- Minek használsz ennyi felesleges színt?

Ez volt a második kérdés, amivel felkeltette a figyelmemet. Az asztalon található filcekre pillantott, ezért zavartan oldalra néztem. Úgy csináltam, mintha nem hallottam volna. A szívem azt súgta, hogy szóljak vissza, de az eszem azt parancsolta, hogy ne tegyem. Az előadás kezdete óta volt egy félelem, amit ez a férfi váltott ki belőlem. Egyébként megtudtam a nevét: Daxton. A kibaszottul dögös és világfájdalmas kinézetű Daxton Blake. Egy olyan ember, aki maga ura, és azt csinál amit akar. Tíz perce tart az előadás, de negyedszerre sértette meg a házirendet. Jól tudta, hogy mit nem szabad, de ő mégis csinálta. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de engem kifejezetten bosszantott a nemtörődömsége, ezért mégis felé pillantottam. Amikor a szemébe néztem, a testünk megfeszült. Olyan érzés volt, mintha összekötött volna minket valami. Amikor én levegőt vettem, akkor ő is így tett. Amikor a torkomat köszörültem, ő utánam csinálta. - Bár nem mintha érdekelne - szigorú tekintettel előre pillantott, de én nem hagytam annyiban a dolgot. Egyenesen az üres padjára pillantottam.

- Felkészültebb vagyok, mint te! - kijelentésem után, végig szántott a két combján, hogy megigazítsa a nadrágját. Miközben jobban figyeltem, akkor vettem észre a halántékán található lila sebet, és a felszakadt szemöldökét. A szeme alatt zöld, míg a halántékán lila monokli volt. Szinte biztos voltam abban, hogy verekedett. Úgy ültünk egymás mellett, mint a farkas és a bárány, és a farkas bármelyik percben elkaphatja a bárány nyakát.

- Nagyon vigyázz a szádra - lesütötte a sűrű szempilláit. Fekete szempillái súrolták a szeme alját, ezért elpirulva bólintottam. Csak két percig tudtam a professzor hangjára figyelni, hiszen arra eszméltem fel, hogy Daxton elvette az egyik filctollamat. Elkerekedett szemekkel néztem, hogy tetovált ujjai között forgatni kezdi. Ez a férfi hihetetlen! Miért kell így viselkednie? Miért nem tud legalább öt percre békén hagyni ls tudomást nem venni rólam?

Vagy talán direkt csinálja?

- Elnézést, de a filctoll az enyém!

Biztos voltam abban, hogy lesz egy frappáns beszólása, ezért elpirulva vártam, hogy ismételten a földbe döngöljön. Nem ismertem őt, egy idegen férfi ült mellettem, viszont éreztem, hogy mindig van mit mondania. Ő az a fajta srác lehet, aki mindig felülkerekedik a másikon. Fél füllel hallottam, hogy valaki rám szól, ezért suttogva közelebb hajoltam hozzá. - Csak add vissza, rendben? - kapkodtam közte és a professzor között a tekintetem. Daxton élvezte a helyzetet, hiszen mosolyra húzta az ajkát. Be kell valljam, hogy nagyon szép mosolya van! De ettől eltekintve ugyanúgy idegesített.

- Mit adsz cserébe?

- Ilyen nem létezik - úgy döntöttem, hogy nem veszek róla tudomást. Lejjebb csúsztam a széken és próbáltam minden figyelmemet a professzorra összpontosítani. A baj csak az volt, hogy nagyon nehéz, amikor egy ilyen fickó ül az ember mellett. Daxton mindent elkövetett annak érdekében, hogy keresztbe tegyen nekem. Tudtam, hogy élvezi a haragomat, ezért az előadás utolsó félórájában valóban nem akartam tudomást venni róla.

- Vicces, ahogy próbálsz figyelni, de minden másodpercben felém nézel - a hangja mély és kifinomult volt. Tudjátok, tipikusan olyan, ami melegséget és biztonságot áraszt. Olyan hangja volt, akinek ajkára tökéletesen illenek a csúnya szavak, illetve a káromkodások is. - Kíváncsi leszek, hogy a tananyagból vajon mire fogsz emlékezni - egyik szemöldökét felvonta, majd beharapta az ajka szélét.

- Idióta! Könyörtelen! Arrogáns és egy igazi seggfej - mérgesen léptem be a könyvtár ajtaján, majd a sorok között próbáltam nem elkiabálni magam. - Csak tudnám, hogy mit képzel magáról - az előadás után első utam a könyvtárba vezetett. Daxton Blake-nek köszönhetően egy szóra sem emlékeztem, ezért sürgősen be kellett pótolnom a lemaradást. Tudtam, hogy szendvics és csoki is van a táskámba, ezért nyugodtan kerestem a könyvpolc sort, ahol a megfelelő könyv várt rám. - Legalább ez egy olyan hely, ahova soha nem tenné be a lábát - vigyorogtam, amikor ujjammal megkerestem a könyvet, de a szemöldökömet ráncoltam, amikor a helye üres volt. Istenhez könyörögve hunytam le a szemem, hiszen éreztem, hogy bármelyik percben felrobbanhatok.

- Ezt a könyvet keresed?

Nem néztem oda! Komolyan mondom, hogy nem néztem oda. Szükségtelen volt, hiszen tudtam, hogy ki kérdezi. Elképzeltem, ahogy könyvvel a kezében rám néz. Ti is látjátok magatok előtt azt a sunyi tekintetét? Szinte éreztem, hogy le sem veszi rólam a szemét, ezért elszámoltam ötig, majd aprót bólintottam. Nem fogom hagyni magam. Nem hagyom, hogy ez a Daxton Blake belépjen az életembe! Amikor felé pillantottam, gúnyos vigyorra húztam az ajkam. Daxton valóban ott állt, és a keresett könyvet tartotta a kezében. - Nagyon sok hasznos információt tartalmaz! Talán szükséged lehet rá - ívelt szemöldökét felvonta, majd alaposan végig nézett rajtam. Most jött el a pont, amikor azt mondom, hogy "elég".

- Az előadás kezdete óta nem szállsz le rólam! Folyamatosan piszkálsz és keresztbe teszel nekem! Elmondanád, hogy mit akarsz elérni? - tanácstalanul ráztam a fejem, de a szám nyitva maradt, amikor a könyvet a táskájába tette. - Te... - léptem közelebb. - Te egy... - szorítottam ökölbe a kezem. Daxton hátat fordított nekem, vállán megrántotta a táskát, majd így szólt:

- Tévedsz - vigyorgott édesen. Istenem! Még a mosolya is hátborzongatóan aranyos. - Én tudomást sem veszek rólad. Szerintem te vagy az, aki többet lát bele a dologba - biccentett, majd megfogta magát és elsétált.

- Cseszd meg! - fontam keresztbe a kezem. - Most miből fogok tanulni? - tártam szét a kezem.

- Mekkora egy szarság! - pocok asztala fölött görnyedve csuktam be a könyvtáras könyvet, amit szó nélkül kivettem. A fejemet csóválva hátra dőltem a régi széken és próbáltam megfogalmazni azt, hogy mit élvezek jobban: a szabadságot, vagy tündérke piszkálását. Nem akarok komolytalan gyerek lenni, de határozottan az utóbbi az, amit jobban élvezek. Egész előadás alatt figyeltem, ahogy engem figyel. Romantikusan hangzik, de azt kell mondanom, hogy nem az volt. Inkább mondanám szórakoztatónak. Claire kifejezetten gyönyörű és okos lány. Látni akartam őt, amikor valaki kihozza a sodrából. Figyelni akartam a szemében található dühöt és a piros foltot az arcán. És a végére valóban élveztem, hogy nekem ez sikerült. Talán a pokolra jutok, de élveztem Claire piszkálását.

- Te miért káromkodsz annyit? - pocok jelent meg, ezért a bejelölt könyvet becsuktam, majd kényelmesen hátra dőltem a széken. - Megkérdezhetem, hogy milyen volt az első napod?

Türelmesen megállt velem szemben, ezért több időt kaptam a válasz adásra. Furcsa, de a gondolataim más völgyekre eveztek. Kicsit az apámat láttam benne. Pocok úgy viselkedett, mint egy barát, de úgy is, mint egy féltő apa. Nem egyszer tapasztaltam, hogy próbál felvilágosítani dolgokra és figyelmeztetni pár szituációra. Újra annak a fiatal srácnak éreztem magam. Egy srácnak, akinek tíz évesen volt apja. Akkor még minden más volt. Volt egy családom, és emberek akik szerettek. Nem volt probléma a magatartással, vagy a hanyagságommal. Édesanyám minden reggel óvodába vitt, apám pedig a munkába tartott. Délután együtt ebédeltünk, majd este közösen mesét néztünk. Mert akkor még minden rendben volt. Aztán anyám halála után minden megváltozott. Ezzel a döntésével nem csak magát, de engem is kárhozatra ítélt. Akkor nem gondolt bele, hogy annak a tíz éves gyereknek milyen lesz az élete. Egy percet sem gondolt arra, hogy milyen lesz anya nélkül felnőnie. Biztos azt hitte, hogy apám veled marad. Kibaszottul nagyot tévedett! Apám lelépett, miután elege lett a gyászból és a sok sírásból, amit csináltam. Egyedül maradtam. És pocok jelenléte újra eszembe juttatta az időt, amikor még nem voltam egyedül.

- Miért érdekel az téged? - csóváltam a fejem.

- Miért vagy mindig ennyire távolságtartó? - támaszkodott az asztalra. Valamit keresett a tekintetemben, ezért oldalra pillantottam és megszakítottam a szemkontaktust. - Ne lökd el magadtól azt, aki segíteni akar!

- Segíteni úgy, hogy közben szarrá vernek? - emlékeztem vissza az első ökölcsapásra. Az első öt percben több mint háromszor kerültem a padlóra. És az alatt az öt perc alatt többször is nagyobb ütés érte a bordáimat. Akkor azt hittem, hogy megfulladok, hiszen voltak olyan pillanatok, amikor nem kaptam levegőt. A tömeg csak őrjöngött. Mindenki magasba emelt kézzel szurkolt. Én pedig próbáltam összekaparni magam és oxigént bevinni a szervezetembe. - Azóta sem mondtad el az okát - álltam fel, majd én támaszkodtam az asztalra. - Mert nekem nem áll össze a kép - néztem végig rajta. - Kihozol valakit a börtönből, hogy utána ketrecharcost csinálj belőle - mélyen a szemébe pillantottam. - Tisztában vagyok a képességeimmel és az akaratommal is! Viszont nem vagyok hajlandó elfogadni azt, ha valaki egy olyan dologba üti az orrát, amihez semmi köze - felálltam, majd végig néztem rajta. - És holnap már nem megyek be az egyetemre!

- Miért szórakozol? - tárta szét a kezét. - Miért nem tudsz normális életet élni?

- Mert soha nem tartoztam abba a kategóriába: kérdezd meg az anyámat, aki felakasztotta magát. Kérdezd meg az apámat, aki magamra hagyott. És azt a fickót is megkérdezheted, aki minden nap szíjat hasított a hátamból. Ők talán tudnak válaszolni a kibaszott kérdésedre!