- Daxton nagyon fontos nekem, apa - a családi asztalnál ültünk és próbáltam apa fejébe verni azt, hogy ne tegyen és ne mondjon semmi bántót, mert Daxton az életem értelme. Ha ezen az ebéden valami rosszul sül el, akkor egész életemre haragudni fogok apára, akit túlságosan ismerek, és tudom, hogy nem egy gondtalan ebéd vár ránk. Apa szigorú tekintettel ült az asztal egyik székén és újság mögé rejtette az arcát. Már fel volt öltözve, anya is megtisztelte Daxton érkezését, de ez még nem jelenti azt, hogy mindketten várják a  nagy bemutatkozást. Nem tudom máshogy hívni, hiszen most először fogom bemutatni Daxtont apának és anyának. És azt hiszem, hogy nagyon féltem. Részben azért, mert Daxton edzés után érkezik, ezért nem tudom, hogy milyen állapotban lesz. De bíztam benne, ezért azt éreztem, hogy minden rendben lesz. Anya nagyon finom csirkét és halász lét készített, hiszen elmeséltem, hogy Daxton komoly edzés tervet vezet, ezért szereti a húst. Részletesen nem mondtam el, hogy egy ketrecharcos, aki fél hónap múlva Moszkvába repül, és ha minden jól megy, akkor én vele tartok. De azt hiszem, hogy vannak olyan dolgok, amiket korai lenne még elmondani nekik, nem igaz? - Miért nem mondasz semmit? - támaszkodtam az asztalra. - Daxton mindjárt itt lesz - figyelmeztettem, hiszen nagyon úgy tűnt, hogy apát nem érdekli az, hogy Daxton szeretne nekik bemutatkozni. Mérgesen pillantottam anyára, aki forró levest helyezett az asztal közepére, majd vállát rántva így szólt nekem:

- Az apák már csak ilyenek, Claire - kezét a vállamra helyezte, majd gyorsan hozzátette. - Örülünk annak, hogy bemutatod a barátodat, csak...

- A magad nevében beszélj, édes - apa fintorogva felé pillantott, majd letette az újságot, és mosolyt erőltetett az arcára. - Hol van már az említett úriember? - kezével ásított egyet, ezért csípőre helyeztem a kezem. Látta rajtam, hogy rosszul esik a viselkedése, ezért gyorsan hozzátette. - A munka miatt vagyok fáradt. Ne értsd félre, szívem - nézett a szemembe. - Kíváncsi vagyok a barátodra, a probléma csak az, hogy...

- Az, hogy egyáltalán nem vagy kíváncsi rá! - fejeztem be helyette. Apa hátradőlt a széken, majd bólintott egyet.

- Azt mondtam, hogy hívd át ebédre. Azt is mondtam, hogy jöhet nyugodtan, de azt már nem, hogy örülök neki! - emelte ki. - Jöjjön ide, mutatkozzon be, és utána elmondom, hogy örülök neki, vagy sem! - de apa nem tudta befejezni, mert valaki megnyomta a csengőt. Az apró hang miatt szinte kiugrott a szívem a helyéről, ezért vörös arccal a fehér bejárati ajtó felé pillantottam. Mondanom sem kellett, hogy Daxton megérkezett, hiszen apa, a szemét forgatva felállt, és átkarolta anya vállát. - Jöjjön akkor! - mutatott az ajtó felé. Összetettem a kezem, és elhúztam az ajkam.

- Fogadjátok őt szeretettel - suttogtam. - Nagyon szeretem őt - néztem végig rajtuk. - Nem mutatnám be, ha nem így lenne...

- Tudom! Sok a duma, csillagom - bökött apa az ajtó felé. Hevesen dobogó szívvel és erős gyomorgörccsel nyitottam ki az ajtót, hiszen ez lesz az első találkozásuk. Én mindenki tudja, hogy ez egy meghatározó pillanat. Általában ilyenkor dől el, hogy a szülők fogják e kedvelni a lány barátját. És azt hiszem, hogy én is ettől féltem, de amikor megpillantottam Daxton arcát, minden félelmem elszállt. A lélegzetem elállt, amikor az ajtóban állva megpillantottam őt. Hirtelen nem tudtam, hogy mit mondjak, ezért könnyes szemmel szemezgettem a vörös rózsa csokorral, amit a kezei között tartott. Nem is a rózsák, nem is a vörös, gyönyörű árnyalata, hanem az ő szemének a fáradt csillogása. Kimerült volt. Fáradt és talán gyenge is. Láttam rajta, hogy nem volt könnyű napja, ezért átvettem a csokrot, majd megérintettem az arcát.

- Szia - fürkésztem a karikákat a szeme alatt. - Hogy vagy? - szemezgettem a tekintetével, de mintha valami nem lenne rendben. A homlokát ráncolta, ajkát összeszorította és a királykék ing sem emelte ki arca sápadt, színtelen színét. Amikor magához tért, homlokomra csókot nyomott, majd aprót biccentett.

- Szia - cirógatta az egyik hajszálamat. - Minden rendben - pillantott oldalra, majd szemét lehunyta. - Hiányoztál - nem tudtam megcsókolni, hiszen apa a torkát köszörülte. Ajkam szélébe harapva lesütöttem a szemem, majd beleszagoltam a rózsák illatába. Mindenki azt mondja, hogy a rózsának nincs illata. Azt, hogy nem lehet érezni semmit, de én mégis éreztem valamit...valamit, ami a szerelmet és az odaadást jelképezte. - Készen állsz? - pillantottam fel rá.

- Persze - bökte ki, de mielőtt előre lépett volna, a torkát köszörülve oldalra lépett.

- Minden oké? - de nem tudott válaszolni, mert apa behívott minket. Azt hiszem, hogy jobban féltem ettől a pillanattól, mint életem első vizsgájától. A bemutatkozás könnyen ment. Láttam apán, hogy szimpatikusnak tartja Daxton megjelenését, hiszen eszméletlenül jóképű, és elegáns volt. Még én sem tudtam megjegyezni, hogy a királykék ing mennyire kiemeli a szeme kék csillogását és az arca vonalát. Sok mindenre nem volt alkalmam, hiszen apa azonnal magához hívta Daxtont. Ők ketten leültek, bár Daxton mozdulata nagyon megfontolt és lassú volt, ezért az arcát fürkészve válaszok után kutattam.

- Szerintem hagyjuk őket - anya a vállamra helyezte a kezét, ezért az ajkam szélét rágva meg csóváltam a fejem. - Terítsünk meg - vigyorogva meghúzta az egyik hajtincsem, ezért nem volt más választásom. Miután ketten lettünk a konyhában, a fehér máély tányérokat fogva, megköszörültem a torkomat. - Arra vagy kíváncsi, hogy mit gondolok róla? - fél szemmel felém nézett, közben a zavartságomon szórakozott. Igazából jobban érdekelt az, hogy Daxton apával maradt, miközben én azt remélem, hogy kint minden a legnagyobb rendben lesz. Tudtam, hogy terelnem kell a gondolataimat, ezért aprót biccentettem. - Azt kell mondanom, hogy roppant jóképű férfi. Látszik rajta, hogy jó nevelt és van tartása - anya a bicepszére mutatott, ezért elnevettem magam. - De apád véleménye jobban számít! Tudod, hogy ő csak azt akarja, hogy számodra tökéletes legyen!

- Tudom - sütöttem le a szemem. - De ez nem azt jelenti, hogy a hibákat kell keresni benne...

- Én úgy hallom, hogy egész jól elbeszélgetnek - annyira izgultam, hogy közben nem is figyeltem arra, ami a nappaliban történik. Gyorsan magamhoz vettem a szalvétákat is, majd anya után siettem, aki mosolyogva hallgatta a két férfi párbeszédét.

- Én is szeretem a baseballt, de a munkám miatt sajnos nincs rá időm. Ezért leginkább a tévében szoktam nézni. Mit is mondtál, hova valósi vagy? - apa összefonta maga előtt a karját, közben Daxton roskadva válaszolt.

- Helybéli vagyok. Születésem óta itt élek, és most a Harvard egyetemen tanulok - nézett apa szemébe, majd hozzátette. - Gyakran költöznek ide kívülállók, de azt hallottam, hogy nagyon könnyen megszeretik a várost. Önöknek sikerült? - mögé álltam, és a vállára helyeztem a kezem, de meglepődtem, amikor elhajolt, erőteljesebben megfogta a kezem, és kicsit eltaszított magától. Annyira meglepődtem, hogy pislogás nélkül figyeltem, ahogy izzadt homlokát letörölve elmosolyodik.

- Igazat kell adnunk - szólalt meg anya. -  Az egyetem miatt költöztünk a városba. Azt akartuk, hogy a lányunknak a legjobb legyen, ezért nem gondolkodtunk sokat a státusz váltáson - foglalt helyet anya. - Biztos jó tanuló lehetsz, ha te is a Harvard egyetemre jársz - folytatta anya, apa közben csendben figyelt.

- Ha az ember el akar érni valamit, akkor küzdenie kell - Daxton mellé ültem, majd a combjára helyeztem a kezem, és a füléhez hajoltam.

- Biztos, hogy jól vagy? - anya és apa az ebédet szedték, ezért nem figyeltek ránk. Daxton némán bólintott, de engem nem tud átverni. - Ne hazudj nekem. Sápadt vagy és ver a víz - de nem tudtam befejezni, mert gyilkos tekintettel a szemembe furta, jeges tekintetét. Tudtam, hogy valami nem stimmel vele, de nem hagyott elég időt arra, hogy megtudjam. Váratlanul felsóhajtott, majd összefonta maga előtt a kezét.

- Nézzék! - anya és apa felvont szemöldökkel Daxton felé pillantott, ezért állkapcsolat összeszorítva vártam, hogy folytassa. Istenem! Most meg mit akar? - Claire nagyon várta ezt a találkozást. Részben azért, mert az a legnagyobb vágya, hogy elfogadjanak engem. De azt hiszem, hogy ez nem a lányukon múlik - kihúzta magát, majd szemét lehunyta, aztán folytatta. - Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egyszerű srác vagyok. A sok tetoválás és a testfelépítésem miatt biztos leszűrték, hogy küzdő sportoló vagyok!

- Én szinte azonnal - tette fel apa a kezét. - És őszintén meg kell mondanom, hogy nem örülök neki - sziszegte alig hallhatóan.

- Ketrecharcos vagyok, bár nem ez számít. Fontosabb az, hogy nincs tökéletes ember. Olyan ember van, aki mindent megtesz azért a személyért, akit szeret. Olyan ember van, aki ha szeret, akkor feltétel nélkül teszi. Minden szülő a tökéletes embert várja a gyerekük számára. De a tökéletesség nem a származásban, és nem is a neveltetésben nyilvánul meg. Hanem abban, hogy ha a lányuk veszélybe kerül, minden áron megvédi, és nem megfutamodik, hanem mellette marad és kitart - pillantott rám, én pedig könnyes szemmel hallgattam. - Lehet, hogy nem én vagyok a tökéletes ember, de ha azt mondom, hogy a lányuk boldogsága és biztonsága mellettem garantált, akkor én azt úgy is gondolom... - mikor befejezte, mosolyra húztam az ajkam, apa pedig bólintott.

- Ezt bizonyítani kell - mondta szúrósan.

- Nem magának, hanem a lányának - vágta rá Daxton. Apa felvonta a szemöldökét, ezért anyával félve pillantottunk egymásra. Daxton előrehajolt, és elmosolyodott. - Szeretem a lányát, de nem kérek engedélyt ahhoz, hogy ez hosszú távú kapcsolat legyen - hátradőlt, és elmosolyodott.

- Pimasz vagy!

- Engem megnyert! - küldött neki anya egy puszit.

- Engem nem! Ketrecharcos! Az egy tiltott sport! - emelte fel a hangját apa.

- Már az 1900 as években is játszották. Azóta csak jobban elterjedt - kontrázott Daxton.

- Engem ez akkor sem érdekel - hajolt előre apa, Daxton pedig követte minden mozdulatát. - Nem vagy tökéletes a lányomnak.

- Nem is a tökéletes szeretnék lenni - biccentette oldalra a fejét, ezért úgy döntöttem, hogy közbe szólok.

- Oké! Mi lenne, ha ennénk?

- Előtte elmennék kezet mosni - Daxton a vállamra helyezte a kezét, de tőle nem megszokott lassúságban állt fel. - És nem kérek engedélyt arra, hogy használhassam a fürdőt! - vigyorgott.

- Nem is kell, szép szemű - vigyorgott anya.

- Ne vigyorogjatok már! - csapott az asztalra apa.

Kifejezetten dühös voltam Daxtonra, ezért utána mentem. Miután becsuktam magam mögött a fürdő ajtót, azt terveztem, hogy kiosztom és leszidom, de minden szavamat elfelejtettem, hiszen jobban érdekelt az, amit a szemem előtt láttam. És amit láttam, arra késztetett, hogy a falnak támasszam a hátam, különben összeesek. Éreztem, hogy forró könnycseppek gördülnek végig az arcomon, éreztem a lelkemben tomboló fájdalmat és azt, hogy ez a látvány a padlóra kényszerített. Nem akartam hinni a szememnek, viszont az a baj, hogy minden valóságos volt. Minden. - Édes istenem... - remegő kezekkel Daxton mellé álltam, aki a mosdókagylóra támaszkodva a fejét lógatta, és szemét lehunyva a levegőt vette. Szavakkal nem tudtam leírni azt, amit láttam...

- Jól vagyok - motyogta. - Ez csak...ez csak az utolsó kiképzés volt - fél szemmel felém pillantott, de a könnyeim között alig láttam. Daxton háta vérben úszott. Apró, és hosszú vágások voltak a háta minden területén. A mély vágásokból és karcokból folyt a vér, ezért tekert maga köré egy fehér fáslit. - Mindig ezt csinálják. Láncokkal vernek, hogy teszteljék a tűrőképességedet... - nem engedtem, hogy befejezze. Sírva mellé álltam, majd nyakát átkarolva sírni kezdtem. - Semmi baj - suttogta a fülembe. - Semmi baj... - sütötte le a szemét.

- Ki tette ezt veled? - fogtam kezem közé az arcát. - Ki?! - emeltem fel a hangomat, de ő csak a fejét rázta. - A pokolba, ez nem játék! - válláról levettem a kezem, hiszen sziszegve jelezte, hogy minden érintésem fáj. - Miért jöttél el?! Miért jöttél így el?! - kiabáltam mérgesen.

- Azért, mert szeretlek - mondta alig hallhatóan.