" Talán szerelmünk kárhozatra ítélt, de egyetlen percet sem bántam meg, amit az ördöggel töltöttem."

Cambridge-ben, régi és eldugott helyen található bokszterem egyetlen férfi öltözőjébe belépve már tudtam, hogy megálljt kell parancsolnom, de a testem és a szívem gondolkodott helyettem. Remegő ujjakkal simítottam végig, a párától nyirkos csempén, miközben beléptem az oroszlán barlangjába. Az öltözőben forró pára azt jelentette, hogy valaki a zuhany alatt állt. Két oldalt található szekrénysor egyik ajtaja tárva nyitva volt. Nagyon nyeltem, hiszen tudtam, hogy már nem fordulhatok vissza. Ti is érzitek a pulzusomat, ami hirtelen felszökik? Érzitek, hogy a szívem heves dobogásának képtelen vagyok parancsolni? Akaratlanul, a szívem suttogására hallgatva léptem közelebb a szekrényhez, majd ujjaim közé vettem a pólót, ami kilógott rajta. A férfi öltözőben nem csak én voltam, ezért minden pillantásom a párával körülvett zuhany felé irányult. A fekete pólót az orromhoz érintettem, majd mélyen beszívtam az illatát. - Old Spice, vanília és cigaretta - oldalra pillantásom közben szembe találtam magam az ördöggel, ezért a pólót a hátam mögé rejtettem. Daxton Blake olyan pillantással ajándékozott meg, amivel mindig is szokott. Vizes haja teljesen a homlokába tapadt, de jeges kék szemét nem takarta el. A vízcseppek egymás után peregtek le a sápadt arcán, a pajzsra emlékeztető arcélén és a kemény állán. Daxton Blake nem csak gyönyörű volt, de egy erődítmény, egy ledönthetetlen fal. Legalábbis mindig ez jut eszembe, amikor megpillantom a férfit, aki elérhetetlensége mögé rejti a valódi énjét. - Ez nem a te szekrényed! - idétlen hazugsággal próbáltam palástolni a kellemetlen szituációt, de mindketten nagyon jól tudtuk, hogy az ő szekrénye előtt álltam, és az ő pólóját szagoltam. - Öhm, - nevettem zavartan. Ő csak szótlanul, illetve mozdulatlanul nézett. Lehetetlenség kiolvasni jeges tekintetéből, hogy mire, vagy kire gondol. Ő az álcázás mestere, egy kibaszottul elérhetetlen férfi. Pillantása jéggé fagyaszt, a testéből áradó hő pedig megolvaszt. Egy ember tudja, hogy mi jár a fejében, az pedig ő maga. - Inkább vissza adom - a pólót hirtelen préseltem a vizes mellkasához, de neki a szeme se rebbent. Biztos mindenki el tudja képzelni a vadat, aki mozdulatlanul, levegővétel nélkül áll és a megfelelő pillanatkor ráveti magát áldozatára. Nézzetek rá Daxton Blake-re! Most ő volt a vad, én pedig az áldozat. Lassan lepillantott a pólóra, tetovált ujjaival megfogta, majd kirántotta a kezemből. Most biztos nem kedvelitek őt! Figyeljétek meg csak jobban: nézzétek, hogy sápadt arcáról elpárolog a víz, hogy félmeztelen, tetovált testén megjelenik a libabőr, és ahogy mellkasa szaporábban emelkedik. A mellkasa és a nyaka piros volt a forró víz érintése miatt.

- Bajba szeretnél kerülni, kislány? - a szekrényt megtámasztotta alkarjával, de akkora hévvel tette, hogy megbillent, ezért fülemre helyeztem a kezem, hogy a hangzavar közben ne kiabáljam el magam. Most biztos azt gondoljátok, hogy ez volt az első találkozásunk. Az a találkozás, ami megváltoztatta az egész életünket. Azt kell mondanom, hogy tévedtek! Nem itt találkoztam először az ördöggel. De minden alkalommal itt szerelmeskedtünk. - Édesem, mit szeretnél a pólómmal csinálni? - lehúzta a sajátomat, majd megfogta a sajátját és felöltöztetett. Hosszú pólójában állva engedtem, hogy felemeljen, majd keskeny dereka köré fontam a lábam, és arcára simítottam a két kezemet.

- Ez a pasim pólója! Néha megtehetem, hogy ellopom az öltözőszekrényéből, nem igaz? - támasztottam homlokomat az övének. Daxton apró mosolyra húzta ajkát, a kezével meglazította a törölközőt, majd a padlóra dobta.

- Az a baj, hogy túl sok mindent engedek meg neked - és végig néztem, ahogy beharapja az alsó ajkát. - Egyszer te leszel a vesztem. Ebben biztos vagyok.

És itt álljunk meg egy kicsit! Biztos kíváncsiak vagytok a szaftos részletekre, de előtte inkább elmesélem, hogy kezdődött a történetünk, ami miatt itt kötöttünk ki:

2021. Szeptember, (Amerikai Egyesült Államok)

A börtönt egy kibaszottul magas, megmászhatatlan fal veszi körül. A szürke emelvény tetején rozsdás, szöges drótok arra a célra vannak tervezve, hogy ha valaki mégis megszökik, akkor a szöges drótok, a húsba mélyedve vagy felhasítják a szökni akaró rab végtagjait, vagy megállítják addig, amíg az őrök utána nem mennek. Ilyenkor a szöges drótok fogságban tartják szerencsétlen testét, amiből addig foly a vér, amíg az őrök le nem húzzák őt onnan. Bár az sem egy kellemes érzés, de én nem próbálnám ki. Ezzel azt akartam mondani, hogy aki megszökik, az biztos, hogy meg is hal. Az itt töltött évek alatt megtapasztaltam, hogy maradhatsz életben. És azt kell mondanom, hogy kibaszottul nagy meló. Ahogy a börtönökben az lenni szokott, itt is külön cellában tartják fogva a veszélyesebb embereket. Én is egy ilyen cellában voltam. Havonta egyszer láthattam a napot, de akkor mindig azt kívántam, hogy inkább a rácsok mögött szeretnék lenni. Vannak olyan cellák, amikben csoportokba verődve vannak az elítéltek, illetve rabok. Ők piti kis bűnözők, undorító zsebtolvajok, vagy esetleg disznók, akik a nők megrontásából éltek. Szinte minden nap gyarapodik a létszámuk, ezért egyre több cellában tartják az olyan embereket, akiket csak pár évre ítéltek el. És ahogy az imént említettem: a magánzárkában tartozkodó emberek kifejezetten veszélyesek és káros hatással vannak a környezetükre, illetve a társaikra. Mondjuk azt, hogy veszélyes vagyok! Bár soha nem foglalkoztam azzal, hogy az emberek többsége hova sorol, vagy miszerint itélt el engem. Elég volt, hogy rám néztek, és tudták: velem nem szabad szórakozni. Valóban volt olyan, hogy az esetek többségében eldurrant az agyam, és nem bírtam a dühöngő dühömmel. De nézzétek el nekem! Az életben mindig történik valami, aminek köszönhetően azzá az emberré válunk, ami a jelenben vagyunk. Mert a múltbeli fájdalmak képesek szörnyeteget formálni az emberből, amivé akaratán kívül válik. Most mondanám, hogy velem is ez történt, de szerintem még korai lenne! Igérem, hogy mindent tudni fogtok rólam, de lehet, hogy nem fogtok szeretni miatta.

Cigarettát húztam ki a zsebemből, az ajkaim közé helyeztem, majd egy öngyújtó segítségével meggyújtottam. A tömény füstöt lehunyt szemmel szívtam be, engedtem, hogy a káros hatás szétáradjon a testemben, elrabolja az idegeimet, majd lassan kifújtam az orromon. A szürke gomoly füstön át csak foltokban láttam az apró, rácsos ablakot, de abban biztos voltam, hogy sütött a nap. Szinte hallom, hogy a májam ezredjére is tiltakozik a cigaretta hatása ellen, ezért egy dolgot jegyezzetek meg: ne dohányozzatok! Szigorúan tilos! A kietlen folyosón tompa hangzavar keletkezett. Lépteket hallottam. Ti is halljátok, ahogy a szapora léptek egyre csak közelednek? A rács széléhez sétáltam, de amikor megpillantottam négy darab őrt, a szemöldököm összeszaladt. Igazából megszoktam, hogy a közelembe több őrt is küldenek, de négyet? Ez egy kicsit túlzás, ti nem gondoljátok? Mozdulatlanul szemezgettem a négy férfival, akik készenlétben álltak. Engem nem ijesztett meg a gumibot, már a fegyver sem keltett bennem félelmet. Mindkét tárgyról tudtam, hogy mekkora fájdalmat képesek okozni az ember testén. Mert ha az ember hozzászokik a fájdalomhoz, egy idő után már nem érdekli az, hogy mi okozta, hiszen tudja, hogy felül kerekedett rajtunk.  - Lépjen hátra a rácstól! - tűzokádó sárkány módjára üvöltöttek és közelebb férkőztek a rács másik oldalához. Engedelmetlenségem után ismételten rám üvöltöttek. - Azt mondtuk, hogy lépjen hátra a rácstól!

- Kurvára megtanulhatnátok már, hogy nekem senki nem parancsolhat - a cigarettát az ajkaim közé tartottam, majd önelégült mosollyal az arcomon hátra kulcsoltam a kezem. Ott álltam mozdulatlanul, várva arra, hogy végre történjen valami. - Ennyire félnek tőlem? Helyes! - bólintottam, de csatlakozott egy ötödik őr is, aki rejtélyes okokból kifolyólag, tökösebb volt, mint a többi. Nem azért, mert sötét bőrű és nagy darab volt. Hanem azért, mert vele is jócskán kibaszott az élet. Sokat káromkodok? Idővel úgyis megszokjátok majd! A sötét bőrű férfi erőteljesen húzta félre a rácsot, majd fejével a kijárat felé intett. Ez azt jelenti, hogy mennem kell valahova. Millió kérdés cikázott a fejemben, de nem tettem fel őket. Helyette csak megindultam a folyosón és élveztem, hogy a többi őr biztonságos távolságból követ engem. Néha élvezem, hogy én vagyok az, akitől mindenki retteg. Néha előny, de olykor nagy pofon is tud lenni, hiszen gyakran akadnak ellenfelek, akik úgy gondolják, hogy nincs helyem itt. Ez annyit jelent, hogy milliószór akartak már eltenni láb alól, de az esetek többségében az én kezemet borította az ő vérük. - Befelé! - soha nem mertek hozzám érni, ezért egy határozott utasítással biccentettek az üres ebédlő felé. Feltett kezekkel feléjük fordultam.

- Tisztázzunk valamit, fiúk! Hat éve boldogítjuk egymás életét! Ezzel azt akarom mondani, hogy szerintem már megtanulták azt, hogy mikor szoktam reggelizni, ebédelni és vacsorázni - néztem végig rajtuk, de váratlanul kinyílt az ebédlő fehér ajtaja, ezért összeráncolt homlokkal beléptem rajta. A kietlen és elhagyatott sorok között egy férfi állt. A vak is észre venné a fekete bőrdzsekijét és a kezét takaró kesztyűt. Kíváncsian sétáltam közelebb az idegen férfihoz, bár az eszem azt súgta, hogy valamiben hasonlítunk is. A konyha zárva volt, ezért biztos voltam abban, hogy ez a pocok áll a dolgok mögött. Pockot említettem?

- Daxton Blake! - szólított a nevemen. - Huszonhárom éves, 1998 Október tizedikén született. Édesanyja neve, Lucy Benett, édesapja pedig Christopher Blake! Tíz éves volt, mikor végig nézte az édesanyja halálát, ezután az apja magára hagyta, amikor tíz éves volt. Nevelőotthonról nevelőotthonba járt. Javítóintézetről, javítóintézetbe. Egy ember volt akiben bízott, de ő is meghalt. A férfi, aki örökbe fogadta, állandóan verte és illegális dolgokra kényszerítette. Az általános iskola nyolcadik osztályát kihagyta, helyette az utcákat járta. Középiskola? Kilencedik osztályban kirúgták, mert állandóan verekedett. Tizenhat évesen nyúlt először drogokhoz, majd az alkoholhoz. Kibasszottul elcseszett élete van, Mr. Blake!

- Ha nem szeretnéd, hogy a nyakad elváljon a testedtől, akkor adok egy bölcs tanácsot...

De befejeztem, amikor a férfi felém fordult és a szemembe nézett. Mindenki látott már olyan jelenetet, amikor képbe kerül egy kibaszott idegen és valami rejtélyes okból, de mindent tud a gyerekkorodról és az életedről. A férfi kicsit zömökebb volt nálam: szakál, lófarokba kötött haj, szem környékén vágások és sok-sok tetoválás. Úgy nézett ki, mint egy  rossz motoros. Vagy mint a sátán, csak egy öregebb verzióba. - Azt rebesgetik, hogy te egy nagyon veszélyes férfi vagy - lépett közelebb hozzám. - Úgy tudom, hogy olyan különleges képességeid vannak, amit az évek alatt szinte tökéletesre fejlesztettél!

- Persze! Tökéletesen le tudom szarni az emberek véleményét - megfordultam, de ő utánam szólt.

- Akkor nem érdekel az ajánlatom, fiam?

- Ki vagy te, hogy ajánlatod adj nekem? - léptem közelebb hozzá, majd a nadrágomba süllyesztettem a kezem. Egy óra alatt képes vagyok hat szál cigit is elszívni. Nem tudom, hogy mi a rekord, de lehet, hogy megduplázom még a szálakat. Cigire gyújtottam, mélyen beszívtam a füstöt, majd elé léptem és az arcába fújtam. A szürke köd miatt nem láttuk egymás szemét, de szinte éreztem, hogy a szeme sem rebben. Az jó! Ez mindig jó!

- Jelen pillanatban az egyetlen ember, aki még ma kihozhat ebből a pöcegödörből - nézett végig a falakon. - Persze, ha csak érdekel!

- Itt nem az a kérdés, hogy érdekel - morogtam. - Az a kérdés, hogy mi áron! - bólogattam összehúzott szemekkel. Furcsa, de néha megtapasztaljuk, hogy találkozunk egy emberrel, aki hasonlít hozzánk. Látszatra másnak tűnik, de a szívünk mélyén érezzük, hogy sokban hasonlít hozzánk. Én is ugyanezt éreztem. Elég volt a szemébe nézni, hogy tudjam azt: vele talán jól járhatok.

- Az ára egyszerű! - tárta szét a ketét. - Azt akarom, hogy nekem dolgozva, ketrecharcosként sajátítsd el a képességeidet! Cambridge negyedében rendezik az illegális harcok legdurvább összecsapásait! Kibaszottul veszélyes ellenfelek, és kibaszottul sok pénz! A nyert meccsek bevételének fele a te markodat ütheti. Ha velem jössz, akkor adok egy új életet...ez helyett - nézett végig rajtam.

Tudni akarjátok, hogy mi a ketrecharc? Szívesen elmondom, de előre szólok, hogy nem valami jó dologról van szó.

Ketrecharc, rövidítve: MMA. Egy kibaszottul erőszakos, szabályok nélküli játék. Az ellenfelek kesztyű nélkül rontanak egymásnak, és az nyer, aki talpon marad. Külön lehet fogadni arra az emberre, akiben a nyertest látjuk. Mindig is utáltam az MMA-T mert a boksznál is rosszabb. A ketrecharcok során a férfiak egymás vértócsáiban taposva, az utolsó erejükkel próbálják kiütni egymást. És igen! Olyan is volt, aki meghalt a szorítóban. És igen! A ketrecharc az egyetlen, amire kibaszottul nem állok készen! Az ütéstől eldeformálódott arcok, a csontok megrepedése, a zúzódások és az, hogy a fájdalomtól vécére sem tudsz elmenni...nekem is van félelmem!

És ez az: MMA!

- Keress valaki mást - megfordultam, és ráhelyeztem kezemet az ajtóra.

- Különleges képességeid vannak, Daxton - szólt utánam. - Egy kis edzés, és te leszel Cambridge legjobb bunyósa! És tévedsz, ha azt hiszed, hogy szarabb, mint ez - mutatott a padlóra. - Ha nekem harcolsz és engem képviselsz, akkor új életet adok neked! Lakás, ruhák és ösztöndíj a Harvardra!

- Mégis mi a faszomért akarnék én a Harvard egyetemre járni?! - kérdeztem.

- Mert ha bunyó közben a dolgok elfajulnak, akkor kell egy hely, ahol a rendőrök soha nem keresnének téged! Ezt tudom ajánlani: bunyózol és közben egyetemre jársz, mint egy átlagos férfi! MMA, vagy a börtön? Te választasz!

A kibaszott kurva életbe! Ti hogy döntenétek a helyemben?