"Talán a szerelmünk kárhozatra ítélt, de egyetlen percet sem bántam meg, amit az angyallal töltöttem."

Van egy lányom. Van egy baba, aki hozzám tartozik. Ez megrémisztett, és nem tudtam mit kezdeni a dologgal. Ültem ott és néztem őket. Összeszoktak. A baba felismerte az édesanyját, ösztönből ragaszkodott hozzá és csendben volt. Figyeltem ezt a csöppséget, aki hasonlított az anyjára. Figyeltem a pufó arcát, a tündérien hosszú szempilláit és a kicsi kezét. Egy törékeny emberkét láttam, egy babát aki hozzám túlságosan nagy falat. Nagyot nyeltem. Kezem remegett, a fejem pedig fájt. Az alkohol felkavarta bennem a nyugodtságot és úgy éreztem, hogy elhányom magam. Az ablakhoz sétáltam, résnyire kinyitottam, hogy friss levegőt szívjak. Van egy gyermekem! Lehunytam a szemem, próbáltam a fejemben kavargó gondolatokat összeszedni, de nem tudtam. Claire számára nem voltam jó.

Akkor mégis hogy tudnék jó lenni egy baba számára? Mit tudnék neki nyújtani?

A falnak támaszkodtam. Fejemet a felületéhez nyomtam, így figyeltem őket. Ketten Kibaszottúl összeilletek. Meglátták egymást, szerették egymást. Én láttam egy apró életet, aki számára én nem lennék megfelelő. Nem ijedtem meg, csak ismerem magam. Ismerem és tudom, hogy én ehhez nem vagyok megfelelő. Claire simogatta a baba arcát. A csecsemő az anyja arcát nézve cumizott. Nyugodt élete volt, boldog és kiegyensúlyozott. A szemem könnybe lábadt.

Édes istenem! Kérlek, hogy ne tedd ezt velem!

- Gyönyörűek vagytok együtt - suttogtam alig hallhatóan. Claire felém pillantott, majd mosolyogva megpuszilta a baba fejét. Tanácstalan voltam. Álltam ott és ittam a látványukat. Figyeltem a babát, az anyját és a szívem megtelt boldogsággal. Viszont azt nem mondhatom el, hogy erre én is képes vagyok.

- Gyönyörű, igaz? - fürkészte a babát.

- Az - vontam fel a szemöldökömet. - Eszméletlenül tiszta és...rád hasonlít - szemem elé tettem a kezem, majd lassan megindultam felé. Ő tiszta. Ő a megfelelő személy a babának. Claire a megfelelő személy a babának. - Eszméletlenül gyönyörűek vagytok - lehajoltam hozzá, majd nyomtam egy puszit Claire homlokára. Szemezgettem a baba fejével. Nem bírtam ki, hozzá kellett érnem. Érezni akartam őt, ujjaimmal tapintani és megőrizni a pillanatot. - Te is gyönyörű vagy - lehunyt szemmel a baba fejéhez hajoltam, majd megpusziltam őt. Szinte szenvedve szívtam be az illatát, a jellegzetes púderes illatot amire az elmén reagált. - Anyukád tökéletes a számodra, hm? - suttogtam, mire Claire arcáról lefagyott a mosoly.

- Mit csinálsz? - suttogta, majd megfordultam és szó nélkül kiléptem az ajtón. A kezem remegett a kilincsen, nehezen tudtam becsukni az ajtót. Sírva pillantottam előre, kezemmel a falra csaptam, ujjaimat összeszorítottam, hogy ne zuhanjak össze. Mit tervezek? Mit akarok? Mit csinálok? Nem tudom! Kibaszottúl nem tudom! Annyit viszont tudok, hogy a jövője gondtalan lesz.

- Tudtam, hogy újra elfogod őt hagyni... - szinte lassított felvételben láttam, hogy Dimitri áll meg mellettem, aki hosszú percek óta a szoba előtt várhatott. Fejét lógatta, kezét a zsebében tartotta. Gúnnyal nézett rám. Megvetett, és utált. - Nem vagy megfelelő Adelyn számára? - jelentette ki, mire a kijárat felé biccentettem.

- Beszélnünk kell - nem vártam meg, hogy reagáljon. Megindultam a kijárat felé, és tudtam, hogy követ engem. Kint sötét volt, az idő pedig nyirkos. Tudtam, hogy ez a történet nem happy end-el fog véget érni, de arra nem számítottam, hogy ennyire fájni fog. Felkészített magam a legnagyobb fájdalomra amit egy ember eltud követni. De néha áldozatot kell hozni, hogy másnak a megfelelőt tudjuk adni.

- Essünk túl rajta! - jelentette ki. Szemtől szembe állt. Nem tudtam elnézni, de ezúttal nem is akartam. Azt akartam, hogy elfogadja a feltételeimet. Dimitri végig nézett rajtam, majd sóhajtott egyet.

- Nem vagyok jó Adelyn számára - jelentettem ki, közben a szeme se rebbent. - Gondoskodásra, szeretetre és törődésre van szüksége - folytattam felvont szemöldökkel. - Az enyém, de én még nem nőttem fel hozzá! - tártam szét a kezem. - Nem érzem azt, hogy én erre készen állok! Nincs meg bennem az, amire neki szüksége van!

- Tehát lemondasz róla - jelentette ki. - Mikor lettél te ennyire gyáva? - lépett közelebb. - Mikor lettél ennyire önző és egoista? Ott fent az a te lányod! - üvöltötte. - Te vagy az apja!

- És annak a kislánynak egy olyan apára van szüksége, aki nem okoz folyton csalódást! - kiabáltam. - Olyan apára, aki teljesíteni tudja minden kívánságát! Én nem ilyen vagyok! Én Kibaszottúl elvagyok cseszve!

- Tudod, hogy mi a te bajod? - rázta meg a fejét. - Az, hogy megijedtél. Megijedtél mert félsz, hogy csalódást okozol nekik. Félsz, hogy nem leszel elég jó nekik! - üvöltötte. - De tudod, hogy én mit látok?! - nézett végig rajtam. - Látok egy férfit aki fél attól, hogy nem lesz elég jó annak a két embernek, akik a legjobban szeretik őt - széttárta a kezét, majd a földre köpött.

- Lehet - suttogtam. - Mert tudom, hogy milyen vagyok. Tudom, hogy mit tudok nyújtani - motyogtam. - Én...értek a bunyóhoz, az edzőteremhez...de egy babát nem tudok felnevelni! - mondtam ki az igazságot. - Nem adom meg neki az esélyt arra, hogy csalódjon bennem - rántottam meg a vállamat.

- Ott van fent a lányod! - ordította.

- Aki sokkal többet érdemel az én elcseszett életemnél! - fejeztem be könnyes szemmel.

- Daxton, szépen kérlek - suttogta. - Nem hagyhatod őt újra magára - pillantott a szemembe. - Nem bírná ki. Most nem - mondta őszintén. - Engem soha nem fog választani - rántotta meg a vállát, mire elkerekedett szemekkel figyeltem őt. Ez mégis mit jelent? Dimitri...érez valamit iránta? - Claire szívét teljesen elfoglaltad. Azóta is rajong érted.

- Nem számít, itt leszel neki te - erőltettem magamra egy mosolyt, majd megveregettem a vállát.

- Óriási nagy hibát követsz el! Miért futsz el újra!?

- Nem futok el! Megmentem őket! - töröltem le a szemem. - Claire megérdemel egy nyugodt, gondtalan életet. Megérdemel egy házat, egy nagy kertet és azt, hogy egy olyan ember legyen mellette aki mindent biztosítani tud a számára! Claire nem véletlen a szöges ellentétem. Nem véletlen háborog mai napig a mi szerelmünk - szögeztem le. - Mert ha két nem megfelelő ember szeret egymásba, akkor elindítanak egy háborgó szerelmet, amely soha nem nyugszik le - nyeltem egyet. - Szeretem, és elengedem. Szeretem, ezért lemondok róluk - ráztam meg a fejem.

- Gyáva vagy - suttogta Dimitri.

- Gyáva? - biccentettem oldalra a fejem. - Nem, csak szerelmes - fejeztem be a könnyeim között. - Nyugtasd meg és legyél mellette a nehéz időkben!

Daxton után futottam. Ismertem őt, tudtam, hogy hibát fog elkövetni. Ezt a férfit mindennél jobban szeretem. Megtaláltam az életem értelmét, megtaláltam a férfit, aki hozzám tartozik. Kiegészít, mert más mint én. Kiegészít, mert máshogy gondolkozik, mégis összeillünk. Azóta a nap óta szeretem, amióta megismertem. Nem kellett varázslat ahhoz, hogy szerelem az első látásra történjen. Elég volt egy tökéletes pillantás a tökéletes helyen. És tudom, hogy fél. Azt hiszi, hogy nem elég jó Adelyn számára. Retteg, hogy elront valamit és csalódást fog okozni. De én nem engedem, hogy kisétáljon az életemből. Megindultam a folyosón, sírva az ajtó felé futottam. Most nem engedem el, mint azon a napon, amikor terhesen magamra hagyott. Nem követem el a hibát, ami egyszer már megkeserítette az életemet. Nem fogom elengedni a férfit, akiért élek és halok.

Daxton már az autó felé tartott, ezért utána futottam. Elfutottam Dimitri mellett, aki a nevemen szólt. Daxton ekkor megfordult. Szembe találtam magam a férfival, akibe azon a napon bele szerettem. Az első találkozásunk jutott eszembe. Szinte láttam magam előtt a férfit, aki akkor le sétàlt hozzám a lépcsőn. A férfit, aki megvédett, aki felkeltette az érdeklődésem, aki már akkor elvarázsolt. - Állj meg! Most azonnal állj meg! - Daxton elkerekedett szemekkel figyelt, de én nem hagytam szóhoz jutni. - Azon a napon amikor elhagytál, te beszéltél! Most én fogok! - fújtam ki magam. - Tévedsz, ha azt hiszed, hogy nem vagy megfelelő Adelyn számára! Tévedsz, ha azt hiszed, hogy jobb ember kell neki! Tudom, hogy mi bánt, ismerlek. Mindenkinél jobban ismerlek. - üvöltöttem. - Nálad tökéletesebb embert nem tudnék elképzelni neki! Azért mert mérhetetlenül tudsz szeretni! Azért mert számodra a másik boldogsága mindig is fontos volt! Azért mert te megmutattad, hogy az élet legrosszabb pillanataiban is tud szeretni az ember! Mert te bármit megteszel azért az emberért, akit szeretsz! Mert számodra a vér fontos. Nézd meg! Itt van egy baba, aki hozzád tartozik. Ő nem kér sokat, csak azt, hogy szeress - sírtam. - Nincsen szüksége csodára, se arany életre. Az apukájára és az ő szeretetére van szüksége. És azt is elmondhatom, hogy te a végtelenségig tudsz szeretni - léptem közelebb, miközben szeme elé tette a kezét. - Ne takard el a könnyeid, ne állj ellent! Most az egyszer lásd be, hogy te is emberből vagy, és hibázhatsz.... - megfogtam a kezét, majd az arcomra simítottam.

- Claire....rettegek - suttogta, majd újra eltakarta a szemét. - Van egy lányom, aki...

- Aki?! - emeltem fel a fejem. - Aki a szeretetedre vágyik? Aki az ölelésedet akarja? Aki érezni akarja az apukája puszijait? A törődést? Az altatásokat? A játékokat? Mit nem tudsz megadni neki? Mi az, amit nem tudsz megadni ennek a babának? - suttogtam, mire könnyes szemmel letérdelt a földre, és megcsóválta a fejét.

Egy hónappal később

Daxton Blake megtanított arra, hogy álljunk ki azért, akit szeretünk. Megtanított arra, hogy szeretni és akarni a legkönnyebb. Főleg akkor, ha viszont szeretnek. Akkor változott meg az életem, amikor őt megismertem. Nem akartam mást, nem vágytam másra, csak arra, hogy szeressen. Szeretet. Nem kért cserébe semmit. És küzdött. Bizonyított, újra küzdött, majd megkapta a szívemet. És nem kert cserébe semmit, csak azt, hogy viszont szeressen. Ha valaki megkérdezné tőlem, mit tanultam a szerelemből? Akkor azt mondanám, hogy fájdalmas, de az egymás iránti vágy és a kötelék mindig erősebb lesz az akadályoknál, amit az élet elénk állított.

És látjátok? Mégis csak létezik a Happy End.

- Kezdek hozzászokni a kényeztetésedhez - kuncogva feküdtem az ágyra, hiszen Daxton úgy döntött, hogy nem kapott eleget belőlem. Ez a férfi hihetetlen. Mindennap megmutatja nekem, hogy mit jelent a mámoros szerelem. Nem fogom részletezni. A lényeg, hogy őrülten szeretem.

- Adelyn alszik. Szeretném kihasználni ezt az egy órát és szeretnék benned lenni - a félhomályban fölém támaszkodott, ajkával végig szántotta a testem meztelen vonalát. Sóhajtottam, a hajába markoltam és széttártam a lábamat.

- Honnan tudod, hogy egy óránk van?

- Megfigyeltem, hogy milyen időközönként kell fel - lábam közé mászott, nyelvével végig simított a belső combom vonalán, kezével pedig a mellemet simogatta. Égtem a vágytól. Akartam őt: a lelkét, a testét, az egész életét akartam. Mert belőle soha nem elég.

- Lenyűgözően odafigyelő vagy - nyögve túrtam a hajába, felsóhajtottam, amikor hozzám mászott, majd egy határozott mozdulattal belém csúszott. Lábamat a dereka köré fontam, körmömet az izzadt hátába süllyesztettem. Lökött, mozgott, és a nyakamba csókolt. Kezével megfogta a kezemet, majd a fülemhez hajolt.

- Szeretnék egy fiút - fülembe nyögött, de kijelentése váratlanul ért. A félhomályban a szemébe pillantottam, amiben csillogott a boldogság. - Szeretnék egy kisfiút. Vágyom rá!

- Tessék? - suttogtam a könnyeim között. Elmosolyodott, az ajkába harapott, majd végi simított a combomon.

- Vágyom egy fiúra. Egy olyan kölyökre, amilyen én is vagyok. Szeretném megtanítani focizni, futni, írni, sportolni és minden más dologra - fürkészte az arcomat. - Nem kérek sokat, csak egy közös fiút veled - nyomott egy puszit az arcomra.

Késő este arra keltem fel, hogy Daxton nem fekszik mellettem. Az esetek többségében ő hamarabb fel szokott ébredni a baba sírásra, ezért mosolyogva Adelyn szobája felé vettem az irányt. Megfigyeltem, hogy vannak közös pillanataik, amiket nem szeretek megzavarni, a ma esti is ilyen volt. Daxton a baba ágy felett állt és Adelyn arcát simogatta. Nem tudta, hogy figyelem, ezért zavartalanul babázott tovább. - Hihetetlen baba vagy, ugye tudod? Egykor féltem, hogy nem leszek megfelelő neked, de mostmár tudom, hogy számodra én vagyok a tökéletes. Az anyukáddal együtt vagyunk azok - suttogta alig hallhatóan. - Nem tudom, hogy mikor, de ha az élet úgy kívánja, akkor lesz egy kis tesód! Őszintén megmondom, hogy fiút szeretnék, kicsikém - óvatosan felemelte a babát, majd az ablakhoz sétált és a karjai között ringatta. - Szeretnék egy fiút, akinek megadhatom azt az életet, amit tőlem elvettek - puszilta a baba fejét. Néztem őt, néztem a babát és rájöttem arra, hogy ők ketten gyönyörűek együtt. Daxton pedig bebizonyította azt, hogy a szeretet minden fájdalmat legyőz. De nem csak nekem: anyáéknak, és pocoknak is. Daxton Blake mindenkinek megmutatta azt, hogy a szeretet csodákra képes. És ki tudja...talán már úton is van Daxton álma, a fiú, akire annyira vágyik, csak ő még nem tud róla. De ez maradjon köztünk! - Nagyon szeretlek téged és az anyukádat - megpuszilta a baba fejét, majd csillogó tekintettel felém pillantott, és így szólt: - Szeretem a nőt, aki az életem legrosszabb időszakában rabolta el a szívemet és vele együtt az ördögöt, ami bennem lakozott!

"Az angyal magához hívta az ördögöt. Mert az ördög angyal nélkül nem létezik"

VÉGE

Sziasztok! Nehezen engedtem el ezt a történetet, mert hosszabbra sikeredett, mint amire számítottam. Legutoljára talán a Lefestett Testek című történethez ragaszkodtam ennyire, de egyszer mindennek vége. Bízom benne, hogy minden sorát élveztétek, hogy szívetekhez nőt a történet, és, hogy egyszer újra fogjátok olvasni. Köszönöm a sok szép kommentet, a bíztatást és azt, hogy vártátok, hiszen nélkületek nem tudtam volna megvalósítani. És azt is köszönöm, hogy ennyi év elteltével is velem vagytok és olvassátok a munkáim itt a Wattpadon. Sokszor megfordult a fejemben, hogy ez az utolsó munkám itt a felületen, de közben rájöttem arra, hogy szeretem ezt csinálni, és amíg vagytok, addig én is leszek.

Szóval készültem egy nagyon különleges történettel, ami a My Life Is In Your Hands címen fog megjelenni. Én nagyon különlegesnek érzem magát a történetet, szóval bízok benne, hogy ezt is szeretni fogjátok majd!❤️