Szeptember, (Anglia, Cambridge)

Íme a Harvard Egyetem! Az elit egyetemek legjobbja! Az a hely, amiről a legtöbb hallgató csak álmodni mer. Ez egy amerikai magánegyetem, ami Cambridge részén található. A mai adatok szerint 36012 fő, lehet büszke hallgatója az elit egyetemnek, amit szinte az egész világ ismer. Híresebb amerikai filmekben sokan láthatták már a piros címerét és a jellegzetes barna, illetve vörös épületét. Az egész egyetem egy nagyobb zöld övezetet ölel körbe. Fő épülete egy templom boltozatához hasonlítható. Sok kopár fa és nagyobb park számos lehetőséget nyújt a hallgatók számára. Sokan itt szoktak tanulni, esszére készülnek fel. 2020 évében a felvételi arány 5%-ra csökkent, ami valóban azt jelenti, hogy a jelentkezők negyedét sem vették fel a magánegyetemre. Én viccből jelentkeztem a Harvard Egyetemre, hiszen biztos voltam abban, hogy elutasítást kapok. Aztán megtörtént a lehetetlen: ösztöndíjat kaptam, ami egyenlő volt azzal, hogy az elit, magánegyetem számomra kinyitotta kapuit. A költözés nem is volt kérdés! Ötven kilométerre laktunk, ezért hosszú gondolkodás után úgy döntöttünk, hogy lakóhelyet váltunk. És így kerültem Cambridge azon negyedébe, ahol a híres egyetem, és az új lakás is várt rám. A Szeptember számomra gyomorgörccsel és sok stresszel járt. Az első tanítási napon a szüleim tettek ki az egyetem előtt. Mindenki jól jegyezze meg: az első benyomás rányomja bélyegét az egész szemeszterre, ezért soha ne engedjétek, hogy anyu és apu tegyen ki az egyetem előtt! Látjátok azt a piros arcú, barna hajú lányt, akit az anyukája és apukája a többi hallgató szeme láttára puszilgat? Látjátok, hogy vörös arca egyenlő volt a pipacs színével? Én lennék az a lány. A szüleim azt hiszik, hogy még mindig tizenhét éves vagyok, ezért megpróbálnak minél több időt tölteni velem. Nem is tudom, hogy fogalmazhatnék! Én pontosan olyan vagyok, mint Hardin, Tessa-ja. Aki látta a Miután című filmet, az pontosan tudja, hogy miről is beszélek. - Nagyon vigyázz magadra az első napodon! - anya megsimogatta az összefont hajamat, ezért kicsit zavartan sütöttem le a szemem. Hol vagyunk?! Általános iskola, első osztály?

- Anyu! Megbeszéltük, hogy ezt nem fogod csinálni - óvatosan eltoltam a kezét és próbáltam mosolyogni, de a közelben mindenki rajtam nevetett. - És apa! - fordultam az édesapám felé, aki egy fényképezőgépet tartott felém. - Tedd el azt a gépet! - tudtam, hogy fényképezni szeretne, ezért gyorsan a lencsére szorítottam a tenyeremet. - Ilyen nincs! Megbeszéltük, hogy a sarkon fogtok kitenni!

- Én ilyenre nem emlékszem, Claire - apa levette a nyakában lógó fényképezőgépet, majd egy gomb segítségével hiper gyorsan keresgélt a képek között. - Nézd, milyen jó kép lett! - figyelmeztetni akartam, hogy ne mutassa meg a rólam készült képet, de elkéstem. A valóság ebben a pillanatban talált rám. A fénykép nem csak elmosódott, de a rajta szereplő barna hajú lány arca vörös volt. - Nézd, szívem - miközben megmutatta anyának, addig én a hátamra dobtam a fekete táskámat, a szemüvegemet pedig megigazítottam. Szemüveg nélkül sajnos nem látok, ezért kimondottan az arcom formájához passzoló keretben úgy nézek ki, mint egy szentjánosbogár, de anyám szerint nagyon "szexi." Ezután inkább nem erőltettem tovább a dolgot, és továbbra is hordtam a szemüveget. Furcsa, hogy a szülők véleménye óriási nagy hatással tud lenni az életünkre. Néha azt gondoljuk, hogy milyen idegesítőek és legszívesebben eltünnénk pár napra, hogy nyugodtság vegyen körbe minket. Aztán mindig rájövünk arra, hogy a szüleink véleménye az egyetlen, ami mindig is érdekelni fog minket. Anya szerint gyönyörű vagyok. Apa szerint, még kislány vagyok. A véleményük nem érdekel, de vannak olyan napok, amikor magam is bevallom, hogy "gyönyörű vagyok", és vannak az életben olyan dolgok, amihez még "kislány" vagyok. És a kurva életbe! Mennyire igazuk van!

- Légyszíves, most már menjetek - kértem őket halkan. - Nem fogok bemenni addig, amíg ti ketten itt vagytok - rántottam meg hátamon a táskát. Egyszerre fonták keresztbe a karjukat, ezért lefogadom, hogy egy tapodtat sem mozdulnak mellőlem. - Nem arról volt szó, hogy kipakoltok az új házban? Tegnap vettük át a kulcsokat... - emlékeztettem őket arra, hogy a munkájuk annyi mint a tenger, ezért nincs értelme annak, hogy megvárják azt, hogy bemenjek. Amikor kislány voltam, gyakran kerültem bajba. Az esetek többségében elestem, lehorzsoltam a térdemet, vagy lezuhantam egy fáról. Az ilyen balesetek következménye lett a homlokomon található, apró heg. Elég szar helyen van, mert a két szemöldököm között foglalt helyet, ezért mindenki láthatja. Gyakran kérdezték már meg, hogy "mi az a vágás a homlokodon?". Erre én mindig azt válaszoltam, hogy "gyerekként fejbe ütöttem magam egy gereblyével". Ne kérdezzétek, hogy csináltam, hiszen én sem tudom. Arra viszont emlékszem, hogy anyukámék annyira megijedtek, hogy azonnal kórházba vittek. Ott pár öltéssel összevarrták a nyílt sebet, de a helye soha nem gyógyult meg. Hogy pontosabb legyek: gyakran neveztek Harry Potternek, hiszen az ő homlokán is volt egy heg. Egész általánosban Harry-nek, vagy Potter-nek hívtak. És, hogy zavart-e? Igazából nem, hiszen tudtam, hogy túléltem, és elég bátor voltam ahhoz, hogy kibírjam az öltéseket. Most már nagyjából gondolhatjátok, hogy a szüleim miért féltenek annyira. Azt mondanám, hogy kicsit kétbalkezes vagyok. Természetesen nem az a fajta lány, akit a folyosón elgáncsolhatnak, vagy aki mindig kiejti kezéből a könyveit. De az igazság az, hogy aranyosan béna vagyok. Köszi mama! Tőled örököltem!

- Ebben igaza van, édes - suttogta anya. - Lehet ciki neki az, hogy mi is itt vagyunk...

- Erre még csak most jöttetek rá? - kezemet széttártam, majd megfogtam az összefont hajamat és a kiszabadult tincsekkel szórakoztam. Ha ideges vagyok, akkor két dolgot szoktam csinálni: rágózom, vagy a hajamat piszkálom. Ezek általában beszokott vállni, hiszen öt perc elteltével már nem is emlékszem arra, hogy miért voltam mérges.

- Rendben! Értjük a lényeget - puszilt meg anya. - Nagyon vigyázz magadra az első napodon! - szőke haját hátra túrta, majd óvatosan kacsintott egyet.

- Miért kacsintott? - mutattam anyára, de apa gyorsan kitért a válaszadás elől. Egy gyors puszit nyomott a homlokomra, majd beszálltak a régi terepjáróba. Becsukták a bordó színű autó ajtaját, majd kettőt dudáltak. Na ne! Ez volt a legrosszabb és a legcikibb dolog, ami történhet egy egyetem előtt. Amíg a többi hallgató nevetve fütyült, addig én nyakamat behúzva feléjük fordultam, és aprót biccentettem. - Szülők... - suttogtam. - Mit lehet tenni...na mindegy! - legyintettem, miután megbizonyosodtam arról, hogy senki nem hall engem.

Akkor menjünk a Harvard Egyetemre!

Cambridge, egyetemi város Angliában. Londontól nyolcvan kilométerre fekszik, észak-északkeleti irányba. Tipikusan tele van zöld övezettel és gyönyörű épületekkel. Itt ritkán látni hétköznapi lakást, vagy épületet. Cambridge jellegzetessége a templomra emlékeztető épületek, és a tavak. Nem jártam még Cambridge cityben, de első pillantásból rájöttem arra, hogy kibaszottul zsúfolt. A macskaköves utcán az emberek egymás után széledtek szét. Biciklivel és futva közlekedtek. Az utcák minden sarkán jelen volt egy árus, aki vagy zöldséget, vagy tyúkot árult. Az utak mellett gyönyörű tavak és patakok voltak, ezért a szemöldökömet ráncolva vártam, hogy megérkezzünk az úticélhoz. Most már tudjátok, hogy elfogadtam a pocok ajánlatát. Nem szívesen tettem, de két választási lehetőségem volt: vagy élek szabadon, vagy élek rácsok mögé zárva. Hat évet töltöttem a börtönben, ezért a friss levegő szabadságot jelentett nekem. A szikrázó nap fénye kifejezetten zavart, ezért sötét lencsés szemüveget nyomtam a szememre. Úgy ültem a fekete terepjáró hátsó ajtaján, mint aki biztos abban, hogy az élete ezután sem lesz jobb. Ketrecharcos leszek! Tudjátok, hogy ezt mit jelent? Nem éppen kiskorúaknak ajánlott, ezért ha bárkit is felkavarok, az ne engem hibáztasson! A ketrecharc egyenlő a gyilkossággal. A fojtogatással, a csontok törésével. A világ legkegyetlenebb sportja, ezért gyakran azt "alvilágiak" játékának szokták becézni. A ketrecharc mindig egy eldugott helyszínen, késő éjszaka kerül megrendezésre. Természetesen tiltott, ezért azok is bajba kerülhetnek, akik fizetnek azért, hogy véres viadalokat nézhessenek. Biztos láttatok már bokszot: olyan bokszot, amit szigorú szabályok szerint játszanak Ez is hasonló, csak éppen olyan, hogy a szabályok eltünnek, az öklünket pedig nem védi kesztyű. Dupa sérülés, több vér a szőnyegen. Ez az MMA!

Amikor a terepjáró behajtott egy szűk utcába és megállt egy barna épület mellett, tudtam, hogy megérkeztünk. Nem számítottam jobbra: az utcában kukák és cigaretta csikkek voltak. A barna épület régi volt, ezért a vakolat omladozott, és összetört cserepek hevertek a földön. Az ablak egy-két helyen betört, és gusztustalan rajzokkal illették a ház falát. Nem részletezem, biztos mindenki tudja, hogy mi az a dákó. És itt nem a biliárd dákóra gondolok! - Mi ez a hely? - pillantottam a vastag lakattal védett ajtó felé. A pocok csak elnevette magát. Remélem tudja, hogy egy mozdulatomba telik, hogy megöljem. Nem is értem, hogy miért szarakodik velem.

- Ez az én boksztermem! - pillantott hátra a válla felett. Összevont szemöldökkel pillantottam az elhagyatott épület felé, hiszen itt valami nem volt frankó. Kívülről úgy nézett ki, mintha évek óta nem jártak volna itt. A koszos fal, az omladozó vakolat mind arra utal, hogy ember ide rég tette be a lábát. Ha csak... - Ne tévesszen meg! Ez csak egy álca!

- Hogy a rendőrök elhiggyék azt, hogy évek óta nem jár ide senki.

- Vág az eszed, mint a borotva - bólintott határozottan. - Évek óta itt edzenek a város legjobbjai. Azok a férfiak, akik a legjobb ketrecharcosok. És te is itt fogsz edzeni - fordult teljes testtel felém. Nagy volt a csend, de a képességeinek köszönhetően jól hallottam, hogy ebben a pillanatban is vannak bent. Lehunytam a szemem és füleltem. Volt aki a bokszzsákot ütötte, és olyan is volt, aki ugrálókötelezet. - A kérdésedre a válasz: igen! Mindenki összeszarja magát, amikor majd meglát téged - zsebéből kivett egy cigarettát, szemembe nézve meggyújtotta, majd amikor beszívta a füstöt, megkérdezte. - Kérdezni akartam, hogy milyen drogot szívsz? Az arcod fal fehér a kezed pedig remeg. Ezek elvonási tünetek!

- Ha elvonási tünetek lennének, akkor már nem itt lennék! Inkább nyisd ki az ajtót!

A pocok csak elnevette magát. Kibaszottul kezd felidegesíteni. Látjátok, hogy mellkasom szaporábban emelkedik? Látjátok, hogy kezemet összeszorítom, miközben le sem veszem róla a szemem? A harag és az ingerültség a határait feszegette. Utáltam őt, és utáltam magamat. Igaza volt, amikor az elcseszett életemről beszélt. Jogos volt, amikor elbaszottnak nevezett. Lassan kezditek megszokni a stílusomat, igaz? - Akkor gyere! Adok egy kis ízelítőt az új életedből!