A másnap reggel nyugodtan indult. Már nem is tudom, hogy mikor volt utoljára olyan, hogy magamtól ébredtem. Úgy, hogy senki nem vert meg, senki nem húzott a lábamra és nem öntött nyakon egy vödör hideg vízzel. Hosszú percekig figyeltem a plafont és gondolkoztam. Biztos tudjátok, hogy min! Claire körül járt a fejem. Ki máson járna, igaz? Nagyon hiányzott. Szívem szerint hozzá futnék, elmondanám, hogy újra a városba vagyok és minden vétkemért bocsánatot kérnék. De ti is tudjátok, hogy nem tehetem. Nem a büszkeségem, nem is az eszem miatt, hanem mert veszélyben van az életem. Egy olyan ember tart szemmel, akit még nem láttam, akit még nem ismerek. Kiszámíthatatlan, hogy mikor lép a szemem elé, vagy mikor akar újra megverni valamelyik kutyájával. Most már értitek, hogy miért kell távol tartanom magam tőle? Nem csak az iránta érzett szerelem miatt, hanem a biztonsága miatt is. És a dolgok is változtak. Nem tudom, hogy ti észrevettétek e, de pocok sokkal kedvesebb velem. Alapjáraton bírom az öreget, a találkozásunk első pillanatában tudtam, hogy valamiben hasonlítunk, de most minden más. Kedves. Együttérző és törődő. Talán azért van, mert a szíve mélyén félt engem? Ha nem emiatt, akkor mi lehet az oka? - Reggelit hoztál nekem? - pocok szemébe pillantottam, miközben az ágy szélén ültem és kíváncsian átvettem a dobozt. Nem számítottam erre, ezért nagyokat pislogva figyeltem a tükörtojást és a bacont. - Valami megváltozott amióta elmentem - szúrtam a villára egy bacon darabot. - Szeretném tudni, hogy mi! - pocok megállás nélkül nézett rám, szakállát néha megigazította, kalapját pedig megemelte.

- Khm, khm - torkát köszörülve felállt, majd az ablak elé lépett. - Nem változott semmi, kölyök! - kijelentése nem volt meggyőző, de most úgy döntöttem, hogy nem fogom tovább faggatni. Akkor is éreztem, hogy valami más. - Azért jöttem, hogy elvigyelek az edzőterembe. És szeretném megköszönni azt is, hogy kifestetted! Sokkal jobb lett - fél szemmel végig nézett rám, majd megköszörülte a torkát. - Apád büszke lenne rád!

- Én inkább örülök, hogy apám nem lát így - kezemet széttártam, és amikor a szemöldökét ráncolta, folytattam. - Egyik apa sem szeretné így látni a gyerekét. Az enyém egyébként is meghalt. Így legalább nem látom az arcát - az ég felé mutattam, majd összecsuktam az üres dobozt.

- Őőő, emlékszel még rá? - kérdése hirtelen ért, mintha hideg vízzel öntöttek volna nyakon. Nem számítottam erre a kérdésre, hiszen eféle témákat mindig kerültünk, vagy nem kerültek szóba. Elgondolkodtam a kérdésen, majd megfontoltan válaszoltam. - Az édesapádra!

- Csak annyira, hogy jó ember volt - kezemen meg támaszkodtam és oldalra pillantva felvontam a szemöldökömet. - Azt hiszem tőle örököltem a...

- A személyiségedet - bólintott alig láthatóan. Előre hajoltam, hiszen nekem itt valami nem stimmelt. Mélyen a szemébe pillantottam, végignéztem rajta, majd felálltam.

- Ismerted? - kérdeztem kíváncsian. - Belőled bármit kinézek - alig tudtam befejezni, hiszen orrát piszkálva a fejét rázta, majd megfordult. - Akkor összeszedem a cuccom, és indulhatunk!

- Hozd a kutyádat is - biccentett a kutya felé. Kitana a szőnyeg egyik színes rojtjával játszott, ezért mosolyogva megráztam a fejem.

- Nem hagynám itt - sziszegtem alig hallhatóan. - Akkor irány edzeni! - megvakartam a kutya fejét, és a zuhanyzó felé igyekeztem Új nap. Új esélyek.

Daxton hiánya szét zúzott belülről, egy űr keletkezett a szívemben, ezért az utóbbi napokban több időt töltöttem Peyton társaságában. Nem ő volt a legjobb partner a beszélgetésre, de úgy voltam vele, hogy mindegy, csak ne legyek egyedül. Amikor egyedül vagyok, akkor minden szar a nyakamba borul. Daxton távozása, pocok és az a kurva titok, amit elmondott nekem. Ti nem is tudjátok, igaz? Először nem akartam elhinni, azt mondtam, hogy hazugság, de aztán mindent megértettem. Pocok fontosabb szerepet játszik, illetve játszott Daxton Blake életében. Ha pontosabban kéne fogalmaznom, akkor azt mondanám, hogy nem csak a gyökereik,  de mindenük összefonódott. Pocok, Daxton vérszerinti, és egyetlen édesapja. Most biztos azt kérdezitek, hogy létezik, ha az apja meghalt? Én magam is ezt a kérdést tettem fel neki, de miután beavatott, minden kimondott szó és mondat magával repített, végül keserű könnyekben hullott végig az arcomon: Pocok, egy híres MMA nehézsúlyú világbajnok volt. Most már tudjátok, hogy hogyan érthet ennyire az MMA-hoz. Daxton csak ötéves volt, mikor az apja híres emberré vált, az évek alatt pedig világbajnok lett. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy mindenki ismerte őt. A hírnévvel viszont sok ellenséget is szerzett magának. Volt egy szervezet, akik fenyegették őt. Volt mikor a családja biztonságával, máskor pedig a kisfia életével. Pocok tudta, hogy nem tudja megvédeni a családját, ezért óriási döntést hozott meg. Innen már gondolhatjátok, hogy mi történt! Régi életét maga mögött hagyta, így kitörölte nevét a felsőbb körökből. Eltűnt, mintha nem is létezett volna. Akkoriban sokan azt mondták, hogy öngyilkos lett, vagy leugrott egy hídról. Viszont a teljes igazság az, hogy Daxton édesapja életben van. Nem csak él, de kihozta a fiát a börtönből. Miután a történet eljutott az agyamig és megértettem, sirtam. Akkor történt először, hogy pocok magához húzott. És istenre mondom, hogy Daxton illata volt. - Bocsi, mit mondtál? - reggel a fejemet ráztam, hiszen a gondolataim annyira magával ragadtak, hogy közben nem figyeltem Peyton szavaira, aki vele szemben ült, és kávé kortyolás közben beszélt hozzám. Nem volt bűntudatom amiatt, hogy nem figyeltem, hiszen a kimondott szavainál volt sokkal fontosabb is: Daxton Blake. - Ne haragudj! Csak...hiányzik Daxton - mosolyt erőltettem magamra, majd a kávébe kortyoltam.

- Semmi baj - együttérzően megsimította a kézfejem, majd lesütötte a szemét. - Egyébként sem fontos amit mondtam - szőke haját hátra túrta, tökéletes és gyönyörű szőrme kabátját a hátára terítette, de tudtam, hogy haragudni fogok magamra, ha nem hallgatom meg. - Megyek.

- Várj! kíváncsi vagyok - néztem a szemébe, Peyton pedig újra helyet foglalt. - Mondd el, kérlek - gyenge mosolyom után ő bólintott, majd sóhajtva megcsóválta a fejét.

- Tegnap este személyesen is beszéltem Dimitrivel. Olyan, mintha nem az unokatestvérem lenne - nem értettem, hogy mire céloz, ezért kértem, hogy folytassa. - Három éve nem találkoztunk. Férfiasabb lett, izmosabb  és persze jóképű. De nem az ijesztett meg, hanem a viselkedése. Rideg, távolságtartó és... úgy érzem, hogy történt vele valami!

- Eddig csak telefonon tartottátok a kapcsolatot? - érdeklődtem. Peyton bólintott.

- Minden hónapban ugyan abban az időben felhívott, de soha nem beszéltünk sokat. Akkor már éreztem, hogy valami megváltozott benne. Kérdeztem anyukámtól, hogy tud e róla valamit. Ő mindig megrázta a fejét és annyit mondott, hogy Dimitri már nem otthon lakik - kávéját kortyolta, könnyek szöktek a szemébe, és folytatta. - Ismerem a saját kuzinomat! És az unokatestvérem nem az, akivel tegnap este beszéltem! - az asztalra csapott, majd közelebb hajolt. - Ne legyen igazam, de úgy érzem, hogy...

- Hogy? - alapjáraton nem érdekelt, de szükségem volt valamire, ami eltereli a figyelmemet Daxton hiányáról. Bár megfogadtam magamnak, hogy ma bemegyek az edzőterembe és beszélek pocokkal. Tudom, hogy nem szabadna oda mennem, azt is tudom, hogy ő nem lesz ott, viszont az illata és a jelenléte még ott van. És szükségem volt rá.

- Mindegy - hirtelen megrázta a fejét. Úgy láttam rajta, hogy meggondolta magát és inkább nem szeretné részletezni a gondolatait. - Biztos vagyok abban, hogy minden rendben lesz! Dimitri az én kuzinom, és ismerem. Igaz? - vigyorogva az egyetem felé intett, hiszen idő volt: kezdetét vette a tanítás. Nehezen álltam fel és nem volt kedvem bemenni az előadásra, de tudtam, hogy a jövőmért tanulok. Csak magamért. Most már magamért. A hallgatók egymás után léptek be az előadó terem kétszárnyú ajtaján. A professzor már a helyén ült, viszont a lábam a földbe gyökerezett, amikor megpillantottam az imént említett "úriember". Peyton nem túlzott, amikor azt mondta, hogy férfiasabb és jóképű lett. Nem tudhatom, hogy milyen volt évekkel ezelőtt. Viszont látom, amit látok. És iszonyatosan szexi, amit látok. Még akkor is így gondolom, ha hidegen hagy a rabulejtő pillantása, a szőke hullámos haja, az erős borostája és a világoszöld szeme. Ő jól láthatóan kitünt a többi pasi közül. Pontosan úgy, mint Daxon Blake. Nem is tudom, hogy kettőjük között ki a jóképűbb. Azt hiszem, hogy a verseny döntetlen lenne. Megráztam a fejem, hiszen még én magam sem hittem el, hogy ezen kattogok. A helyemre igyekeztem, viszont a lábam a földbe gyökerezett, amikor a professzor magához hívott. Nem az volt a baj, hogy oda kell mennem, hanem az, hogy Dimitri is mellette állt. Fehér pólója feszült a testén, a fekete térdig érő farmer is kitűnően állt rajta. Kereszt nyaklánc szépen kiemelte a szeme zöldjét, és a kézfején található pók tetoválást. Nagyot nyelve megálltam az asztal előtt, és a tekintetünk ebben a percben találkozott. Mintha forró zuhany alá álltam volna. Szeme zöldje nem csak megégette a csontjaimat, de felperzselt és libabőr keletkezett az egész testemen. Amikor nyeltem, ő enyhén ökölbe szorította kezét, hullámos fürtjeit pedig hátra túrva bólogatni kezdett. Most mi van? Ő már tudja, hogy miben kell segítenem?

- Igen, professzor úr? - alig hallható suttogásom után szinte lassított felvételben láttam, hogy elfordul, majd kuncogásra görbítí a száját. Ajka sarkában mély gödrök miatt égni kezdett a fejem, ezért elfordítottam a fejem. A baj csak az volt, hogy amíg én álltam, addig ő rajtam nevetett, ezért vettem a bátorságot és életemben először megszólítottam őt. - Mi olyan vicces? - sziszegve a szemébe néztem, ő felém kapta a fejét, majd kihúzta magát és torkát köszörülve a professzor felé pillantott. - Miben tudok segíteni?

- Ő itt az új hallgatónk, Dimitri Fury! - a szőke férfi felé intett, majd szemüvege mögül folytatta. - Hallgatóim közül maga kiemelkedően jó memóriával és figyelő képességgel rendelkezik. A héten megrendezett szakdolgozat érdekében úgy döntöttem, hogy dolgozzanak össze és készüljenek fel együtt a szakdolgozatra! Nagy segítség lenne Dimitrinek. Azért választottam magát, mert úgy látom, hogy a többi hallgatóhoz képest egyértelműen kiemelkedően fejlődik.

- Mert kurva sokat tanulok? - sziszegve az asztalra támaszkodtam, majd kicsit közelebb hajoltam a professzor úr felé. - Ne értsen félre, de nem ismerem - böktem a férfi felé. - És ha őszinte lehetek akkor azt kell mondanom, hogy sunyi és nagyon nem tetszik nekem. Kicsit úgy érzem, hogy sok baj lehet még vele. A maga helyében átraknám a kezdő  kurzusba, ami...- pillantottam Dimitri felé. - Az épület másik oldalában található! - angyali mosollyal néztem a professzor úr felé, aki fejét csóválta.

- Mr. Fury elképesztően intelligens, ragadnak rá az új dolgok, és úgy veszem észre, hogy kedveli magát! Én tudom, hogy maguk még jó párost alkothatnak!

- Azért ne essünk túlzásba, professzor úr - Dimitri számomra felismerhetetlen akcentussal szólalt meg, ezért végkép a fejemet ráztam.

- Nem tetszik hallani? Nem is a mi nyelvünkön beszél! Biztos vagyok abban, hogy csak hátráltatna engem - sziszegve imádkoztam és kértem, hogy válasszon neki egy másik tanuló társat, de nagyon úgy tűnt, hogy Mr. dili már elhatározta magát.

- Tévedsz, tündérem - kicsit hozzám hajolt, ezért szemöldökömet ráncolva felnéztem rá.

- Parancsolsz? Hogy hívtál az előbb? - helyeztem csípőre a kezem. Ő apró mosolyra húzta ajkát, majd a szemembe nézve folytatta.

- A tündért igazából bóknak szántam, de rájöttem arra, hogy jobban hasonlítasz egy csúnya boszorkányra!

- Te mégis mit képzelsz magadról? Ki vagy te? - válaszul oroszul suttogni kezdett, majd halántékára helyezte ujjait és magamra hagyott. Amikor elsétált mellettem, megcsapott az illata. Tanácstalanul pillantottam a professzor felé, aki mosolypgva bólogatni kezdett, majd feltette a két hüvelykujját. Szuper! Mi lesz ebből?!