A sors egy olyan embert állított elém, aki nem hagyott választási lehetőséget. De mégis úgy érzem, hogy pocoknak csak köszönhetek. Még akkor is, ha ezzel mindig szétveretem a fejem. Nehéz az életem. Nincs hol laknom, nincs kocsim és egy kurva kutyám sincs, aki mindig mellettem lenne. És még ezek után ugyan úgy akarok valakit egy olyan lánytól, aki túlságosan tökéletes ahhoz, hogy velem legyen. De a szívem mégis hülye és őt akarja.

Halkan löktem be magam előtt Claire szüleinek házának a kapuját. Ne kérdezzétek, hogy kerültem ide. De ha kiváncsiak vagytok rá, akkor azt mondom, hogy út közben elkértem pocoktól a címüket. És tudjátok, hogy pocok mindent kiderít. Pocok engem is megtalált. Azóta sem tudom, hogy találta meg a börtön címét, ahol fogva tartottak, de rám talált. Szerintem ő egy minden tudó. De azt is kinézem belőle, hogy vannak emberei. Nem is ez számít! Most a jelenben élünk! A kert viszonylag kicsi volt. A sötét miatt hunyorogva lépkedtem a rövidre nyírt gyepen. Felvontam a szemöldökömet, amikor egy fehér macska sétált felém. A faszomat! - Na takarodj innen! - határozottan átléptem, majd a zöld sövény mellett a legközelebbi ablakhoz sétáltam, de a macska mágnesként követett engem. Megálltam a legközelebbi ablak alatt és pont kiszúrtam Claire-t, ahogy meg igazítja az átlátszó függönyt. - Most vagy soha, igaz? - a macska mellett volt egy kavics, ezért a kezembe vettem, majd megdobtam vele az ablakpárkányt. Éles csattanás közepette összehúztam a szemem és vártam, hogy a lány kinézzem az ablakon, de ez nem történt meg. - Faszomat beléd, Claire - zsebemből kihúztam egy szál cigit, meggyújtottam és kifújtam a tömény füstöt, csak csalódottan figyeltem, hogy sötétség telepedik a szobájába. A telefonom órájára pillantottam, ami szerint este tíz óra múlt. Elnevettem magam, majd a bejárati ajtó felé pillantottam. - Most kopogjak be az ajtón? - lehajoltam, egy kézzel felvettem a macskát, majd az oldalamhoz húztam. Most biztos azt gondoljátok, hogy aranyos vagyok egy kibaszott macskával a kezemben. Kurvára nem vagyok aranyos. Szimplán csak unatkozok. - Claire macskája vagy? - megvakartam a fehér fejét, majd a legközelebbi kavics felé hajoltam, és ekkor történt az, hogy...

Halk ajtó csukódást észleltem, ezért odafigyelve néztem, hogy valaki kilép az ajtón, majd karba font kezekkel megáll a csillagos ég alatt. Valóban sötét volt, viszont arcát annyira láttam, hogy felismertem. Elnyomtam a cigit, majd óvatos léptekkel a háta mögé surrantam. Minden pillanat ajándék volt számomra, ezért apró mosollyal az arcomon átkaroltam a derekát, kezemmel a lapos hasát érintettem, de Claire annyira megijedt, hogy ugrott egyet és megfordult a tengelye körül. Pupillája tág volt, zihált és mellkasàra simította tenyerét. Eszméletlenül szép volt. Számtalanszor említettem nektek, hogy Claire szépségének nincsen párja. Ez mai napig így van. A szépsége még a csillagok ragyogásánál is tisztább volt. Egyszerűen csak elvarázsol a derekáig érő sötétbarna haja, a puha telt ajka és a csillogó szemei. Le sem tudnám tagadni, hogy teljesen odáig vagyok érte. Csak egy zöld rövidnadrágot és egy fekete trikót viselt, a haját pedig dögös lófarokban hordta. Mert az volt. Számomra elképesztően szexi volt. A kérdés márcsak az, hogy megbocsát nekem. Vagy sem. - Claire....

Egy hirtelen mozdulattal hasamra tapasztotta a kezét és nagyot taszított rajtam, de termetemnek köszönhetően csak hátra léptem egy lépést. Azonnal bűntudatom lett, de nem voltam az a könnyen bocsánatkérős fajta. Beszívtam a levegőt, majd sóhajtva bólintottam. - Nem akartalak megbántani - vontam fel a szemöldökömet, ő csak karba tett kezekkel nézett, a szeme szikrákat szórt. Még így késő éjszaka is gyönyörű és varázslatos. - Feszült voltam. És tudod, hogy nem tudok könnyen uralkodni magamon. Nálam ez olyan, mint az eső és a vihar. Ha jön, akkor nem áll meg, csak miután kitombolta magát. Sajnálom, Claire. Nem állt szándékomban megbántani téged.

- Pedig megbántottál! - sziszegte a fogai között. - Megbántottál, miközben én segíteni akartam neked - tárta szét a kezét, majd húzott a felfogott haján. - De azóta rájöttem arra, hogy én voltam a hülye! A kezdetektől fogva én voltam a hülye! Minek akarok segíteni egy olyan embernek, aki nem fogadja el? Egy olyannak, aki csak a saját feje után megy?! - közelebb lépett, a pólómba markolt, majd a szemembe nézve keservesen elnevette magát. - Miért akarok segíteni egy olyan embernek, aki mellett csak fájdalmakat élek át?

- Azért mert ez az ember, azóta el van varázsolva, amióta megpillantott téged - füle mögé simított kezemmel támasztottam meg szív alakú arcát, majd óvatosan elmosolyodtam. - Az életem kusza, de egy igazi bomba robbant benne, amióta te a része lettél - súgtam közel hozzá. - Nem vagyok könnyű eset. Nehéz kezelni és szinte lehetetlenség megérteni - pillantottam a csillagos égbolt felé. - És pont ezért fogsz sérülni mellettem. Mert amellett, hogy nem vagyok romantikus...- de nem tudtam befejezni, mert belém fojtva a szót, arcomra simította kezét, tekintetünk találkozott. Mintha vihar keletkezett volna. Mintha olyan hurrikán söpört volna végig bennem, amit nem tudtam és nem is akartam megállítani. Szeme csillogásánál semmi nem volt szebb. Elvesztem benne. Mintha a saját ízlésem szerint keverték volna. Mintha nekem teremtették volna. És pont ezért dőltek belőlem a szavak. - Egy senki vagyok - tettem közénk a kezem. - Nincs otthonom, nincs jogsim és még csak egy normális telefonom sincs - igazítottam meg a haját, ő közben figyelt rám. - Nem az a fajta pasi vagyok, akiről a romantikus könyvek ódákat zengenek - csóváltam a fejem. - De lehetőségem nyílt változtatni. Változtatni és jobb életet szerezni - tártam szét a kezem. - Veszélyes! Rühellem az oroszokat és biztos ők is a magam fajtákat! Őrültség lenne elmenni és benevezni - adtam neki igazat. - De ha van esélyem egy jobb életre, akkor nekem már megéri megpróbálni!

Csak állt előttem. Észre sem vette, hogy mennyire jóképű. Fogalma sem volt arról, hogy mennyire magával ragadó. És nem láthatta, aminek én szemtanúja voltam. Ha valaki meglátja Daxton Blake-et, akkor két dolog történhet: vagy megijed tőle, vagy zavarba jön. Daxton Blake egy olyan pasi, aki maga ura, nem fogad el kritikát és káromkodásból jeles. Fekete haja van, tengerkék óceán szeme ami a legtisztább üvegre hasonlít, mocskos szája és kibaszottul szép mosolya. Ez a mosoly nem hétköznapi. Számomra már nem az. Mert benne van minden, amibe én bele szerettem. Benne van a féltés, a szomorúság, a boldogság, egy kis rossz fiús hajlam, de benne van a remény is. Nehéz ezen a férfin kiigazodni. Majdnem hogy lehetetlen. De talán nekem sikerült. És mindezek után belehalnék ha elveszíteném őt. Zavarba ejtően aranyos, ijesztően rossz fiú és felejthetetlenül romantikus. - Ezt szerettem volna elmondani - csípőre helyezte kezét, csillogó tekintetét lesütötte, majd tovább folytatta. - Csak nem úgy sikerült ahogy terveztem.

- Én nem haragszom rád - könnyes szemmel hozzábújtam, szorosan átkaroltam a keskeny derekát és beszívtam az illatát. Az illata nem változott: cigi és Old Spice. Egyszerűen imádom. - Nem haragszom, csak féltelek - súgtam a mellkasába. Ő hamar válaszolt.

- Akkor mindent úgy fogok csinàlni, hogy te ne félj. Bele léptem a ketrecharcosok világába. Eddigi meccseim közül mindet megnyertem. Tudok alapozni és tudok fejlődni - csóválta a fejét.

- És mi lesz az egyetemmel? - suttogtam csalódottan. - Hiányozni fogsz mellőlem - simogattam a tetoválásokkal borított kézfejét.

- Akkor gondolj arra, hogy edzek, hogy felkészülök és, hogy jól vagyok - mosolyodott el. Ez a mosoly kicsit bíztatott, de nem volt elég ahhoz, hogy elkergesse a rossz gondolatokat. Végül csak bele mentem és elnevettem magam.

- De ha valami bajod esik, akkor megöllek! - emeltem fel a mutatóujjam, ő csak megcsóválta a fejét. - Tudom, hogy felkészülsz rá. Azt is tudom, hogy jó képességeid vannak. De szeretnélek félteni - fürkésztem az arcát.

- Miért szeretnél közel kerülni hozzàm? - sóhajtás közben az arcomban gyönyörködött. - Nem vagyok hozzád való!

- Mégis itt vagy - suttogtam alig hallhatóan. Válaszul csak bólintott.

- Mert elveszed az eszem - pillantott az égbolt felé. - És ezzel sajnos nem tudok mit kezdeni. Kemény életem volt. Olyan dolgok történtek velem, amiktől még álmaidban is rettegnél. De most érzem azt, hogy tehetetlen vagyok - magához húzott, majd a tarkómra és a hajamra helyezte a kezét. Egy védelmező burokba vont. Egy olyan burokba, ami harmóniával volt tele. Mert én úgy éreztem. Ez a szeretett. A félelem. A védelmező ösztön.

- Miért mondtad, hogy nem vagy romantikus alkat, Daxton Blake? - suttogtam mosolyogva. Ő csak megrántotta a vállát.

- Most sem vagyok romantikus - nyomott egy puszit a fejemre.

A hétvége után vissza utaztunk az egyetemre, bár reggel kifejezetten feszült voltam. Egész oda tartó úton azon gondolkoztam, hogy Daxton lesz e. Aztán rájöttem arra, hogy minden bizonnyal már a felkészüléseket csinálja. Mosolyogva elvettem apától a bőröndömet, és sóhajtva pillantottam a zöld park mögött található hatalmas épület felé. A Harvard egyetem. Minden hallgató álma. Itt garantált, hogy életre szóló emlékeket kapunk. - Köszönöm apa - húztam magam mellé a bőröndöt. - Azt hiszem, hogy innen màr menni fog - adtam neki egy puszit.

- Vigyázz magadra Claire - simogatta a vállamat. - Aztán találkozunk a hétvégén - sóhajtott, mire elnevettem magam. - Talán rosszul kezelem. Kicsikét - kuncogott.

- Nagyon! - löktem meg a vállát, majd intettem neki. - Akkor a hétvégén! - gyorsan hátat fordítottam neki, és reménykedve sétáltam a járdán. A zöld, fákkal és padokkal borított parkban már sok hallgató tartózkodott és a füzeteket olvasták. Sok hallgató kezében ott volt a kávé, vagy péksüti. A nap ezerrel sütött, ezért szememre nyomtam a napszemüveget. Kicsit reménykedtem abban, hogy Daxton-al kezdhetem a hetet, de azt hiszem, hogy kicsit csalódnom kell. A járdán igyekeztem, magam után húztam a bőröndöt, de megakadtam amikor kerekei egy faág miatt elakadtak. - Gyere már! - sziszegve megemeltem, de nem jártam sikerrel.

- Azt akarod, hogy eltörjön? - szinte lassított felvételben láttam, hogy Daxton megemeli a bőröndömet, majd maga mellé helyezi. Annyira meglepődtem, hogy nagyot ugrottam és átkaroltam őt. - Ennyire hiányoztam? - emelt fel, majd lábammal átkaroltam a csípőjét. - Mondjuk te is hiányoztál nekem - simogatta a hajamat. A féltékeny tekintetű lányok felé pillantva elmosolyodtam, majd a szemükbe nézve Daxton tarkójára simítottam a kezem. Ő az enyém. Jó ha tudják.