Biztos tudni akarjátok, hogy mi történt a tegnapi napon. Fogalmazhatnék pontosabban, de tudom, hogy felesleges. Amikor a lépcső felé igyekeztem, megpillantottam egy lányt. Alapjáraton nem vagyok az a fajta férfi, akinek könnyű lekötni a figyelmét, viszont neki kibaszottul sikerült. Csak hátulról láttam, de a szívem mélyén éreztem, hogy közbe kell lépnem. Nem érdekeltek a következmények. Órák óta forrt bennem a düh, ami előbb-utóbb biztos, hogy robbant volna. Próbáltam magamban tartani akkor, amikor a lány mellé álltam és elküldtem a fickót, aki csendben utána jött. Az ilyen alakoknak legszívesebben kitaposnám a belét, és addig rúgnám őket, amíg mozognak. Az ijedt lány biztos azt hitte, hogy rá sem néztem. Nagyot tévedett! A világ legszebb tekintete azon az éjszakán rabolta el a figyelmemet. A sötétben úgy csillogott az ártatlan tekintete, mint egy most született báránynak. A kisugárzása arról árulkodott, hogy ő nem ide való. Mogyoróbarna haja gondosan össze volt fogva, ezért a szív alakú arca szépségében nem csak én gyönyörködhettem. A srácnak nem voltak jó szándékai, ezért csendben imádkoztam, hogy fogadjon szót nekem. Nem volt kedvem beverni a képét. A srác lelépett, miután észrevette, hogy velem nem okos dolog szórakozni. A csaj hálás pillantásokkal nézett rám. Nem akartam a szemébe nézni, hiszen tudtam, hogy ha úgy teszek: elgyengülök. Egy kibaszottul erőszakos és könyörtelen összecsapás várt rám, ezért csak magára hagytam. Ez történt tegnap este! Ami utána következett, arra nem voltam ennyire büszke.

- A bajnokunk még reggel kilenc órakor alszik? - félálomban voltam, amikor valaki a lábamat elkezdte rugdosni. A nyert meccs miatt annyira elfáradtam, hogy félholtként zuhantam a matracra. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy fizikai szempontból mindenem fájt. A hátamon és a nyakamon található zúzódásokról pedig ne is beszéljünk. A mérkőzés elején tudtam, hogy az érintetlen arcomon zúzódások lesznek, de arra nem számítottam, hogy mindenem fájni fog. - Csipkerózsika?

- Anyád a kibaszott Csipkerózsika - az egyetlen párnámat a fejem alá húztam, majd ujjaim közé vettem a pokrócot és betakartam vele a fejem. - Ha nem akartok meghalni, akkor azt tanácsolom, hogy hagyjatok békén - szuszogtam halkan.

- Vár a Harvard Egyetem! Takarodj ki az ágyból és zuhanyozz le - pocok akkora hévvel rántotta le rólam a pokrócot, hogy utána sem tudtam nyúlni. Mérgesen nyitottam ki a szemem, hiszen nem akartam elhinni, amit az imént mondott. - Daxton Blake! - teljes nevemen szólított, ezért felálltam, kirántottam kezéből a takarót, majd kicsiket pislogva feltettem a kérdést:

- Mi a bajotok van velem? Tegnap este megnyertem egy kurva ökölcsapást - léptem közelebb hozzá. - Legalább annyira tisztelnétek meg, hogy békén hagytok - fejemmel a matrac felé böktem. - Komolyan mondom, hogy szálljatok le rólam! Nincs kedvem az egyetemen szopni - kezemet széttártam, majd mélyen a szemükbe néztem. Nekem senki nem parancsolhat. Ha mégis elfogadom valakinek a tanácsát, az azért van, mert fontolóra veszem. Viszont mindenem fájt, az arcomat és a szemem környékét is bevérzett sebek takarták. Kurvára nem volt kedvem egyetemre menni. Egy dologra vágytam, az pedig az alvás. Bár gyerekkoromban is megtanultam, hogy lehet szétvert fejjel túlélni a hétköznapokat. Mégis a szemem előtt volt a jelenet, amikor belépek az egyetem ajtaján és mindenki suttogva pillant rám. Tegnap éjszaka rengeteg hallgató volt az ökölcsapáson, ezért biztos vagyok abban, hogy sokan felismernének. Főleg az a lány! Ti is emlékeztek rá, igaz? Arra a lányra gondolok, akinek megmentettem a csinos fenekét, attól a perverz állattól. Érdekes ezt kijelenteni, de a lelkembe égett a tekintete. Mellettem állva úgy nézett rám, mint egy kicsi egér a megmentőjére. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy a belőle áradó ártatlanság simogatja a lelkem és teljesen hatással van rám. Arról pedig ne is beszéljünk, hogy gyönyörű volt. Tipikus insta celeb lány, viszont volt benne valami, amitől más mint a többi. Mindegy! Soha többé nem látom, ezért ezen nem is fogok többet rágódni.

- És mi nagyon büszkék vagyunk rád - pocok előhúzott egy dossziét, majd szemembe nézve átnyújtotta. - De a helyedben én meggondolnám az egyetemet - biccentett. - Egy lehetőséget adok a kezedbe. Egy olyan ösztöndíjat, amiért mások ölni tudnának - kacsintott, majd rájöttem arra, hogy minden bizonnyal hamisította. De kit érdekel, ha úgy néz ki, mint az eredeti? - Tanulj és szerez diplomát - rántotta meg a vállát. - Ha nem tetszik, akkor lépj le és maradj itt - szétnézett az edzőteremben, majd a szemöldökét ráncolta. - Egyébként minden éjszaka itt fogsz aludni?

- Van más választásom, faszfej? - vállát meglöktem, majd a papírokat a tenyerembe gyűrve a mosdó felé igyekeztem.

- Tegnap este nem tudtunk elérni! Egy kicsit aggódtunk érted - anya hangja szólalt meg, miközben a kétszárnyú, fehér ajtó előtt vártam, hogy kezdetét vegye az előadás. A teremben már sokan elfoglalták a helyüket, de anya hívott, ezért nem akartam telefonálással zavarni a többieket. A letisztult, fehér és modern folyosón sokan nevettek és telefonozva várták, hogy a professzor is megjelenjen. Egy kicsit izgultam, ezért zavartan falnak támasztottam a hátamat.

- Ne haragudjatok! Peyton és én kimozdultunk egy kicsit és nagyon nem volt térelő - ujjamra csavartam a hajam, hiszen mindig ezt teszem, amikor mérges, vagy feszült vagyok. Utáltam anyuéknak hazudni, de mégsem mondhattam el, hol voltam tegnap este. Apa és anya nem szeretik az erőszakot, ezért gondoljatok bele, mit csinálnának, ha elmondanám azt, hogy ketrecharcot néztem. Eldurrana az agyuk és vissza költöznénk oda, ahonnan jöttünk.

- Máskor szólj nekünk, ha ilyen lesz! - vette át a telefont apa. - Legalább tudni fogjuk, hogy hol vagy és mit csinálsz!

Apa mindig szigorúan tekintet ezekre a dolgokra. Tudtam, hogy miért féltenek ennyire, ezért csak szófogadóan mosolyra húztam az ajkam. Néha viszont ciki tud lenni, hogy az embert még húsz évesen is tíz évesként kezelnek. Néha úgy érzem, hogy az aggodalmuk már túlzás, de ilyenkor próbálom lenyelni a torkomban keletkező gombócot. Én vagyok a gyerek, ők pedig a szülők. - Igazad van apa! Ne haragudj rám... - de nem tudtam befejezni, mert amikor oldalra pillantottam...megláttam őt. Most biztos azt kérdeznétek, hogy "kit"? Erre én azt válaszolnám, hogy "a jóképű férfit, aki tegnap este megmentett engem": Nem akartam hinni a szememnek, ezért robotra emlékeztető mozgását megállás nélkül figyeltem. Az agyamba égett, hogy a padlót nézve ránt egyet a táskáján, kezét pedig a fehér nadrág zsebébe süllyeszti. A fekete haja pár tincse a szemöldöke felé lógott, ezért egy mozdulattal hátra túrta a tincseket. Istenem! Figyelitek, hogy a mellkasom szaporábban emelkedik? Érzitek, hogy a pulzusom a magasba szökik? A srác akkor pillantott felém, amikor megállt a fehér ajtó előtt. Ebben a pillanatban találkozott a tekintetünk. Szavakkal nem tudom megfogalmazni azt, ami megjelent a jóképű arcán. Pupillái tágulását kiemelte a szemében található csillogás, és a pajzsra emlékeztető arca. Érezhető volt, hogy ő nem akárki. Alaposan végig néztem rajta, hiszen vonzotta a tekintetem. Oldalra akartam pillantani, de fogságba ejtett. Ott állt velem szemben, és csak nézett. Úgy éreztem, hogy megközelíthetetlen, kifürkészhetetlen és elérhetetlen. - Szia - pillantottam a szemébe. Ne kérdezzétek, hogy miért köszöntem. Talán azért, mert másodpercek óta mozdulatlanul álltunk egymással szemben. Jegeskék szemével végignézett a testemen, majd beharapta az ajkát. Nem mondott semmit, csak megigazította az egy vállán pihenő táskát, és belépett a terembe. - A kurva életbe... - támaszkodtam a falnak. - Ő meg mit keres itt?

- Hogy mondod, kisasszony?! - ekkor eszméltem fel és jöttem rá arra, hogy apa még mindig vonalban van. Sűrű bocsánatkérés után bontottam a vonalat, majd beléptem a terembe, ahol ő már bent volt. Minden lépésem közben imádkoztam, hogy legyen még hely.

- Bárhová, csak ne mellé... - a padok felé pillantottam, de amikor megláttam egy szabad helyet, azonnal megindultam az irányába. Most biztos azt gondoljátok, hogy megszabadultam az ördögtől. Én is azt hittem. De amikor szóltak, hogy foglalt a hely, nem volt más választásom. Az utolsó szabad hely előtt megállva, a padra mutattam. - Szabad ez a hely? - a fekete táskája a széken volt, ezért csak én maradtam állva. Égett az arcom, és felkúszott a pulzusom. A jóképű férfi, előre pillantott, majd kezét összekulcsolta az asztalon. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy elmondhatatlanul jóképű. Más, mint a magazinok címlapján szereplő zöld szemű férfiak. Volt benne valami, ami gyönyörűvé tette. Az arca tökéletes volt. A haja sötét, a tekintetében pedig volt valami, ami erős félelmet keltett bennem. Biztos voltam abban, hogy ő nem átlagos rossz fiú. Érezni lehetett a belőle áramló tesztoszteront, a férfias erőt és talán a veszélyt is. Ti is látjátok a puha ajka szélén megjelenő mosoly vonalakat? Látjátok a ravasz tekintetét, ahogy összehúzza szemét? És ti is arra számítotok, hogy ma még ki fog húzni a sodromból? Szinte éreztem, hogy gondolkozik, hiszen nyelvét, mozgatni kezdte a csukott szájában. Éreztem, hogy direkt csinálja. Ott álltam, miközben minden hallgató ült, és kórusban köszöntek a professzornak, aki homlokát ráncolva engem nézett. A fekete hajú férfi kényelmesen hátradőlt a széken, összefonta fehér pólóján a karját, majd a szemembe nézett, és így szólt:

- Mit adsz a helyért cserébe?

Annyira mérges lettem, hogy nem gondolkoztam. Magam is meglepődtem, amikor megfogtam a táskáját és egyenesen az ölébe dobtam. Igen! Pontosan ezt csináltam. A férfi pislogás nélkül figyelte, hogy leülök mellé és előre nézek. Láttatok már horror filmet, amiben a gyilkos hátborzongató tekintettel ijesztgeti áldozatait? A fekete hajú férfi is pontosan ugyanígy nézett rám. De várjátok ki az előadás végét! Ígérem, hogy élvezni fogjátok!