Kora reggel volt, a függöny áteresztette az őszi napsütés enyhe fényét, miközben a kényelmetlen fotelben ültem, kezemben pedig egy könyvet tartottam. Azóta is hálát adok a professzornak, hogy elektronikusan átküldött minden tananyagot és adott nekem időt a felzárkózásra. Egy hónapja kezdődött a nagy betűs egyetem, a hallgatók legfontosabb hónapja, a tanulás kezdete. Természetesen nem tudtam úgy tanulni, mintha ott lettem volna. Sok témát nem értettem, és az otthonról beküldött esszé írásokban is elbuktam. Nem így terveztem a Szeptember kezdetét, de lett egy gyermekem, egy kora szülött babám, akire vigyáznom kellett. Ezerszer és milliószor is őt választottam, hiszen számomra ő jelentette az életet, a levegőt, az oxigént. Bár betöltötte az egy hónapot, mégis úgy néz ki, mint abban a percben, amikor kicsi inkubátorba fektették. Azt hiszem, hogy soha nem felejtem el azt a napot, azt a pillanatot, amikor Adelyn megszületett. Nehéz időszak volt a számomra, de most egy hónap elteltével, ahogy elhagyjuk a Szeptembert és belépünk Októberbe, úgy érzem, hogy minden a helyére fog állni. - Elküldtem a dadát. Hihetetlen volt számomra, hogy nem tudott rá vigyázni - anya a másik széken ült. Bordó garbót viselt és fehér kendő volt a hátára terítve. Láttam arcán az aggodalmat, de ez nem olyan volt, mint tegnap este. Mind megijedtünk, hiszen a baba még nem volt beteg. Letettem a könyvet, a tollat a kicsi dohányzóasztalra helyeztem, majd összefontam ujjaimat, hogy pihenni tudjanak. Felvontam szemöldökömet, hiszen nem tudtam mit mondani.

- Hiba volt elmenni a vacsorára - őszinte szavak záporozni kezdtek belőlem. Láttam anya arcát, az arckifejezését, ami arról árulkodik, hogy megbántottam őt. Ajkát lebiggyesztette, szemében könnyek csillogtak. - De nem téged hibáztatlak. Ez miatt nem kell félned - nyakamat körkörös mozdulatokkal masszíroztam, hiszen éjszaka a fotelben aludtam, ami kényelmetlenséget adott nekem.

- Sajnálom, kicsim - suttogta az ágy felé pillantva. - Annyira váratlanul ért. Az is lehet, hogy kihűlt a víz, amiben fürdette, vagy...

- Anya! Ne ostorozd magad! Elmúlt, a baba pedig jobban van! Jelen pillanatban van nagyobb probléma, amivel szembe kell néznem - elharaptam az ajkam, hiszen anya tudta, hogy miről beszélek. Az ablak felé pillantottam. A jelenbe kapaszkodtam, gyönyörködtem az őszi falevelek színeiben, a kopár fák látványában és az égbolt szürke színében. A madarak ágról, ágra jártak, egymást kergetve repkedtek és felszálltak az égen. Az emberek fejüket lehajtva telefonoztak, nem figyeltek arra hova lépnek, vagy mi van előttük. Pontosan ilyen egy borús, őszi nap. Kedvtelen, sötét és lehangolt.

- Daxton miatt aggódsz? - kérdésre nem számítottam, ilyenre meg főleg nem. Hevesen dobogó szívvel fordultam anya felé, aki továbbra is a széken ült. Nem csinált semmit, csak engem nézett. Én beletúrtam az összefogott hajamba, ujjaimmal a hajszálakat piszkáltam, közben a megfelelő választ kerestem. Féltem válaszolni, hiszen egyre jobban tudatosult bennem, hogy ez a valóság. Csend uralkodott körülöttünk, mégis üvölteni támadt kedvem. Kiadni magamból mind azt, amit érzek, gondolok és hallok.

- Daxton felbukkanása fenyegetést jelent rá. Leginkább azért, mert mindig eléri amit akar, és küzd azért, amit a fejébe vesz. Daxton tudja, hogy valami nincs rendben, ezért utána fog járni. Ide fog jönni - sóhajtottam. - Felébresztettük az oroszlánt a barlangjából - pillantottam anyára könnyes szemmel. Anya értette, hogy mitől félek, ezért úgy gondolta, hogy a lényegre kérdez.

- Azért nem akarod őt az életébe, mert téged is bántott? Attól félsz, hogy megismétli, amit egy évvel ezelőtt elkövetett és elhagyja a babát? - szavai lyukat égettek a szívembe. Nem akartam válaszolni, de anya jól érezte. Ettől féltem. Ha pontosabban kéne fogalmaznom, akkor azt mondanám, hogy ettől is félek. Némán sétáltam Adelyn ágya fölé, majd kezemmel megérintettem az ujjait. Nem aludt, inkább a feje fölött csillogó játékot figyelte. Kicsi szemében csillogott a fény, ajkát gőgicsélésre tartotta, de egy hang sem jött ki a torkán. A pici ártatlanul figyelte a forgó játékot, minden figyelmét elrabolta a színek, a puha bábúk és a halk altató zene. Nem akartam válaszolni, nem akartam anya szemébe nézni. A kislányt néztem. Az én lányomat, az én hercegnőmet. - Nem kötelező válaszolnod - mögém állt, kezét a vállamra helyezte, majd elnevette magát. - Tündéri! Olyan édes - integetett a babának, aki felénk pillantott a szemeivel. - Boci szemei vannak! Nézd csak - anya gyönyörködött benne, teljes egészében a szíve mélyére fogadta. Őt mindenki szerette, mindenki óvta. Most körülötte forgott az egész életem.

- Attól félek, hogy vissza jön az életembe, hogy utána megint elhagyjon minket. Mert egyszer már megtörtént, és nincs kizárva az, hogy másodszorra is megeshet. És jobban félek, mert már nem csak rólam van szó, hanem a babáról is! - tehetetlenül tártam szét a kezem, miközben megzavartam Adelyn nyugalmát. Hangomat véletlenül emeltem fel, ennek az eredménye is meglett. A baba hangos sírásban tőrt ki: kezét összeszorította, dühös arckifejezést vágott, szeméből pedig folyt a könny. Megszakadt szívvel és bűnbánóan emeltem ki a kiságyból, majd fejére figyelve magamhoz öleltem. Mellkasomra helyeztem, óvatosan ringattam és vártam, hogy a sírást abba hagyja. - Daxton egyébként sem való apának - nevettem gúnyosan. - Eltudod őt képzelni apának? - fordultam anya felé, aki a plafon felé pillantva gondolkozni kezdett.

- Nem is tudom...illene hozzá az apaság, bár...

- Nem csinálhatod ezt - suttogtam a baba fejecskéjére. - Dehogy illik hozzá! - fürkésztem a baba arcát. - Ő hozzá soha!

Ebéd után pocok álmos lett, ezért a kanapén foglalt helyett. Kevés idő kellett ahhoz, hogy álomba merüljön, ezért kerestem egy pokrócot amit rá terítettem. Egy darabig néztem őt, és rájöttem arra, hogy millió dolgot köszönhetek neki. Minden azzal kezdődött, hogy kihozott a börtönből. Nem kihozott, hanem szabadságot adott nekem. Nem megveretett, hanem megtanított keménynek maradni. Megtanított küzdeni, a sérelmek után lábra állni és mindig előre menni. Neki köszönhetem azt az embert, aki ma vissza tekint a tükörből. Minden cselekedete és tette mögött ott lapult a gondoskodás, a szeretet és az oda figyelés. Én voltam a hülye. Buta és ostoba voltam. Nem nyitottam ki a szemem, nem láttam a dolgok mögé. Mindent azért tett, hogy nekem jó legyen. Mindig rám gondolt, arra, hogy nekem kedvezzen.

De ahogy telt az idő, úgy váltam egyre nyugtalanabbá. Nem tudtam otthon maradni, képtelen voltam egy helyben ülni. Felöltöztem és arra eszméltem fel, hogy a kocsim kulcsát lógatva léptem ki az ajtón. Kitana pont a bejárati ajtó előtt feküdt, ezért figyelmesen átléptem. A nagy fekete kutya kész volt őrizni a házat, ezért nyugodt szívvel figyeltem, hogy fülét hegyezve kémlelte a magas kőfalat. - Nemsokára visszajövök - fülét vakartam, majd megindultam az autó felé. Ne kérdezzétek, hogy hova tartottam. Magam sem tudtam, ezért céltalanul hajtottam ki a kapun. Az életem eddig nyugodt és kiegyensúlyozott volt. Nincs szükségem a volt szerelmem közelségére és arra, hogy eszembe juttassa az emlékeket. Ha okos férfi lennék, akkor elkerülném és a lehető legmesszebb futnék tőle. Viszont egy buta, szerelmes férfi a saját feje ellen cselekszik és inkább a szívére hallgat.

Reggel óta nem tudtam kiverni a fejemből azt, amit pocok mondott. Nem értettem, hogy Claire mit keresett a gyermek osztályon. Nem tartozott rám, mégis úgy éreztem, hogy tudnom kell. A bajt kerestem. Hülye vagyok?

Tudom, hogy az vagyok!

A kórház bejárata előtt álltam, már nem fordulhattam vissza. Megláttam, hogy Dimitri szürke autója az épület előtt parkol, ezért szétvetett az ideg. Megszorítottam a kormányt, az ujjaim elfehéredtek, a pulzusom megemelkedett. A hűvös szél ellenére melegem volt, ezért lehúztam zöld dzsekim ezüst cipzárját. A magas épület mögött erőtlenül sütött a nap. Tornyai mögött próbált előbukni a korong, de a gomolyfelhők erősebbek voltak. Időm mint a tenger, ezért a kusza gondolatok foglyává váltam. Mi van, ha van köztük valami? Milliószor játszódott le a fejemben az, hogy valaki más ér hozzá: más érinti, más csókolja. És a gondolatba is belepusztultam, ezért bevágtam az autó ajtaját. Ha van is köztük valami, azt tudnom kell. Csak tiszta fejjel tudnám őt végleg elengedni. Beléptem a fotocellás ajtón, viszont nem voltam jártas. Modern kórház volt: fehér falak, csillogó padló és elegáns mennyezet keretezte az épület belterét. A fények tisztán világították meg a folyosót és a sarokban található recepciót. Ekkor választhattam: vagy megmondom, hogy kit keresek, vagy csendben várom, hogy történjen valami. Ujjaimmal a hajamba szántottam, tanácstalanul fordultam hátra, viszont olyan dologra lettem figyelmes, amire nem számítottam. A lámpák alatt rózsaszín táblán a "gyermek osztály" felirat csillogott. Szemezgettem a neon színű betűkkel, majd a sárga és kék ajtókkal. Eszembe jutott, hogy Claire erre az osztály felé tartott, ezért úgy döntöttem, hogy megindulok előre. Lábam és ösztöneim vezettek. Nem tudtam, hogy hova tartok, csak azt, hogy mennem kell. Előre kell mennem! A gyermek osztály vidám volt. Egy átlátszó üvegajtó kerítette el a kórház halljától, ezért zsebre helyezett kezekkel beléptem az ajtón. - Oh! - meglepődtem, amikor egy játék sarokban egy nővér játszott egy apró babával. A fehér ruhába öltözött nővér, maga elé tartotta a babát, aki vigyorogva pislogott. Összehúzott szemekkel figyeltem a baba reakcióját, a nyálas ajkát és a szemében csillogó boldogságot. A baba élvezte. Fehér ruhát viselt, aminek has részén egy rózsaszín delfin volt. Felvontam a szemöldököm, hiszen babát még nem láttam gőgicsélni. - Adelyn baba nagyon jól érzi magát, nem igaz? Itt repül a repülő! - a nővérke cumit csúsztatott a baba ajkai közé, aki elfogadta, majd hirtelen felém pillantott. Szívem hevesen dobogott, a baba szeme a kristálynál is tisztább volt. Csillogott, mint egy tiszta gyémánt, ragyogott mint egy égi jelenség. Elvesztem a kék szeme tisztaságában, a baba pofijában és abban, hogy eszméletlenül kicsike. - Anya eszik, utána hamarosan vissza jön! Igaz, te cukorfalat?

Véletlenül a torkomat köszörültem, erre a nővérke felém fordult. Meglepődött, ezért felcsillant mogyoróbarna szeme. - Szép napot! Jaj... - a baba kezéből kiesett egy játék, ezért leguggoltam, felvettem, majd mosolyogva a kicsi kezébe adtam. A baba kipirult arca arról árulkodott, hogy beteg lehet.

- Lázas? - suttogtam, miközben játékkal együtt a mutatóujjamat is megragadta. Olyan pici volt, olyan apró és eszméletlenül törékeny. A nővérke bólogatni kezdett.

- Tegnap este hozták be. Megfázott és tüdőgyulladást kapott a pici. Azon vagyunk, hogy levegyük a lázát, de mindig belázasodik - szomorúan figyelte a kicsi gyönyörűséget, aki engem pásztázott.

- Nagyon sajnálom!

- Ez inkább az édesanyának megterhelő! De néha az édesapák is rosszul viselik - simogatta a baba fejét. Apró mosolyra húztam az ajkam és figyeltem a baba ujjacskáját, aki nem eresztett. - Magának van gyermeke?

- Nincs - nevettem szemöldökömet ráncolva.

Összegyűjtöttem a szemetet, majd kidobtam a kukába. A rendelt pizza nem volt rossz, de olyan fűszert tartalmazott, amitől égni kezdett a hasam. Az ebédlőben ülve elfogyasztottam a kávét, hogy utána vissza tudjam venni a lányomat. - Még szerencse, hogy jó időt mondtak - anya velem szembe ült, miközben telefonján az időjárást nézte. - Ha szabad és az orvos is megengedi, akkor kivihetnénk őt a kertbe - nekem nem tetszett az ötlet, ezért felállva megráztam a fejem.

- Adelyn még nincs jól! Az orvos este fogja megvizsgálni, hogy vissza jött e a láza - székemet betoltam magam mögött, majd a gyermek osztály felé tartottam. - Nem rossz ötlet, de nem is támogatom - pillantottam anyára, aki lebiggyesztette ajkát. Mellettem sétált, minden lépéssel közelebb kerültünk a gyermek osztályhoz, amikor hirtelen megtorpant. Nem tudtam, hogy mi a baj, ezért szemöldökömet ráncoltam.

- A pénztárcám! Úristen! Az asztalon hagytam!

- Anya! - szóltam rá dühösen. - Akkor menj vissza érte! Még csak az hiányzik, hogy valaki ellopja! - a fejemhez kaptam és dühösen pillantottam anyára, aki elkerekedett szemekkel megfordult és vissza futott az ebédlő felé. - A végén még a fejedet is elhagyod - belépem a gyermek osztály fotocellás ajtaján, az ajtó pedig oldalra nyílt. Szemem mosolygott, vártam, hogy a lányom újra a kezeim között legyen. - Szépségem! Itt van anya! - boldogan széttártam a kezem, amikor a baba sarokhoz értem. A nővérke aranyos volt, azonnal felállt és a kezembe adta a babát. - Remélem, hogy jól viselkedett - nyomtam egy puszit a vigyorgó pofikájára. A nővérke elnevette magát.

- Olyan aranyos volt! Képzelje el, hogy az előbb volt itt egy sármos úriember, akinek nagyon szimpatikus volt a baba. Adelyn leejtette kezéből a játék sünit, a jóképű férfi pedig visszaadta neki. A baba nagyon aranyosan kezelte a helyzetet, azóta kicsit rakoncátlan is lett! - mesélte boldogan. Boldogan elnevettem, kezemmel a baba fejét simogattam, miközben anya sétált felénk. Az életben vannak meghatározó pillanatok. És azt hiszem, hogy a mostani pillanat is ilyen volt. Vigyorogva fordultam anya felé, aki felém igyekezett, az ajtó oldalra nyílt, de akkor ráncoltam a szemöldökömet, amikor anya sápadtan megtorpant. Felénk nézett, kezét a szája elé helyezte. Úgy pillantott felém, mintha szellemet látna. Minden gyorsan történt, ezért nem volt időm szólni neki. Boldogan csak így szóltam:m

- Hát! Az én lányom márcsak ilyen! - hasát simogattam, de ekkor olyan dolog történt, amire nem számítottam. Anya és a nővér is felém nézett, ezért zavartan pislogni kezdtem. Mintha...mintha állt volna mögöttem valaki.