- Mi van veled és Daxton-al? - reménykedtem, hogy előadás közben nem kell erről beszélnem, de amikor Peyton feltette a kérdést, görcsösen szorítottam ujjaim közé a tollat és feszülten sóhajtottam fel. Kerülni akartam a válasz adást, ezért erőltettem egy mosolyt az arcomra. Tudjátok, hogy lehet legkönnyebben témát váltani? Úgy, hogy kíváncsiságot tettetve vissza kérdeztek.

- Ezt én is kérdezhetném tőled - pillantottam a volt barátja felé, aki szinte tökéletesen felépült a Daxton okozta ütésekből. Peyton elhúzta a száját, kezével pedig az édesanyjától kapott gyűrűjét csavargatta. Láttam rajta, hogy rosszul esett neki a kérdés, ezért összeráncolt szemöldökkel megráztam a fejem. - Sajnálom. Azt hittem, hogy túl vagy rajta! - mentegetőztem vörös arccal.

- Nehéz rajta túl lenni - rántotta meg a vállát. - Úgy érzem, hogy egy részem még mindig szereti - sóhajtása közben előre pillantottam, hiszen próbáltam a professzora is figyelni. - De köszönöm, hogy kérdezed - üveges tekintete felcsillant, miközben szőke haját hátrafogta és felém fordult. - Kíváncsi vagy valamire?

- Naná! - mosolyogtam.

- Nem fogod elhinni, de unokatesóm családjával a városba költözött! Évente csak karácsonykor szoktunk találkozni, ezért nagyon várom már, hogy újra láthassam őt! Ha minden igaz és ha az isten is úgy akarja, akkor erre az egyetemre fog járni! - átkarolta a nyakamat, majd ujjongani kezdett. - Ez az az egy dolog, ami miatt még boldog vagyok!

- Ennek nagyon örülök - bólintottam mosolyogva. - Nem is tudom, hogy mit mondjak...- mosolyogtam őszintén. - Rád fér a kikapcsolódás! És bízok abban, hogy betudjátok pótolni az elvesztegetett időt! Elmentek például vásárolni - adtam neki ötletet. - Csajos napokat tarhattok... - folytattam, mire szemöldökét ráncolva elnevette magát.

- Vele nehéz csajos napot tartani! - legyintett, majd haját megigazította és előre figyelt.

A nap hátralevő részében a könyvtárban tanultam. Délután öt órakor léptem ki a könyvtár kétszárnyú ajtaján és vállamra dobtam a háti táskámat. Az orromat lógatva igyekeztem a kollégium felé, hiszen másra sem vágytam, csak arra, hogy végre pihenjek. Fejben nagyon elfáradtam. Nem tudtam eldönteni, hogy én vállalom túl magam, vagy egyszerűen csak sok amit tanulunk. Lassan kezdem megérteni, hogy miért hasalnak el olyan sokan az első szemeszter közepén. Itt tényleg csak az jut tovább, aki szarrá tanulja az agyát. - Csak feküdjek le aludni!

Este kilenc óra volt, amikor lefeküdtem az ágyra. A letisztult fal mellett található ágyam ebben  a pillanatban olyan menedéket nyújtott a számomra, ami mindennél többet jelentett. A puha párna miatt szinte azonnal álomba szenderültem volna, de Peyton hangja mindig észhez térített, ezért oldalra fordultam, majd hunyorogva figyeltem, hogy valakivel telefonál. - Akkor egy hotelben száltatok meg? - érdeklődött a telefonba. Mosolygott, innen tudtam, hogy az unokatestvérével beszél. - Holnap költöztök az új házba? Ez nagyon remek! Már annyira hiányzol! A minap beszéltem az egyik barátnőmmel, aki tanácsolta, hogy bepótolhatjuk a csajos napokat! - Peyton nevetése miatt mosolyra húztam az ajkam, majd a mellkasomhoz szorítottam a takarómat. Egy darabig még hallgattam a hangját, de aztán győzött a fáradtság és elaludtam. Nem tudom, hogy mennyit aludtam, viszont megijedtem, amikor a telefon megcsörrent az éjjeliszekrényen. A hirtelen ébredés miatt azt sem tudtam, hogy merre nyúlok. Véletlenül löktem le a padlóra, ezért hangos puffanás után a földre ejtett telefon felé nyúltam. - Hmmm! Kapcsold már ki... - Peyton nyöszörögve felém fordult szeme csukva volt, ezért sóhajtva fülemhez emeltem a készüléket. Meglepődtem, amikor egy ismeretlen szám jelent meg a kijelzőn. - Vedd már fel... - Peyton nekem dobott egy dísz párnát, ezért a hirtelen jött ötletnek köszönhetően felvettem a telefont.

-  Ki az? - nyöszörögve támasztottam hátamat a falnak, kiengedett hajamat hátra túrtam és hunyorogva vártam, hogy valaki a készülékbe szóljon. - Ki szórakozik? - ásítottam suttogva.

- Claire?! - a szemeimből kipattant az álmosság, amikor meghallottam pocok hangját. A hangja halk és rémült volt. És innen már tudtam, hogy oka volt annak, hogy ilyen késő órákban felhívott engem. - Claire...én...

- Daxton?! - ültem fel az ágy szélére. A szívem azt súgta, hogy baj van. Éreztem az ereimben, hogy valami történt. - Pocok, miért hívtál? - suttogtam könnyes szemmel. Hangomra Peyton is felébredt. Ágya mellett található kis lámpát felkapcsolta, majd hunyorogva felkötötte a haját. Ajkával azt formálta, hogy "mi történt", de én nem figyeltem rá. - Szólalj már meg!

- Itt vagyok a műtő előtt! Claire....Daxton...Daxton nagyon megsérült - nekem több sem kellett. A telefont eltettem, könnyes szemmel a szekrényhez futottam. Nem gondolkoztam, csak cselekedtem. Sírtam, de próbáltam higgadt maradni. Daxton...az nem lehet!

- A kurva életbe! Kell egy kapucnis pulcsi! - fehér pizsama trikóra egy fekete kapucnis pulcsit húztam, majd kerestem egy térdig érő nadrágot. Kerültem Peyton tekintetét, aki ijedtem követte minden mozdulatomat. - El kell mennem, Peyton! Tudod, hogy hol van a legközelebbi kórház? - felhúztam a cipőmet, miközben Peyton a telefonján guglizott. Én is tudtam, de az adrenalin és a félelem eluralkodott felettem. Rettegtem, a félelmet pedig átváltotta a hangos sírás. Akkor féltem így utoljára, mikor kilenc évesen voltam és elaltatták a cicámat, akit elütött egy autó. A szívem szakadt meg akkor. Pontosan mint ebben a pillanatban. - Peyton! - kiabáltam, de miután felírta a kórház címét, magamhoz vettem a szoba kulcsomat és kiléptem az ajtón. Végigfutottam a folyosón, lefutottam a lépcsőn, majd ki löktem magam előtt a kétszárnyú ajtót. A pénztárcámat fogdostam, majd hívtam magamnak egy taxit, de arra nem számítottam, hogy iszonyatos nagy dugóba keveredek.

- Kockázatosan, de összevartuk a nyitott sebet. A szúró eszköz okozta seb mélysége öt centiméter mélyre hatolt, ezzel megsértve a bal borda... - az orvos hangját csak szakaszokban hallottam. Ez azt jelenti, hogy ébredezni kezdtem. Próbáltam kinyitni a szemem, de nagyon lassan sikerült. Szemhéjam mindig vissza csukódott, a szagok és a kézfejembe szúrt tű elviselhetetlen érintése térített magamhoz. Láttam, hogy áll valaki az ágyam mellett, de nem tudtam pontosan, hogy ki. Mintha egy homályos plexit falon láttam volna az egész világot. Pocok kétségbeesett arca csak homályos foltokban rajzolódott ki, miközben a fehér köpenyt viselő férfi beszélt hozzá. Az orvos lapozott, és tovább mesélt. Pocok ugyan bólintott, de ajkára helyezett ujjaival egyáltalán nem volt nyugodt. Láttam rajta, hogy valami nem stimmel, ezért erőt vettem magamhoz, és jobban kinyitottam a szemem. - A következő huszonnégy óra nagyon fontos lesz! Huszonnégy órás megfigyelés alatt lesz, megnézzük, hogy a beteg szervezete miként reagál a műtét után. Ha az állapota stabil, akkor az intenzív osztályról átkerül egy rendes kórterembe, ahol nyugodt körülmények között tud majd pihenni - csapta össze a mappáját.

- K...köszönöm doktor úr! Öhm.... - túrt pocok a hajába. - Köszönöm! - fújta ki magát feszülten.

- Egyéb kérdés? - kérdezte szigorúan. Miután pocok a fejét rázta, az orvos jobbulást kívánt és kilépett a szobából. Ott maradtam pocok társaságában, aki szitkozódva földre baszta a kalapját, majd rá is taposott. A történtek után annyira kómás voltam, hogy nehezen fogtam fel, hogy mi történt. Lépésről-lépésre minden eszembe jutott. Szinte éreztem a kést, a döfést, az ütéseket. Fájdalmasan hunytam le a szemem és próbáltam elfelejteni a történteket, de az volt a baj, hogy amitől eddig rettegtem, az újra bekövetkezett. Fájdalom. Kín. Ütés és erőszak. A testi bántalmazás az egyetlen olyan dolog, amit mai napig nem tudok elviselni. Érintések. Könnybe lábadt a szemem, de pocok miatt próbáltam visszafogni magam. Az életem összetört, mint egy földre esett tükör lap. A szilánkok a fájdalomtól és a kétségbeeséstől csillogtak, de muszáj talpon maradnom.

- Hé - nyöszörögve pillantottam pocok felé, aki elkerekedett szemekkel megindult felém, majd hirtelen puszit nyomott a homlokomra. Kicsiket pislogva figyeltem, hogy leül az ágy mellet található kicsi székre, majd dühösen a fejét rázza.

- Hála az égnek, hogy magadhoz tértél! Köszönöm, istenem - hátradőlt a széken, mellkasára helyezte a kezét, majd rám pillantott. Tekintetében nem láttam mást, csak kudarcot és félelmet. Tudtam, hogy amit lát, az nem tetszik neki. Éreztem, hogy amit lát, azt talán majdnem elvesztette. - Majdnem itt hagytál, kölyök - helyezte vállamra a kezem. Kicsiket pislogva a plafon felé pillantottam. Szar dolog, amikor az ember kába és nem tud beszélni. Annyi mindent akartam mondani. Nyugtatni akartam, hogy semmi baj, mert mindent kibírok. Erőt akartam neki adni, hogy ne féltsen, mert nekem több életem van. De annyira gyenge voltam, hogy egy szót sem tudtam kibökni a számon. Annyira gyenge, hogy mozdulni nem tudtam. Nem éreztem mást, csak a fájdalmat, kínt és fájdalmat. Fájdalom, fájdalom és fájdalom. Ez az egyetlen dolog, ami végig kísérte az egész életemet. És most mégsem bírok vele. Nem tudtam kezelni, se elviselni a pokoli érzést, amit a testem és a lelkem érzett. Nem terveztem pocok előtt sírni, ezért elfordítottam a fejem. A padló elmosódott, miközben éreztem, hogy könnyeim az arcomra hullanak. Azt hiszem erre mondják, hogy krokodil méretű könnyek?

- Jól vagyok... - hangom halk és rekedtes volt. Tudtam, hogy még nem szabadna beszélnem, de mégis akartam. És miközben magamhoz tértem, felmerültem bennem a kérdések: Kik voltak ezek? Miért tették? Azt akarták, hogy veszítsek? Azt akarták, hogy ne menjek el a jövő heti harcra? Talán valaki felbérelte őket? A számtalan kérdés miatt csak felzaklattam magam, ezért újra pocok szemébe néztem, aki sápadt arccal le sem vette rólam a szemét.

- Baszki! - szipogott. - Mintha a fiam lennél, bazd meg - fogta meg a vállamat. - De az a lényeg, hogy életben vagy!

- Miért vagy ennyire kiakadva? Meghaltam, vagy mi?

Pocok a szemembe nézett, majd felsóhajtott.

- Soha nem felejtem el, mikor az orvos tetőtől-talpig véresen kifutott a műtőből és azt kiabálta, hogy vérre van szükségük, különben elveszítik a beteget. Nagyon sok vért vesztettél. És több mint fél órán keresztül nem találtak az AB+ vércsoportodhoz  donort - horgasztotta le a fejét. - De minden jól sült el, és kaptál a vércsoportodhoz eggyező vérből! - biccentette oldalra a fejét. - Minden rendben lesz!

- Még eléggé kiütve érzem magam! Ebből semmit nem értettem... - pillantottam a kézfejbe szúrt tű felé. - Inkább azt kérdezd meg, hogy mikor jöhetek ki... - sóhajtottam összehúzott szemekkel.

- Fájdalmaid vannak?! - húzta ki magát. - Szóljak egy nővérnek? - mielőtt bármit is mondtam volna, eszembe jutott valaki, aki talán már értesült a helyzetemről.

- Claire? Szóltál Claire-nek?

- Istenem! Jó estét! - sírva támaszkodtam rá a gránit pult mögé épített recepció elé, miközben a fekete monitor mögött ülő hölgy elkerekedett szemekkel pillantott felém. Annyira féltem, hogy a gondolataimat nem tudtam kezelni. Annyira rettegtem, hogy mindent elfelejtettem. Nem tudtam tisztán gondolkozni.

- Miben tudok segíteni? - érdeklődött a hölgy.

- Nemrég hozták be az egyik barátomat! A neve Daxton Blake! A műtőben volt, amikor kaptam a hírt - dadogtam, mire a nő végignézett rajtam, majd megfogta az egeret és rákattintot valamire. A szívem a torkomban dobogott, miközben vártam. Egy örökké valóságnak tűnő várakozás után a szemembe pillantott.

- Benne van a rendszerben! Daxton Blake húsz perce kikerült a műtő osztályról! Most az intenzíven tartják huszonnégy órás megfigyelésen! Nem szeretjük, ha a megfigyelés alatt a beteget bármi külső inger éri...

- Az isten szerelmére, nem érdekel! - kiabáltam. - Csak mondja meg, hogy hol van! - ütöttem a pultra.

- Jól van! Rendben - miután megtudtam az emeletet és a szoba számát, megrántottam a pulcsimat, és az emberek között a lift felé futottam. A szürke lift előtt senki nem állt, ezért a kivilágított folyosón azonnal nyomni kezdtem a gombot. Annyira féltem, mint még soha. Rettegtem, hogy vajon jól van e. Bíztam a sorsban és reménykedtem abban, hogy életben van. Annyira féltem, hogy a lábaim egyre nehezebbek lettek. Szinte lassított felvételben láttam, hogy a lift ajtaja oldalra nyíl. Erre vártam. Megindultam előre. Annyira figyelmetlen voltam, hogy nem vettem észre egy alakot, aki a bal karját fogta. Csak fél szemmel láttam, hogy vállammal meglöktem a karját, amiből valószínüleg vért vettek, hiszen a vattapamacs még mindig véres volt. Ő csak mély hangon sziszeget, de annyira siettem, hogy nem fordultam felé. Beléptem a lift ajtaján, megnyomtam a gombot és könnyes szemmel néztem a tükörbe, reménykedve abban, hogy Daxton jól van.