Péntek.

A héten az utolsó nap amit az irodában töltök. Igazat megvallva szeretem a munkám, mert végre azzal foglalkozhatok, amit szeretek és ami érdekel. Az igazat megvallva nem hiányzik az erőszak, a bunyó pedig mérföldekre állt tőlem. Viszont ez nem jelentette azt, hogy adott esetekben nem tudom megvédeni magam. Ismertek és tudjátok, hogy önmagamért mindig kiállok. A szikrázó nap átengedte sugarait a tiszta ablakon keresztül, ezért reggel nyolc óra előtt megfordultam a székemmel, hogy gyönyörködjek a kilátásban. A magas épületek felett a nap úgy bújt elő, mint egy korong az égen. Csábított és azt súgta, hogy ma jó nap vár rám. Szerencsére ritkán mondhatom el azt, hogy az adott nap szar volt. Régen mindig szar volt. Tudjátok, hogy mennyi erőre volt szükségem ahhoz, hogy eljussak idáig? Emlékeztek a fiúra, aki fülig szerelmes volt, közben az ördöggel játszott? Látjátok még a fiút, aki benzint öntött a tűzre azzal, hogy beleszeretett egy lányba, akibe nem lett volna szabad? Én nem látom. És azt hiszem, hogy az életem hátralevő részében nem is fogom viszontlátni. És mindig ilyen pillanatokban jövök rá arra, hogy az élet kiszámithatatlan.

Mély gondolataimból egy harsány kopogás zökkentett ki. Reggelente nem szoktam látogatókat fogadni, ezért összeráncolt szemöldökkel behívtam az illetőt. Meg sem lepödtem, amikor Dimitri arcát pillantottam meg. Tele volt életkedvvel, a mosolya pedig a füléig ért. Egykor az ellenségem volt, most az egyetlen ember, akire számíthatok. Persze, van mikor utálatos, bekélzelt és egy igazi pancser. De értem bármikor ölne. És tudja, hogy ez forditva is igaz. És mindig ilyenkor tudatosul bennem az, hogy igenis van barátság, amely egy életen át veled van. A kezemet széttártam, majd megköszörültem a torkomat. - Nem számítottam rád.

- Akkor kellemes meglepetés vagyok - Dimitri úgy csukta be az ajtót, mintha már járt volna itt. Hanyagsággal vágta le magát az asztalon előtt található párnázott fotelbe és tette keresztbe a lábát. Úgy viselkedett, mintha mindennapját itt töltötte volna. - Menő az irodád - kezét a bőrfotel szélére helyezte, közben a szemembe nézett. - Szóval meglepődtél - fürkészte a reakciót az arcomon.

- Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem - piszkáltam a fekete ingem gombját. - Viszont kiváncsi lennék, hogy találtad meg a termet - érdeklődésem után szinte azonnal elnevette magát.

- Azt mondtad, hogy egy híres teremnek vagy a tulajdonosa. És miközben erre fele tartottam, a szememet pont kiszúrták az utcai plakátok, amiken a "Dark Blue Gym" szerepelt.

Büszkén kihúztam magam, hiszen az edzőterem neve még mindig olyan jól hangzott, mint amikor megálmodtam. - És sejtetted, hogy az enyém - fejeztem be helyette.

- Először beütöttem a GPS-be az utca nevét, aztán eljöttem hozzád! - kacsintott.

- Szerintem ne vesszünk el a részletekben. Iszol valamit? - kérdeztem kíváncsian. - Van a közelben egy jó kávézó - ásítottam.

- Fáradt lehetsz - motyogta elkerekedett szemekkel. - Hol szoktál aludni?

- Itt - mutattam a székemre, majd felálltam é az ajtó felé biccentettem. - Meghívlak egy kávéra - ajánlottam fel.

- Amúgy is otthon hagytam a tárcámat - rántotta meg a vállát. Szememet forgatva kiléptem az ajtón, majd szembe találtam magam azzal, amit mai napig nem tudok megunni. Az edzőterem modern volt. A legjobb képekkel, legtisztább tükörfalakkal és a legmodernebb berendezéssel volt felszerelve. A nevében nem véletlenül szerepelt a "dark" kifejezés. Az elit edzőterem vörös szőnyegben és sötét fekete falakban pompázott. Ezt kiemelte az arany színű fény, ami a plafonba épített led csíkokból jött. Minden tökéletes volt. A legmodernebb gépek tökéletes fejlődést kölcsönöztek. A fekete falakon motivációs szövegek és plakátok szerepeltek. Sokan voltak, sokan edzettek és szinte minden gép foglalt volt.  - Drága ide a napi jegy? - Dimitri megtámasztotta magát a korlát szélén, majd felsóhajtott. - Tuti nem járnék ide edzeni.

- Amint látod, sokan vannak - veregettem meg a korlát felületét. - Az emberek oda mennek, ahol garantált a fejlődés - magyaráztam, miközben le sétáltunk a lépcsőn. - És itt garantált a fejlődés - ismételtem magam magabiztosan. Dimitri elismerően bólintott, bár láttam rajta, hogy mondani szeretne valamit. Kíváncsian és komótosan sétáltam le a lépcsőn, a háttérben szólt a zene, az emberek pedig edzettek. Nem álltam meg jobban szemügyre venni őket, megfordultam és kiléptem a fotocellás ajtón. Az edzőterem előtt parkoló autó felé igyekeztem, közben Dimitri szóba hozta, amire számítottam.

- Sokkal jobb, mint amiben te edzettél, igaz? - kérdése hallatán megtámaszkodtam az autó oldalán, kezemet pedig összefontam magam előtt. Nem védekeztem. Csupán szóba került valami, amiről nem szívesen beszélek. Hirtelen nem is tudtam, hogy erre milyen választ kéne adnom. Szívem szerint faképnél hagytam volna, de ti is tudjátok, hogy a bunkó énem már annyira nem dominál. Miután látta rajtam, hogy kényelmes témát érintett, védekezően feltette a kezét. - Bocs! Hidd el, hogy nem akartam rosszat.

- Engedjük el, oké? - sóhajtottam feszülten.

- Nem akartalak kiborítani. Hiszen...mégis csak az apád edzőterme, és te...

- Dimitri! - felemeltem a hangom, ezért megszeppenve félbe hagyta amit elkezdett. Tudta, hogy átesett a ló másik oldalára, de nem akarta belátni, hogy nagyot hibázott azzal, hogy felhozta a múlt sérelmeit. Sérelmek, fájdalmak és emlékek. És az fáj a legjobban, ami mindig jelen lesz. Az emléket nem lehet kitörölni. Nem lehet kitépni, se meg nem történté varázsolni. Mert az emlék lesz az, ami ráébreszt arra, hogy a múlt nem egy kósza álom része volt. - Igen, jobb mint amiben edzettem - fújtam ki magam. - Mehetünk? - nyitottam ki az autó ajtaját.

- Felőlem - helyet foglalt a kényelmes bőr ülésen, miközben sóhajtva a kormány mögé ültem. Fél szemmel felé pillantottam, de nem tudtam elmondani mit láttam. Azt éreztem, hogy szeretné eszembe juttatni a régi énem. Talán próbálja előcsalogatni azt a fiút, aki egykor voltam. És amikor a múlt szóba kerül, mindig történik valami, ami újabb lyukat éget az összeforrt szívem közepébe.

- Nem tudom, hogy miért jössz mindig a múlt dolgaival.

- Mert képtelen vagyok elfogadni azt, hogy tovább léptél. De legalább nem rossz irányba - bökte ki. Láttam rajta, hogy végképp megbánta, hogy a múltat szóba hozta, ezért a kávézó felé tartó úton egy szót sem váltottunk egymással. Én a szokásos erős kávémat kértem, Dimitri pedig egy hosszú kávét. Az elit kávézóban a legeldugottabb asztalt vettük célba, ezért a bordó mahagóni asztalok között feléje vettük az irányt. Telefonomat az asztalra csúsztattam, miközben Dimitri elismerősen körbe nézett. Láttam rajta, hogy nincs hozzászokva az ilyen fajta helyekhez, ezért sóhajtva megcsóváltam a fejem.

- És mi van veled? - csészét az ajkamhoz emeltem, ő erre felvonta szemöldökét. - Meló? Nők? - utolsó szavam hallatán elnevette magát.

- Igazából megvagyok. Egy étteremben vagyok pincér. Kurva sokat dolgozok, de jó fizetést kapok - büszkén kihúzta magát, és folytatta. - A nők egy kicsit nehezebb téma nálam. Van egy nő akivel ismerkedem, de ő is sokat dolgozik. A neve Cora és egy iskolában tanít - húzta össze a szemét. - Ezért ritkán találkozunk. Már arra sem emlékszem, hogy milyen színű a haja - kijelentése hallatán elnevettem magam, majd tudomásul vettem azt, hogy hiányzott Dimitri és a hülyesége. - De jól vagyok. Egy héten két napot járok az egyetemre - félve pillantott felém, ezért aprót bólintottam. Mielőtt megkérdeznétek, igen kibírom! Kibírom azt, hogy ne kérdezősködjek. Claire már a múltam része. Egy olyan része, amit eltemettem. Elhamvasztottam, mert muszáj volt. És mindezek után ki kell bírnom azt, hogy nem kérdezek felőle.

A picsába....

Kurva életbe, nem bírom ki!

- És szoktál találkozni...- telefonom csörgése szakított félbe, ezért kizökkenve pillantottam az idegen számra. Nem tudtam, hogy ki hívhat, ezért feltettem a mutatóujjam, majd fogadtam a váratlan hívást. - Daxton Blake!

- Daxton! Itt Tristan Miller! Elnézést a váratlan telefonhívásért. Egyéni vállalkozással foglalkozom, akárcsak maga. Öt éve utazok a szakmában, és sikeres ingatlan eladóként ismernek. Megkérdezhetem, hogy szakítana rám időt? Lenne egy ajánlatom, amit tennék önnek - a szememet forgattam, legszívesebben kinyomtam volna a telefont. A régi énem biztos, hogy így cselekedne, de én szeretem kifinomultabban elintézni a dolgokat.

- Bevallom, hogy szoros napi rendel rendelkezem. Sajnos nem tudom elképzelni, hogy a héten lesz szabad időm...- próbáltam udvariasan lerázni őt. - És azt sem tudom, hogy mi célból keresett fel - pillantottam Dimitri felé, aki kíváncsian hallgatott. Tristen a torkát köszörülte.

- Felkeltette érdeklődésemet az edzőterme és a várost érintő elhelyezkedése. Ha megtudom győzni magát arról, hogy adja el nekem, fényűző árat adok érte. Az értéke több mint amire gondol - dühösen összefontam magam előtt a kezem, hiszen éreztem, hogy erre megy ki a játék. Nem ő az első vállalkozó, aki az edzőtermemre hajt. És ebben a pillanatban éreztem úgy, hogy kibújt belőlem az ördög, aki móresre akarja tanítani.

- Milyen találkozóra gondolt?

- Ma este? Elküldöm az étterem címét - válaszolt szinte azonnal.

Seggfej! ! Idióta! Tetű! Féreg!

- Szóval nyilvános helyről lenne szó! Oda megyek! Várom az üzenetet - mielőtt válaszolhatott volna, kinyomtam a telefont, majd az asztalra csúsztattam. Dimitri látta rajtam, hogy ideges lettem, ezért fejét ingatva az arcomat fürkészte. - Kurva anyját! Még egy ember, aki meg akarja vásárolni az edzőtermez, hogy utána szétrombolja és mást építsen a helyére - az asztalra csaptam, hiszen nem bírtam a dühömmel.

- Aucs! - kortyolt bele a kávéba. - Kényelmetlen téma - bólogatott egyetértően. - Tudok valamiben segíteni? - szemében láttam a csintalan csillogást, ezért a vállamat meg rántva, válaszoltam.

- Nem is tudom - helyeztem kezemet az asztalra.

Ekkor Dimitri leutánozta a mozdulatomat, és így szólt:

- Nem is tudom - amikor engem utánozva a szemembe nézett, ràjöttem arra, hogy egy ördögi tervet eszeltem ki. - Arra gondolsz amire én? - vigyorgott. - Azért fel tudom venni a te stílusodat! Egy kis férfias báj, egy kicsi a parfüm meg egy ing és aztán hopp...

- Eljöhetnél velem - bólintottam. - Lehetnél mondjuk, a kamu személyi asszisztensem - gondolkoztam ördögi módon.

- Érted bàrmit báttya! Annyira lehozom az életről, hogy utána szakmát is váltani fog ez a tetű - lepacsiztunk, majd elnevettem magam. - Jó lesz! Előre látom - kezét dörzsölte, én pedig beleittam a kávéba.

Csak arra nem szàmitottam, hogy az este több meglepetést fog tartogatni, mint amire én szàmítottam...