Azt hittem, hogy az élet elég pofont adott ahhoz, hogy észhez térjek és tanuljak a hibákból amit vétettem. Azt hittem, hogy a leckének amit nekem szánt, a végéhez értem. Az apám felbukkanása adott egy utolsó reménysugarat, egy apró löketett arra, hogy "fel a fejjel, ez a rossz időszak nem végleges". Mégis az apám felbukkanásával ért egy újabb pofon, amivel nem tudtam mit kezdeni. Egy olyan dolgot tudtam meg, amit nem lett volna szabad. Mert így, hogy tudom...számolni kezdtem. Osztottam és szoroztam. Azon agyaltam, hogy tehetném jóvá, amit ellene elkövettem. A bocsánatkérésen gondolkoztam, és jóvá akartam tenni a hibát, és kihúzni a fájdalmat, amit az apámnak okoztam. És az emberek többsége csak a végén kezd el gondolkozni azon, hogy hibáztak: hibáztak, mert nem töltöttek elég időt együtt, hibáztak mert elhanyagolták, vagy megbántották a másikat.

És az ember mikor tanul, és mikor érzi azt, hogy mindent helyre akar hozni? Akkor amikor a másiknak, már nincs sok hátra. Néztem pockot, néztem az apámat. Magába roskadva itta a kávét, de közben, belül szenvedett. Láttam rajta a szokatlan mozdulatokat, az elhagyott súlyt és kilókat, ami ellen küzdött. Láttam rajta, hogy bármit megtenne, hogy olyan legyen, mint azelőtt. Láttam rajta, hogy küzd valami ellen, ami részben emészteni kezdte. Már elkezdte, és csak isten tudja, hogy hol van vége. Szomorúan pillantottam rá. Ő nem nézett rám, de fél szemmel mindig figyelt. A hűvös időjárás ellenére a teraszon ültünk és a kertet fürkésztük. Talán kisfiúként ugyan itt ültem vele. Talán az ölében ültem, ő pedig a hóesést mutatta és a mikulásról mesélt. Most itt ülünk, és nézünk magunk elé. Különbséggel, mégis együtt és egyszerre. Én nem éreztem a bajt, csak akkor, amikor feltárta előttem. És van egy dolog amin meglepődtem: az igazság jobban fájt, mint bármi más.  - A kemoterápia teljesen lefáraszt és minden erőmet leszívja. Minden kezelés megkezdése előtt az ápolóm Sindy azt szokta mondani, hogy "kitartás, már nincs sok hátra" - pillantott a szemembe, majd félre tolta a csészét. - Egy éve hallgatom ezt. Javulnom kellene, de minden kezelés után csak szarabbul érzem magam - kezét összefonta maga előtt. - Megkérdeztem az orvost, hogy "figyeljen, legyünk őszinték egymással! Használ a kezelés, vagy sem?" - suttogta. - Az orvos felém nézett, majd szó szerint ezt mondta "mi minden tőlünk telhetőt megteszünk, de a rák senkit nem kímél ". Aztán két nap múlva mondta meg, hogy négy évet számolt nekem. Használjam ki rendesen és céltudatosan - amikor felém pillantott, összetört bennem valami. Úgy éreztem, hogy elveszítem az apámat, aki még soha nem volt az apám. Úgy éreztem, hogy kicsúszik a kezeim közül úgy, hogy még ki sem mondhattam azt, hogy "apa". Szorult a mellkasom, izzadt a tenyerem. Az egy év történései sokkoltak, nem tudtam, hogy mit mondjak. Az apám...beteg.

- Én...nem is tudom, hogy mit mondjak - fürkésztem az arcát. - Nem tudtam róla.

- Mindent úgy csináltam, hogy ne tudj róla - az arcomat fürkészte, közben magam is meglepődtem azon, hogy könnybe lábadt a szemem. Most kezdtem felfogni a dolog súlyosságát. Kezemet ökölbe szorítottam, majd letöröltem a szemem sarkát. Négy év! Négy kibaszott év! De mire? Arra, hogy a kapcsolatunkat helyre hozzuk? Arra, hogy megtanuljon apa lenni, én pedig fiú? Nemhogy négy év, de egy élet sem lenne elég ahhoz, hogy megtanuljunk egy család lenni. Most mégis közelebb éreztem magamhoz, mint bármi máskor. - Nem akartalak elszomorítani. Elég, ha én szenvedek miatta - rekedtes hangon köhögött, majd zavartan tovább folytatta. - Úgy nézel rám, mint egy szomorú kiskutya! Ne csináld ezt, fiam - itta meg a maradék kávét.

- Mit vártál? - fordultam felé. - Azt hitted, hogy percek alatt fogom elfogadni és feldolgozni? - suttogtam kimerülten. - Ezt olyan volt végig hallgatni, mintha lassan kitépték volna a szívemet - csaptam az asztalra, majd folytattam. - Vissza jöttél, hogy utána elmond azt, hogy meg fogsz halni - elfordultam, hogy ne lássa rajtam azt, hogy sírok. Fájt? Persze, hogy igen! Nagyon? Kegyetlenül!

- Azért annyira nem rossz a helyzet.

- Abba hagytad a kemoterápiát? - suttogtam. Direkt kérdeztem. Tudta, hogy itt az ő véleményére vagyok kíváncsi. Azok az emberek akik abba hagyják, elfogadják sorsukat és várják a végső perceket. Ő felsóhajtott. Nem tudom, hogy mérges vagyok, vagy csalódott. Mindkettő egyszerre. - Nem hagyhatod abba! Ha kell, akkor én elviszlek, én mindenben segítek! - nem tudom, hogy mi történt velem. Ragaszkodtam hozzá. Ragaszkodtam ahhoz, hogy akarjon, hogy akarjon élni. És arra is vágytam, hogy akarjon engem. - Kérlek - suttogtam úgy, mint eddig soha senkinek. Pocok kicsit nyelt, majd meg simította a kézfejem.  - Szóval beletörődtél!

- Valamiben meg kell halni - suttogta. A kurva anyját!

- Nem! - ordítottam, ő megijedt és hátra hajolt. - Nem jöhetsz ide csak úgy! Nem lophatod be magad a szívembe, hogy utána virágokat vigyek a sírodra! Nem kerülhetsz közel hozzám, hogy utána a temetéseden sírjak! - félre rúgtam a széket, majd megindultam a konyha felé. Tudtam, hogy utánam jön, viszont arra nem számítottam, hogy megragad, magához húz és szorosan átölel. Ekkor voltam először óvó apai karok között, de nem is utoljára. Beszívtam illatát, szememet összehúztam, hogy a könnyeimnek ne adjak utat. Mellkasom nehéz volt, de nem engedtem a fájdalomnak. Ha fájni kell, fájjon, de nem ma.

- Egyet kérek, hogy bízz bennem - suttogta, majd a hátamat veregette és tarkómra vezette a kezét. - Bízz bennem, fiam - suttogta szorult mellkassal.

A fájdalmak ellenére együtt ettünk. Én rendeltem, pocok pedig kiválasztotta, hogy mit enne. Én hívtam meg, én fogadtam vendégül, ezért egy limitált kiadású alkoholt is választottam. - Tegnap láttad Clairet a kórházban? - jutott eszembe, miközben ettünk. Furcsa, de még mindig az edzőmet láttam magam előtt. Egy jó barátot, egy védelmező testvért, vagy egy nagy bátyát. De az apámat? Ezt még szoknom kell.

- Igen! - jutott eszébe, majd felcsillant a szeme és folytatta. - Viszont egy valamit nem értek - a tésztát bekanalazta, utána megcsóválta a fejét.

- Mit nem értesz? - suttogtam.

- Nem értem, hogy miért a gyerek osztály felé tartott - pillantott oldalra, mire kiesett kezemből a kanál.

Kíváncsiak vagytok, hogy Dimitri mikor került a kórház elé? Akkor írtam neki, amikor Daxton elindult az autóval. Azt akartam, hogy segítsen, hiszen szükségem volt rá. Rettegtem, féltem és arra vágytam, hogy mellettem legyen. Mikor Daxton leparkolt, láttam Dimitri autóját. Akkor tudtam, hogy megnyugodhatok, és már csak egy dolog miatt kell félnem. Az este így is fájdalmas volt. Ha Dimitri nem lép közbe, akkor Daxton világháborút csinált volna. Tudom. Ismerem. Soha nem voltam még annyira hálás, mint ezen az estén. Ekkor tudatosult bennem, hogy Dimitri nem csak akkor vigyázott rám, amikor Daxton elhagyott. Hanem akkor is, amikor a saját épségét veszélyezteti. Még mindig nem hittem el, hogy Daxton hozott be. Bármit megtettem volna egy Taxiért, de azt hiszem, hogy nem válogathattam. Szorított az idő. - Köszönöm, hogy segítesz nekem - suttogtam alig hallhatóan. Kimerült és fáradt voltam. Szervezetemnek szüksége volt az alvásra, de egy percre sem tudnám lehunyni a szemem. A kórház egyetlen büféjében voltam, és teát kortyoltam. Vettem egy szendvicset is, de egy falat sem ment le a torkomon. Dimitri felsóhajtott, kezét összefonta az asztalon. Daxton jól megverte. Miattam verte meg. - És nagyon sajnálom, hogy ezen végig kellett menned - sóhajtottam feszülten.

- Érted tettem - szalvéta felületével az egyik sebhelyét tapogatta. - És bármikor újra megtenném - szemében csillogott valami, amit eddig még nem vettem észre. Nem akartam ilyenekre gondolni, de szemében ott volt a rajongás, az irántam érzett szeretete. - Inkább mesélj csak - fejével a folyosó vége felé bökött, ezért összeszorult a szívem. Remegni kezdtem, izzadni és félni. Az emlékek újra eszembe jutottak, ezért szemem elé tettem a kezem, hogy ne sírjam el magam. - Tudod, hogy nekem is fontos - vezette kezét a kézfejemre.

- Nem tudom, hogy mit mondjak, Dimitri! Megijedtem! - eresztettem ki a bánatot és a félelmet. - Rettegtem, azt hittem, hogy elveszítem őt... - motyogtam. Egy rendes szót nem tudtam kiejteni a számon. - Amikor anya felhívott, és meghallottam, hogy sír...

- De semmi baj, igaz? - közelebb hajolt, majd könnyeimet letörölte az ujjával. Kicsit megnyugodtam, de nem voltam normális lelki állapotban. - Vissza megyünk?

- Igen! - suttogtam alig hallhatóan. Dimitri udvariasan előre engedett, ezért a folyosón végig sétáltunk, majd megkerestük a szobát. Anya és apa haza ment pihenni, ezért ketten maradtunk Dimitrivel. Iszonyatosan hálás lehetek neki, hiszen egy éve folyamatosan velem van és számíthatok rá. Fordult a kocka, amikor Daxton magamra hagyott, ő pedig velem maradt. A szobáig tartó út rövid volt, mégis számtalan dolog tudatosult bennem. Rájöttem arra, hogy Dimitri nélkül nem tudtam volna végig csinálni. És ezerszer is köszönetet mondhatok neki. - Hallkan! Szerintem alszik - óvatosan nyitottam be a színes matricákkal ellátott ajtót, majd beléptem a színes szobába. A helyiségben viszonylag sötét volt, de a kis ablak mellett található lámpa égett, ezért enyhén bevilágította a szobát, amit a megfigyelés miatt megkaptunk. Most már ti is részesei lehettek a gyönyörű titoknak, amit nem tudhat akárki! Megálltunk a kicsi ágy mellett, majd sóhajtva vettük tudomásul, hogy alszik mint egy hercegnő.

- Kérdezhetek valamit? - suttogta Dimitri, miközben a kiságy fölé hajoltam, és ujjammal megsimítottam a baba arcát. Bólintottam. - Azért kapott tüdőgyulladást, mert kora szülötten hoztad a világra? - apró, törékeny baba fölött hajoltam, gyönyörködtem a puha pofijában és dundi ajkában. A félhomályban úgy festett, mint egy tündér baba. Mélyen aludt, kicsi ujjaival a takaró szélét szorongatta. Megcsóváltam a fejem, közben ittam a látványát.

- Miután levitték a lázát, az orvos azt mondta, hogy csecsemőkorban is gyakran előforduló betegség. Mivel csecsemők, így a betegség súlyosabb, nem csak magas lázzal, hanem bőr kipirosodással, és rossz kedvvel is kezdődik. Azt mondta az orvos, hogy minél kisebb a csecsemő, a betegség annál súlyosabb - lábadt könnybe a szemem. Azt mondta, hogy a gócok mindkét tüdő félben láthatóak voltak, melyek teljesen be voltak gyulladva - sírtam el magam. - Bent tartják megfigyelésen, de szerencse az, hogy lement a láza - érintettem meg a puha pofiját. - De soha nem felejtem el azt, hogy anya sírva hívott fel... És azt hiszem, hogy a dajkát is kirúgta. Születése óta most először hagytuk magára, de ott volt a dajka, aki kitudja, hogy végezhette munkáját! Csak egy óráról volt szó, úgy mentünk az étterembe, hogy aludt a baba. Aztán Savannah, anyát hívta, mikor belázasodott a baba - szorítottam meg az ágy szélét. Dimitri bólogatni kezdett, közben megsimította a baba hasát. Ekkor nevetni kezdett. - Pedig engem kellett volna!

- Jó kondiban van! Túl eteted! - kijelentése miatt, összefontam magam előtt a kezem, majd védekezően felé fordultam.

- Jó étvágya van! Legalább elmondhatom róla, hogy eszik rendesen - megcsóváltam a fejem, hogy észhez térjek. - Túlreagáltam? - suttogtam az alvó babát nézve.

- Nem - helyezte kezét a lapockámra. - Anya vagy. Egy anya soha nem lehet eléggé nyugodt. És Adelyn alig múlt egy hónapos - nézett a szuszogó csodára. - Nem reagáltad túl. Jól kezelted - megnyugtatott, amiért hálás voltam. Tudjátok, hogy a mi közös történetünk hogy kezdődött? Ha elmesélném sem könnyítenék a lelkemen. Akkor tudtam meg, hogy terhes lettem, amikor Daxton kiszabadult a börtönből. Akkor még a gondolatától is féltem, pánikoltam, nem akartam őt. Nem akartam elhinni, nem akartam befogadni. Miután Daxton megtudta a fájó igazságot, kilépett az életemből, magamra hagyott a babával, amit neki köszönhetek. Mindent eltelt hét és hónap után csak arra vágytam, hogy vegyék el, vegyék el, mert nem akarom. Nem kellett. De minden megváltozott, amikor elmentem az első ultrahangra. Azelőtt nem hallottam még ilyen szépet. A szív dobogásának hangja bevéste magát a szívembe, átjárta minden érzékemet, és átkarolta a lelkemet. Akkor láttam őt előszőr, akkor éreztem igazán magaménak. Egy csoda volt. Egy csoda, ami bennem lakott és minden eltelt héttel egyre rosszabb, és rakoncátlanabb lett. Megszerettem, magaménak éreztem. Aztán megszüntem létezni, amikor Adelyn kora szülött lett, úgy gondolta, hogy hamarabb szeretne hozzám jönni. Augusztus utolsó hetében, Adelyn majdnem két héttel lett kora szülött, és ez megijesztett, hiszen Szeptember elejére írtak ki. Imádkoztam, hogy legyen elég erős ahhoz, hogy velem maradjon. Ő miatta nem jártam be az egyetemre, hanyagoltam a tanulást, csak arra az előadásra jártam be, amire kötelező volt, amit otthon a négy fal között nem tudtam végig nézni. Csak arra vágytam, hogy mellette legyek, hogy támogassam. Az inkubátor mentette meg az életét, és az istenhez való imádkozásom. És mielőtt kérdeznétek, igen! Milliószor eszembe jutott, hogy ő kinek a lánya, hogy kihez tartozik, hogy kit látok magam előtt. Milliószor gondoltam arra, hogy nélküle nem tudom megcsinálni, hogy ehhez ő is kell. De ott volt Dimitri, aki mindenben segített. Gyűlölnétek, ha azt mondanám, hogy átvette a helyét, ezért nem mondom. Adelyn mégis olyan, mint ő. Makacs, hisztis és megfejthetetlen.

- Claire! Figyelsz te rám? - akkor zökkenten ki, amikor Dimitri a vállamra helyezte a kezét, ezért a kislány felett ácsorogva megcsóváltam a fejem. - Ugye tudod, hogy nem tarthatod örökké titokban? - suttogása és a kérdés összehúzta a gyomromat. A szívem kihagyott egy ütemet. Utáltam, hogy a fájó igazság mindig megjelenik előttem. - Mit csinálsz, ha gyanakodni kezd?

- Még semmit sem tudok - simogattam a baba fejét. - Képtelen vagyok belegondolni abba, hogy...tudjon róla - fejeztem be alig hallhatóan.

- Azért döntöttél, hogy titkolod, mert félted tőle? - pillantott a baba felé. Megráztam a fejem, majd válaszoltam.

- Azért, mert megpróbálná elvenni tőlem. Daxton mindig elveszi azt, ami az övé - szorult össze a szívem, majd kihúztam magam és bólintottam. - És garantálni tudom, hogy Daxton nem fogja megtudni, hogy van egy lánya - lábadt könnybe a szemem. - Ha megtudná, akkor elvenné. Valahogy, de megtenné!

- Miért? - suttogta összehúzott szemekkel.

- Mert ami hozzá tartozik, az nem lehet távol tőle. Ez Daxton törvénye - sóhajtottam feszülten.