- A holnapi ellenfeled, Conor Cejudo - pocok ledobta asztalra az összegyűjtött információkat, illetve képeket, ezért az asztal fölé állva, a kezembe vettem egyet. Hirtelen úgy éreztem, hogy tonna súly nehezedik az egész mellkasomra. Ez a fickó egy vadállat! Minden második fényképen vagy az ellenfél torkát szorítja, vagy a földön fekszik rajta, és a lábát feszíti hátra. Éreztem, hogy az adrenalin a magasba szökik. Éreztem, hogy a pulzusnak nem tudok parancsolni. Látjátok a fekete hajú férfit, aki rövidnadrágban és fehér pólóban áll, miközben fehér arccal próbál levegő után kapkodni? Látjátok, hogy az asztal szélére támaszkodik, miközben torkára vezeti a kezét? Nem dicsekszem vele, de ebben a pillanatban beszartam. Ne szó szerint értsétek! Az erőszak, nálam a gyerekkoromat juttatja eszembe. Az időszakot, amikor éjjelente a sebeimet borogattam, nappalokon pedig az utcára sem mehettem ki. Minden félelmem felülkerekedett rajtam, ezért tanácstalanul széttártam a kezem. - Cigire van szükségem! És adjatok mellé port is! - nem kellett kétszer kérnem. Fél percen belül, Billy egy cigivel és egy átlátszó zacskóval igyekezett felém. Nem vártam meg, hogy hozzám érjen. A cigit az ajkaim közé vettem, majd remegő kezekkel meggyújtottam. Ne vegyetek rólam példát! Szar ember vagyok, de meghalni még nem fogok! Az asztalra szórtam a fehér port, majd egy kártya segítségével apró csíkot formáltam belőle. Én már profin jártas voltam a dologban, ezért egyik orromat befogtam, míg a másikkal felszívtam az anyagot. Szükségem volt egy kis időre, hogy összekaparjam magam, ezért felálltam, majd pocok felé néztem. - Nekem most elegem van!

- Úgy látom, hogy már hatott is az anyag!

- Haver - fordultam Billy edzőtársa felé. - Én vagyok az egyetlen, aki betépve is ugyan olyan szarnak látja a világot - vakartam meg az orromat. - És kibaszottul nem számít, hogy mit szívok - tártam szét a kezem. Mindenki pocok felé pillantott, hiszen eszünkbe jutott valami, ami elkerülte a figyelmünket. Az edzőteremben ácsorogva, suttogva a szám elé kaptam a kezem. - Baszki, pocok! Tilos az összecsapás előtt szívni - suttogtam, mellé pedig kacsintottam egyet. - Nagyon csúnya dolgot csináltál, ám! - tettem fel a kezem.

- Hagyjátok! Huszonnégy óra alatt ki fog ürülni a szervezetéből - gondterhelten maszírozta a ráncos homlokát, ezért megkockáztattam és tovább húztam az oroszlán bajszát. Bár jelen pillanatban nem tudtam, hogy melyik országban, illetve melyik városban vagyok. Azzal sem voltam tisztában, hogy milyen napot írtunk. Amikor legközelebb felkaptam a fejem, figyeltem, hogy a többiek egy ruhát hoznak felém. A szorító szélén ültem, hátamat pedig az egyik tartó oszlopnak támasztottam. Minden harmadik pillantásom közben kifújtam a cigi füstjét, ezért mindent homályosan láttam. Olyan volt az egész, mintha más szemmel láttam volna mindent. Számtalanszor voltam már betépve, de most minden olyan nyugodt volt. Azt mondják, hogy akkor hallod legjobban a gondolataidat, amikor emberek vesznek körbe. Mert csak akkor szembesülsz azzal, hogy ami körülötted történik az vagy nem érdekel, vagy rád nem figyel senki. Azt hiszem, hogx a fojtogató emlékek hideg zuhanyként értek, ezért próbáltam a jelenbe kapaszkodni.

- Hol van még a karácsony? - ügyesen az ajkaim közé szorítottam a cigit, majd elvettem a rövidnadrágot, amit felém nyújtottak. - Fehér! Ezen jobban fog látszódni a vér - figyelmeztettem, de pocok rám sem hederített. A térdig érő nadrág fenék részére egy név volt írva, ezért összehúzott szemekkel próbáltam elolvasni. - Tudtam, hogy minden harcosnak van beceneve, de... - biccentettem oldalra a fejem.

- Az MMA harcosok gyakran a harcmodorukról, illetve az ütés teknikáikról kapják a nevüket. A nevek gyakran nagy jelentőséggel bírnak. Ha van neved, azt jelenti, hogy vagy valaki - sétált felém pocok. - Egész éjszaka azon agyaltam, hogy milyen becenév jellemezné a stílusodat és a harcmodorodat - húzta össze a szemét. - Aztán jött az elérhetetlen - fejezte be büszkén. Nagyot nyeltem.

- Remek, és most szerintem mindjárt okádni fogok! - eldobtam a nadrágot, majd a számat takarva befutottam az öltözőbe. Baszki, Billy! Mi a szart adtál nekem?!

Túlvoltam a szemeszter első hetén. Ez azt jelentette, hogy büszke voltam magamra, mert sikerült felvennem a tempót. A szemeszter második napjától kezdve keményen tanultam: ha tehettem, akkor a parkban, egy fa tövéhez ültem és színes jegyzeteket készítettem. Említettem nektek, hogy rend és fegyelem mániás vagyok? Ez a jegyzeteken is látszik! Szeretek karikázni, esetleg négyzetbe foglalni olyan pontokat, amik kifejezetten fontosak ahhoz, hogy megértsem az egész előadás lényegét. Nem volt könnyű! Hosszú órákat töltöttem a wikipédia elemzésével, és próbáltam feleleveníteni az előadásokat, de sokszor kudarcba fulladtam. Tudtam, hogy más teknikát kell keresnem, különben az első héten el fogok vérezni. Akkor változott meg minden, amikor meglátogattam a régi könyvtárat és kivettem egy könyvet. Azóta nem csak jól megy a tanulás, de nem aggódom amiatt, hogy esetleg lemaradok. A Harvard Egyetem magán parkjában sétáltam, és élveztem az erőtlen napsütést. A fák lombkoronái nem engedték át a nap szikrázó sugarait, ezért össze húztam magamon a fehér kardigánomat. - Örülünk, hogy jól telt a heted! - anyukám arca jelent meg a chat ablakban, ezért zavartan elmosolyodtam. A háttérben láttam, hogy apa egy létrán áll és fest valamit. Emlékszem, hogy tegnap, szomorúan hívtak fel, hiszen kiderült, hogy az egész padlást ellepték a darazsak. Anya elmondása alapján, apát meg is csípte egy, ezért azt tanácsolták, hogy a hétvégén ne menjek haza. - Reméljük, hogy jövő héten már eltűnnek a darazsak! - mindketten az új nappaliban tevékenykedtek. Kicsit vicces volt, hogy mindketten kantáros nadrágot és zöld pólót viseltek. - De ne félj! Hamar haza tudsz jönni! Szerintem a jövő hét végén már a saját szobádban alhatsz!

Említettem, hogy mi történt a gyerekkoromban? Mondtam, hogy állandóan vagy elestem, vagy megütöttem magam? Anyuék azóta féltenek és úgy viselkednek, mintha törékeny porcelánból lennék. Néha agyamra mennek a folytonos aggodásaikkal, de ilyenkor mindig eszembe jut az, hogy ők csak jók akarnak. Még akkor is, ha ezzel néha kihoznak a sodromból. - Ez miatt én nem aggódom - villantottam felé egy mosolyt. - Egyébként, mi van a hajadban? - enyhe napfényben közelebb hajoltam a telefonhoz, hogy jobban szemügyre vegyem a virág mintás kendőjét.

- Egy kendő! Csini, igaz? - küldött nekem egy puszit.

Húsz évesen néha átok tud lenni, amikor a szülők túlságosan féltenek. Néha nagyon hasznos tud lenni, de az esetek többségében aggasztó és kiábrándító. Tizennyolc éves voltam, amikor udvarolt nekem egy fiú. Apa nem ismerte, ezért negatívan közelítette meg az egész dolgot. Pedig a srác cuki volt! Arany szőke hajjal és kék szemével úgy festett, mint egy igazi herceg. Bár megismerkedésünk közben tudtam, hogy nekem nem egy hercegre volt szükségem, mégis esélyt adtam neki. Akkor bántam meg, amikor flörtölni kezdett egy másik lánnyal. A csalódás szétmarta a szívemet, és akkor már megértettem, hogy annak idelyén miért féltett az apám. - Mehetek? - kopogással kérdeztem a barátnőmet, hogy szabad-e a terep. Az akciójuk után úgy gondoltam, hogy mindig amikor belépek, előtte mindig kopogni fogok.

- Gyere, te nyomi! - kuncogva kiabált, ezért szemöldökömet ráncolva becsuktam magam mögött az ajtót. Akkor lepődtem meg, amikor Peyton az ágyamon hasalt, és nézett valamit a telefonján. Csak fél füllel hallottam, de biztos voltam abban, hogy bokszot nét. Fél szemmel figyeltem, hogy összehúzott szemekkel ajkába harap, néha pedig sziszegve elhúzza a fejét. Az ablakhoz álltam, majd kinyitottam. - Úristen! Ez nagyon durva volt! Nézd, hogy vérzik a csávó feje - sima képkockákat láttam, de elég volt ahhoz, hogy rájöjjek arra: többet nem akarom látni.

- Ez boksz?

- MMA! - kiabálta.

- Hogy micsoda?

Nagy hiba volt vissza kérdeznem, hiszen Peyton maga mellé húzott, majd a következő fél órában elmesélte, hogy az MMA minek a jelentése. Gyorsan hadarta, ezért csak a lényegre emlékeztem: egy nagyon erőszakos, veszélyes sport. Egy elkerített ringben két harcos próbálja kiütni egymást. Egy menet addig tart, amíg valaki a padlóra nem kerül. Általában szabályok nélkül szokták játszani. Peyton szerint így izgalmasabb, hiszen ezzel lesz igazi ketrecharc. Peyton azt is elmondta, hogy ő leginkább a jóképű pasik miatt szokta nézni. - Értem - suttogtam, miután zihálva befejezte. - Ezek szerint, valóban erőszakos sport!

- Igen! És nem fogod elhinni, de holnap itt is rendeznek egyet! - tekintete csillogott, öklét pedig összeszorította. Lehet, hogy velem volt a baj, de valamiért nem éreztem ennek a dolognak a varázsát. Mi olyan jó abban, hogy két férfi véresre veri egymást? A pénz, vagy a hírnév, amit a győzelemmel szereznek? Esetleg feljebb kerülnek a ranglistán? Én akkor sem kockáztatnám a testi épségemet! - Az egész egyetem tud róla - suttogta óvatosan. - Törvénybe ütköző, a rendőrök pedig mindig elkapják azokat, akik megszervezik a ketrecharcot - rántotta meg a vállát. - Viszont az egyetemről sokan oda mennek! És mi is megyünk!

- Ez teljes mértékben ki van zárva! Nem! Tilos! Engem ugyan nem veszel rá - a falnak támasztottam a hátam, majd kinevettem Peytont. Peyton mérgesen nézett rám, majd a fejét csóválta. - Miért nézel így rám? Nem akarom! Nem akarom végignézni, ahogy két férfi véresre veri egymást!

- Pedig az a hír járja, hogy egy új ketrecharcos jött a városba - suttogta a szemembe nézve. - Senki nem tud róla semmit, csak azt, hogy huszonhárom éves - rántotta meg a vállát. - És én látni akarok egy fiatal srácot, aki elég tökös ahhoz, hogy részt vegyen egy ilyenben! - izgatottan hátra dőlt, majd a szemembe nézett. - És neked sem kell itt maradnod! Ha nem tetszik, akkor kezdés előtt lelépünk!

Istenem! És ekkor még nem tudtam, hogy mekkora bajba keveredek az ördöggel, aki pont jókor volt a megfelelő helyen.