Sokan azt mondják, hogy rossz fiúkkal nem szabad újat húzni. Azt mondják, hogy tőlük jobb távolságot tartani. Azt, hogy a lehető legokosabb döntés, ha messziről elkerüljük őket. De mi történik akkor, ha jön egy rosszfiú, aki az ujjai köré csavar? Amikor megmutatja, hogy az ijesztő külső mögött rejtőzik egy fiú, aki csak szeretetre vágyik? És mi történik akkor ha egyre közelebb engedjük magunkhoz azt, aki talán fájdalmat is okozhat nekünk?

És ha már úgy is a pokolra jutok, akkor legalább legyen miért.

- Daxton! - megfogtam a kilincset, lassan benyomtam, majd beléptem a lakására. A szendvicseket a pultra helyeztem, majd lehúztam magamról a dzsekimet, amikor megpillantottam őt. Azonnal mosolyra húztam az ajkam, hiszen hiányzott már. Daxton látványára és a közelségére is szükségem van. Pontosan úgy, mint a napraforgónak a napra. Egyre jobban kezdem azt érezni, hogy nélküle nem tudom elképzelni a napjaimat. Csak gondoljatok bele! Nem lenne egy Daxton aki mindig megmondja a frankót, aki soha nem fél megvédeni és aki mindig a legjobbkor van melletted. - Remélem, hogy pihentél és nem edzettél! - megindultam a kanapé felé, viszont a lábam a földbe gyökerezett, amikor a lába mellett megpillantottam kettő darab üres üveget. Az alkohol szag olyan szinten megütött, hogy az orromra helyeztem a kezem. Ne értsetek félre! Nincs bajom az alkohol szagával, a bornak különösen jó illata tud lenni. Viszont ez teljesen más szag volt: tömény, erős és taszító. Még nem találkoztam Daxton olyan személyiségével aki sokat iszik, ezért kicsit félve pillantottam rá. Szótlanul ült, ujjai között cigarettát tartott, néha pedig bele szívott. - Szia! - suttogtam magam elé. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem féltem. Igazából tanácstalan voltam, ezért felsóhajtottam. - Ezt mind te ittad meg? - mutattam az üvegek felé.

- És ha igen, mit mondasz rá? - felvont szemöldökkel fel nézett rám, majd lassan felállt, de mozdulatai kiszámíthatatlan volt. Jobbra és balra dőlve próbálta megtalálni a testsúlyához illő szöget, hogy stabilan megtudja tartani magát. - Egyáltalán mit keresel itt? - könnyes szemmel néztem rá. Nem akartam hinni a fülemnek. A testemen végigfutott a borzongás, és akaratlanul is összefontam magam előtt a kezem. Mintha egy hosszú tőrrel döfték volna át a szívemet. Kimondott szavai nem csak fájtak, de kegyetlenül a padlóra kényszerítettek. Annyi jutott el az agyamig, hogy nem önmaga. És ti is tudjátok, hogy Daxton még józanul is veszélyes lehet. Akkor milyen lehet amikor nincs magánál? Ezek után már biztosan tudtam, hogy akár baj lehet.

- Ennyi! Hívom pockot! - a táskám felé igyekeztem, hiszen tudtam, hogy mikor kell őt hívni. Jegyezzétek meg: csak akkor, amikor a dolog már komoly! Daxton nem követett, viszont nem tetszett neki amit csináltam. Szemöldökét ráncolva nézte végig, hogy táskámból kihúzom a telefont, majd a számot tárcsázom.

- Tedd le a telefont! - megragadta az üveget, majd egy hirtelen mozdulattal a földhöz vágta. Az üres üveg apró darabokra robbant a földön. Annyira meglepődtem, hogy egy halk sikítás hagyta el a számat. - Claire? - átlépte a szilánkokat, majd felém sétált. Eddig nem tudtam, hogy milyen a részeg Daxton. Viszont azt hiszem, hogy most meg fogom tapasztani,. Most mit mondjak?

Csalódtam benne?

Megijesztett?

Megölte az iránta érzett szerelmemet?

Féltem és meg ijesztett. Viszont a szemem még mindig ugyan úgy csillog, mint akkor, amikor megismertem őt. - Claire? - amikor pocok a telefonba szólt, megkönnyebbülten felsóhajtott.

- Pocok! Gyere ide! Baj van! - motyogtam magam elé. - Daxton lakásán vagyok - súgtam remegő hangon, hiszen a háttérben Daxton nagyon csúnyán nézett rám.

- Mi történt?! Megsérült? - kérdezte,és hallottam, hogy pakolni kezdett. A fejemet csóváltam, miközben olyan dolgot vettem észre, amit eddig nem. Összehúztam a szemem, hogy jobban szemügyre vegyem azt, amit láttam. Meggondolatlanul sétáltam közelebb, majd könnyes szemmel széttártam a kezemet.

- Te drogoztál?! - mutattam a papírra és a maradék fehér porra ami a dohányzó asztalon volt. Egyszerűen csak nem akartam elhinni, hogy az én barátom ilyet csinált. - Mit csináltál?!

- Neked ehhez semmi közöd, Claire - Daxton vissza ült a kanapéra, hátra dőlt, majd tenyerébe temette az arcát. Szavait alig értettem, hangja elcsuklott, szemét is alig tudta nyitva tartani. Volt már veletek olyan, hogy csalódtatok egy olyan emberben, aki számotokra fontos volt? Azt hiszem most már én is ismerem az érzést.

- A kurva életbe! Megyek! Agresszív? Mert ha igen, akkor nem egyedül megyek! Le üt a faszba - emelte fel a hangját, de én nem voltam a dolgok magaslatán. - Claire, hagyd magára!

- Nem - suttogtam. - Nem hagyom - pillantottam Daxton felé.

- Claire, ez nem vicc! - kiabálta. - Claire, Daxton egy időzített bomba! Érted, hogy mit mondok? Kiszámíthatatlan amikor be van állva, és nem tudom, hogy milyen amikor iszik - figyelmeztetett, de én úgy döntöttem, hogy leteszem a telefont. Nem tudtam, hogy mit csinálok. Azt viszont tudtam, hogy szeretem ezt az átkozott embert. Nem akarok veszélybe kerülni. Nem akarok az ördöggel játszani. Azt akarom, hogy az ördög játsszon velem...

- Hogy érzed magad? - farzsebembe süllyesztett telefonnal sétáltam Daxton elé, majd egyszerűen az ölébe ültem. Mozdulatom közben hátra hajtotta fejét, végig nézett rajtam, majd ujjával hátra túrta a hajamat. Az oroszlán területén vagyok? Igen! Félek e? Talán. - Úgy látom, hogy kicsit sokat ittál - jegyeztem meg. - Nem szeretnél lepihenni?

- Gyönyörű vagy - támasztotta meg az arcomat. Érintése ugyan olyan volt mint a többi is: meleg, védelmező és felébresztette a bennem lakó nőt. - Még magamnak sem merem bevallani, de nagyon szeretlek - puha ajkát figyeltem, majd közelebb hajoltam hozzá és apró puszit nyomtam rá.

- Most mennyire vagy önmagad? - pólóját lehúztam, hátra dobtam, tarkójára helyeztem a kezem, majd mélyen a hajába túrtam. - Szeretném tudni, hogy mennyire vagy önmagad - ismételtem magam.

- Megmutatom! - felsikítottam, amikor megtartott a fenekemnél és felállt. Nem tudtam, hogy mit fog csinálni, ezért hevesen süllyedő mellkassal figyeltem, hogy a zuhanyzó felé visz. Próbáltam megfogni a fehér csempe szélét, azt akartam, hogy ne vigyen be, de Daxton erejével nem tudtam felvenni a harcot. Ökölcsapásként ért, amikor hátamat a hűvös csempének döntötte és megengedte a hideg zuhanyt. A hideg víz miatt libabőr cikázott végig a testemen. Levegő után kapkodtam, de a testem könnyen megszokta a hideg vizet. - Ne félj! A hideg víztől hamar kijózanodom - vizes haja a homlokára tapadt, ruhája elázott és biztos voltam abban, hogy megölöm.

- Engedj el!

- Téged? - támasztotta homlokát az enyémnek. - Soha - erőteljesen ujjai közé szorította a hajam, egy erős mozdulattal megfordított, lábamat határozottan széttette, és a fülemhez hajolt. Én csak lehunyt szemmel vártam. Hogy mire? Talán a legrosszabbra, amit egy férfi elkövethet egy nővel. Remélem nem kell részletezni, hogy mire gondolok. Nem sírtam, mert bíztam. Bíztam abban valamilyen szinten észnél van. - Drogoztam és ittam is. És mindezek után te úgy gondoltad, hogy bölcs döntés volt ide eljönni? - oldalra fordította a fejemet, a hideg víz a testünkre ömlött. A vízsugár alatt a kék szemébe néztem. Mintha a farkassal néztem volna farkasszemet. - Emlékszel mikor mondtam, hogy nem vagy az életembe való? - súgta a fülembe. - Emlékszel, hogy mit mondtam? És én hülye a kimondott szavak ellenére is akarlak! - kiabálta. - Akarlak, mert beléd szerettem!

- Akkor nem akarsz bántani, igaz?! - ziháltam hevesen süllyedő mellkassal. - Mert ha igen... - de nem tudtam befejezni, mert szinte lassított felvételben láttam, hogy egy váratlan mozdulattal a csempébe üt. A csempe felülete a szemem láttára tört apró darabokra, és vérfoltos szilánkokban zuhant a földre. Annyira megijedtem, hogy elsírtam magam. És ekkor történt, hogy elengedett, majd kilökött a zuhany alól.

- Most pedig tűnés! - eltakartam a szemem, letöröltem a könnyeimet, és a fejemet ráztam. Mai napig nem tudtam, hogy Daxton miért nem akar az életébe. Nem tudtam, hogy miért hangoztatta annyira, hogy nem illünk össze. Buta voltam. Tudatlan és nem értettem, hogy ez a gyönyörű férfi mitől fél. Most már tudom.

Attól félt, hogy meglátom azt az oldalát, ami miatt majd kiszeretek belőle. - Menj el, Claire - arcát lemosta, a zuhany alá állt, majd félig felém nézett és így szólt: - Az én életem zűrös. Kiszámíthatatlan vagyok. Egy olyan ember aki folyamatosan változó személyiséggel rendelkezik. És pont ezért kell elmenned!

- És ha én nem akarok? - suttogtam.

- Akkor majd én teszek róla, hogy a lehető legtávolabb maradj tőlem...

Kurva nagy fejfájásra ébredtem, bár azt hittem, hogy a szervezetem már hozzászokott. Nem emlékszem sok mindenre, viszont az megmaradt bennem, hogy nagyon leeresztettem. Nem megszokott stílusban nyúltam droghoz és ittam alkoholt. Az volt az utolsó emlékem, hogy kiittam az üveg utolsó csepp tartalmát is. Ezután már teljesen beütött a pia. Na persze nem csak az alkohol, a drog is közrejátszott. Amikor kinyitottam a szemem megijedtem, hiszen pocok állt az ágyam előtt. nem számítottam rá, ezért kicsit felültem. A hajamba túrtam a szememet dörzsöltem, viszont a lélegzetem is elállt, amikor ököllel nekem jött. Emlékszem, hogy akkorát kaptam, hogy lezuhantam az ágyról. Hasalásból próbáltam feltolni magam, de amikor megpróbáltam, a bakancsával vissza rúgott. És kibaszottul fájt. Fájdalom. Kín. Fájdalom. Ezt kaptam tőle. Mindig. - Te hülye gyerek! - üvöltötte. - Hányszor játszottad el a bizalmamat?! - szavai arra nyitották fel a szememet, hogy nagy hülyeséget csinálhattam a tegnapi nap folyamán. De mi a szar történt? Mi történt?! - Ez volt az utolsó, hogy bíztam benned! Ettől a naptól kezdve te ne számíts rám! - meglökött, majd megfordított: egy pofon a szemem alá, majd a másik arcomra is. Ezt kaptam tőle. - Van pofád még tükörbe nézni?! - elengedett, majd felegyenesedett és lefogta az öklét. És itt volt elég. Eddig tűrtem. És azt hiszem, hogy olyan énemmel fogtok most találkozni, amit még nem ismertek. Talán haragudni fogtok rá. De talán...igazat fogtok adni nekem. Nekem mindegy! Ti döntsétek el!

- Miért?! - pattantam fel. - Mit csináltam tegnap este?! - megragadtam a kezét, de lerázott magáról. A fejemet csóváltam, hiszen nem értettem, hogy mi történt. Hacsak.... - Claire! Claire nálam járt?! - kiabáltam tanácstalanul. Az a legszarabb, hogy nem emlékszem a történtekre. Ez nem csak ijesztő, de felforgatja az embert. Teljesen. Szétmarcangol és nem hagy nyugodni. Felébreszti benned a kérdéseket, hogy "mi történt"? "bajt csináltam"?

- Igen! Claire nálad járt - nézett végig rajtam. - Bár kétlem, hogy a tegnapi után még kíváncsi rád... - csóválta a fejét, majd feltette a kezét. - Bíztam benned. Bíztam abban, hogy jó útra térsz és nem nyúlsz többé ilyen cuccokhoz! Én nem ezért hoztalak ki a börtönből!

- Akkor miért hoztál ki ha nem ezért?! - löktem meg. - Miért, ha nem ezért? - üvöltöttem. - Tudtál az életemről! - kiabáltam könnyes szemmel. - Tudtad, hogy miért kerültem börtönbe! És tényleg van képed azt mondani, hogy köszönettel tartozom neked?! - mutattam magamra. - Nézz már rám, baszki! Egy csődtömeg vagyok! És még a barátnőmet sem tudom megtartani! Nézz rám! Szerinted ez így jó? Teljesen ki vagyok készülve! Nem élek normális életet! Végeztem! - kiabáltam. - Kibaszottul végeztem veletek! Tedd fel magadnak a kérdést, öreg! - ragadtam meg a zakóját, miközben pislogás nélkül nézett rám. - Ki miatt vagyok itt? Ki kényszerített arra, hogy ketrecharcos legyek? Ki a fasznak köszönhetem ezt?! - mutattam az oldalamon található sebre. - Azt mutatod, hogy jó vagy hozzám! Viszont azt nem veszed észre, hogy ezt csak neked köszönhetem, a kurva anyádat! Mit csináltál velem? Nézz már a szemed elé! Te adtad nekem ezt az életet! - megfordultam, majd a szekrény felé sétáltam. Pocok mozdulatlanul állt, és tarkóját vakarva figyelt.

- M...most mit csinálsz? - végignézte, hogy sport táskámba pakolok és össze húzom a tetejét. - Kölyök? Figyelj Daxton, nagy hibát követsz el... - hebegte miközben a kijárat felé igyekeztem. - Én csak jót akartam neked! - tárta szét a kezét. és itt szakadt el a cérna. Ismertek! Sokszor haragudtatok rám, sokszor pedig egyet értettetek velem. Most nem fog érdekelni a véleményetek.

- Jót akartál nekem?! - üvöltöttem. - Mivel akartál jót? Azzal, hogy egy csődtömeget csináltál belőlem?! - folytattam dühösen. Mindenkinél van olyan, hogy egyszer betelik a pohár és elszakad a cérna. Nálam ritkán van ilyen. Viszont abban a pillanatban az ördög sem állíthat meg. - Nézz már rám, ember! Ez neked frankó?! Ezért hoztál ki?! - biccentettem oldalra a fejem. - Ezért - jelentettem ki. - Ezt köszönhetem neked! Dolgoztam neked és nem egyszer verettem szét a fejem. Nem egyszer feküdtem éjjel és nappal mert nem tudtam lábra állni. Nem egyszer álltam a saját véremben, mert te azt akartad, hogy harcoljak! Azt ígérted, hogy az életem megváltozik, hogy sokkal jobb lesz! Tudod mit?! - léptem elé, majd meglöktem. - Az életem akkor lesz jobb, ha te nem szerepelsz benne...

- Várj! - kiabálta. - És mi lesz vele? - kérdezte. - Mi lesz Claire-vel?! Őt nem hagyhatod itt - jelentette ki. Az életben vannak olyan pillanatok amikor áldozatot kell hozni. Áldozatot, de nem magunkért. Azokért az emberekért, akiket szeretünk. Szerettem azt a lányt. Óvtam vihartól, széltől és esőtől is. Ha egy hajszála is meggörbül, akkor megölöm az egész világot. Viszont most egy személytől kell megvédenem...az pedig saját magam.

- Biztos vagyok benne, hogy valaki átfogja venni a helyem... - pillantottam vissza rá, majd a kutyám felé fütyültem, aki fülét hegyezve utánam futott.

- Nem teheted ezt...

- Akkor csak figyelj - válaszoltam, majd bebasztam az ajtót. Zsebre helyeztem a kezem és fejemet lógatva megindultam előre. Nem tudtam, hogy hova megyek. Azt viszont igen, hogy egyszer még visszajövök.