Kiderült, hogy Daxton Blake makacs, mint egy öszvér. Az eltelt napok alatt nagyon nehéz volt a gondját viselnem és a felépülésére koncentrálni, hiszen minden tervemnek keresztbe tett. Amikor etetni akartam, nem engedte, helyette inkább éhezett. Amikor azt tanácsoltam, hogy igyon gyükölcslevet, tiltakozott és a cigarettát kívánta. Mindent elkövetett annak érdekében, hogy a jól felépített tervemnek keresztbe tegyen. De mégis ott volt az, hogy minden percet élveztem, amit vele töltöttem. Az együtt töltött idők alatt jobban megismertük egymàst, és tagadni sem tudnánk, hogy tökéletesen ellentétek, de valamiben mégis egyformák vagyunk. - Biztos, hogy fel szeretnél állni? Nem lenne jobb még egy napot pihenni? - Daxton ágya mellett álltam, miközben ő próbált rávenni engem arra, hogy elég erős ahhoz, hogy lábra álljon. Bíztam benne. Inkább magamban nem bíztam annyira, hogy ha ne adj isten elesik, akkor elkapom e. Zavartan néztem, hogy ajkát összehúzva felül, jeges kék tekintetével felém néz, majd mérgesen megcsóválja a fejét. Mind tudjuk, hogy milyen amikor mérges: jelen pillanatban és helyzetben olyan, mint egy hisztis baba. De egyébként az esetek többségében jobb félni tőle. - Egyébként elhoztam a gépemet. Megnéztem és a kórháznak van nyílt wifi hálózata. Ha szeretnél, akkor nézhetünk filmet vagy sorozatot is.

- Sétálni szeretnék! - totálisan leszarta amit az előbb mondtam. Mérgesen figyeltem, hogy fájdalom miatt összeszorított ajkát beharapja, majd kicsiket pislogva felèm néz. Egy darabig mélyen a szemembe nézett, majd a fejét csóválta. - Nem szeretnék tovább ebben az ágyban maradni, Claire! És szükségem van a saját ruháimra is - bökött a szekrény felé. Elpirultam, hiszen nagyon jól tudtam, hogy vannak mozdulatok, amiket a sérülése nem engedd meg neki. Leplezni sem tudtam a zavartságot, ezért megigazítottam a szemüveget és a felkötött hajam pár tincsét kezdtem piszkálni. Daxton mozdulatlanul nézett rám, innen tudtam, hogy valamit tennem kell, különben hülyét csinálok saját magamból. Bólintottam és remegő lábakkal léptem a szekrény felé, és bíztam abban, hogy minden jól fog elsülni.

- Melyik pólódat szeretnéd felvenni? - nézegetni kezdtem a pólókat, miközben a válaszra vártam. Nagyon jól tudta, hogy csináljon belőlem bohócot, hiszen Daxton nem válaszolt, csak fél szemmel láttam, hogy engem nézett. Ti is értitek, hogy most annyira más? Figyelitek sebezhető tekintetét? Hát nem olyan, mint egy védtelen kölyökkutya? - A fekete jó lesz? - mosolyogva felé fordultam, de ő csak összehúzta a szemét. - Szóval nem.

- Miért vagy zavarban? - pakolás közben a kezem megállt, ezért nagyot nyeltem. Talán még én magam sem tudom a választ. Nem tudom, hogy miért vagyok zavarban. Azt sem tudom, hogy mit akarok csinálni. Talán az előbb történtek csináltak bennem egy óriási hurrikánt. Az előbb majdnem megcsókolt. Azóta számos alkalma nyílt rá, mégsem tette meg. Talán meggondolta magát, és akkor is csak szórakozott velem? Talán nem is gondolta komolyan, pusztán csak magát szórakoztatta? - Nekem elmondhatod, Claire! Bármit, ha szeretnél.

- Miért nem csókoltál meg azóta? - kiválasztottam egy pólót, majd összefontam magam előtt a karomat. Meglepődött, hiszen szemöldökét ráncolva oldalra pillantott. Ajkával "miért" szót formált, de jelen pillanatban nem voltam abban az állapotban, hogy kedveljem őt. Haragudtam rá. - Napok óta melletted vagyok, és az eltelt idő alatt egyszer sem próbáltál megcsókolni. Ezek szerint, csak szórakozol velem. Így derül ki, hogy számodra nem is vagyok fontos? - szemébe nézve vártam a választ, de ő csak pislogás nélkül nézett rám. Utáltam magam s kialakuló helyzet miatt, de már úgy voltam vele, hogy mindegy. Lányok! Egy jó tanács: ha valami nyomja a sziveteket, mondjátok ki. Úgysem úgy fog elsülni, ahogy azt vártátok, de legalább kimondtátok.

- Egyszer sem adtál jelet arra, hogy szeretnéd! Egyébként is mi a faszomért lépjek én!? Mindig csak én! - akadt ki, én mozdulatlanul hallgattam. - Mert hetek óta csak én lépek! Ott voltam a tó parti bulin! Csak azért mentem el, hogy melletted legyek! Ott voltam az előadáson! Csak azért mentem el, hogy veled legyek! Annyi dolgot tettem csak miattad, hogy egyszerűen beleuntam, mert te vak vagy észre venni azt, ha egy fiú a kedvedben akar járni! - akadt ki. A padlóra kényszerített, megrémisztett és igazán nem kellett volna vissza szólnom, de nem hagyhattam magam. Nem engedhettem, hogy azt érezze, hogy igaza van. Még akkor sem, ha van valami abban, amit mond.

- Sajnálom, de rajtad nagyon nehéz kiigazodni. Nem tudom, hogy mikor mit akarsz, vagy mire gondolsz. Az egyik pillanatban mellettem vagy, de aztàn mérföldekre tőlem. Úgy érzem, hogy ismerlek, de aztán egyet pislogok, és mintha egy idegen állna előttem. Mindig más vagy. Mindig más arcodat mutatod. Ezt nem tudom se követni, se elviselni! - tártam szét a kezem, de tudtam, hogy a meggondolatlan szavaknak sokszor súlya van. Daxton végig nézett rajtam, majd gúnyosan elnevette magát. A pokolba! Még a nevetése is tökéletes!

- Tényleg mindkettőnknek jobb ha távol maradsz tőlem! - véleménye után pislogás nélkül álltam és néztem rá. Nem tudom, hogy ez fájt, vagy egyszerűen összetörte a szívemet. Talán mindkettő egyszerre. - Nem egyszer próbálkoztam felkelteni a figyelmed. Nem egyszer igyekeztem jobb ember lenni. De neked nem volt elég. Egyszer sem volt elég!

A fejemet csóváltam. Hogyne lenne elég! Számomra ő több mint elég! Akkor mégis miket beszélek? Hülye vagy, Claire! Hülye! A szavai hirtelen értelmet nyertek. Talán igaza van. Talán végig én voltam az, aki a kapcsolatunk útjában állt. Talán én voltam az, aki nem vette észre az ördög másik arcát. Hibáztam? Hatalmasat. Jóvá tudom tenni? Ezt csak rajta múlik. Üveges tekintettel sétáltam felé, hevesen süllyedő mellkassal leültem az ágya szélére, majd az oroszlán nyaka köré fontam a karjaimat. Ő csak oldalra pillantott, tekintete tele volt dühvel, és haraggal. Nem akart maga mellé. Nem akarta az érintésemet. Éreztem, hogy most talán elvesztem. De talán marad és velem lesz. - Teljesen igazad van - sóhajtottam feszülten. - Nem értem, hogy mi van velem. Az egyik pillanatban tudom, hogy mit akarok, a másikban pedig már nem - oldalra pillantottam, viszont a testemen végigfutott a borzongás, amikor kezével átkarolta a csipőmet, majd közelebb vont magához. Lélegzetvisszafojtva figyeltem, hogy ajka szélébe harapva végig néz rajtam, majd így szól:

- A fecsegés helyett inkább ülj az ölembe! - nem tudtam, hogy mit reagáljak, hiszen a sebe frissen műtve, összevarrva és kezelve volt. Értetlenül álltam előtte és próbáltam rájönni arra, hogy honnan szerzi a vakmerőségét. - Félsz tőlem, Claire?

Igen! Ezt persze csak gondoltam, nem mondtam ki hangosan. - Nem szeretnék kárt tenni a sebedben - tekintetemmel a dereka felé pillantottam, viszont elállt a lélegzetem, amikor erővel megragadott, majd az ölébe húzott. Vele szembe kerültem, miközben próbáltam rájönni arra, hogy mi történt. Istenem! Most tényleg Daxton Blake ölében vagyok?! Valaki csípjen meg, mert ez nem lehet a valóság. - Annyira rossz? - láttam, hogy oldalra biccenti a fejét, de ajkamon egy árva szót sem tudtam kibökni. Mindemellett elmondhatatlan érzés volt az ölében ülni: védelmet és biztonságot nyújtott nekem. Mintha mellette megközelíthetetlen lennék. Olyan volt, mintha egy burokba húzott volna. Éreztem a nyers erőt, és a dominanciát ami sugárzott belőlem. A kék szemébe néztem. A puha ajkára pillantottam. Végig néztem a tökéletes arcát, és tudtam, hogy mit látok magam előtt: egy angyalt, aki rossz álarcot visel. Vállára simított ujjaimat néztem. Kellemes borzongás futott végig rajtam, amikor bőröm érintkezett a puha bőrével. Le sem tudtam róla venni a szemem. A válla minden négyzet centijét érintettem. Mintha én irányítottam volna. - Szóval? - vonta fel fekete szemöldökét. - Rossz? - nézett végig rajtam. Zavartan fülem mögé tűrtem egy hajtincset, majd zavartan elnevettem magam.

- Nem! Igazàból nagyon jó - fürkésztem az arcát. A nevetésemet közben nem tudtam leplezni.

- Életemben most először szeretnék romantikus lenni. Most miért teszed ezt tönkre? - csóválta a fejét, majd kezei közé fogta az arcomat. - Most megcsókollak! - jelentette ki. Hevesen dobogó szívvel mélyen a szemébe néztem.

- Mármint most? - suttogtam közel az arcához. Daxton nem válaszolt, csak a szemembe nézett, lassan felém hajolt, oldalra biccentette a fejét, a tarkómra helyezte a kezét, és...

- Remélem, hogy nem zavarok! - amikor pocok becsörtetett az ajtón, Daxton pislogás nélkül elhajolt tőlem, majd mozdulatlanul pocok felé nézett, aki vigyorogva megállt az ajtóban. Én alig tudtam visszafojtani a nevetést, ezért elpirulva a számra vezettem a kezem. Istenem! Érez! Érez irántam valamit! Halljátok ezt? Daxton Blake érez irántam valamit! - Törpilla az öledben, te pedig a haját simogatod - suttogta pocok. - Ezer szerint jól érzed magad?

- Kifelé - suttogta lehunyt szemmel. A nem várt hangnem miatt én is megijedtem, ezért akaratlanul is elhajoltam tőle. Pocok jól tudja, hogy ha ezt a hangot hallja, akkor tényleg hátrálni kell. Sziszegve nézett felém, de én csak tanácstalanul figyeltem őt. - Kurvára komolyan mondom, hogy kifelé - suttogta, majd váratlanul a mellkasomhoz nyomta a homlokát, majd a következőt mondta: - Claire! Küld ki! Ha én teszem, akkor vér fog folyni... - pocok felé pillantottam, aki gyorsan megemelte kalapját, letette a kajás zacskót, majd elhagyta a szobát.

- Kiment - tarkójára simítottam a kezem, miközben felkapta a fejét, és mélyen a szemembe nézett. - Gyorsan ver a szívem - súgtam alig hallhatóan. Daxton apró mosolyra húzta az ajkát, megfogta a tarkómat, férfias mozdulattal közelebb húzott, majd egy apró puszit nyomott a számra. A megkönnyebbültség miatt könnyek szöktek a szemembe. Nem akartam elengedni! Mai naptól kezdve soha nem engedem el! Tarkoja köré fontam a kezem, az ajkam pedig fogadta a csókját. Hozzá nem illő módon csókolt: lassan, érzékien, gyengéden és romantikusan. Puha ajka óvatosan súrolta a számat, miközben minden centimet ízlelte. Éreztem, hogy ajkunk passzol, hogy ízünk keveredik. Átadtam magam. Átadtam magam a borzongásnak és a hihetetlen pillanatnak. És egy idő után ő is elengedte magát. Ajkamat követelte. Arcomat finomat támasztotta meg tenyerével, de annál jobban követelt, én pedig oda adtam. Oldalra biccentettem a fejem, ízleltem az ajkát, megismertem és megszerettem. Mély sóhaj szakadt fel torkomból, amikor nyelvem találkozott a nyelvével. Hihetetlen, mégis természetes. Álomba illő, mégis valóságos. A hajamba markolt, feltámadt az ösztöne. Előjött a férfi, akibe lehetetlenség lett volna nem bele szeretni. Foga rossz fiúsan súrolta a számat, ami éhezett az ajkára. Borostás arcára simítottam a kezem, de ő hirtelen átkarolt, magához vont, kicsit feltérdeltem és levegő után kapkodva lenéztem rá. Akkor eszméltem fel, amikor sziszegve és szemét lehunyva a sebre szorítja a kezét. - Sajnálom, hogy fájdalmaid vannak - motyogtam.

- Gondolom - pillantott a nedves ajkamra. Egy darabig figyelte, majd felvonta az egyik szemöldökét. Nem tudtam, hogy mit mondjak vagy kérdezzek, ezért tanácstalanul ültem rajta. Az ablak felé pillantottunk, hiszen az eső még mindig szakadt. Kellemetlen csend telepedett az egész szobára. - Öhm... - tűrtem a fülem mögé az egyik tincsemet. Végre megtörtént az, aminek meg kellett történnie. Megcsókolt! Daxton Blake pecsétet nyomott rám! A kérdés már csak az, hogy mi következik ezután. - Megnézzük, hogy mit hozott pocok?

- Máris menekülnél, mi? - visszahúzott, amikor visszavonulni készültem, ezért meglepődtem, amikor magához volt. - Menekülsz tőlem? - fürkészte az arcomat.

- Nem! - tiltakoztam kipirult arccal. - Én csak... - pillantottam a szájára, majd hirtelen nyomtam rá egy puszit. Daxton megtámasztotta magát, majd bólintott. - Ez egy puszi volt!

- Jobban örülnék, ha inkább a nyelvedet dugnád le a torkomon - fürkészte az arcomat. - Piroska - tette hozzá, majd a táska felé bökött. - Hozol nekem egy cigit?

- Nem? - kérdeztem vissza zavartan. "Jobban örülnék, ha inkább a nyelvedet dugnád le a torkomon". Ezt amondatot ismételgettem magamban. Egek! Ő egy igazi rossz fiú! - Szóval! - mosolyogtam. - Milyen filmet nézünk az este? - vigyorogtam, mire elnevette magát, és tenyerébe temette az arcát.

Hah. Nevet. Ez már egy jó jel! - Adok egy tiszta pólót - felálltam, vörös arccal a szekrényhez sétáltam, majd kihúztam belőle egy ruhadarabot. Elmondhatatlanul boldog voltam. Nem tudtam megfogalmazni, hogy mennyire. Daxton Blake az imént csókolt meg. Úgy éreztem, hogy mostantól semmi nem állhat közénk. Még akkor sem ha hihetetlen ez az egész. - Isteni a csókod - suttogtam mosolyogva. Aprót bólintott.

- Köszönöm! - válasza miatt hozzá dobtam a pólót, ő csak nevetett, majd a kezét nyújtotta. - Gyere ide, és megmutatom, hogy mit tudok még - kacsintott rossz fiúsan. - Most már csak neked van jogod csókot lopni tőlem - nézett végig rajtam. - A minimum az, hogy visszaveszem!

- Hű! Daxton Blake romantikus is tud lenni - jelentettem ki hevesen süllyedő mellkassal. - Ez tetszik! - súgtam alig hallhatóan.