- Emlékszel milyen kedves volt Dimitri amikor meglepett téged és Adelynt egy nagy plüss macival? - baba ruhákat hajtogattam, szín szerint igyekeztem a szekrénybe helyezni őket, miközben anya kérdésekkel bombázott. - Amikor a nővérke vigyázott a babára, a játék zugban - emlékeztetett vissza arra a pillanatra, amikor a kórházban kishíján sokkot kaptam, hiszen éreztem, hogy valaki áll a hátam mögött. A szívem kihagyott egy ütemet, amikor megfordultam és szembe találtam magam Dimitrivel, aki egy fehér macit tartott a tetovált kezében. Vissza emlékezés közben apró mosolyra húztam az ajkam, majd az említett játék felé pillantottam: Adelyn ágya elején pihent, így azt a látszatott keltette, hogy védelmezi a kisbaba álmát. Sóhajtva bólintottam.

- Valóban nagyon kedves volt tőle. Sokat köszönhetek Dimitrinek - pillantottam anya felé, aki ajka szélét rágva a francia ágy közepén ült. Láttam rajta, hogy még mondani szeretne valamit, ezért felé fordultam. - Igen? - vettem kezembe a következő darab ruhát.

- Nem vettél észre valamit a viselkedésén? - hajtogatás közben megállt a kezem, és hálát adtam az istennek, hogy háttal álltam neki, így nem látta a reakciómat. - Dimitri máshogy viselkedik, amióta huzamosabb időt töltötök együtt. Kilenc hónapja folyamatosan azt látom, hogy ez a fiú a kedvedben akar járni. És el kell mondanom, hogy amellett, hogy kifejezetten jóképű, gondoskodó és odafigyelő. A helyedben én ezt értékelném.

- Anya! - lehunyt szemmel a fejemet csóváltam és tiltakoztam ellene. Képtelen voltam ezt tovább hallgatni vagy megérteni, amit anya mond. Gyűlöltem és utáltam az egész világot, amikor ez a téma szóba kerül. Hogy miért? Mert ilyenkor esélyt látok arra, hogy megbántom azt az embert, akinek a legtöbbet köszönhetek. Dimitri valóban változott, de soha nem lépte át a barát zónát. Soha nem tett utalást és nem adott olyan jelet amiből letudom szűrni azt, hogy...kedvel engem. Nem is bántam, hiszen képtelen lennék viszonozni. Nem azért, mert egy jó barátom. Hanem azért, mert az én szívemben nincs több hely. Daxton Blake teljes egészében felemésztett és magával ragadott. Gondoskodott arról, hogy más fiú ne keltse fel az érdeklődésem. Mert Daxton mindig eléri amit akar. Az én szívemet elrabolta, majd bezárta egy olyan helyre, ahol senki nem tudja elérni. Bármit tesz, bármit mond, ez a szív újra fellángol és csak őérte dobog. Zavartan megcsóváltam a fejem, majd anya szemébe pillantottam. - Dimitri egy jó barátom. Tudom, hogy egész végig velem volt, de ő akkor is csak egy barátom. Elképzelni nem tudom, hogy...többek legyünk - nehezen felsóhajtottam, ezért kicsit megkönnyebbülten mosolyodtam el. - Dimitri valóban jóképű és a legjobbat érdemli. Nem engem - ráncoltam a szemöldökömet. Anya a baba felé pillantott.

- Még mindig Daxtont szereted? - érdeklődött szomorúan. - Ő törte össze a szívedet. Nem érdemli meg, hogy újra az életed része legyen - anya csak mondta és mondta a hülyeséget. Úgy éreztem, hogy nagyobb súlyt helyez a vállamra, ezért próbáltam nem rá figyelni. - És ne haragudj, csak őszinte vagyok. Daxton lelépett és meg sem beszélte veled a dolgokat.

- Anya! Miért erről beszélünk? Azért mert titokban eldöntötted, hogy Dimitri jobban illik hozzám? - közelebb hajoltam hozzá, majd szomorúan elmosolyodtam. - Lehet, hogy jobban illene hozzám, de az érzéseimet iránta nem tudom átformálni - motyogtam, és kifújtam magam. - Tereljük a témát!

- Jó! - szúrós szemmel méregetett, láttam rajta, hogy nem tetszik neki a reakcióm, de ami a szívemen, az a számon. Dimitri illene hozzám, de a szívemnek nem tudok parancsolni. Képtelen lennék megpróbálni vele többet. Nem menne! Gyűlölöm, utálom bevallani, de számomra Daxton Blake lesz az igazi. És nem azért, mert ő az első szerelmem, nem azért mert ő vette el az ártatlanságomat. Azért, mert a szerelmünk gyümölcse ő hozzá köt. Ha akarom, ha nem. - Mikor mész dolgozni?

- Holnap - válaszoltam szűkszavúan. - Szükségem van a munkára. Szeretném kikapcsolni a fejem. Szóval...holnap megyek - fürkésztem az egyik baba ruhát. - Szép ház egyébként - tettem hozzá könnyes szemmel. - Szerintem egy idős bácsié lehet. A berendezés, a ház stílusa nagyon régi - vontam fel a szemöldökömet. - Mégis szeretek ott lenni. Mintha egy új világgal találkoztam volna!- emlékeztem vissza a házra, ami valami oknál kifolyólag nyugalmat és harmóniát áraszt felém. - Szép ház - fejeztem be mosolyogva.

- Örülök, hogy szereted csinálni. Szükséged van egy kis kikapcsolódásra - erőltetett magára egy mosolyt.

- Szóval azt mondod, hogy finoman szólva, leütöttél, betettél a kocsiba és haza hoztál? - értelmetlenül figyeltem pockot, ahogy megállás nélkül meséli a múlt éjszaka történéseit. Szerinte fel akartam szedni egy csajt, aki enyhén fogalmazva, éhezett a faszomra. - Szerintem ezt csak kitaláltad - kezembe vettem a serpenyőt, hiszen az égett, kellemetlen szagok arra utalnak, hogy oda lett a tojás rántotta. Mérgesen emeltem fel a fekete serpenyőt, majd csúsztattam félre a lapon. Pocok rezzenéstelen arccal figyelt, kezét összefonta a bőr fotelben, amiben inni szoktam.

- Nem tudsz főzni? - gyorsan témát váltott, ezért úgy döntöttem, hogy én sem firtatom tovább. A lényeg tényleg az, hogy nem csináltam őrültséget. Egy fehér póló és szürke nadrág volt rajtam. Hálát adtam az istennek, hogy nem kellett dolgozni mennem, így kitudtam heverni a másnaposságot. - Hm? - összeráncolt szemöldökkel felé pillantottam, hiszen röhejesnek tartottam amit kérdezett. Nem is gondolná, hogy ettől a kérdéstől mennyire felment bennem a pumpa.

- A börtönben nem tanították meg - szúrós szemmel pillantottam pocok felé, aki bűnbánóan előre hajolva összefonta maga előtt a karját. - Ne mondj semmit - sütöttem le a szemem.

- Sajnálom - suttogta alig hallhatóan.

Sajnálja? Most kezdi sajnálni? Most tudatosult benne az, hogy a fél életemet rácsok mögött töltöttem? Most jött rá arra, hogy az egész életemet tönkre tette? A forró serpenyővel felé fordultam. - Elmondanád, hogy mit sajnálsz?

Hosszasan nézett rám, mélyen a szememet fürkészte, miközben kifújta magát. - Azt, hogy nem voltam rendes apád - kijelentése lyukat szúrt a szívembe, fájt és úgy éreztem, mintha megfojtanának. Igaza volt. Nem volt rendes apám. Magamra hagyott, amikor gyerek voltam. Lemondott rólam, utána meg tudjátok, hova kerültem...Árvaház, nevelőintézet, börtön...és nem volt senki, aki segített volna, aki jó útra terelt volna. Mérgesen felvontam a szemöldökömet.

- Valamikor biztos rendes apa voltál - elfordítottam a fejem, majd kidobtam a megégett rántottát. - Holnapig menj el - suttogtam rá sem nézve. - A hétköznap nem járok haza - mosogatóba dobtam a büdös serpenyőt, majd csípőmet a pult szélének támasztottam. Láttam arcán, hogy megbántottam, hiszen a kezet figyelte, és nem mondott semmit. Gondolatai ezer fele járhattak, de nem érdekelt. Látni akartam azt, hogy fáj neki. Mert csak így tudok megbocsátani neki. - Megy még az edzőtermed?

- Oh! - lepődött meg, majd kihúzta magát. - Nem - csóválta a fejét.

- Miért nem? - suttogtam.

- Nagy részben miattad tartottam fent. Szükségem volt egy helyre, ahol gyakorolhattál. Miután elmentél, az egész értelmét vesztette. Bezártam - rántotta meg a vállát, majd rekedt hangon köhögni kezdett. Számat elhúztam, amikor arca bepirosodott, amikor mellkasára helyezte a kezét. Nem volt jó bőrben, és ez megérintett. Ő az apám. A szememben nem az, de vér szerint igen! Az én vérem! Hozzám tartozik. És mégis kötődöm ahhoz, aki az enyém. Tarkómra simítottam a kezem, majd elmosolyodtam.

- Kiváncsi vagy, hogy én mivel keresem a pénzem? - fontam keresztbe a kezem.

- Biztos valami nagy dologgal, hiszen egy kibaszott sport autó áll az udvarban - motyogta alig hallhatóan. A vállamat megrántva a kijárat felé böktem.

- Ültél már Mustangban?

Furcsa volt apámat elvinni a helyre, amit a két kezemmel teremtettem. Feszült voltam, hiszen számított a véleménye. Amikor leparkoltunk az elit edzőterem előtt, már tudta, hogy büszke lehet rám. Talán nekem is fontos volt. Nem tudom. Amikor kiszálltunk és a fotocellás ajtón beléptünk a modern edzőterembe, pocok csípőre helyezett kezekkel bólogatni kezdett. Szemében csillogott a fény, ajkát mosolyra húzta. A felszerelt teremben sokan edzettek, a tükrök tisztaságában minden mozgást és gyakorlatot látni lehetett, miközben a padlón az üveg lépcső felé sétáltunk. Itt én voltam az úr. A hely az én tulajdonom volt, ezt sokan tudták. Az emberek felém pillantottak, alaposan megfigyelték minden mozdulatomat. Biztos hülyének néztek, hiszen sima tréning alsóban és felsőben mutatkoztam. Az emeleten megálltunk, előre hajoltunk és a fék korlátnak támaszkodtunk. - Ez a tiéd? - csak ennyit kérdezett. Rövid kérdés, rövid válasz.

- Igen - kulcsoltam össze az ujjaimat, majd úgy döntöttem, hogy tovább folytatom. - A város legjobb edzőterme lett. Sokan járnak ide, köztük hírességek is - köszörültem a torkomat, majd felvontam a szemöldökömet.

- Szereted vezetni?

- Csak nem könnyű - sóhajtottam. - Napi szinten emelkednek a kiadások, a gépeket pedig sokszor kell cserélni. A zuhanyzókban nem szól a zene, a mini büfé pedig le van fogyva - pillantottam a recepciós pult mellett található hűtőre amiben energia italokat lehet vásárolni. - Rendelnem kell italokat - motyogtam, közben azt figyeltem ahogy egy kopasz testépítő ép a hűtőből vásárol. - Ezért prémium a hely. A lehető legtöbb lehetőséget kell adni a sportolók számára.

- Szerintem baromira ügyesen csinálod - suttogta mosolyogva. - Ez a hely tényleg színvonalas és büszke lehetsz magadra - veregette meg a vállamat. - Ne legyél szigorú magaddal - emlékeztetett.

- Muszáj az lennem - húztam össze a szemem, majd az iroda felé pillantottam. - Kiváncsi vagy az irodára?

- Neked az is van? - nevetett, majd előre engedtem.