Hiányzott a lány, akit bántottam. Hiányzott a szíve, amit összetörtem. És szükségem volt a pillanatokra is, amit a karjaim között töltött. Sokszor tettem fel a kérdést, hogy "én basztam el?" De aztán rájöttem arra, hogy nem én voltam. Én csak egy nem megfelelő személy voltam az ő tökéletes életében. És talán a szívem már tudja, hogy lesz valaki, aki a helyembe lép. Talán nem holnap, de valamikor jön valaki, aki tökéletes lehet a számára. - Itt is vagyunk! - belöktem magam előtt a kivett szoba ajtaját, majd aprót bólintva a kicsi ágyra dobtam a táskámat. A szélére ültem, térdemre támaszkodtam és tenyerembe temettem az arcomat. Nem akartam lelépni. Nem akartam őt magára hagyni. De elég volt. Elég volt abból, amit kaptam. Eleget szenvedtem ahhoz, hogy azt mondjam: viszlát. Nem ezt az életet akartam. Mindig is tudtam, hogy nehéz lesz, hiszen számomra soha nem volt könnyű. Minden következő napért harcolnom kellett. - Ne nézz így rám - le pillantottam a kutyámra, aki fülét hegyezve engem nézett. A fejemet csóváltam. - Nem foglak megsimogatni - felvont szemöldökkel oldalra pillantottam, de olyan aranyosan nézett rám, hogy megtört a jég. Lehajoltam, majd magamhoz vettem és az ölembe helyeztem. Ő azonnal a kezemet nyalta, de én csak elnevettem magam. - Aranyos vagy - súgtam alig hallhatóan. - Szar életem van, igaz? - pillantottam előre, közben azzal szórakoztam, hogy a fülét vakartam. - Voltam már börtönbe, vertek már szarrá és még drogoztam is. Szerinted ebből fel lehet állni? - úgy pillantottam a kutyára, mintha tőle vártam volna választ. Tudtam, hogy ő nem fog segíteni, de jelen pillanatban ő volt az egyetlen, aki mellettem volt és nem hagyott magamra. - Csak azt nem tudom, hogy tovább...és a sérülésem is fáj - lassan felhúztam a pólómat, majd sziszegve pillantottam alig az begyógyult és az öltésektől összeforrt sebre. Azt terveztem, hogy lekezelem, de a terveimnek keresztbe tett Kitana, aki hirtelen leugrott az ölemből, majd az ajtó felé fordulva ugatni kezdett. A szemöldökömet ráncoltam, hiszen nem tudtam, hogy mit szagolt ki. - Ha felnőtt leszel, akkor talán el is ijeszted a betörőket! De ezt most hagyd rám! - ökölbe szorított kezekkel az ajtó felé sétáltam, de próbáltam minél halkabban osonni. Sajnos tapasztalt voltam az ilyen helyzetekben, ezért fel voltam készülve arra is, ha valaki az életemre akarna törni. Felvázolok nektek két lehetőséget: az első, hogy senki nem áll az ajtó mögött, a kutya pedig csak a szelet ugatja. A második eshetőség az, hogy tényleg áll valaki az ajtó mögött és azt tervezi, hogy belép a területemre. Ha ne adj isten az utóbbi fog történni, akkor most szólok előre, hogy megvédem magam és a kutyámat. Lassan nyúltam az ajtó felé, lenyomtam a kilincset és kicsiket pislogva figyeltem ahogy valaki rám rúgja. Az erőkifejtés miatt hátra zuhantam, nekiestem a szekrénynek. Azt hittem, hogy álmodom, de jelen pillanatban tényleg betörtek. Nem voltam felépülve, a sebem sem forrt be rendesen, de felismertem a két fickót, akik fekete ruhában sétáltak be a szobába. Ökölbe szorítottam a kezem és végignéztem rajtuk. Tudjátok, hogy kik voltak? Azok akik megszúrtak és kórházba juttattak. - A kurva anyátokat - mondtam alig hallhatóan. Beszólásomra mozogni kezdtek, és kést húztak elő. A szívem a torkomban dobogott, hiszen én is emberből voltam: ugyan úgy féltem, és nem voltam sebezhetetlen. Viszont megfogadtam, hogy most az isten sem állít meg engem.

- A főnök fülébe jutott, hogy még életben vagy - az egyik megszólalt, ezért terpeszbe állva ökölbe szorítottam a kezem. - És kurvára nem tetszik neki - folytatta, de én azonnal közbe szóltam.

- Miért nem jön ide, hogy személyesen tudjam megköszönni a gesztust? - szememet összehúztam, közben az egyik lassú léptekkel közeledett. És tudtam, hogy itt ma este vér fog folyni. Ismertek...ha az életemre törnek, akkor mindent vissza adok. Bár a szívem mélyén éreztem, hogy ők még vissza fognak térni. Nem azért mert oroszok, nem is azért, mert mínusz fokban isszák a vodkát és nem azért mert patkányok. Hanem azért, mert a főnök szemét szúrja valaki, akit el kell távolítani. Ez voltam én. A kérdés már csak az, hogy mit tettem, ami miatt el akarnak tenni láb alól. - Fél tőlem - jelentettem ki. - Vagy nem akarja bemocskolni a kezét és az öltönyét? - szemöldökömet felvontam, majd széttártam a kezem. - Felvázolom, hogy mi fog következni - miután megbizonyosodtam arról, hogy a kutyám biztonságban az asztal alá bújt, aprót bólintottam és folytattam. - Téged törött csuklóval és kézzel foglak vissza küldeni - mutattam az egyikre. - Téged, betört orral és nulla foggal! Ezért a helyetekben jól átgondolnám, hogy kivel szara... - de nem tudtam befejezni, mert szinte lassított felvételben láttam, hogy az egyik nekem ront. Szó szerint nekem futott és a késsel hadonászott. Gyors reflexemnek köszönhetően oldalra hajoltam, az asztal szélén megtámaszkodtam, majd egy rúgással kirúgtam kezéből a kést. Cipőm a csuklóját is érte, ezért fájdalmasan felüvöltött, a másik pedig a kis lámpához nyúlt. Gondolom azzal akart fejbe verni. - Hé! A berendezés marad - ökölell neki mentem, de nem számítottam arra, hogy közben a másik a hátam mögé lép. Lefogott, ezért nem tudtam lépni. Erős ütést kaptam, ezért is zengett a fejem.

- Most majd megtanulod, hogy hol a helyed! - a kést felém tartotta, majd a nyakamhoz érintette. Orosz nyelven szólt hozzám, ezért úgy döntöttem, hogy az ő anya nyelvén válaszolok. Annyira meglepődött, hogy alaposan végig mért. - Bizony. Beszélek oroszul - sikerült a figyelmét elterelni, ezért a mögöttem álltót egy erős mozdulattal lefejeltem. Nem számított rá, ordítva sétált hátra, és próbálta visszaszerezni a teste egyensúlyát. - A börtönben töltött évek alatt sok oroszt ismertem meg. És volt időm tanulni tőlük - oldalra fordítottam a fejem, ujjaimat megropogtattam és aprót biccentettem. - De ettől függetlenül gyűlölöm a ruszkikat! - egy erőteljes mozdulattal meglöktem az előttem állót, aki ordítva hátra zuhant, teste átfordult az erkély korlátján, majd a sötétben az üres parkolóba zuhant. Azonnal kiléptem és előre nézve figyeltem, hogy próbál felállni. - Ezért ne szarakodj velem! - megszorítottam a korlát, megfordultam, de hiba volt. A másik nekem jött, testem lassan átfordult a korláton és csak annyit éreztem, hogy zuhanok. Óriási fájdalom ért, amikor a parkolóba zuhantam. Úgy éreztem, hogy minden csonton darabokra tört: nem tudtam mozdulni, köhögve pillantottam előre és próbáltam összekaparni magam.

- Még mindig nagy a szád, szép fiú? - a fickó aki lelökött, a hátamra ült. Éreztem, hogy valamit a nyakam köré teker. Fájdalom, fájdalom és fájdalom. - A főnök örülni fog, hogy meghalsz. Nem akarta, hogy részt vegyél az MMA bajnokságon. Attól félt, hogy legyőzöd oroszország bajnokát és átveszed a helyét. Nem akarta, ezért egyszerűbb volt neki ha eltesz téged láb alól! Annyira félt, hogy a bajnokságot is eltörölte, ami a következő hónapban megrendezésre kerül! De azon te nem fogsz részt venni - összehúztam a szemem, hiszen hirtelen minden értelmét nyerte. A kibaszott MMA miatt történt minden. Most már mindent értek! Erőt vettem magamon, összehúztam a fogam és előre löktem. Amint a betonra borult, ráfeküdtem, megragadtam a szíjat és a nyaka köré tekertem. Húztam, de nem terveztem megölni. Arca vörös lett, kezével és lábával hadonászott, szájából hangos üvöltés tört fel. Most már mindent tudtam. És azt is tudtam, hogy mit akarok mondani. - Nem öllek meg! Van egy üzenet amit át fogsz adni a főnöködnek - füléhez hajoltam, nyakára helyeztem a kezem, hogy jól figyeljen arra amit mondok. - Szó szerint fogod átadni amit neked mondani fogok: A nevem Daxton Blake. Hat évet töltöttem börtönben. Ott arról váltam híressé, hogy megöltem azokat, akik az életemre akartak törni. Olyan különleges képességekkel rendelkezek, amit az eltelt hat év alatt szinte veszélyesen tökéletesre fejlesztettem. Ha az életemet akarja, akkor fogadjon meg egy bölcs tanácsot! Elmegyek Oroszországba, részt veszek a kurva bajnokságán, és először a bajnokát, majd magát fogom megölni! - miután ellöktem magamtól a fickót, a társa ordítva magához rántotta és elhúzta a csíkot. Levegő után kapkodva figyeltem, hogy az utcán parkoló szürke autóba szállnak és padló gázt nyomva elhajtanak. Amikor a térdemre támaszkodtam, kifújtam magam. - Kurva oroszok!

- Én sem mondhattam volna szebben - ismerős hang törte meg a csendet, ezért sziszegve megfordultam, majd pocok szemébe néztem, aki a lépcső szélének támaszkodva figyelt engem. Arcán mosoly jele bujkált, bár nekem nem volt kedvem mosolyogni.

- Végig nézted?

- Végig! - pillantott a földre, majd közelebb sétált. - Komolyan gondoltad? Oroszországba akarsz menni? - a kérdés fontos volt, a válasz pedig még fontosabb. Tudtam, hogy mit akarok, csak azt nem tudtam, hogy kezdek bele. Alaposan végig gondoltam, majd megrántottam a vállam.

- Ha nem intézem el, akkor se én, se a közelemben élők nem lesznek biztonságban! Szeretném visszaszerezni a barátnőmet, de nem tudom, addig amíg veszély fenyeget. Akkor élehetek végre normális életet, ha pontot teszek ennek a fenyegetésnek a végére - végignéztem rajta, majd a történtek miatt aprót bólintottam. - Tudom, hogy nem te vagy az apám, még csak rokonom sem vagy, de úgy tekintek rád, mintha a családtagom lennél. Ezért sajnálom, hogy leléptem és magadra hagytalak. Most már tudom, hogy amit értem tettél, az csak azért volt, hogy kész legyek!

- Kész, mire? - húzta össze a szemét.

- Kész arra, hogy megváltoztassam az életem - széttártam a kezem és kicsit nyeltem. - De egyedül nem fog menni - tettem csípőre a kezem. Pocok megveregette a vállam és mélyen a szemembe nézett.

- Ha bezárul egy ajtó, kinyílik egy másik - rántotta meg a vállát. - Kockázatos lesz, és azt sem mondom, hogy könnyű lesz! Viszont megígérhetem, hogy végig melletted leszek és segíteni fogok, hogy elérd azt, amit érdemelsz! - megsimogatta a vállamat, és sóhajtott egyet. - És ezt most máshogy fogjuk csinálni!

- Rendben! - a szoba felé indultam, hogy a cuccaimat össze szedjem.

- Akkor ennyi?! - kiabált a parkoló széléről. - Visszajössz?

Nem válaszoltam, csak lesütöttem a szemem és magamhoz hívtam a kutyámat. Amikor a lábamhoz futott, magamhoz vettem, megragadtam a táskát, majd a lépcsőről pocok kezébe dobtam. Mármint a táskát. - Nyomjuk! Viszont Claire nem tudhatja meg, hogy visszamegyek - ültem be mellé a kocsiba.

- Miért? - lepődött meg.

- Az oroszok a fejemet akarják venni! A közelemben minden veszélyben van. Szerinted bölcs döntés lenne őt is beavatni? - amikor a szemébe néztem, végig gondolta a dolgokat, majd bólintott.

- Claire-nek nem szólunk! - taposott a gázra. - Azért vicces! Azért akarja a fejedet venni, mert fél, hogy legyőzöd Oroszország bajnokát? - nézett a szemembe, miközben szendvicset ettem. - Nem azért, hogy növeljem az egódat, de én is félek tőled! Veszélyes ember vagy, kölyök - fürkészte az arcomat. - Megértem, hogy piszkálod az oroszok bajszát! - válaszoltam, viszont nem a saját anyanyelvemen. - Ez orosz volt? - húzta össze a szemét. - Mit mondtál? - kérdezte vezetés közben. Miután látta, hogy nem fogom az orrára kötni, felém fordult. - Mondd már el!

- Mit érdekel az téged?

- Mióta tudsz oroszul? - az útra figyelt, de közben szemét rajtam is tartotta. Felsóhajtottam, mert éreztem, hogy nem fog békén hagyni. 

- A börtönben volt egy orosz származású rab, akivel megismerkedtem. A családja elköltözött Oroszországból, mert nem volt munkalehetőség. A sors így hozott minket össze. A negyedik évemet töltöttem ott, amikor ő oda került. Egy idősek voltunk, ezért nagyon jó haverok lettünk - lesütöttem a szemem, majd folytattam. - Lopás miatt került börtönbe, ez volt az egyetlen bűne amit elkövetett. Szinte testvérek lettünk - súgtam alig hallhatóan. - Együtt edzettünk, együtt próbáltuk túlélni az éveket. Aztán kihoztál és megszakadt a kapcsolatunk. Ha jól emlékszem ebbe az évben szabadul. Vagy már szabadul is... - rántottam a vállamat. - Nem tudom!

- Igen? Hm! - fordult jobbra. - Hogy hívják? - nézett rám. A szendvicsbe haraptam, majd válaszoltam:

- Dimitri. Dimitri Fury - pillantottam előre.