Mikor megláttam, hogy pocok az egyetem előtt áll, tudtam, hogy baj van. Szívem kalapálni kezdett, torkomban pedig gombóc keletkezett. Szemem akaratlanul is könnybe lábadt, pedig még nem tudtam, hogy mi történt. Akkor tudtam meg mindent, amikor elhívott a közeli kávézóba beszélni. Ott már nem tudtam visszafojtani a könnyeimet. Úgy sírtam mint egy ovis, akitől elvették a kedvenc játékát. Daxton Blake elment. Elhagyta a várost, és vele engem is a háta mögött hagyott. Hinni akartam a hangoknak, a zajoknak a fejemben amik azt mondták, hogy "visszajön", "ne félj, szeret téged". Viszont minden eltelt perccel csak jobban fájt az igazság. Talán soha nem is szeretett annyira, hogy velem legyen. És fájt. Pokolian fájt. A hiánya hatalmas űrrel keletkezett. - Nem hiszem el! Elment - tenyerembe temettem az arcomat, majd hátra túrtam a hajam. - Én ezt nem akarom elhinni! - tanácstalanul tártam szét kezem, de pocok csak lesütötte a szemét.

- Azért ment el, mert azt hitte, hogy bántott engem? Mert szégyellte magát a történtek után? - minden kérdésem után a fejét rázta, ezért nagyot nyeltem. - Mondj már valamit! - emeltem fel a hangomat. - Mondj valamit! - fürkésztem az arcát.

- Azért ment el, mert mindent elbasztam - súgta alig hallhatóan. Az arcán fájdalom jele tükröződött, ezért röhejesen elnevettem magam.

- Vicces, hogy úgy csinálsz mintha számítana! Daxton csak egy eszköz volt, akit használtál! - az asztalra csaptam, majd hátra dőltem a széken. A szavak csak úgy záporoztak belőlem, de nem számított. Elegem volt és dühös voltam. - Meg kell találnunk! - vontam fel a szemöldököm, majd az orromat törölgettem. - Csak nem tudom hol kezdjem!

- Én igen - kalapját felemelte és végig szántott a haján.

- Miért csinálsz úgy mintha ismernéd? - néztem végig rajta.

- Mert ismerem. Mindenkinél jobban - mérges lettem ahogy kijelentette. Nem volt joga ezt állítani. Neki nem.

- Nincs jogod ezt mondani! - tettem fel az ujjam. Mérges voltam. Csalódott és tomboltam. Fájt ami történt, és szívem szerint vissza pörgetném az idő kerekét. Bárcsak megtehetném. Akkor talán minden máshogy történt volna. Talán... - Nem mondhatsz ilyet! - kiabáltam.

- Egyedül nekem van jogom ezt mondani! - folytatta elkerekedett szemekkel. És azt hiszem, hogy itt telt be a pohár.

- És ugyan miért?! - csaptam az asztalra.

- Mert Daxton az én fiam! - kiabálva az asztalra csapott, én pedig olyan szinten össze zuhantam, hogy könnyes szemmel pislogtam. Kimondott szavai nem jutottak el az agyamig. Nem értettem, hogy mit mondott, hiszen óriási pofonként ért engem utol. - Ő az én fiam... - tenyerébe temette az arcát, majd könnyei között így szólt: - Az enyém - helyezte szívére a kezét. Nagyot nyeltem. Minden pillanatban az volt bennem, hogy hazudik. Daxton apja meghalt! Meghalt, amikor ő csak tíz éves volt! Ez nem több egy hazugságnál! Pocok egy hazug ember! - Most biztos az van benned, hogy Daxton apja meghalt, amikor a fiú csak tíz éves volt - levette a kalapját, majd hátra dőlt a széken. - Nem haltam meg. Rávoltam kényszerülve arra, hogy új életet kezdjek és elhagyjam a családom. Arra voltam kényszerülve, hogy elhagyjam azt, akit nem akartam. De ha kíváncsi vagy a történet minden egyes apró részletére, akkor tanácsolom, hogy nyisd ki a füled - súgta mélyen a szemembe nézve.

Most, hogy jobban megfigyeltem...

Elég sok köztük a hasonlóság...

A kurva életbe! Mi történik itt?! És fel sem fogtam azt, hogy Daxton vérszerinti apja ül velem szembe...vagy mégis?

A nagy szerelem sem olyan, mint a versekben. Van a mámor meg a szenvedély, de később csak a fájdalom marad. És az utóbbi sokkal tovább tart.

És az a legnagyobb fájdalom az életben, amikor az ember tiszta szívéből szeret valakit, és nem tud vele lenni. A másik ember hiánya lyukat éget a szívben, de persze minden sebet be lehet kötözni. Szimplán csak a heg mértéke a fontos. Van olyan, ami hamar begyógyul, de létezik olyan is, ami megmarad. És az tud a legjobban fájni! Én tudom, hiszen órák óta csak árnyéka voltam önmagamnak. Az egyetlen szerencsém az volt, hogy tiszta voltam. Ezt úgy kell érteni, hogy nem volt káros anyag vagy alkohol a szervezetembe. És végre tisztán láttam mindent. Mindent tudtam, és mindent értettem. A szívem szakadt meg, amikor hátra hagytam Claire-t. Nem pocok érdekelt, az eddig keményen felépített munkám sem izgatott. Pont telibe szartam. Egy név. Egy lány. Claire hiánya fojtogatott. Sokan azt mondjàk, hogy ha szeretünk valakit, akkor mindenáron meg akarjuk védeni őt. Mindegy, hogy kitől vagy mitől. Az ára pont nem számít, ha a biztonsága végleges. És nekem csak az szàmitott hogy ő biztonságban legyen. Távol tőlem és a zűrös életemtől. Elhiszitek, hogy úgy védtem meg, hogy közben apró darabokra törtem saját magam? Elhiszitek, hogy ennyire szeretem ezt a lányt? Nem azért hagytam el, mert nem szeretem. Hanem mert pontosan annyira szeretem, amennyire kell: elmondhatatlanul. És, hogy ez javított valamit az én életemen? Nem! De az övén fog. Higgyetek nekem!

Egy órás út után betértem egy barátságos kocsmába. Tudjátok, hogy néznek ki a filmekben szereplő kocsmák, igaz? Fa asztalok és dohány szag ékesítette az egész helyet. A hosszú, markáns bárpult mögött régi plakátok, integető dísz macska, és táncoló kaktusz volt. Tetszett a hely, egyébként sem volt más választásom. Az utcán nem aludhattam, a kocsma pedig vendégszerető helynek bizonyult. A pulthoz érve helyet foglaltam és magam mellé helyeztem a táskámat. Volt nálam egy kis pénz, ezért kértem egy pohár vizet egy korsó sörrel. - Van tálad? - a zömök pultot felé pillantottam, aki grimaszolva csapolta a sört. Nem lepődtem meg azon, hogy szar kedve van. A hely tele volt. A férfiak leginkább kiabáltak, dohányoztak és biliárdoztak. Játék közben gyakran össze vesztek, ezért zengett az egész kóceráj. - Nem hallasz!? Azt kérdeztem, hogy van tálad?

- Minek neked az? - intézte felém a szavait.

- A kutyának kell - a szék mellett fekvő kicsi kutya felé böktem, majd bólintással megköszöntem a tálat. Miután megtöltöttem, leadtam a kölyöknek, aki azonnal inni kezdett. - Itt a környéken van szálláslehetőség? - tereltem a gondolataimat.

- Szembe van egy motel - rántotta meg a vállát. - De én nem mennék oda! Patkányok lakják!

- Nem félek tőlük - kortyoltam bele a sörbe. Vicces, de eljutottam odáig, hogy semmitől nem félek. Jöhet bármi, és történhet akármi. Nekem már minden mindegy volt. - Ennél még a börtön is jobb - súgtam magam elé, és felvontam a szemöldököm, amikor a pultos pislogás nélkül nézett ràm. Ismertek. Ilyenkor már rég beszóltam volna neki, viszont ma este már arra sem volt energiám.

- Ha te mondod - törölte végig a pultot.

- Van virslid? - kérdeztem újra.

- Ember! - rongyot a pultra dobta. - Szerinted van?

- Szerintem van - bólintottam, majd tekintetem láttán elnevette magát. Beszart. Jobb is. Csináljon a gatyájába.

- Mennyit kér a kutyuska? - sétált hátra.

- Kettőt! - szóltam hangosan. - Remélem, hogy elég lesz - óvatosan lehajoltam, majd megsimogattam a hegyes fülét. - Azt hiszem, hogy egymásra maradtunk - szemezgettem a gomb szemeivel. Játékosan vakkantott egyet, első két lábát a székre helyezte, majd az ujjaimat kezdte harapdálni. - Vakarcs!

- Milyen édes kutyuli mutyuli! - váratlan hang törte meg a csendet, ezért tenyerembe temettem az arcomat. Biztos láttatok már olyan film vagy sorozat jelenetet, amikor megszólal a góré, vagy a rossz fiúk balhézni kezdenek. Nos. Nem akarok vészmadár lenni, de innen már tudom a forgatókönyvet. - Nem tudtad, hogy ide tilos korcsokat behozni?

- Te is itt vagy! - kijelentettem, miközben megfordultam a székkel. Nem lepődtem meg, pont az történt, amire számítottam. Három darab kopasz fickó épp arra várt, hogy elhúzzam a csíkot. Nem tudom mi szúrta a szemüket, de kettőt tippelhettek! Na mondjam én mire gondolok? Ezek a buzik törzsvendégek lehetnek, és rajtam kívül mindenkit ismerhetnek. És kíváncsiak arra, hogy honnan jöttem. Kemény fickóknak tűntek: bőr mellény, dühös tekintet, szájból kilógó cigi....most komolyan! Öt perc alatt elintézem őket, de csak ha kell. Elegem volt az erőszakból. Egy kurva, kibaszott életre.

- Mit mondtál, bazdmeg!? - az egyik megindult felém, a pultos pedig megfordult és vissza sietett hátra. Nem akartam balhézni, de ha nekem jönnek, akkor meg fogom védeni magam. Bármi áron. - Nagynak hiszed magad?

- Amelyik kutya ugat, az nem harap. Hallottad már ezt a mondást? - néztem végig rajta. Arca vörösödni kezdett, ezért felvontam a szemöldökömet. - Őszintén megmondom, hogy nagyon szar hangulatban vagyok. És ha szar hangulatban vagyok, az senkinek nem lesz jó! Nem szeretnék erőszakos lenni, ezért megkérhetlek arra, hogy ne szarakodj velem? - lassan felálltam, elé léptem és a szemébe néztem. Ő a talajra köpve elnevette magát.

- Mert? Mi lesz, ha igen? - miközben végig néztek rajtam, gyorsan elemeztem őket és a környezetet: mögöttem egy üveg korsó, a faszi zsebében egy bicska, mellettünk pedig a darc. Két perc alatt elteszem őket láb alól.

- Megiszom a söröm, aztán az üres üveget az arcodba építem. Téged pedig annyira megverlek, hogy a kórházban sem fognak össze rakni. Aztán darcozhatunk is egyet, de most mondom, hogy rosszul célzok - feltettem a kezem, majd a torkomat köszörültem. Alapból nem akartam bunyót, de elegem van abból, hogy mindig mindenki belém köt. Ha eldurran az agyam, akkor még az ördög is szabad utat ad nekem. Pislogás nélkül néztek rám. Most vagy beszartak, vagy nem hisznek nekem. Pedig kéne. - És kibaszottúl nem vagyok vicces hangulatomban - tettem hozzá és lehúztam a maradék korty sört.

- Te... most nagyon felbosszantottál! - kiabálta az egyik. - Na játsszuk le! Gyere csak! - bicskáját elővette, ezért a plafon felé pillantottam.

- Fiúk! Hagyjátok - váratlan hang hasított bele a levegőbe, ezért a szemöldökömet ráncolva pillantottam pocok felé, aki megállt mellettem, majd levette a kalapját. - Ismerem - folytatta, mire a három marha hevesen bólogatni kezdett. - Tűnés! - miután felemelte a hangját a három kopasz elhúzta a csíkot. Na most jön az, hogy mi a fene? Ez meg mit keres itt? Hogy talált meg? Miért jött utánam? Nem érti, hogy végeztem vele? - Most biztos azon agyalsz, hogy találtalak meg - komótosan helyet foglalt, köhögött egyet, majd kalapját az asztalra helyezte. Eddig ritka volt mikor levette a kalapját, ezért a szemöldököm ráncoltam.

- Nem akarom, hogy itt legyél - helyet foglaltam mellette és figyeltem, hogy a kölyökkutya enni kezd. - Mondtam, hogy befejeztem. Végeztem - helyeztem a tarkómra a kezem. Az őszinte szavak záporozni kezdtek belőlem. Egyszerűen csak nem akartam őt. Nem akartam többet belőle. Elég volt abból amit adott, és amit kaptam.

- Láttam, hogy kifestetted az edzőtermet - jegyezte meg, miközben cigit gyújtott, majd ajkai közé vette. - Komolyan, még lesérülve is megcsináltad! Miért? - pillantott rám.

- Mert akkor úgy éreztem, hogy köszönömmel tartozom - jelentettem ki. - Azóta sok minden változott - pillantottam rá, de ő csak lehorgasztotta a fejét.

- Igazad van. Túl sok minden történt - csóválta a fejét. - És még sok mindenről nem is tudsz!

- Hagyj békén, öreg - fordultam el tőle. - Végeztem!

- És van hova menned?

- Mindegy, csak tàvol legyek tőled és az egész kibaszott MMA-tól. Tönkretette az egész életem! - fejemet csóváltam, majd a kutyára szegeztem s tekintetem. Jelen pillanatban Kitana volt az egyetlen, akire kíváncsi voltam. - Vagy én basztam el, vagy a számításaid kissé félre sikerültek - jegyeztem meg. Vicces, de nem voltam kíváncsi rá, mégis beszéltem hozzá. Nem tudom, hogy mit csinál velem, de mehetne már nyugdíjba.

- Az én életemet is tönkretette - mondta alig hallhatóan. Nevetve a pultra támasztottam a homlokomat, majd meg csóváltam a fejem.

- Ha annyira tönkre tette az életed, akkor miért akartál harcost csinálni belőlem? - nevettem ki. - Azért ez egy kicsit röhejes! Nem kell ide a színjáték, öreg. Már nem tudsz újat mutatni - néztem előre. Menni akartam. Menekülni, de ez az idióta mindig elintézi, hogy beszéljek.

- Egyszerű! Mert csak ezzel az indokkal hozhattalak ki a börtönből. Azt hiszed, hogy nekem mindent szabad? - fordult fél testtel felém. - Tartoztam valakinek. A börtön egyik igazgatójának a fiát megölte egy MMA harcos. Szívességet kért tőlem. Régről ismertük egymást. Azt mondta, hogy kienged, de csak akkor ha harcost csinálok belőled és megölöd azt, aki megölte a fiát.

- Kurva szép történet! Elhiszed, hogy nem érdekel? Bár akkor sem, ha igaz - rántottam meg a vállamat. - Nyugalmat szeretnék - megtámaszkodtam a pult szélén, majd lenéztem az öregre. - Nem érdekel, hogy miért hoztál ki. Nem érdekel, hogy bánod amit velem tettél. Tudod, hogy mit akarok?

- Azt hogy kilépjek az életedből? - kérdezte a szemembe nézve.

- Ezt kibaszottul eltaláltad! - mellkasát megveregettem, de arra nem számítottam, hogy egy fekete-fehér fénykép a padlóra hullik. Lehajoltam hozzá, hogy felvegyem, majd ujjaim között tartva megfigyeltem. Csak egy pillanatra láttam, de nem tartottam olyan fontosnak, hogy rákérdezzek. Józan voltam. Pont ez volt a baj. - Nesze! - dobtam le a pultra.

- Meg sem kérdezed, hogy ki az a fényképen? - az ajtó felé sétáltam, de megtorpantam, hiszen a szívem hevesebben kezdett zakatolni. Megmagyarázhatatlan dolgot éreztem, ezért a vállam felett hátra pillantva széttártam a kezem.

- Nem érdekel - mondtam ki. Pocok szemöldöke felszaladt, ujjai közé vette a képet, és megrántotta a vállát. - Miért? - néztem végig rajta. - Mi közöm van egy fényképhez amin egy fickó meg egy baba szerepel?! - néztem végig rajta. Pocok felém fordult, végig nézett rajtam, arcát végig simította és széttárta a kezét.

- Szerinted? Mire gondolsz? - mutatta felém a képet. Végig néztem rajta, összehúztam a szemem, nagyot nyeltem és tanácstalanul a fejemet csóváltam. 

- Nem tudom! És nem adok időt, hogy elmond - magam után hívtam a kutyát és kilöktem magam előtt az ajtót.