Öklöm őrült erős tempóval ütődött neki a boxzsák kemény felületének. Az öklömre tekert fásli alatt lüktetni kezdett a kezem, ahogy egymás után soroztam az anyagot. Megállás nélkül ütöttem, hajtincsem az izzadt homlokomra tapadt, vállam pedig az izzadságtól fénylett. Mérhetetlen mennyiségű düh kerített hatalmába, ezért elővettem a mélyre temetett énemet. Az énemet, amit elástam, hogy többet ne kerüljön a felszínre. És tudjátok mit?

Kibaszottúl élveztem, hogy visszatértem. Mint a filmekben: jobb kézzel, majd bal kézzel ütöttem a bordó zsákot, ami vastag láncon előre és hátra mozdult. Hátra léptem, jobb lábammal megrúgtam, kezemmel megállítottam, majd tovább folytattam. Alhasamban, és az oldalamban is éreztem a fájdalmat; az izmok dolgoztak. Na meg persze a fél üveg vodka, amit edzés előtt húztam le. Minden ütés közben szenvedtem. A könnyeken keresztül minden elmosódott, ezért erősebben ütöttem. Újra láttam magam előtt a jelenetet, láttam, hogy lezuhan a lépcső tetejéről. Későn értem oda. Megindultam, de nem voltam elég gyors. Beütötte a fejét. A feje vérzett. Sírtam. Sírtam, mint egy gyerek, és szenvedtem, mint egy férfi. Karjaim között rohantam ki vele a házból, és ugyan úgy a kórház ajtaján. Az volt az utolsó, hogy láttam őt. Még egy ütés: betolták a műtőbe. Egy erős rúgás: megpillantottam Dimitrit, ahogy felém fut. Zihálva léptem hátra, ajkamhoz emeltem az alkoholos üveget, majd beleittam. Minden korty között újra láttam magam előtt, ahogy Dimitri nekem ront. Ütött, de én nem ütöttem vissza. Hangja vízhangzott a fejemben, szinte hallottam szavait, hogy "Ez a te hibád!" "Mi a fasznak léptél bele újra az életébe!" "Ha Claire miattad meghal, a saját kezemmel öllek meg!" Kibaszottúl mérges voltam. Az üres teremben a falnak vágtam az üveget. Az üveg apró szilánkokra robbant, majd széttört a földön.

Claire sérülése...
Dimitri, ahogy engem hibáztat...
Minden sok volt. Minden Kibaszottúl sok volt.

Nem gondolkoztam, csak azt akartam, hogy vége legyen. Düh, adrenalin és káosz teljesen felül kerekedett rajtam. - Elegem van! Kibaszottúl elegem van! - meggondolatlanul rúgtam ki magam előtt az edzőterem ajtaját. A káosz annyira elvakított, hogy nem vettem észre pockot, aki fekete kabátban és kalapban állt meg előttem. Düh kitörésemen annyira meglepődött, hogy kivette a szájában tartott cigit, amit utána elnyomott a földön. Kint sötét volt, nyirkos és esős az időjárás. - Állj félre! - át akartam gázolni rajta, de ő mindig tudja, mikor kell engem észhez téríteni. Ökölbe szorította a kezét, majd hatalmasat bemosott nekem.

- Térj már észhez! Mi a szar történt, Daxton? - belökött a terem ajtaján, az ajtó pedig becsukódott mögötte. Egyszerre voltam mérges, kétségbeesett és szerelmes. Ez a három pedig nem jó párosítás. - Látom rajtad, hogy valami nagyon nem oké! - elkerekedett szemekkel próbált engem összerázni, de nem járt sikerrel. - Te részeg vagy? Mit csinálsz itt az éjszaka közepén? - a padlón található üvegszilánkokat nézte, majd vállamra helyezte a kezét. - Beszélj már! - üvöltötte.

- Szét vagyok csúszva! - leráztam magamról a kezét, majd a legközelebbi pad felé sétáltam. Újra az voltam, akit mélyen eltemettem. Hát nem vicces? Nem vicces, hogy a szerelem mire képes? - Nagy baj történt - részeg voltam, de nem hülye. Miután leültem a padra, széttártam a kezem. - Claire kórházban van! És ennek én vagyok az okozója - tarkómra kulcsoltam a kezem, kicsiket pislogva figyeltem a padlót, de úgy éreztem, hogy bármelyik percben elhányhatom magam.

- Hogy érted ezt!? Elmondod újra? - pocok felé pillantottam, de ő csak értetlenül figyelt engem. Megcsóváltam a fejem. - Részeg vagy! Nem beszélsz érthetően! - állt meg előttem.

- Egyáltalán mi a faszt keresel itt az éjszaka közepén? - jutott eszembe, de rájöttem arra, hogy ennél nagyobb problémám is van. - Szeretnéd tudni, hogy mi a fasz történt?

- Igen! És ne beszélj csúnyán!

- Mi a fasz?! - fürkésztem az arcát, majd nagyot nyeltem. - Kiderült, hogy Claire nálam takarít. Úgy tudtam meg, hogy haza mentem. De nem ez volt a legnagyobb probléma - lehunytam a szemem, hogy az emlékek miatt ne sírjam el magam. - Csengettek. Megjelent az anyja. Egy babát tartott a kezében! - kiabáltam, majd a szívemre mutattam. - Claire megijedt! Elvesztette az egyensúlyát és leesett a lépcső tetejéről. És most kórházban van - felálltam, majd dühösen széttártam a kezem. - És rettegek apa, mert lehet, hogy van egy lányom.... - félre rúgtam a padot, de amikor pocok szemébe pillantottam, könnyeket véltem felfedezni. Hátra túrtam a hajam, csípőre helyeztem a kezem, miközben tudatosult bennem az, hogy szétcsúsztam.

- Azt mondtad, hogy...apa? - suttogta.

- Nem - suttogtam. - Nekem csak fáj a szerelem! Fáj és szenvedek! Claire pedig kórházban van!

- Akkor menj el hozzá - helyezte szívemre a kezét. Pislogás nélkül néztem rá, hiszen szívemben éreztem, hogy most komolyan beszél. - Ha szereted, akkor ne add fel - suttogta tovább. - A szerelem fáj és néha ijesztő dolog is.  Főleg akkor, ha az ördög találkozik az angyallal. Azt hiszed, hogy anyáddal mi összeillettünk? Azt hiszed, hogy mi nem szenvedtünk a szerelemtől? - húzta össze a szemét. - Szenvedtünk, de szerettük egymást. Nem tudtunk egymás nélkül élni. És ez pont elég ok volt arra, hogy ne engedjem el őt. Daxton! - helyezte tarkómra a kezét. - Te az én fiam vagy. Az én vérem - nézett végig rajtam. - Pontosan olyan vagy mint az apád - mutatott magára. - És én Kibaszottúl nem adtam fel az érzéseimet, amit anyád iránt éreztem - csóválta a fejét. Én csak néztem őt. Néztem és a szememben megváltozott: idegenből, az apám lett. - És te sem adhatod fel! Szereted őt?

- Szeretem - motyogtam.

- Van egy lányod? - fürkészte az arcomat.

- Talán - nyeltem egyet.

- Akkor megvan a jogod arra, hogy vissza vedd azt, ami téged illett. Mutasd meg neki, hogy milyen egy szerelmes férfi - nézett a szemembe.

- És ha nem fog menni? - sóhajtottam. - Ha már nem akar belőlem?

- Te Daxton Blake vagy - nevetett. - Csak néz tükörbe, haver - magához húzott, majd megveregette a vállamat.

- Köszi, apa - suttogtam.

- Megint apának hívtál... - motyogta boldogan.

- A karjai között hozott be téged a kórházba. Daxton rettegett, nagyon megijedt - anya könnyei között mesélte az este történéseit. Annyira sokkolt, hogy szóhoz sem tudtam jutni. Az öltés még mindig fájdalmat okozott, ezért fájt a halántékom. Nem emlékszem mindenre, ezért könnyeim között megcsóváltam a fejem. - Daxton hozott be téged - simogatta anya a hajam. Az ágyam fölé hajolt, kövér könnyeit megállás nélkül törölgette. Összetört, ahogy ezen az estén minden. - De az a lényeg, hogy jól vagy és nem történt nagyobb baj - nyomott egy puszit a fejemre. Nem tudtam, hogy mit mondjak. Nem tudtam, hogy mire gondoltam. Gyenge voltam és elveszett. A lányomat akartam, ezért anya szemébe pillantottam.

- Ide hozod a lányomat? - suttogtam a sötét szobában. Anya bólogatott, majd kezemet simogatta és kiment az ajtón. Ekkor történt először, hogy a csend felemésztett. A falak összenyomtak, levegőt pedig alig kaptam. Szenvedtem, és féltem. Kerestem a választ arra, hogy hol rontottam el? Ott, hogy eltitkoltam Daxton elől az apja létezését? Talán ott csesztem el. Minden azon az estén kezdődött. Az estén, amit mai napig nem tudok helyre hozni.

Nyílt az ajtó. Lányom hiánya felemésztett, ezért sírva pillantottam az ajtóra, de nem anya lépett be rajta. A testem kővé dermedt, amikor Daxton Blake becsukta maga mögött az ajtót. Millió kérdés merült fel bennem.

Hogy jutott be?
Hogy engedték be?
Miért van alkohol szaga?

Aztán rájöttem arra, hogy Daxton Blake bármit megtesz, amit a fejébe vesz. Viszont úgy éreztem, hogy ebben a pillanatban nincs rá szükségem. Féltem, mert a lányomat bármelyik percben ide hozhatják, ezért ő nem maradhat. Az altató miatt gyenge voltam, de a fáradság ellenére feltoltam magam, miközben ő az ágyam szélére ült. Nem tudtam, hogy kit látok. Nem azt a férfit, akit megismertem, és nem azt, akibe bele szerettem. Daxton változott. Tudjátok, hogy képzeljétek el? Úgy, ahogy én magam látom: látok egy összetört, jóképű férfit, akinek szemében mérhetetlenül sok fájdalom csillogott. Látok magam előtt egy embert, aki millió hibával, de annál több bájjal rendelkezik. Látom magam előtt, de nem ismerem fel. - Hiba volt ide jönnöd - pillantottam az üvegkék szemébe. A szeme volt az első dolog amibe bele szerettem. A legtisztább jéghegy, a legértékesebb gyémánt, és a legtisztább óceán jutott róla eszembe. Viszont ezekben a kék szemekben most nem láttam mást, csak fájdalmat. - Azt akarom, hogy elmenj. - suttogtam.

- Én pedig azért jöttem, mert...szeretlek - tekintete lecsukódott, a szavakat furcsán ejtette, hiszen részeg volt. - Szeretlek és nem engedlek el.

- Elengedtél, amikor kiléptél az életemből - vontam fel a szemöldökömet, majd sírva folytattam. - Vannak dolgok, amiket egyszerűen nem lehet jóvá tenni - pillantottam felé. Az utcai lámpa fénye megvilágította az arcát. Néztem a vonásait, az erős arcélét, a szögletes állát és a borostáját. - Tudod, hogy mit éltem át azon az estén? Azt sem tudtam elmondani, hogy teherbe estem - amint kimondtam, ő könnyes szemmel a szemembe nézett. Ebben a pillanatban suhant át benne az, hogy apa lett. Nem hagytam neki időt, tovább folytattam. - Annyira forrt benned a düh, hogy nem hagytál egy percet sem arra, hogy magamhoz öleljelek. Pedig Kibaszottúl szerelmes voltam. Szerelmes beléd: a hangodba, az illatodba, az érintésedbe... mert őrülten az enyém voltál. De mindent széttörtél, amikor elmentél - töröltem le a könnyeimet. Fájt kiadni magamból. Kegyetlenül szenvedtem, de muszáj volt. Szükségem volt rá. - Magamra hagytál a babával. És ezt nem lehet jóvá tenni!

- Nem azért mentem el, mert nem szerettelek - fürkészte az arcomat, majd széttárta a kezét. - Részeg vagyok! Tessék! Használd ki! - szinte lassított felvételben láttam, hogy egy térdre ereszkedik, majd inge zsebéből kihúz egy...egy gyűrűt. Annyira meglepődtem, hogy nem tudtam szóhoz jutni, csak annyit érzékeltem, hogy a könnyeim folynak az arcomon. - Kérdezd meg, hogy mióta van ez nálam! - kiabálta vörös szemekkel. - Kérdezd meg, hogy miért van nálam!

- Mióta van nálad? - suttogtam.

- Oroszország és az első éjszakánk óta - fújta ki magát. Az ezüst gyűrű megcsillant a fényben ahogy tartotta az ujjai között. A fehér kő elrabolta a figyelmem, és összetörte a szívem.

- És miért van nálad?

- Mert egy éve abban reménykedek, hogy ha vissza térünk egymáshoz, akkor letérdelek eléd, bocsánatot kérek az miatt, mert leléptem, és utána bízni fogok abban, hogy kapok tőled még egy utolsó esélyt - fejét lehajtotta, a gyűrűre pillantott, közben pedig rám. - Mert az apám sok mindenre megtanított az életben. A legfontosabb mégis az, hogy egy szerelmes férfi, követ el hibákat. De minden hibát helyre lehet hozni. Természetesen csak úgy, ha engeded nekem.

- Istenem... - motyogtam sírva. - Nem tudom, hogy mit mondjak.

- Amit szeretnél! - fürkészte az arcomat. - A gyűrű a tanum arra, hogy még mindig ugyan úgy szeretlek, mint azon a napon, amikor beléd szerettem. Talán még jobban és annál is jobban, Claire Holmes - fürkészte az arcomat.

Sírtam, a szám elé tettem a kezem, majd előre hajoltam és megfogtam a kezét. - Nem tudom, hogy erre mit mondjak! Ezt a gyűrűt...az első közös éjszakánk után vetted? - szipogtam.

- Igen - mosolygott, mint egy kisfiú.

- És megtartottad?

- Megtartottam - válaszolt. - Mert mindennél és mindenkinél jobban szeretlek. Nem kell keresnem az élet értelmét, mert itt ül velem szembe. És minden hibám azért volt, mert nem néztem szembe a fájdalommal. De most szembe néztem - puszilta a kézfejem. - De adnod kell egy esélyt - szipogta, de nem tudta befejezni, mert nyílt az ajtó, és anya lépett be rajta. Nagyot nyeltem, amikor karjai között megpillantottam az alvó babát. A kicsi tündérke mélyen szuszogott, viszont Daxton reakciója jobban elrabolta a figyelmemet. Anya megijedt, mérgesen nézett a szemembe, viszont Daxton kővé dermedt. Pislogás nélkül figyelte a babát, aki fehér ruhában aludt.

- Claire! Mit jelentsen ez!? - sziszegte anya, majd Daxtonra pillantott, aki lassan felállt és a babával szemezgetett.