A következő hetet végig edzettem. Egyetlen célpont az Fedor volt. Jelen pillanatban ez az egyetlen név, ami éltetett és motivált. Miután pocok az áldását adta, következett a kemény meló és vérfolyásig izzadó kitartás. Valóban könyörtelenül hangzik, de azt mondom nektek, hogy kezdek hozzászokni. Legalábbis akkor, ha ez a megfelelő kifejezés rá, bár kétlem, hogy erre lenne. Öt nap! Öt nap, öt hajnal. Minden reggel ugyanúgy telt. Pocok egy új edzéstervet állított össze, és kibaszottul hálás voltam neki. Lapra írt, fejben osztott és szorzott. Megkereste Fedor gyengepontjait, illetve olyan ütés teknikákat gyakorolt velem, amit bevethetek Fedor ellen. Nehéz volt. Az eltelt öt nap, számomra a poklot jelentette. Nem csak a futás, nem csak az erősítés, hanem a tudat, hogy szintet lépek. Minden reggel úgy ütöttem a zsákot, hogy kikapcsoltam a fejem. Nem agyaltam a következő hét történésein, nem gondoltam arra, hogy következő hétvégén kivel, illetve hol szállok szembe. Amikor a zsákot püföltem, csak a jelenben éltem. Ott volt Billy is, aki motivált, buzdított és tanácsokkal halmozott el. Pocok a szokásos helyén ült, és a kalapja sötét takarásából figyelt engem. Elemezte a fejlődésem, mérte a súlyomat és napról-napra azt vette észre, hogy ez a kölyök még viheti valamire. És a péntek reggel sem telt máshogy. Ha pontosabban kéne fogalmaznom, akkor azt mondanám, hogy péntek hajnal négy órakor, pokolian rosszul ébredtem. - Kelj fel! - pocok megrúgta a bokámat. A szokásos matracon aludtam, a hasamról lassan a hátamra fordultam, de a hét folyamán született sebek és horzsolások miatt minden mozdulat tompa fájdalmat idézet elő. Nem éreztem a tarkómat, a lábam, illetve a derekam is fájt. Könnyebb lenne, ha csak egy egyszerű izm fájdalom lenne. De ebben volt minden: izomláz, ütések okozta fájdalom, fáradtság és kimerültség. Minden pislogás közben a fájdalom csak erőteljesebb lett. Mintha izomláztól sajgó végtagjaimat valami ütni kezdte volna. A fájdalom rossz volt, ezért is adtam hangot a panaszomnak.

- Arrgh! Kurvára fáj mindenem! - beletelt pár másodpercbe, hogy felüljek, de amint ezt megtettem, pocok felemelte acélbetétes bakanccsal borított lábát, és a mellkasomba rúgott. Erőteljesen zuhantam vissza a matracra, és a levegő hiánytól szoruló mellkasomra szorítottam. Kövér könnycseppek záporozni kezdtek a szememből, bár ezt azonnal letöröltem. Nem fogtok többet sírni látni, érthető voltam?

- Szerintem ezzel nem értünk egyet! - vigyorgott derekára helyezett kezével. - Azt mondtam, hogy kelj fel - utasítását szinte azonnal megismételte, innen is tudtam, hogy itt most nincs helye a panaszkodásnak. - A héten ez az utolsó napod - gyújtott meg egy cigarettát. - És be kell valljam, hogy kurvára formában vagy! - zsebéből előhúzta kicsi noteszét, apró ceruzájával kihúzott valamit, majd vigyorogva biccentett. - Hatvanöt kiló alá mentél! Respect neked, bajnok - noteszt felém hajította, majd a rozoga asztala felé biccentett. - Vár rád a reggeli! Aztán lenyomjuk ezt a napot! - a régi edzőteremben még sötét volt. A villanyok helyett, csak az utcai lámpák fényei világítottak be a betört ablakokon keresztül. Számtalanszor lejátszódott a fejemben az, hogy valahogy meg kellene köszönnöm azt, hogy a szárnya alá vett. Milliószor végig néztem a helyen, miközben sokszor megfogalmazódott bennem az, hogy újra kellene pofozni ezt az edzőteremnek nevezett lyukat. Ne értsetek félre! Én bírom a fehérre meszelt falakat, a régi fekete-fehér bunyós plakátokat és a szagot, ami terjeng benne....Najó, azt az egyet nem! De ha egyszer megköszönném neki azt, hogy felkarolt és ketrecharcost csinált belőlem, akkor azzal kezdeném, hogy kifestem ezt a szar helyet. Vagy legalábbis kitakarítom. - Úgy figyeled a termemet, mintha most látnád először! - székére leült, majd felém tolta a szendvicset.

- Mikor lett festve utoljára? - haraptam a saláta és a sajt közé. Miközben fogaimmal aprítottam, meg csóváltam a fejem. - Ráférne egy felújítás!

- Akkor lett festve, amikor kinyitottam - rántotta meg a vállát. - Öcskös! Ez a terem, több mint tíz éve így áll - ráncolta a szemöldökét.

- Miért nem fested át? - érdeklődtem óvatosan.

- Te miért nem veszel új lakást, miért nem veszel kurva jó verdát és miért nincs kurva jó csajod?! - vágott vissza.

- Mert nincs pénzem! - sóhajtottam.

- Pontosan! - dobott nekem két boksz kesztyűt. - Öt percet adok, hogy kiszard magad! Legkésőbb este fogod újra látni a szeretet matracodat! - vigyorgott. Időközben Billy is belépett az ajtón. Rony csak mögötte osont, de látszólag még aludt, hiszen lassú lépteit kiegészítette a kezében található kávés pohár. Ők hárman egészítették ki a nyomorult életemet. Tudjátok, hogy nem vagyok az az érzelgős gyerek. Tudjátok, hogy soha nem beszélek az érzéseimről, és inkább csendben maradok. De azt hiszem, hogy ők azok, akiket valóban a szívembe zártam: Billy az örökös tul buzgó! Nyakában mindig törölköző található, illetve a szerencsét hozó sípját sem veszi le a nyakáról. Rony-t pedig nem tudtam jellemezni. Általában mindig csendben van, de minden balhéban ott van, hogy leállítson. És ott van pocok, akit nem is kell bemutatnom. A ti fejetekben is megfordult, hogy mi lehet pocok igazi neve? Mármint, ti milyen nevet képzelnétek egy olyan embernek, aki szakállas, állandóan kalapot visel és tetőtől talpig feketében van? De erre később visszatérünk!

- Megjöttünk! - kiabálta Billy, az edzőterem plafonjába épített lámpák pedig felkapcsoltak. Az erős fény miatt hunyorogni kezdtem, de amikor mindenki látta az arcomat, elhúzták a szájukat. - Te tényleg szarul nézel ki! - nevetett Billy. - Úgy látom, hogy megviselt az eltelt hét!

- Nem is tudom, Billy! Nézzük csak! - haraptam a szendvicsbe. - Öt napja hajnal négy órakor kelek, hogy utána valamelyikőtök jól szájba rúgjon! Utána felkelek, hogy egyek egy átkozott szendvicset, hogy utána bokszolni menjek. Bokszolás után egy órán keresztül ugráló kötelezek, fa léceket ütök, a falba rúgok és utána megint erősítek, majd este elmegyek egy tíz kilométeres futásra! És ezt minden nap megcsináltam. Nem is tudom, hogy miért nézek ki szarul... - Billy-hez basztam a szendvicset, aki elnevette magát.

- Én már reggeliztem, de azért kösz!

- Na nyomás! - tapsolt pocok. - Kezdjétek! És ügyesen, kölyök!

- Ismersz - vettem fel a kesztyűt. - Megcsinálom - néztem a szemébe, miközben ő elmosolyodott. Ilyen sem történt még! Pocok mosolygott. Mi történik itt, gyerekek?

- Örülök, hogy ma reggel is itthon látlak! - apa puszit nyomott a fejemre, miközben karamellás kávét kortyolgattam. Mosolyt erőltettem az arcomra, de ez nem volt őszinte. Daxton-al való történtek után a kedvem olyan rossz lett, hogy az előadások után sirni támadt kedvem. Felhívtam apát, aki érezte, hogy valami nincs rendben, ezért felvetette az ötletet, hogy menjek haza és a hetet töltsem otthon. Minden előadás után autóval értem jött és hazahozott. Bevallom, hogy ez volt eddig a legjobb dolog, ami az eltelt két hét alatt történt. Éreztem, hogy szükségem volt a pihenésre és arra, hogy elfelejtsem ezt az idiótát. Bár az utóbbi sokkal nehezebb leckének bizonyult. Nem tudtam elfelejteni egyik napról a másikra. Daxton mindig ott volt velem: elalvásnál és ébredésnél is. És bármit megtettem volna, hogy ez változzon. Egy hete nem láttam őt, de azt hiszem, hogy ez így jobb is. Örülök, hogy így történt. Az egyetem nagyon nehéz. A tempó, amit a professzor diktál, könyörtelen. És nem is csodálkozom, hogy az eltelt egy hét alatt minden éjszaka a jegyzetekkel aludtam el. - Ez nagyon rossznak tűnik! - apa elolvasta az egyik írásomat, majd megcsóválta a fejét. - Annak idején én is nehezen zárkóztam fel! Igazából első szemeszter végén majdnem megbuktam - emelte ajkához a csészéjét. - Volt egy professzor aki kedvelt. Neki köszönhető, hogy szintet léphettem - túrt a göndör hajába.

- Most már értem, hogy miért volt olyan nehéz - igazítottam meg a szemüveget, majd az órára pillantottam. Annyira elrohant az idő, hogy közben észre sem vettem azt, hogy indulnom kell. - Sietek! Azt beszéltük hogy Peyton megvár az iskola előtt - fekete táskába csúsztattam a lapokat és a füzeteket, majd a farzsebembe a telefonomat. Az időjárás nekem kedvezett, ezért sem bántam meg, hogy fekete rövidnadrágot húztam egy fehér haspólóval. - Puszillak apa! Legyen szép napod!

- Nagyon vigyázz magadra, angyalom! - kiabált a pult mögött. - És puszillak! - emelte fel csészéjét, majd beleivott a kávéba. A házunktól tíz méterre található egy buszmegálló. Apával megfigyeltük, hogy a fehér busz az egyetem előtt is megáll, ezért most kihasználtam az alkalmat és kipróbáltam.

- Ezaz! Már jön is! - a járda szélén álla előhúztam a pénztárcámat, majd hunyorogva pillantottam a buszra, ami lassított, majd megállt előttem. - Megáll az egyetem előtt? - kérdeztem, de miután telefonálás közben bólogatni kezdett, felszálltam és átnyújtottam neki a pénzt.

Most biztos hülyének néztek, de ezt én akartam! Ne kérdezzétek, hogy mit csinálok péntek késő estéjén két vödör festékkel a kezemben! De ha annyira kíváncsiak vagytok, akkor elmesélem, hogy mivel töltöttem az edzés utáni szabad óráimat: késő este össze kapartam a pénzemet, és beugrottam a legközelebb található barkács boltba. Konkrét tervem nem volt, egyszerűen csak azt akartam, hogy új színt adjak a helynek. Hengert és ecsetet vásároltam, majd egy nagyon bordó szín mellett döntöttem. Úgy éreztem, hogy a bordó szín tökéletes lesz, hiszen a legtöbb gép is a fehér, illetve a piros színben dominál. Zárás előtt tíz perccel léptem ki a boltból, majd az edzőterem felé gyalogoltam. Már késő volt, az utcák kihaltak voltak, illetve csak az utcai lámpák fénye ajándékozott enyhe fényt. A két kezemben található literes festékes vödrök miatt ujjaim közül kiejtettem a kulcsokat, ezért szitkozódva tettem le mindent a földre. Sötét volt. A sikátorban nem volt világítás, az óriási kő fal mellett állva előhalásztam régi telefonomat a zsebemből, hogy a kulcsokat megkeressem. Mindenhol sötét volt. A hangok tompák voltak: macskák, kutyák, emberek. A hang foszlányok egyre közelebb tűntek fel, de nem fordítottam felé jelentős figyelmet. - Megvagy! - lehajoltam, ujjam súrolta a földet ahogy megfogtam a karikára akasztott kulcsokat. Tenyerembe szorítottam, amikor olyan dolog történt, amire nem számítottam. A hang foszlányok nem közelinek tűnnek, hanem egyenesen magam mellett hallottam őket. Az éjszakai égbolt alatt az utca felé fordultam, de abban a pillanatban erős ütés ért. Nem láttam, nem éreztem. Puff! Egy újabb ütés után erőtlen lépkedtem hátra és tettem fel a kezem. - Pocok! Elég! - üvöltöttem. - Vége a hétnek! Készen állok! - de meglepődtem, amikor idegen hang válaszolt.

- Nem tudjuk, hogy ki az a pocok! - morogta az egyik. - De gondoskodnunk kell arról, hogy ne tudj részt venni a harcon! - fel sem fogtam, hogy ez mit jelent, hiszen fém surlódását hallottam. A legrosszabbra gondoltam, bár tudtam, hogy ilyenkor nem szabad. A lélegzetem is elállt, amikor éles tárgy érintését éreztem a bordáim alatt. Az éles, szúró és pokolra emlékeztető fájdalom közben térdre zuhantam. Mart. Sajgott. Kegyetlenül fájt. Kés. Penge. Éreztem, hogy a vér megállás nélkül folyik az alsónadrágom felé. A meleg érintés elszívta minden erőmet, de támadóim arcát nem láttam tisztán. - Kurvára meg kell halnod! - éreztem, hogy a kést kihúzta, majd újra belém döfte.

- Arggh! Takarodjatok! - sikerült el taszítani magamtól, ezért négykézláb álltam, majd előre futottam. A szívem a torkomban dobogott. Az ájulás szélén álltam, de tudtam, hogy észnél kell maradnom. A falat fogtam. Az edzőterem falát támasztottam, véres tenyerem érintése pecsétként maradt a meszelt falon. Az utcán voltunk, de sehol egy ember, sehol egy lélek. - Segítség! - üvöltöttem az éjszakába. - Fel kell hívnom! - telefonomat lassan fogtam meg. Vértől ázott kezemből majdnem kicsúszott, amikor pocok nevére böktem. Ijesztő, amikor a saját véretek foltban néz vissza rátok.

- Utána! Kapjuk el! Ha túléli, mi halunk meg! - a három férfi utánam futott. Remegett a lábam, és remegett a karom is. És azt tudtam, ha nem szólok pocoknak, akkor meghalok.

- Kölyök! Miért nem pihensz, bajnok?! - vállammal nekimentem a falnak, de mielőtt válaszolni tudtam volna, előre löktem. A koszos talajra zuhantam, a csuklómat pedig megütöttem. Akkor eszméltem fel, amikor a telefonom a földre zuhant, de pocok még vonalban volt.

- Pocok! Megtámadtak! - véres kezemmel a telefonért nyúltam, de a sebemből szivárgó vér túlságosan gyors volt ahhoz, hogy az idő nekem kedvezzen. A két szúrás mély és fájdalmas volt.

- Haló! Mit mondtál? Hol a faszban vagy most?! - pocok üvöltött, de a rohamosan csökkenő energiám miatt szédülni kezdtem. - Daxton?! - kiabálta. - A kurva életbe! Máris indulok! Indulok, baszki! Hallod?! - szinte lassított felvételben láttam, hogy telefont elejtettem, a fejem pedig a járdára zuhant.