Alexis

Soha nem fájt annyira még semmi. Egészen addig tudtam tartani a zokogást, miután Danieléknél abbahagytam, amíg el nem jöttem Bethez. Már fájt a tüdőm, annyit sírtam. Hihetetlen az, amit éreztem. Átvert, minden, ami mellettem volt az nem is ő volt.
Egy valamit viszont nem bántam meg. Azt, amit a legjobban bánni akartam. Hogy odaadtam magam neki. Hogy teljesen az övé lettem
Beth akárhogy próbált vigasztalni, nem ment. Még mindig éreztem magamon az illatát, azt ahogyan végigsimít a bőrömön. Éreztem az ajkamon a csókjainak ízét. Láttam magam előtt, ahogy csillogó szemeivel mosolyog rám. Láttam magam előtt a képet, ahogy magához szorít, hallottam a hangját, ahogy becézget, ahogy a világ legszebb szavait mondja el nekem. Amikről tudtam, hogy már többé nem hallom tőle, mástól pedig nem is akartam.

Daniel

Második napja nem láttam őt és még részeg voltam. Azt hiszem, az előző nap óta nem is voltam otthon. Juan hagyott vagy 100 üzenetet, de Hugo felhívta őt valamikor az éjszaka közepén, hogy teljesen eláztam, de élek. Az igaz, hogy egy alakot megvertem a kocsmában, ezért kitiltottak, úgyhogy elmentem valahová az erdőbe, ha jól tudom. A motorommal mentem, Hugo szerint pedig csoda, hogy nem törtem össze magam.
Azt sem tudtam, hol vagyok, olyan szinten be voltam nyomva, az ő arcát viszont még mindig nem tudtam kiverni a fejemből.
Amikor leültem egy fa alá, úgy éreztem elfogy a levegőm. Pont az alatt a fa alatt ültem, ahol Alexisnek sikerült megnyugtatni, miután mamá meghalt. Mamá is rettenetesen hiányzott. Ő tudta volna, mi tegyek, tudta volna, hogyan hozzak rendbe mindent, amit elbasztam. Azt akartam, hogy jól átmossa az agyam, aztán megnyugtasson, hogy minden rendben lesz. Azt akartam, hogy mellettem legyen és hogy Alexis mellettem legyen.
Még egyszer meghúztam a vodkásüveget, az alkohol égető nyomot hagyott maga után a torkomban és a szervezetemben, majd hallattam egy morgást, a következő pillanatban pedig az üveg darabokra tört a velem szemben lévő fa alatt.
- Mierda!  - csattant fel Hugo – Daniel, azt még meg akartam inni!
Hugo is részeg volt. Neki semmilyen fájdalma nem volt, mindössze teljesítette egy legjobb barát kötelességét és berúgott velem. Elmondta, hogy Bethany teljesen megérti, így Hugo azóta mellettem volt, hogy találkoztunk a bárban. Valójában nem kértem sem arra, hogy ott legyen velem, sem arra, hogy rúgjon be velem. Ő csak megtette. És hálát adtam az égnek, hogy legalább a legjobb haveromat nem sikerült ellökni magamtól.
- Nem segít. – morogtam – A kurva kibaszott alkohol sem segít. Mindenütt őt látom.
- Miért nem mondod el neki az igazat?
- No! – kiabáltam, miközben felálltam és  - bár homályosan – de emlékszem, hogy az előző nap vélhetőleg megrepedt csontjaim az ujjaimban tovább reccsentek, amikor beleboxoltam a fába – Nem lehetek vele, mert akkor bántani fogják. Nem hagyhatom, hoy baja essen. Nem engedem, hogy bántsák.

Alexis

Második napja, hogy Daniel kidobott. Olyan hirtelen jött és talán őrültség, de valamiért úgy éreztem, mintha ő sem ezt akarta volna. De a szavai, azok, amiket előző nap mondott nekem, darabokra törték a szívemet és úgy éreztem, soha nem lesz már a régi. Daniel nem jött suliba.
Ahogy beültem a padba, azonnal eszembe jutott, ahogy az első nap leült ide elém és én felpofoztam. Aztán az jutott eszembe, hogy egy levelet írt nekem és hátranyújtotta. Amikor azt írta, alig hiszi el, hogy az övé vagyok. Nem tudom, mi ütött belém, de a padjához vágtam a könyvemet. Minden szem rám szegeződött, Beth viszont elkapott a karomnál, elvette mindkettőnk táskáját és a mosdóba vezetett.
- Jól vagy, Lexi?
- Nem tudom, Beth. Leírhatatlanul fáj. Ő... Az igazi szerelmem. Amióta vele vagyok, mással nem tudom elképzelni az életemet. Soha nem fogok tudni szeretni senkit rajta kívül. – zokogtam, mire Beth magához ölelt.

Daniel

Egész éjjel az erdőben ültem és miután Hugoval elszaladtunk venni még egy üveg Vodkát, azt benyírtuk. A harmadik napon úgy éreztem, hogy ez soha nem lesz jobb. Ha eddig valami történt velem, az alkohol megoldotta se perc alatt, de már három napja ittam ezt a kibaszott Vodkát és akkor is ott lebegett a szemem előtt Alexis arca. Az a gyönyörű arca, amely minden reggel várt. Azok a szemek, melyek minden pillantásnál szerelemtől csillogtak rám. Az ajka, ahogy fogva tartotta az enyémet.
Az iskola előtt ültünk. Halvány gőzöm sincs, miért pont oda mentünk, de már nem bírtam az erdőben ücsörögni. Leültünk a földre és bámultam magam elé. Csak ültem és néztem azt a helyet, ahol az enyém lett.
És ekkor belém nyilallott valami. Mint a villám, úgy csapott belém. Nem tehettem ezt. Nem ülhettem ott és ihattam le magam addig, amíg el nem felejtem, mert az amúgy is képtelenség. A fenébe, úgy éreztem, hogy meg tudnám számolni az égen lévő összes csillagot, de soha nem fogom tudni őt kiverni a fejemből.
Mivel a motorom hátulján ott volt az iskolatáskám, felálltam és kissé nehezen, de kihalásztam belőle egy tollatt, meg valami papírt. Mivel az ülés elég keménynek bizonyult, azon írtam, majd amikor kész lettem, odanyújtottam Hugonak a levelet és felültem a motoromra. Szinte azonnal kijózanodtam, ahogy belegondoltam, mit is csinálok valójában.
- Te mi a faszt csinálsz? – nézett rám Hugo értetlenül és meghúzta az üveget.
- Azt, amit már három napja meg kellett volna tennem. Elmegyek Antoniohoz és kilépek.
- Te teljesen megőrültél? – förmedt rám és meglökött a vállamnál – Meg fog ölni!
- Nem érdekel! Tudod, kurvára nem érdekel, mert legalább Alexis biztonságban lesz. Csak… Csak add oda neki azt a levelet és vigyázz rá. Csak ennyit kérek, haver.
- Összeszedek valakit és megyünk utánad.
- No. – tiltakoztam, Hugo viszont megszorította a vállam és a szemembe bámult.
- Amigo. Nem kértem a beleegyezésedet. A legjobb barátom vagy és kurvára nem fogom hagyni, hogy az a faszfej végezzen veled.
Csak bólintottam, majd magamban hálát adtam az égnek, hogy ilyen barátot adott nekem. Hugo zsebre tette a levelemet, majd vállon veregetett és elhajtottam a raktárépülethez. Bár az adrenalin lüktetett bennem, egy cseppet sem féltem. Csak Alexis járt a fejemben és az, hogy őérte túlélem, akármi is vár rám Mert ha valakiért megéri hülyeséget csinálni, akkor gondolkodás nélkül megyek bármi felé őérte. Mert érte meghalni is megérné nekem bármikor. És akkor is megérte volna. Két lehetőségem volt, amikor megálltam Antonio előtt. Az egyik, hogy halálra vernek. A másik pedig, hogy kibírok minden egyes kibaszott ütést, amit kapok, aztán a karjaimba zárom a queridámat.
Antonio mellett ugyanaz a négy gorilla állt, aki előző nap és megint a mellkasukon összefont karokkal várták a főnökük minden kívánságát.
- Na, Munez. Elgondolkodtál? – kérdezte vigyorogva – Hallom kidobtad a chicadat. Helyes döntés volt.
- Ki akarok lépni. – mondtam felszegett állal.
Antonio pofájáról lefagyott a vigyor és elkerekedett szemekkel bámult.
- Mit mondtál?
- Jól hallottad. Ki akarok lépni a bandából.
- Ugye tudod, hogy ez mivel jár, áruló?
- Sí. De ezt akarom.
Antonio megdörzsölte az állát, majd fejével felém biccentett. Erre két gorilla elkapott. Nem próbáltam küzdeni, mondjuk ezek ellen nem is lett volna érdemes. Olyan nagyok és kurvára erősek voltak, hogy esélyem sem lett volna ellenük.
- Remélem mindenkitől elbúcsúztál, áruló.
És azzal meg is kezdődött a halálos ítéletem. Az első ütés az államat találta el, ami még az előző napi után is sajgott. Halkan felmordultam a fájdalomra, de a tekintetem gondolom elárulta, hogy engem senki nem fog megtörni. Nem engedtem neki, hogy megtöröjön. Akkor sem, amikor éreztem, hogy felszakad a szám, a szemöldököm és akkor sem, amikor éreztem, hogy meleg és fémes vér folyik a számra az orromból.
Akkor is őrá gondoltam, amikor Antonio egy késsel végigszántotta a mellkasomat és bár csípett, kurvára fájt és éreztem, hogy kezd gyengülni a látásom, nem érdekelt.
Vér ízét éreztem a számban, sajgott az arcom minden pontja. Miután már szinte nem maradt hely az arcomon, ahol ne lenne felszakadva a bőr, Antonio áttért a felső testem püfölésére.
Az első ütést a szegycsontom környékére kaptam és azonnal éreztem, hogy ez kihatással lesz arra, hogy kapjak normálisan levegőt. Miután több ütést is kaptam, éreztem, hogy reccsenek a bordáim, a gyomrom összeszorult és egyre nehezebb volt levegőt vennem.
Alexis! Csak és kizárólag rá tudtam gondolni és így sikerült kizárnom a fájdalmat. Láttam őt magam előtt, ahogy mosolygott rám. Erőt adott a gyönyörű arca, az emlékek, amelyek hozzá kötöttek.
Kizártam mindent. Boldog voltam. Boldog voltam, mert tudtam, a világ legjobb, legcsodálatosabb dolgáért tettem, amit tettem.
Alexis… Őérte túlélem… Talán.