Egy kereszt, amit védelmezően körbeölel egy angyal szárny. Ez van a lapockámra tetováltatva, de biztos jobban érdekel titeket az, hogy számomra ez mit jelent. Nekem a szabadságot, és a halált jelenti. Amikor megpillantottam a tetoválást, éreztem, hogy ez a motívum az egész életemet magába foglalja. Mind a szárny, és mind a kereszt azt sugallja, hogy szabadok vagyunk addig, amíg a halálunk órája utol nem ér minket. Kibaszottul fájt amikor varrták, de tudtam, hogy ez lesz az, ami motivál, ami kitart mellettem. Számomra ez nem csak egy tetoválás, de ez a motívum a tudtomra adta azt is, hogy az élet szar, kicseszés és kibaszás. Tudom, hogy nyers vagyok, de ilyen a személyiségem. Nevelőapámat gyakran zavarta, de már tizenhat évesen szartam a fejére. Az imént említett gondolattal csak azt akartam mondani, hogy eldönthetjük, hogy melyik úton megyünk szabadon. De arról már nem dönthetünk, hogy a számunkra választott út, mikor ér véget. Ennyit jelent számomra a tetoválásom. Az angyal szárny miatt eldönthetem, hogy mennyire vagyok szabad, ám a kereszt a jel arra, hogy a sors egyszer pontot fog tenni az életem végére. És tudjátok mit? Sokszor közel voltam már a halálhoz! Szívtam drogokat és ittam komolyabb alkoholokat. Vezettem már ittasan, és sorolhatnám még azokat az emlékeket, amik miatt megérdemelném azt, hogy a föld alatt legyek. Sokszor ébredtem betépve vonatállomáson, alagút alatt és még kórházban is. Azt sem tudtam, hogy melyik világban vagyok. Akkor tapasztaltam meg, hogy a saját életem és időm ellensége vagyok. Megtapasztaltam, hogy nem kell várnunk a halálunk napját, hiszen mi is dönthetünk úgy, hogy leszakítjuk a kereszt szárnyait, és akkor marad csak a kereszt. De, hé! Ne vegyetek rólam példát! - Hé, Daxton! - annyira a gondolataimba voltam merülve, hogy a padon ülve a homlokomat ráncoltam. Pocok előttem állt, de szavai nem jutottak el az agyamig. Azt tudtam, hogy a metróállomáson voltam. Az öltöző koszos és kifejezetten rideg volt, de arra pont jó, hogy felkészüljek életem első meccsére. Pocoktól kapott ruha volt rajtam, bár legszívesebben letéptem volna. Úgy éreztem, hogy nem vagyok idevaló, de tudtam, hogy nem fordulhatok meg. Káosz, rendezetlenség, adrenalin. A szívem a torkomban dobogott, és tudtam, hogy jelen pillanatban nem tudok uralkodni rajta. Fojtogatott a gyomorgörcs, az adrenalin pedig újra az egekbe szállt. - Készen állsz, kölyök? - leguggolt elém, ezért jobban láttam az arcát. Mögötte található fal, tele volt régi plakátokkal és feket-fehér, bunyós képekkel. Egy kényelmetlen, öreg padon ültem. Billy a hátamat, illetve a vállamat maszírozta. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esett jól. Billy elmondta, hogy kurvára fontos a lazítás és a meditáció. Meditáció? Jelen pillanatban beszívnék és elrejtőznék egy üres sikátorban. Még csak most fogtam fel, hogy rengeteg ember fogja végig nézni az ökölcsapást. Lesz aki nekem szurkol, és lesz aki ellenem.

- Nem tudom! Eléggé sápadtnak tűnik - szólalt meg mögöttem Billy. Félbe hagyta a hátam maszírozását, majd pocok mellé guggolt. Ketten úgy néztek rám, mintha szememből szeretnék kiolvasni az érzelmeket. Ez vicces! Én magam sem tudtam, hogy mit érzek, vagy gondolok. A graffitivel színesített ajtó csak résnyire volt nyitva, ezért tisztán hallottam az őrjöngő tömeg hangját. Sokan voltak! Rengetegen! Egyszerre kiabáltak, és vártak a pillanatra, amikor a ringbe kerülünk. A gyomor görcseim csak erősödtek. Úgy éreztem, hogy friss levegőre van szükségem.

- Ki kell mennem - hirtelen felpattantam, majd ki löktem magam előtt az ajtót. Jelen pillanatban nem vágytam másra, csak levegőre. Öt percet töltöttem egyedül, hiszen pocok utánam jött. - Mit akarsz? - hideg falnak támasztott háttal fújtam ki a füstöt. A gondolataim ezer felé cikáztak. Vajon mennyire fogok megsérülni? Az ellenfelem vajon mennyire erős? Lesz ennek folytatása? - Baszki, mit akarsz? - tereltem el a gondolataimat.

- Azt akartam mondani, hogy mindjárt kezdünk - sütötte le a szemét. - Nagyon sokan eljöttek - fejével a vas ajtó felé biccentett.

- Nyomjuk! - belöktem a vas ajtót, de ekkor váratlan dolog történt. 

Öt perc alatt rájöttem arra, hogy én nem szeretnék itt lenni. A tömeg őrjöngött, a zene pedig hangosan szólt. Egy metróalagútban voltunk. Ablakok helyett, falak választották el a teret a természettől. A ring piros színű volt, és valóban el volt kerítve. Tényleg hasonlított egy nagyobb ketrecre. A láncok szépen körbe ölelték a tatamit, amin az ember inkább próbál életben maradni. Kicsit hasonlított a tévé képernyőjén látható ketrecharchoz: a ringben két ember próbálja kiütni egymást. Az első lépéseknél csak ismerkednek egymással. Jobbra, majd balra lépnek. Próbálnak rájönni arra, hogy kinek mi a gyengesége. Igazából nem volt olyan vészes. A tömeg és az emberek is kórusban kiabáltak, amikor elszabadult a káosz. Tudtam, hogy brutális lesz. Csak arra nem számítottam, hogy ennyire. Saját szemmel néztem végig, hogy két férfi egymásnak ront. Megállás nélkül ütötték egymást. Egyikük a lábát, míg másik az öklét használta jobban. Minden ökölcsapás közben elfordítottam a fejem és próbáltam talpon maradni. Az egyetemről sokan eljöttek. Mindenki szeretett volna közelebb kerülni a ringhez, ezért próbáltam tűrni a kellemetlen lökéseket, amiket rám mértek. - Ez nagyon durva! Nézd, hogy milyen erős az a kopasz férfi! - Peyton megszorította a vállamat, de a farzsebemben rezgő telefon elrabolta a figyelmemet. Képzeljetek el egy birkát, a farkasok között. Szegény birka nem tudja, hogy hova került. Csak azt érzi, hogy nagyon nem jó helyen van. Én is ezt éreztem. A pulzusom az egekbe szökött, amikor megpillantottam anyu nevét a telefonon. Ha nem veszem fel, akkor képesek az egyetemhez jönni.

- Ezt fel kell vennem! - kiabáltam, de Peyton le sem vette szemét a ketrecharcról. Közte és a két férfi között kapkodtam a tekintetem. Nem értem, hogy lehet ezt szeretni, vagy egyáltalán elviselni. - Mindegy! Mindjárt visszajövök! - az egyetlen ajtó felé igyekeztem, hiszen szorított az idő. Az egyetemista hallgatók között próbáltam észrevétlenül elsuhanni. Volt olyan, akit már ismertem, ezért az örjöngő tömegben sétálva, biccentettem felé.

- Te meg mit keresel itt?! - kiabálta egy srác, aki az instán élő videót tartott. - Ez nem neked való hely! - csóválta a fejét. Úgy döntöttem, hogy nem válaszolok. Már láttam a vas ajtót, ezért megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy közel a kijárat. A mikrofonba beszélő ember szerint ebben a pillanatban ért véget a mérkőzés. Hátra pillantottam, hiszen kíváncsi voltam, hogy ki nyert. Nem láttam jól, de az egyik férfi biztos, hogy a tatamin feküdt. Ekkor két rendező is fellépett, hogy az életjeleit megnézzék. A hátamon végigfutott a borzongás. A nyertes megállás nélkül ütötte mellkasát, illetve magasba emelte az öklét. Úgy viselkedett, mint egy gorilla, aki legyőzte az ellenfelét.

- Következő harcosok!

A mikrofonba beszélő férfi egy szóval jelezte, hogy új páros következik. Ekkor fogtam meg a vas ajtót, és kiléptem rajta. Megkönnyebbültem, amikor friss levegő az arcomba csapott. Előttem egy hosszú lépcső vezetett a nyílt utcára, ezért a sötétben kettesével szedtem a lépcsőfokokat. - Hé! Nem félsz egyedül? - arra eszméltem fel, hogy valaki a csuklóm után nyúl, ezért zihálva hátra pillantottam. A lábam a földbe gyökerezett, hiszen egy idegen srác eredt a nyomomba. Zihált külseje és a kezében található sörösüveg miatt azt feltételezem, hogy nem a jó fiúk táborát erősíti. A francba! És pont egyedül vagyok! A telefonom harmadszorra kezdett rezegni, ezért idegesen a képernyőre pillantottam. - Anyuci keres? - nézett végig rajtam. - Kérsz? - felém nyújtotta az üveget, miközben közelebb kerültem a falhoz.

- Nem, köszi! - biccentettem. - Elmennél? - fejemmel az ajtó felé intettem, de ő csak hangosan elnevette magát. Miért van az, hogy az undorító disznók azonnal megtalálják azokat a lányokat, akik egy percre félre vonulnak telefonálni? Miért használják ki a helyzetet? Miért kell azonnal nyomulni és esetleg olyat tenni, amit a lány nagyon nem akar? A srác közelebb hajolt, majd a pólóm kivágására pillantott.

- Veszélyes vizekre eveztél, hercegnő - mosolygott.

- Szerintem nem vagy szimpatikus a hölgynek. Azt tudom ajánlani, hogy takarodj a barátnőm közeléből - egy ismeretlen hang szólalt meg, ezért homlokomat ráncolva a fejemet kapkodtam. A fiatal férfi hangja olyan volt, mint a selyem: tiszta és melegséget keltett bennem. Fél szemmel láttam, hogy megáll mellettem. Egy centit sem lépett előre. A kialakult szituációt nem értettem, ezért zavartan pillantottam az idegen srácra. Azta kurva életbe! Nem láttam még ennyire jóképű férfit! Ti is látjátok, ahogy öklét maga mellett tartva szemezget a piás sráccal? Figyeljétek az arcát és a szemét! Látjátok, hogy mennyi gyűlölet forrt a jeges tekintetében? Az arca vonaláról a pajzs jutott az eszembe. Teste akár egy betontömb, amit lehetetlenség lenne megmozdítani. Félmeztelen volt. Térdig érő fehér nadrágot viselt, ezért már tudtam, hogy mit keres itt: ő is bunyózik. Nem tudtam levenni róla a szemem. Nem azért, mert nem akartam, hanem azért, mert annyira vonzotta az érdeklődésem. Félelmetes kisugárzása, az arca szabályos íve és a szeme elárulta azt, hogy vele nem szabad szórakozni. Az előttem megszeppent srác ezt észre is vette, hiszen aprót nyelve, hátrálni kezdett. - Ügyes vagy! Most pedig fordulj meg és menj vissza - fejét enyhén oldalra biccentette, majd végig nézte, hogy a riadt srác visszamegy a metróállomás titkos ajtaján. És igen! Ez volt az első találkozásom vele. Ha pontosítanom kéne, akkor azt mondanám, hogy ezen az estén találkoztam először, a pokol hercegével. Ekkor néztem először a fekete szempillái között, jéggé fagyott tekintetébe és a markáns, mégis sok fájdalomról árulkodó arcára. Daxton Blake ezen az estén keltette fel az érdeklődésem. Most biztos arra vártok, hogy a szemembe nézzen, és kialakuljon köztünk valami. Lehet, hogy most csalódni fogtok! Csak pár centire állt tőlem, ezért erőltettem magamra egy mosolyt. Úgy gondoltam, hogy megköszönöm a gesztust, de olyan dolog történt, amire én sem számítottam. Egyszerűen csak meglökte a vállamat, majd lesétált a lépcsőn és bebamaszta maga után az ajtót. - Mi a...

- Elnézést, elnézést! Kicsit sok düh van benne, de nézd el neki! De egyébként jó srác! Vagyis azt hiszem...- egy szakállas fickó utána futott, majd kalapját udvariasan megemelte és szintén belépett az ajtón. Most biztos egy véleményen osztozunk: ez a férfi egy igazi rohadék.