Hazudtam a szüleimnek, és hazudtam magamnak is. Anya és apa úgy tudják, hogy elkaptam egy csúnya vírust és a kollégium szobába gyógyulgatok. Azt hazudtam, hogy szükségem lesz a hétre, hogy kipihenjem magam, ezért nem megyek be az előadásokra. Elhitték. Aggódtak miattam és jobbulást kívántak. Apa még gyógyszereket is akart küldeni, de én lebeszéltem róla. Azt hazudtam, hogy minden rendben lesz, és minden nap hívni fogom őket. A hazugságom csak nagyobbnak tűnt, amikor Daxton kórházi szobája ablakából néztem a szakadó esőt. Utáltam magamat, és haragudtam az egész világra, hogy hazudtam. Soha nem hazudtam. Kamuztam az iskolában, a barátaimnak, de anyuéknak soha. Most megtettem. És ez miatt két elem küzdött bennem: az angyal, aki azt mondja, hogy hibát követtem el, és ott volt az ördög, ami támogatta a hazugságot. De, hogy miért hazudtam magamnak?

Hazudtam, mikor elhitettem magammal, hogy Daxton hiánya nem zúz apró darabokká. Ott a kórteremben, az ágya mellett ülve jöttem rá arra, hogy nem csak hiányzott, de visszavonhatatlanul beleszerettem. Tagadni sem akartam, hogy szeretem. Olyan ez, mint egy szűnni nem akaró, nyomasztó érzés. Az egyik pillanatban a fellegekben jársz, aztán annyit érzel, hogy zuhansz a mélybe. Zuhansz, mert tudod, hogy ő maga az ördög. De közben boldog vagy, mert a szemedben, ő más. Ugyanezt éreztem Daxton Blake iránt. Az első találkozástól fogva magával húzott a személyisége. Vonzott az ijesztő tekintete, de elvarázsolt a kisfiús mosolya. Elcsábított az otromba modora, és mégis ott volt az udvarias, érzéki stílusa. Nem fogok hazudni. Se magamnak, se senkinek: szeretem! Őszintén és fájdalmasan beleszerettem az ördögbe, aki miattam tanult meg angyalnak lenni.

Újra az ágya mellé sétáltam. Letelt a huszonnégy óra megfigyelés, ezért átszállították őt egy másik kórterembe. A szoba letisztult, az ablakok pedig természetes fényt engednek át. Az ágy mellett volt egy kis szekrény, a fal mellett pedig egy kisebb étkező asztal. De Daxton látványa teljes mértékben elrabolta a figyelmemet. Tudjátok, hogy néz ki az ördög, amikor alszik? El tudjátok képzelni, hogy néz ki, amikor azt hiszi, hogy senki nem látja? - Úgy nézel ki, mint egy kisbaba - suttogva leültem a székre, magam alá húztam az egyik lábamat, és oldalra biccentettem a fejem. Sűrű szempillái nem mozdultak, hiszen mélyen aludt. Arcvonásai nyugodtak voltak, a bőre makulátlan és kipihent. A levegőt mélyen vette, ezért mellkasa ritmusosan emelkedett. - Órákig tudnálak nézni - kicsit közelebb hajoltam, maj ujjammal megérintettem a fekete szemöldökét. - Annyira megijedtem, hogy azt elmondani nem tudom - szakadt ki belőlem.

- Nem csak te - pocok hangja szakított félbe, ezért zavartam elnevettem a kezem, majd felé pillantottam. Két kávés poharat tartott a kezében, az egyiket felém nyújtotta, én pedig elfogadtam azt. Fél szemmel figyeltem őt, hiszen meg voltam bizonyosodva arról, hogy ő is olyan rosszul viselte, mint én. Vagy talán rosszabbul. Pocok az a fajta ember, aki nem beszél sokat, de minden gondolata és érzése az arcára van írva. Daxton arcát fürkésztem. Eszméletlenül jóképű volt. Mintha az ördög emberi alakban lépett volna a földre: szexi, ijesztő, elbűvölő és tökéletes. A fekete erős haja, a vonzó arc szerkezete és a kicsi borostája azt a külsőt ajándékozza neki, amit kevesen kapnak meg. Mintha azt sugározza, hogy nála az irányítás, nála a hatalom. És ez így is volt. Daxton domináns, elbűvölő és egy igazi rosszfiú, aki nem ismer határokat. - Kijössz velem egy kicsit? - biccentett az ajtó felé. - Megtudtam valamit, ami érdekelhet - láttam rajta, hogy komolyan beszél, ezért lassan felálltam, majd megindultunk az ajtó felé.

Az ebédlőben sokan voltak. Pocok és én egy két székes asztalhoz ültünk le. Az öreg rendelt nekem egy hot dogot, magának pedig egy melegszendvicset. Éhesek voltunk, de miután elfogyasztottuk az ételt, láttam rajta, hogy valami nem stimmel. Aggodalmas arckifejezését kiegészítette a mély sóhajai. - Megtudtál valamit? - kérdeztem sokat sejtve. - Kik támadták meg?! - kezem ökölbe szorult, de tudtam, hogy semmit nem tehetek. A szívem szakadt meg. Dühös voltam mindenre, ami élt és mozgott. De én csak egy kicsi hal voltam az óriási tóban. Pocok bólintott, majd kicsit felém hajolt. Vártam, hogy elmondja. A szívem vadul dobogott. Próbáltam irányítani, de jelen pillanatban rettegtem.

- Azt hittem, hogy Alekszejev maga küldte az embereit, hogy el tegyék őt láb alól. Fogadni mertem volna, hogy Alekszejev keze van a dologban. Nagyon jól tudja, hogy Daxton egy erős harcos. Azt hittem, hogy attól fél, hogy legyőzi a bajnokát - morfondírozott, majd megcsóválta a fejét. - De sok telefonhívásnak köszönhetően rájöttem arra, hogy Alekszejev-nek ehhez semmi köze - tárta szét a kezét, mire a szemöldökömet ráncoltam. - Nem Alekszejev tette, hanem...

- Ki? - suttogtam üveges tekintettel. - Ki akart ártani Daxton-ak? - suttogtam alig hallhatóan. Oldalra pillantott, majd a következőt mondta:

- A harcosa, Fedor - bólintott alig láthatóan. - Fedor sokat hallott Daxton Blake nevéről! Daxton neve ide oda száll, főleg a harcosok körében. Egyre többen beszélnek róla, egyre többen látni szeretnék őt. Ismertebb lett. Sokan talán félnek is tőle. Minden bizonnyal látta, hogy ez a kölyök egyre ügyesebb és annál ravaszabb. Veszélyben érezte magát. Kételkedett a saját tudásában. Mindenáron meg akarta nyerni a jövő heti viadalt. És mit csinál az, aki fél? - fürkészte az arcomat. - Támad - fejezte be.

- Akkor Fedor emberei voltak... - temettem tenyerembe az arcomat. - És ha ez kiszivárog? Akkor nem indulhat a jövő heti viadalon! - emeltem fel a hangomat. Pocok csak megrázta a fejét.

- Nincs bizonyítékunk. Az embereim szerint azon az éjszakán Fedor Moszkvában, egy családi vacsorán tartózkodott. Mindent lenyomoztuk, ami vele és a korcsaival kapcsolatos. És mindent eltüntetett maga után. Kibaszottul nem tudjuk bizonyítani azt, hogy Fedor küldte Daxton-ra az embereket - hátra túrta haját, majd visszavette a kalapját. - Ezért a legjobb az lesz, ha elfelejtjük a dolgot, és a kölyök felépülésére koncentrálunk! Egy biztos: nem vehet részt a jövő heti mérkőzésen!

- És ha ő szeretne? - kérdeztem, hiszen ismertem Daxton-t, és tudtam, hogy erről mi lesz a véleménye. Pocok mélyen a szemembe nézett, majd megcsóválta a fejét.

- Akkor meg kell értetni vele, hogy most az egyszer nem kapja meg azt, amit akar! - húzta ki magát, majd ott hagyott az ebédlőben.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem ijedtem meg. Nem gondoltam volna, hogy Fedor egy elvetemült pszichopata, aki a győzelemre éhezik. Megijedtem, amikor pocok elmondta, amire rájött. És mindezek után úgy éreztem, hogy Daxton nincs biztonságban. Annyira szerettem őt, mint még soha. Úgy éreztem, hogy kötelességem megvédeni és mellette lenni.

A nap további részében beszéltem anyuékkal, majd Daxton szobájában voltam. Pocok hozott neki egy-két pólót és rövidnadrágot. Miután összehajtottam őket, megfordultam, de amikor megtettem szembe találtam magam, az üres tekintetével. Ez volt az első alkalom, amikor kinyitotta a szemét és rám nézett. Annyira boldog lettem, hogy az ágya mellé ültem. Közel hajoltam hozzá, de nem érintettem meg. A szívem azt súgta, hogy most ne tegyem. - Szia - súgtam alig hallhatóan. Daxton felváltva nézett a szemembe. Keresett valamit. Menedéket. Szabadságot. Reményt...nem is tudom, hogy mi lenne a megfelelő szó. Talán az, hogy egy biztos pontot? Ti is úgy érzitek, hogy ezt keresi?

- Szia - morogta alig hallhatóan. Kezét a bekötött sebre helyezte, próbált oda pillantani, de a legyengült szervezete ezt nem engedte. - Nem tetszik ez nekem - pillantott szét, majd kezét felemelte, és az arcomra simította. - A pokolba! Ez tényleg a valóság! Azt hittem álmodom, hogy egy angyalt látok magam előtt.

- Ezt bóknak vegyem? - fürkésztem a sebhelyes arcát.

- Annak veszed, aminek akarod - bökte ki.

- Már majdnem a régi önmagad vagy - biccentettem oldalra a fejem. Daxton mosolyra húzta az ajkát, majd a hátam mögé pillantott. - Most hajtogattam össze a ruháid. Pocok hozott nadrágot, alsó nadrágot és pólót is! - fürkésztem a gyönyörű arcát. - Az orvosok szerint ihatsz rostos folyadékot is, ezért vásároltam száz százalékos narancslevet - mutattam az asztalon található zacskóra. - És mivel a boltban voltam, úgy gondoltam, hogy a csokoládét sem hagyom ki! De megint össze vissza beszélek itt neked...

- Nekem csak cigire van szükségem - fürkészte az arcomat. - Most - szemöldökét felvonta, én pedig vettem a bátorságot, majd az ágya szélére támaszkodtam. Daxton kérdőn pillantott rám, ezért úgy döntöttem most én fogok dominálni.

- Nem! - amint kimondtam, a kék tekintete szikrákat szór. Megölhetne vele ha tudna.

- Mit mondtál? - kérdezte dühösen. - Azt imént mondtam, hogy egy dologra van szükségem, és az a cigaretta. Most!

- Nem! Nem adok cigarettát! Gyógyulnod kell!

- Számomra az a gyógyír, törpilla - sóhajtotta halkan.

- Sokkal jobb színed van - fürkésztem az arcát, majd sóhajtva a mellkasára helyeztem a kezem. Arcán láttam, hogy fájdalmai vannak, hiszen szemét gtyakran összehúzta, levegőt pedig erőtlenül vette. - Fáj valamid? - kérdeztem alig hallhatóan. Ő csak nézett, és nem szólt semmit. Ez most talán a lelkek egymásra találása? Talán most látja be azt, hogy több vagyok számára egy idegesítő fruskánál? Talán végre belátja, hogy egymás nélkül nem létezünk?

- Számomra pusztán a pillantásod is gyógyírként szolgál - a takaró felületén megérintette a kezem, majd ujjainkat összekulcsolta. - Ha itt maradsz mellettem, ígérem, hogy hamar felépülök.

- De csak azért, hogy lopj a cigidből, igaz? - nevettem gyorsan süllyedő mellkassal.

- Pontosan - nevetett alig hallhatóan.

- Én itt vagyok! És itt maradok melletted! - kicsit közelebb hajoltam hozzá, ujjaimmal megsimítottam a fekete haját, majd megérintettem a halántékát. - Olyan jóképű vagy! Nem szívesen adlak át ápoló nőnek!

- Akkor lopj el egy ruhát és öltözz be annak!

- Te most flörtölsz velem? - biccentettem oldalra a fejem. - Nem igazán találkoztam még ezzel a stílusoddal! De azt hiszem, hogy tetszik - fürkésztem a kék szempárt. - Mintha egy másik világ tárulna fel előttem!

Daxton lesütötte a szemét, majd mélyen a szemembe nézett és aprót biccentett. - Örülök, hogy mellettem vagy, Claire - súgta alig hallhatóan. - Nem erősségem bocsánatot kérni, de nem volt igaz, amit mondtam - a fejem felett a plafon felé pillantott, majd folytatta. - Nem keresnék mást a helyedre!

- Miért, nekem hol a helyem? - kérdeztem visszafojtott lélegzettel. Daxton, kicsit közelebb húzott magához, majd az ajkamra pillantott.

- A szívemben - oldalra biccentette a fejét, én is így tettem, amikor hirtelen nyílt az ajtó és...

- Ó pont rosszkor! Megzavartam a madárkákat! - kiabálta Billy, aki edző ruhában és a nyakában lógó síppal lépett be az ajtón. - De lehet az is, hogy elmegyek és ti folytatjátok! - vetette fel az ötletet, de Daxton az ajkába harapva elhajolt, majd szemöldökét felvonva így szólt:

- Tudod mit haver? Menj a büdös picsába!