Daxton Blake jelenléte méregként hatott rám. Irányított, én pedig tehetetlenül sodródtam a barlangja felé. Az eszem megálljt parancsolt, de a szívem és a vágyam akarata ennél sokkal erősebb volt. A helyemben ti mit csinálnátok? Elmenekülnétek és csendben tűrnétek tovább, hogy a jelen szőrnyűségei miatta van? Nem lehettem szótlan és nem tűrhettem tovább. Fejéhez akartam vágni, hogy utálom, hogy gyűlölöm és nem akarom az életemben látni. De ahogy az lenni szokott, minden máshogy történik, mint ahogy az ember azt elképzeli.

A kert önmagában gyönyörű volt. Egy romantikus, kör lámpákkal megvilágított tér, ami a romantikus pároknak kedvez. Pontosan olyan volt, mint a filmekben: fejem felett a csillagos égbolt volt, de arany színű fény fűzér követte minden lépésemet. A macskaköves járdát vázába épített virágok és páfrányok keretezték. A hely túlságosan gyönyörű volt ahhoz, hogy nekünk kedvezzen. Sötét volt, de a romantikus fények és az étteremből kihallatszódó zene feldobta az estét. Bárcsak ne így lenne. Daxton Blake tökéletesen gondoskodott arról, hogy oly sok hónap után zavarba hozzon az első találkozással.

Akkor álltam meg, amikor megpillantottam őt. Eddig fogadni mertem volna, hogy felém nézve várja az érkezésem, de ez nem így történt. Volt egy szökőkút. A kút közepén két delfint ábrázoló szoborból folyt a víz. Ő elmerült a szökőkút vizének látványában, a szép virágokban ami a felszínen eveztek. Láttam rajta, hogy gondolatai rabja, hogy valahova mélyre húzták őt, hiszen pislogás nélkül ült és nézett a szökőkút mélye felé. Ilyenkor megsajnálnám. Hozzá futnék és szorosan átkarolnám, de nem tehetem. Nem tehetek, mert nem vagyunk olyanok, mint rég. Daxton tönkre tett valamit, ami mi voltunk. De talán az is igaz, hogy egyszerre tettük tönkre. Néztem őt és nem tudtam betelni a látvánnyal. Daxton a legjóképűbb férfi az étteremben. Tudjátok, hogy nézett ki az egyetemes korában. És azt teljes mértékben túlszárnyalta. Tele volt intelligenciával, kifinomultsággal és búja érzékiséggel. Sötétlila öltönye titokzatosságot es hatalmat sugallt. Az arca, a tekintete és a haja is megváltozott. Valami változott.
Valami...minden.

- Miért hívtál ki? - kezemet összefontam magam előtt, valamiért így biztonságban éreztem magam. Nem mintha biztonságos helyen lettem volna. Szerintetek az oroszlán barlangja olyan hely, ahol nem érnek fájdalmak? Most érzem magam igazán sebezhetőnek. Daxton rám pillantott. Megmagyarázhatatlan tekintete volt. Egyszerre volt összetört, kétségbeesett és titokzatos. És azt hiszem, hogy akkor ezért szerettem belé. Mert titokzatos, megfejthetetlen és szenvedélyes volt. De hova tűnt az ember, aki elrabolta a szívemet? Hova tűnt a férfi, akibe úgy lettem szerelmes, hogy közben nem is nagyon próbálkozott?

Daxton felállt, lassan felém sétált, majd egy lépésre megállt előttem. Parfümjének tömény illata az orromba szökött. Isteni volt. A mély fűszeres aroma, találkozott a vanília és a citrom ellenállhatatlan illatával. Ezt kiegészítette egy elegáns vonás, ami befurakodott egészen a tüdőmbe és uralta minden érzékemet. Megváltozott. És nem tudtam eldönteni, hogy a régi személyiségéből mennyi maradt meg. Mélyen a szemembe nézett, hosszú, sűrű szempillái között hűvösen csillogott a jég kék tekintete. Jégpáncél jutott róla az eszembe. - Nem gondoltam volna, hogy találkozni fogunk - torkát megköszörülte, szemöldökét ráncolta. A szituáció furcsa volt. Mintha egy idegen állna velem szembe. Létezik, hogy a hónapok alatt egy más embert faragott magából? Ekkor széttártam a kezem.

- Én sem - csak ennyit mondtam. Mi mást mondhatnék? Boruljak ki és sírjam el magam? Sírjak, mert összetört? Mert összetört minket? - És én vissza mennék, ha lehet - a hátam mögé mutattam, de ő apró mosolyra húzta ajkát.

- Előlem, vagy az érzéseid elől menekülsz? - szívem szerint pofán ütöttem volna, de nem érné meg a belevetett erőfeszítés.

- Irántad az érzéseim eltűntek amikor elhagytál - őszinte szavak záporoztak a számból. Azt akartam, hogy érezze azt, hogy teljesen összetört, de már nem bánom. Legalábbis ezt akartam kimutatni. Összehúzta szemét, majd közelebb lépett.

- Tudom, hogy mikor hazudsz - elég közel volt hozzám ahhoz, hogy felélessze az eltemetett érzéseimet. Kezével megemelte a könyökömet, ujjával óvatosan megérintette az államat.  Szinte irányított. És annyi eltelt hónap után újra elérte azt, hogy elgyengüljek. - Ismerlek.

- Én már nem a régi vagyok. Nem vagyok a tiéd - suttogtam a csillogó szemébe nézve.

- Ahogy én sem vagyok már a tiéd - vonta fel szemöldökét. - De merem hinni, hogy előttem áll az a lány, akibe akkor beleszerettem - nem bírtam ki. Neveznem kellett. A szám elé tettem a kezem, es a csillagos ég felé pillantottam. Hihetetlen, hogy azt hiszi, a régi vagyok. Nem látja, hogy teljesen összetört és mássá formázott? Neki köszönhetem a sok szenvedést, ami ért engem.

- Mered hinni? - hajoltam a füléhez. Azt akartam, hogy fájjon. A szenvedésre vágytam, amit én okozok neki. A teste megfeszült, de tartotta magát. Olyan volt, mintha uralkodna önmagán és a gondolatain. - Egy percre se hidd azt, hogy a régi Claire vagyok. Claire akkor halt meg, amikor te kisétáltál az életéből - lassan hajoltam el a fülétől, közben a reakcióját fürkésztem. Szikla szilárd volt, kemény mint a kő, de a tekintete darabokra tört.

- Mit titkolsz előlem, Claire? - a mosoly lefagyott az arcomról, ezért a szemöldökömet ráncolva őt néztem. Nem értettem, hogy mire gondol, mire céloz. Sokszor lejátszottam magamban a kérdést, de akkor sem értettem, hogy ebből mit szeretne kihozni. Kérdése közben közelebb lépett, karját összefonta maga előtt. - Titkolsz valamit, amit jogomban áll tudni!

- Nem tudom, hogy miről beszélsz! - próbáltam határozott lenni, de minden egyes kimondott szó után újra összetörtem. Mit képzel? Komolyan azt gondolja, hogy ide jön és kérdéseket tehet fel?
Feltettem az ujjam, majd hátra dobtam a hajam. - Neked nem áll jogodban ilyen kérdéseket feltenni!

- Szóval tényleg titkolsz valamit - pillantott az ég felé. - És ha kiderítem?

Hátra léptem, majd elnevettem magam. Ez a férfi hihetetlen. Eltudja érni, hogy a sok fájdalom ellenére élvezzem a társaságát. - Szerintem volt valami az italodban - jelentettem ki. - Nem szédülsz?! - elnevettem magam, viszont váratlanul ért, amikor Daxton megfogta a kezem és közelebb húzott. Szabad karjával átkarolta a derekamat, oldalra lépett velem, majd vissza középre. A másik irányba megismételte, utána felemelte a kezem és egyszer megpörgetett a tengelyem körül. Próbáltam nem mosolyogni, igyekeztem nem élvezni és újra bele szeretni, de kibaszottul nehéz volt. Hiszen, ő mégiscsak Daxton Blake. Aki mindig eltudja érni azt, hogy az illető bele bolonduljon.

- Te nem szédülsz? - mosolyogva megpörgetett, én pedig engedelmeskedtem. A pokolba! Táncoltam! Táncoltam vele. Akaratlanul a vállára helyeztem a kezem. Egyszerre mozogtunk. Jobbra léptünk, majd hátra, vissza és megpörgetett.  - Ügyes!

- Kiváncsi vagyok, hány nőt táncoltattál meg az éjszaka folyamán - meleg kezét a lapockámra csúsztatta, miközben mosolyra húztam az ajkam. Úgy gondoltam, hogy tovább húzom az agyát és ismerkedem az új Daxton Blake személyiségével. - Mióta vagy úriember? Mióta hordasz millió dollárt érő aranyórát és vasalt inget? - kuncogtam, hiszen egymás után kétszer pörgetett meg.

- Egy nőt szeretnék megtáncoltatni. És vele akár egész éjszaka táncolnék - húzott közelebb. - Miért kérdezed, tetszem

- Nem! - válaszoltam, ő elnevette magát. - Szerintem túlzás. Nekem nem tetszik - szívtam be a parfüm limitált illatát. - Szóval, nálam biztos, hogy nem lenne esélyed!

- Biztos? - óvatosan eltolt, hogy a szemembe tudjon nézni. Lassan kezdem elfelejteni, hogy miért utálom annyira. Kezdem elfelejteni a sok fájdalmat amit nekem okozott. A sok kín lassan, de köddé vált és helyét átvette a szapora szívverés és a gyomorgörcs. De mi ez az érzés? - Pedig úgy látom, hogy kedveled a társaságomat - váratlanul megállt, majd kigombolta az öltönye ezüst gombját. Szinte lassított felvételben láttam, hogy lassan leveszi magáról. A mozdulat közben hófehér inge feszült a széles vállán és a hasán. Vastag fekete öve szépen kiemelte a keskeny derekát és azt a látszatott sugallta, hogy ami alatta van, az több mint a mennyország: szexi, elegáns és kívánatos. Ez az a pillanat, amikor tudod, hogy a selyem ing milyen gyönyörű testes rejt maga alatt, de nem kaphatod meg, mert akkor minden tökéletesen elbaszott lenne. - Nem szeretném, hogy megfázz. Kicsit lila a szád - mögém állt, majd vállamra terítette az öltönyét. Abban a pillanatban elgyengültem és úgy éreztem, hogy összeesek. Tartani akartam magam. Azt a látszott kelteni, hogy hidegen hagy. De nehéz volt. Nehéz, mert ő Daxton Blake.

- Kedves - helyeztem kezem az öltöny selyem anyagára. - De nincs rá szükségem - nem vettem le magamról. Titkoltam, de még érezni akartam az illatát. Utáltam magam, de ez az igazság.

- Na de milyen az egyetem? - mögöttem maradt, majd átkarolta a hasamat. Abban a pillanatban, hogy ezt megtette, akaratlanul és kicsit durva mozdulattal löktem el magamtól. Nem tehettem róla. A szívem a torkomban dobogott, a pulzusom az egekbe szökött. Olyan volt mint egy hiéna, aki bekeríti áldozatát. Daxton meglepődött, de nem mondott semmit, csak végig nézett rajtam. Látta rajtan, hogy kikeltem magamból. - Dimitri említette, hogy betegség miatt nem jártál be rendszeresen - picsába! A kurva életbe! Valahogy ki kell másznom ebből a párbeszédből! A fejemet ráztam.

- Nem tudom, hogy miről beszélsz.

- Miért lettél nyugtalan? - fürkészte az arcomat. - Eddig nyugodt voltál, nem igaz? - oldalra pillantottam, majd könnyes szemmel a virágokat figyeltem. Táncolt velem, megvárta, hogy átadjam magam a pillanatnak, várta, hogy vele együtt táncoljak, hogy egy hullámhosszon legyünk. Aztán hirtelen fordult a kocka és feltette a kérdést, amire az egész játék kiment. Tudni akarta, hogy mi az a dolog ami kellemetlenül érint, és mi az, amit titkolok.

Okos....

Daxton Blake nem csak jó megfigyelő, de okos is. De tőlem semmit nem tud meg. Nem adom meg neki az örömet, az esélyt, hogy tudja amit én. Felemeltem a fejem és a lehető legnyugodtabban csóváltam meg a fejem. - Az egyetem jó. Nem jártam be gyakran, mert dolgoztam. Nem voltam beteg.

- Mit és hol dolgoztál? - oldalra pillantott, nem tudtam, hogy mit mondjak. Mondanom kellett valamit. Mindegy, hogy mit.

- Házvezetőnő voltam - mosolyogtam pislogás nélkül. - Ezért nem jártam egyetemre - hátra léptem, miközben láttam, hogy későre jár. Annyira elszaladt az idő, hogy ezt észre sem vettem. Miután láttam rajta, hogy hisz nekem, a hátam mögé mutattam. - Mennek kell - súgtam. Ő zsebre helyezett kezekkel, illedelmesen a kijárat felé mutatott, de szemével szinte lyukat égetett a szívembe.

Claire pillanatról pillanatra vált nyugtalanná. Vannak olyan kérdések, amikre nem akar válaszolni. Éreztem, hogy tényleg van egy titok, van egy dolog, amit nekem nem akar elmondani. Éreztem. Szívemet nyomni kezdte, és baljós gondolatokat ébresztett.

És az este ma vált életem legrosszabb estéjévé.

Claire telefonhívást kapott. Készüléket szinte remegve vette ki kicsi táskája ezüstös szövetéből. Ismerem ezt a nőt. Valami nem volt rendben. Claire fogadta a hívást. A szülei hívták. A vonal végén nem hallottam semmit, csak azt, hogy Claire kérdésekkel bombázta az anyját. - Hol?! - kiabálta, majd rám nézett. Szeme kikerekedett, arca sápadt lett. Szívem hevesen vert, ingemben izzadni kezdtem. Éreztem: baj van. - Megyek! Most azonnal elindulok én is! - szinte lassított felvételben láttam, hogy a kijárat felé fut. Ismertek, tudjátok, hogy soha senkit nem hagyok a szarban, ha látom, hogy a helyzet komoly. Gondolkodás nélkül Claire után futottam. Az embereket és a pincéreket kikerülve átfutott a kivilágított étterem közepén, aztán kilökte maga előtt az ajtót. Nem tudom honnan ez az erő, ez a nyers hatalom, de valami ösztönözte. Mire kiértem elkaptam a párbeszédet, ami a lánynak nagyon nem tetszett.

- Sajnálom hölgyem, de telt ház van! A létező összes Taxi foglalt! Legkésőbb egy óra múlva tudok szerezni önnek egy autót - miközben a biztonsági őr Claire felé intézte szavait, addig én előre cselekedtem. Az étterem előtt ácsorgó fiúnak szóltam, hogy hozza ide az autómat. Nem tudtam hova kell mennie, de segítenem kellett. Claire szája elé tette kezét, a kiborulás szélén volt es kiabált.

- Nekem most van szükségem egy autóra! Nem érti, hogy most kell mennem!? - sírta tárta szét a kezét, de addig meghozták az autómat. A Mustang hangos, mély hangon gurult az étterem elé, a kulcsokat pedig felém dobták. Claire vörös szemekkel, és ijedt arckifejezéssel a fejét rázta.

- Ha annyira fontos én el tudlak vinni! - felajánlottam, az első ajtót nyitottam, de nagyon nem tetszett neki. Ha pontosabban kéne fogalmaznom, akkor azt mondanám, hogy valamiért...nem tetszett neki. - Szállj be!

- Nem! Veled nem megyek sehova! - telefonját nyomkodta, de kiabálni kezdett, amikor az lemerült. A fekete képernyőt nézve, tenyerébe temette arcát, a dolgok súlyossága pedig egyre jobban nőt. Végül káromkodott, aztán segítségemet elfogadva beszállt az autóba. - Milyen gyorsan tud menni ez a szar!? - elkerekedett szemekkel felém fordult. Helyet foglaltam a bőr ülésben, majd bekötöttem magam.

- Ezelőtt ültél már Mustangban? -a gázra tapostam, ezért az autó elindult. Claire a fejét rázta. - Olyan gyorsan, amilyen gyorsan szeretnéd - jelentettem ki.

- Akkor taposs a gázra!

Egész úton azon gondolkoztam hova megyünk. Claire nem állt szóba velem, csak irányított. Amikor kérte, hogy balra forduljak, úgy tettem. Nem tudtam hova megyünk, az idő pedig rohamosan telt. Az út során ő többször is elsírta magát. Akkor kérte, hogy gyorsabban menjek, mert sietnie kell. Húsz perc utazás alatt kétszer pityergett és szidott mindent, ami létezik és mozog. Félt. Valamiért rettegett. Nem volt önmaga, nem volt az a nő, aki boldogan táncolt velem. - Hova megyünk, Claire? - suttogtam, hiszen elegem volt. Ő csak a fejét rázta.

- Itt balra! - elkiabálta magát, ezért balra fordultam. Ekkor láttam meg, hogy egy olyan épület elé vezet az út, ahol még nem jártam, de ismertem. - Állj meg! Állj már meg!

- Jól van - egy kórház bejárata előtt parkoltam le. A szemöldökömet ráncoltam, nem értettem, hogy mit keresünk itt. Claire egy szempillantás alatt szállt ki az autóból, ezért úgy döntöttem, hogy vele megyek. Mindegy, hogy miért, mindegy, hogy mi történt és mi fog történni. Vele megyek. Utána futottam, ő már a lépcső tetején járt. Úgy éreztem, hogy ott a helyem. Valamiért ott kellett lennem. Sötét volt, nem láttam, de valaki váratlanul megragadott és hátra rántott. Nem tudtam, hogy mi történik, csak akkor tudatosult bennem, amikor szemügyre vettem. Szinte lassított felvételben láttam, hogy Dimitri ökölbe szorított kezekkel áll és keresztezi a kórházhoz vezető utamat. - Mi a faszt csinálsz? - suttogtam zihálva. Hogy került ide? Ő mit keres itt?

- Nem mehetsz be - kijelentése után a kórház ablaka felé pillantottam. Valami vonzott oda. Ott kelet lennem. És a kibaszott kurva életbe is, de ma este senki nem állíthat meg ebben.

- Állj félre! - parancsoltam rá. Dimitri továbbra is a fejét csóválta. Ekkor döntöttem el: mindegy, hogy mi lesz, de bemegyek. Feltűrtem az ingem szélét és a könyökömre csúsztattam. - Nem akarok a legjobb barátommal verekedni - sziszegtem. - De bemegyek - vontam fel szemöldökömet. - És ebben még te sem állithatsz meg!

- Ha a legjobb barátom ellen kell cselekednem, ám legyen - dobta le pulcsiját az útra. - De kibaszottúl biztos, hogy csak a holttestemen keresztül mész be!

Összehúztam a szemem, végig néztem rajta és döntenem kellett: fogadott testvérem ellen megyek, vagy hátrálok. - Akkor mindent úgy kell csinálnod, hogy ne tudjak ártani neked - megindultam felé, és ökölbe szorított kézzel leütöttem őt.

És következik, ami következik....