebeket, de jobban voltam. És azt is tudtam, hogy ez azt estét fejben kell eldöntenem. Ma kell tennem azt, amire eddig még soha nem voltam képes: befogni a pofámat. - Min agyalsz? - Claire a sarokkád szélére ült, kezét a meleg vízbe tette, majd mosolyogva felém pillantott. Fürkészte az arcomat, próbálta kiolvasni, hogy mire gondolok, vagy mit érzek. Az volt a baj, hogy én magam sem tudtam. Azt tudtam, hogy vár rám egy ing, és egy vasalt öltöny, hogy azt a látszatott mutassam, hogy vagyok valaki. Csak azt nem tudták, hogy nem az öltöny miatt leszek valaki. - Félsz - bólintott alig láthatóan. Fekete keretes szemüveg mögött csillogott a szeme ahogy rám nézett. Hosszú barna haját szoros kontyban viselte, de pár tincse az arca mellé lógott. Szívesebben tölteném mással az estét, jobban lennék vele, mint egy hatalmas stúdióban, annyi újságíró között. - Nincs mitől félned. Inkább nekik van félni valójuk - közelebb ült, vállamra helyezte a kezét, majd folytatta. - Azért, mert képes vagy megnyerni - fúrta tekintetét az enyémbe. - Azért, mert kitűnő harcos vagy! Nem láttam még nálad jobban - simogatta a bicepszemet. - És egyébként is egyben szeretnélek vissza kapni - kuncogása miatt én is mosolyra húztam az ajkam, de ez nem csalogatta el a sötét felhőket. - A lényeg az, hogy az interjú közben ne durranjon el az agyad. Pocok is elmondta, hogy azon lesznek, hogy felhúzzanak a harc előtt - folytatta halkan. - Ne add meg nekik ezt az örömet! - mélyen a szemébe pillantottam, felültem, majd puszit nyomtam az arcára.

- Te vagy a legjobb dolog az életemben - a forró gőzfelhő között óvatosan cirógattam az arcát, közben végig néztem rajta. - Ha ma estére nem lenne program, akkor most behúználak magam mellé - befejeztem, amikor sziszegve elengedte a kezem, és elpirulva végignézett rajtam. - Tudom... - forgattam a szemem. - Semmit nem szeretnék elsietni. De ez még nem jelenti azt, hogy nem vágyok rád - kiszálltam, kezembe vettem a törölközőt, és a derekamra tekertem. Claire próbálta leplezni, de megvan elégedve a külsőmmel. Nem szeretnék dicsekedni, de jó formában voltam! Az már más kérdés, hogy be voltam szarva.

- És én is vágyom rád - vizes derekamat átkarolta, két kezét a mellemre helyezte és kicsiket pislogva felnézett rám. - De azt hiszem, hogy valami a szeretkezésnél is fontosabb - ajkára tapasztottam a szemem, hiszen nem tudtam betelni vele. Szükségem lenne rá, de a bennem lakó fenevad többet akarna. Nem érné be a mindennél, kevesebbel. - És nem kell mondanom, hogy mi - kinyitotta az ajtót, ezért utat adott a pokolba. Az igazi pokolba, amire még nem voltam felkészülve!

Túlságosan nagy volt a tömeg! Emberek ezrei foglalták el a termet és egymás szavába vágva várták a két harcost. Székek nem voltak, hiszen az izgatott újságírók az asztal elé araszoltak. Mindenki mikrofont tartott a kezében, szinte zengett az épület. Pocok és én a fal mellett álltunk, gondterhelten szemezgettünk a két székkel, ami a harcosokat várta. Tudtuk, hogy a két ajtó mögött ott van a két férfi, akik ma este találkoznak. Pocok tanácstalan volt. Kalapját nem viselte, és kifejezetten szótlan is volt. Tudtuk, hogy a fél világ itt van. Nem szó szerint, de kijöttek a tévéből is. Fekete kamerán közvetítették az egészet. Kényelmetlenül éreztem magam, ezért a hosszú nyakas pulcsimat megigazítottam. - Kicsit meleg van itt - pocok nem hallotta, hiszen az újságírók hangos beszélgetése mindent elzárt. És csak reménykedni tudtam abban, hogy Daxton felkészült lelkileg. Tudtam, hogy ott áll az ajtó mögött. Tudtam, hogy izgul, ezért kifutottam az ajtón. A folyosón megkerestem őt, majd hátulról átkaroltam. Akkor hallottam először, hogy nevet és őszintén mosolyog. Hatalmas kő esett le a szívemről, amikor a barna ajtó előtt állva felém fordult. Arcomat a keze közé zárta, közben hallottuk, hogy elkezdték felkonferálni az estét. Mély sóhaj hagyta el a száját, majd a plafon felé pillantott.

- Csak le legyen jóképűbb nálam - kijelentésén elnevettem magam, hiszen végre úgy éreztem, hogy megnyugodott. - Mondjuk az lehetetlen, igaz? - arcomat simogatta, miközben megigazítottam a nyakkendőjét és a lakkozott haját. - Ezt igennek veszem! - nyomott egy puszit a homlokomra.

- Persze, hogy lehetetlen! - érintettem meg a kézfejét. - A történtekhez képest, nagyon jól nézel ki - néztem végig rajta. - Jót tett neked a fürdés!

- Te teszel jót nekem - suttogta alig hallhatóan. Elérzékenyülve oldalra biccentettem a fejem, hiszen nem gondoltam volna, hogy ketten eljutunk eddig. Még mindig emlékszem arra, hol kezdtük. Utáltuk egymást. Legalábbis nem kedveltük. Aztán minden úgy történt, ahogy történnie kellett. Megismertük egymást, majd egymásba szerettünk. És most itt állunk Moszkvában, és várjuk, hogy kezdetét vegye az interjú, ami sok dologról lehúzza a lepelt. - És örülök, hogy együtt csináljuk végig - érintette meg az egyik tincsemet. - Boldog vagyok, tudva, hogy mellettem vagy és támogatsz engem - szavait már alig hallottam, hiszen a mikrofonba monoton hangon beszéltek. Miután felkonferálták és elmondták a szokásos szöveget, tudtuk, hogy hamarosan Daxon neve következik. És akkor be kell mennie, le kell ülnie, hogy az ellenfele is helyet tudjon foglalni. - Vissza kell menned - súgta a fülembe. - Menj, és nyugodt leszek, hiszen tudom, hogy ott vagy - könnyes szemmel léptem hátra, de kezét nehéz volt elengedni. Nem akartam őt elengedni. Szerettem, mint még soha. - Szeretlek - mondta.

- Én is szeretlek - motyogtam, majd elengedtem a kezét, és vissza futottam a terembe. Az ajtót alig tudtam belökni, hiszen álltak előtte. Valakit meglöktem, ezért bocsánatot kérve pocok mellé álltam, aki megragadta a kezem. - Minden rendben! Daxton jól van - pillantottam a szemébe. Megkönnyebbülten felsóhajtott, majd a mikrofon mögött ácsorgó férfi felé pillantottunk. A fényképezőgépek vakuja és a fények egymás után világítottak. Én magam sem hittem el, hogy ennyi embert érdekel a küzdő sport. De mégis így van! Több ezer ember azért volt itt, hogy híressé tegye Daxtont....csak azt nem tudták, hogy neki nem ez a legfőbb célja.

- És akkor következzen a harcos, akit fájdalomra tanítottak! A harcos, aki a földről küzdötte fel magát egészen a nagyok közé! Következzen az ember, aki mindössze hetven kilogram súlyával, egy szempillantás alatt győzte le ellenfeleit! Jöjjön az ember, aki nem csak gyorsan vált ismertté, de képességei miatt köszönheti, hogy annyian félnek tőle! Hölgyeim és uraim...Daxton Blake! - az ajtó szinte azonnal oldalra nyílt, Daxton pedig besétált rajta. Megfontolt, nyugodt lépésekkel közelítette meg az asztalt, hiszen két testőr, és Billy is mögötte volt. Nem pillantott felénk, hiszen a fényképezőgépek vakuja bántották a szemét. Leült a névtábla mögé, kezét az asztalra helyezte és előre pillantott. Találkozott a tekintetünk, és elmosolyodtam. A szeme sem rebbent, innen tudtam, hogy koncentrál. Az emberek szinte azonnal az asztal elé futottak. Egymás szavába vágva motyogtak, érthetetlenül beszéltek. Pocok és én is közelebb mentünk, bólintással jeleztük, hogy még nem kell válaszolnia semmire. Daxton előre nézett, viszont kizökkent, amikor a mikrofonba újra megszólalt a férfi, aki felkonferálta a következő embert. - Most, hogy Mr. Blake elfoglalta méltó helyét, hagyj mutassam be Oroszország bajnokát! Hagyj mutassam be a férfit, aki egymás után négy győzelmet hozott haza! Következzen a bajnok, akinek neve köreinkben szinte istenként szól! - szinte lassított felvételben láttuk, hogy az ajtó két oldalra vágódik. Láttuk, hogy Daxton megfeszül, lassan az ajtó felé néz. Fél szemmel láttam, hogy a szemöldökét ráncolva, hirtelen kihúzza magát. Billy és a testőrök mocorogni kezdenek. Billy felénk pillantott, pocok mondott valamit, de nem értettem, mert ebben a pillanatban belépett a bajnok, aki ellen Daxton harcolni fog. - Oroszország büszkesége, a harcos, aki pár év kihagyás után visszajött, hogy visszavegye méltó nevét a köreinkben...

- Mi a kibebaszott édes faszom... - ordította pocok.

- Dimitri Fury!! - és ekkor történt, hogy Dimitri besétált a terembe, Daxton pedig hátra lépett, a szék pedig a padlóra zuhant.