Kibaszottúl elfáradtam. Az elmúlt évek alatt rájöttem arra, hogy nem nekem való az irodában alvás. Az óra csak este nyolcat ütött, a szemeim mégis leragadtak. Fizikailag nem éreztem jól magam. Az ágyamra és a szobámra vágytam, de be kellett fejeznem a papírmunkát. A mahagóni asztal fölött görnyedtem. Kezemmel a halántékomat támasztottam, a papírhalmok között az üres kávés csésze magányosan nézett vissza rám. Az ősznek köszönhetően kint már jócskán sötét volt, ezért összehúzott szemekkel megfordultam a székkel. Szinte elvesztem az utcai lámpa kísérteties fényében. Pontosan ilyennek láttam a lelkemet: sötétnek és szomorúnak. Magamnak sem mertem bevallani, de hiányzott az, aki egykor voltam. - A pokolba ezzel az egésszel! - a papírhalmok között vettem észre, hogy egy fontos dokumentum nem volt meg. Hátra gurultam, kinyitottam a létező összes fiókot, de nem találtam. - A kurva életbe! - az asztal szélére ütöttem, hiszen szükségem volt arra a papírra. Az a dokumentum a hónap kiadásait összesítette. A táblázatból csak egy létező példány volt, ezért meg kellett találnom. Felálltam, körbe jártam az egész irodát, de a zöld mappát sehol nem találtam. - Meg kell lennie - idegesen kerestem a kulcsokat, hiszen esélyt adtam arra, hogy talán haza keveredett.

Haza kellett mennem!

- Sokat játszottál vele? Tudod, hogy nemsokára aludnia kell - szorosan fogtam a felmosó rudat, hiszen rájöttem arra, hogy iszonyatosan elcsúsztam a munkával. Az óra este nyolcat ütött, ami azt jelentette, hogy a babának lassan fürdő vizet kell csinálni, de én még nem voltam otthon. A házban takarítottam, igyekeztem minden munkát gyorsan elvégezni, de az élet más utat szánt nekem. Adelyn miatt csak délután tudtam munkába kezdeni, ezért a fél napomat otthon töltöttem. Tudtam, hogy mit kell csinálnom, hiszen a ház tulajdonosa hagyott nekem egy levelet: "Fent az emeleten padlót kellene fényezni. A szükséges tisztítószereket megtalálja a földszinten található mosókonyhában."

Egésznap padlót fényeztem, ami nem tűnt könnyű feladatnak. Nem gondoltam volna, hogy a fényezés után mosni is kell, ezért fáradtan támaszkodtam a falnak. - Anya? - fújtam ki magam. - Nem nekem való ez a munka - suttogtam csalódottan. Anya nevetett, a háttérben pedig Adelyn sírt. A szívem fájt, hiszen nem lehettem ott vele, hogy megnyugtassam. - Miért sír a baba? - túrtam hátra a hullámos hajszálakat.

- Nincs baj, édesem - anya nyugodt hangja sem segített a hangulatomon, ezért a legközelebbi ajtó felületének támasztottam a hátamat, ám ekkor váratlan dolog történt. Megijedtem, amikor a régi antik ajtó kinyílt, én pedig hátra zuhantam. A kilincsbe kapaszkodva próbáltam megkeresni az elvesztett egyensúlyomat, miközben rájöttem arra, hogy nem jó szobában vagyok. - Itt vagy?

- Egy pillanat! - letettem a telefont, közben próbáltam felfogni amit láttam. Szavakkal nem tudtam megfogalmazni a látványt, ezért csak némán pislogtam. Egy üres szoba fogadott engem. A szoba közepén volt egy fekete zongora, a falakra pedig sötét égbolt volt festve. Eszméletlenül gyönyörű volt, mintha egy festmény tárult volna elém. A levegőbe szimatoltam, hiszen a friss festék illata még nem tűnt el. - Eszméletlenül gyönyörű - a falra festett égbolt nem csak élethű volt, de romantikus és káprázatos. Egyre jobban kezdtem azt hinni, hogy egy elvarázsolt kastélyban dolgozok. Ez a ház egy másik világot tár fel előttem. Nem kell keresnem, nem kell ragaszkodva kutatnom a béke után, hiszen ez a ház mindent megad nekem. A zongora felé sétáltam. Biztos voltam benne, hogy új, hiszen alig volt használva. Teteje csillogott, és fóliával le volt takarva. Megfogtam a fólia szélét, majd óvatosan lehúztam a zongora tetejéről. Csábított, csalogatott, hogy nyomjak le egy billentyűzetet. A bénaságom ellenére arra vágytam, hogy halljam a hangját, hogy érezzem a dallamát. A romantikus filmekben millió zongora szó van, és valamiért az összes gyönyörű. - Egyedül vagyok, nem igaz? - suttogtam vigyorogva. - Akkor meg miért ne szabadna? - megigazítottam a homlokomra tapadt tincseket, majd kifújtam magam, hogy pihenni tudjak. - A ház ura egyébként sem jár haza - érintettem egy billentyűzetet, ami gyönyörűen szólt az üres házban.

Idegesen löktem be magam előtt az ajtót, ám amikor megtettem, a lábam a földbe gyökerezett. Olyan dolog történt amire nem számítottam, ezért szemöldökömet ráncolva, a kezem lecsúszott a kilincsről. Azt hittem, hogy nem jól hallok, hogy csak képzelődök. Emlékszem, hogy a szívem hevesebben vert, hogy a pulzusom megemelkedett, hiszen valaki játszott a zongorán. Tudtam, hogy a takarítónő ma végzi a munkáját, arra viszont nem számítottam, hogy esténként a zongorámmal szórakoztatja magát. Mit gondoltok, mennyire lettem mérges?

Eszméletlenül felment bennem a pumpa! Direkt megtiltottam, hogy belépjen abba a szobába. Az a szoba az én menedékem, a szívem és a lelkem találkozása. - Kirúgom - autóm kulcsát az asztalra csúsztattam, majd lesütöttem a szemem és felsétáltam a lépcsőn.

Ijesztő hangokat hallottam. A lassú zongora dallam ellenére úgy éreztem, hogy valaki jár a házban.

Láttatok már horrorfilmet? Olyan filmet, amiben fiatal lány az áldozat? Én már igen, ezért is ijedtem meg. A régi háznak köszönhetően az öreg padló recsegett, ezért tudtam: valaki a szoba felé tart. Szinte láttam magam előtt, ahogy közeledik, ahogy minden eltelt lépéssel közelebb van az ajtóhoz, ezért tennem kellett valamit. Kezem remegett, izzadt a tenyerem és féltem. És mit tesz egy ijedt nő?

Hülyeséget.

A felmosó nyél közel volt hozzám. Zihálva megragadtam, majd szorosan a fal mellé álltam. Tudtam, hogy bárki lehet, jó vagy rossz ember. Minden lejátszódott a fejemben, de próbáltam higgadt maradni. A lépteket egyre hangosabbnak hallottam, ezért szememet lehunyva magam elé tartottam a nyelet. - Istenem... - suttogtam, amikor megállt az ajtó előtt. Tudtam, hogy most kell lépnem, hiszen nem lesz több lehetőségem. Minden erőmet és bátorságomat összeszedve, kiléptem a fal takarása mögül. Az egész gyorsan történt, egy szempillantás alatt hajítottam előre a kezemben tartott eszközt, viszont a lábam a földbe gyökerezett, amikor valaki megfogta. Szinte lassított felvételben láttam, hogy Daxton Blake előttem áll és elkerekedett szemekkel tartotta a nyelet, ami fél centire volt az arcától. Nem tudtam felfogni azt ami történt, ezért zihálva kiejtettem kezemből a rudat. Szaporán pislogtam, kezemmel hátra túrtam a hajam. Nem csak én lepődtem meg, hiszen Daxton tanácstalanul nézett rám. Nem tudtam felfogni, hogy előttem áll. - Te... - szám elé tettem a kezem, közben rájöttem arra, hogy majdnem bajt okoztam. - Majdnem megütöttelek! - kiabáltam, mire összefonta maga előtt a kezét, ezért a fekete ing feszült a széles vállán. Sötét szemöldökét felvonta, miközben pár tincse súrolta a pilláit. Jóképű volt, én meg izzadt és büdös.

A kérdés csak az, hogy mit keres itt?

- Közel sem voltál - megfontoltan közelebb lépett, én automatikusan hátráltam. Millió gondolat lejátszódott a fejemben, ezért nem tudtam, hogy mire figyeljek.

Arra, hogy ő itt van?
Vagy arra, hogy minden bizonnyal Daxton Blake házában vagyok?

Zihálni kezdtem és félni a nem várt találkozástól. Daxton Blake közelebb lépett hozzám, végig nézett rajtam, alaposan szemügyre vette a derekamra kötött kötényt. Szeme mellett ráncok keletkeztek, ami arról árulkodott, hogy jól érezte magát.  - Ugye nem fogsz kinevetni? - alig tudtam befejezni, hiszen elfordult, hogy kinevessen. Vörösre pirult az arcom, ezért csalódottan összefontam magam előtt a kezem. - Akkor én megyek is!

- Ne olyan gyorsan! - a rendíthetetlen oroszlán egy pillanat alatt tért vissza, amikor kezével elzárta az utamat. Mélyen a szemébe pillantottam, de nem láttam mást, csak végtelen ürességet.  - Két kérdésem lenne feléd - fúrta tekintetét az enyémbe. - Mit keresel a házamban, és mi rajtad ez a ruha?

- Én itt dolgozok! - akaratlanul emeltem fel a hangom, hiszen az élet kegyetlen játékot űz velem. Nem lehet igaz, hogy ez történik! A kezdetektől fogva Daxton házában takarítottam!? - Én jöttem ide takarítani - suttogtam alig hallhatóan.

- Azta! - szemöldökét felvonta, majd az állát kezdte piszkálni. A fejemet csóváltam, hiszen nem számítottam arra, hogy csak ennyit dog mondani. Szemezgettem a tengerkék szempárral, ami kialvatlanságról árulkodott. Az erős borostája sűrű volt, pillantása pedig lassú. Nem megviselt volt, viszont kimerült annál jobban.

- Ennyit tudsz mondani, hogy "azta"? - suttogtam könnyes szemmel.

- Hát... - dörzsölte a szemét, majd reakcióm láttán, folytatta. - Sajnálom Claire, de nem jutok szóhoz! Isten akarta, hogy újra találkozzunk!

Eltudjátok képzelni, hogy milyen nehéz dolgom volt? Daxton Blake illata teljesen felemésztett, a látványa a földbe döngölt. Egy jóképű férfi volt, aki kifinomult illattal és kisugárzással rendelkezik. - Isten akarta? - nevettem ki, majd megráztam a fejem. - Mindegy! Nekem haza kell mennem - pillantottam az ajtó felé.

- Késő van! Haza viszlek - amikor felajánlotta, hirtelen megszólalt a csengő.

Ezzel együtt pedig ütött az órám is.

Nem akartam hinni a szememnek, ezért minden erőmmel azon voltam, hogy össze kaparjam magam. Elvesztem, amikor megpillantottam őt. Claire nem csak gyönyörű volt, de fáradt és törékeny. Ha az enyém lenne, megszabadítanám minden tehertől, ami a vállát nyomja.  De mit ad az élet?

Claire egész eltelt idő alatt nálam dolgozott. Számomra ez annyira hihetetlen, hogy azt hittem ez csak egy idétlen vicc. Claire mégis előttem állt, az én házamban volt, és a tiltott szobában állt. Nem voltam mérges, csak meglepődtem. - Apa jön értem! De azért köszi! - gondolataimból ő zökkentett ki, de nem tudtam teljesen rá figyelni, hiszen valaki megnyomta a csengőt. Nem tudtam ketté szakadni, ezért dühösen fordultam meg. Emlékszem, hogy Claire nem mozdult meg azonnal, hiszen teljesen meglepődött. - És én mennék is, ha szabad - suttogta, miközben a bejárati ajtó kilincsére helyeztem a kezem,  Claire pedig megfogta a lépcső szélét. Fent állt, emlékszem, hogy engem nézett, amikor türelmetlenül ajtót nyitottam. Amikor kinyitottam, valaki belépett, de nem az apja. Claire szája elé tette a kezét, amikor én elkerekedett szemekkel az anyja háta mögé sétáltam.

- Adelyn azt mondta, hogy szeretné meglepni anyát! Integess csak anyának! - szinte lassított felvételben láttam, hogy Claire sápadt arccal pillantott a babára, akit könnyes szemmel jobban szemügyre vettem. Minden gyorsan történt. Minden csak egy rohadt pillanat volt.  Az idő rohant, de én a pillanatban ragadtam. Baba, Claire, én. - Mi a baj, kicsim?

- Az, hogy itthon vagyok - amikor megszólaltam, Claire anyja felém fordult, a szeme kikerekedett és kövér könnycseppek keletkeztek benne. A pillanatnak köszönhetően a babára pillantottam, aki tündér szemekkel engem nézett, apró kezét pedig felém nyújtotta. Nem tudtam, hogy mi a pokol történik, ezért elkiabáltam magam. - Claire! Claire kié ez a baba!? - forrt bennem a düh, mérgesen vettem felé az irányt, de ekkor visszafordíthatatlan dolog történt. Claire a plafon felé pillantott, kezével elengedte a korlátot, majd lezuhant a lépcsőről.