Alexis

Ott álltam tesi órán a szokásos futófelszerelésemben, ami egy jóganadrágból, egy szűk, pántos trikóból meg egy futócipőből állt s nem tudtam, hogyan kezdjek neki a mozgásnak. Régen imádtam futni. Mindig abba menekültem a szüleim elől. De pár hónapja volt egy balesetem. Egy rossz lépés véget vetett a futásnak. Csak kattant egyet a térdem és már nem tudtam lábra állni. Elvileg soha többé az életben nem lett volna szabad futnom. De annyira sok minden történt az elmúlt két napban, hogy ezt éreztem az egyetlen lehetőségnek, amivel egy kicsit ki tudnám tisztítani a fejem. És mégsem tudtam elindulni.
Mondjuk talán egy jó tréner kellett volna csak, aki újra kondiba hozhat. Vagy egyáltalán valahogy rászed, hogy induljak el.
Bethany ott állt mellettem és a szemével követett valamit. Vagy valakiket. A szeme csillogott és a haját csavargatta. Ismertem ezt a szokását. És nagyon nem tetszett, amikor megláttam, hogy a pályán körbe futó két mexikói miatt csinálja ezt. Mondjuk Daniel tényleg rohadtul jól nézett ki futás közben.
- Kellene valaki, aki eljár velem futni.   - mondtam Bethanynek, de ő csak nézte a mexikóiakat s szó szerint cseszett a legjobb barátnőjére – Beth, hallasz?
- Igen. – sóhajtotta.
- Komolyan? – tettem keresztbe melleimen a kezem – Akkor mit mondtam?
- Ezek a mexikóiak istenien néznek ki. – mondta úgy, mintha valami eufórikus állapotba került volna pusztán a látványuktól.
- Beth! - csattantam fel, mire végre kegyeskedett rám nézni, de lopva oda  oda nézett Danielékre.
- Ne haragudj. Hugoval olyan jól elbeszélgettem tegnap. És annyira jó pasi...
Láttam a tekintetén, hogy még folytatta volna, de kissé szúrós szemmel néztem rá, így inkább befejezte és elmosolyogta magát.
- Nos?
- Azt mondtam kellene valaki, aki eljár velem futni. Kiestem a gyakorlatból.
- Nem úgy volt, hogy nem futhatsz?
- De... De annyi minden történt mostanában Szükségem van rá, hogy kikapcsolódjak, csak… Kell valaki, aki velem van és elindít. És Ian is azt mondta, hogy szeretem, akkor fussak, de neki nincs ideje a fősuli miatt.
- Kérd meg Muñezt. – mondta teljesen komolyan és meghúzta a vállát, mire kerek szemekkel bámultam rá.
- Megismételnéd? Kérlek. -   pislogtam.
- Kérd meg Muñezt. - mondta, ezúttal kis vigyorral.
Körbenéztem, hogy szememmel újra megkeressem. A futópályán úgy suhant, mint aki megevett egy versenylovat. Kérjem meg Danielt. Kissé el is gondolkodtam a dolgon. Hogy milyen lehet Daniellel futni. Kettesben.
Oké, oké! Megpróbáltam elhessegetni a gondolatot, mert valamiért nekem is olyan fura érzésem támadt, mint az előbb Bethanynek, amikor Hugot bámulta. Nem tudtam Danielről levenni a szemem. De úgy gondoltam, biztos nem menne bele. És a másik dolog. Ha anyuék megtudták volna, kétszeres lépést tettem volna a bentlakásos felé. Először is, mert futottam, másodszor meg azért, mert egy mexikói rosszfiúval. Aztán eszembe jutott, amit Ian mondott előző nap. Már elmúltam 18, anyáék már nem kényszeríthettek bentlakásosba. És ha óvatos vagyok, meg sem tudják, hogy Daniellel futok.
Ideje volt a saját kezembe venni a dolgokat. Azzal barátkozni, azt csinálni, úgy öltözködni, ahogy akarok. Csak nem értettem, miért pont ezzel a fiúval kellett találkoznom ahhoz, hogy erre rájöjjek.
Vettem egy nagy levegőt s kimondtam a lehetetlent, még mielőtt visszaszívhattam volna.
- Jól van, megkérem.
Beth csak nagy, kerek szemekkel nézett rám. Szerintem pislogni is elfelejtett.
- Komolyan?
- Komolyan.
És még mielőtt földbe gyökerezett volna a lábam, elindultam Daniel felé. Ő épp akkor állt meg a futópályát körbeölelő gyepen. Amikor odaértem hozzá, a térdére támaszkodva kapkodta  a levegőt. Amikor felegyenesedett és halványan elmosolyodott, majd kiugrottam a bőrömből.
- Mit akarsz, Alexis? – mosolygott és beletúrt a hajába, ami aztán visszalógott a szemébe és annyira…
- Én… Én szeretnék tőled kérdezni valamit. – dadogtam, akár egy buta kis liba.
-Kérdezz. – mondta és várakozva összefonta mellkasán az erős karjait. -
Igazából ez egy kérés lenne. Egy nagyon nagy kérés.
Nos, mivel kihangsúlyoztam a „nagy” szót, gondolom ő neki valami más kezdett el járni a fejben, mert idiótán elvigyorodott.
- Yo. Mostanában minden este ráérek, szóval akár ma is ráérsz?
- Hogy te mekkora seggfej vagy, Muñez. - csattantam fel, de aztán akaratlanul is halvány mosolyra húzódott a szám.
- Tudom. - vigyorgott tovább, de aztán egyik lábáról a másikra támaszkodott és ezúttal komolyan szólalt meg - Na, akkor mit szeretnél?
- Hát én... Tudod kiestem nyáron a kondiból és láttam, hogy neked jól megy a futás és...
- Nem fogok járni veled futni. Hidd el, nagyon hálás vagyok, amiért kihoztál a börtönből, de nem.
- Hát jól van.
Még csak meg sem húztam a  számat, nehogy lássa, hogy csalódott vagyok. Csak tudtam volna, miért voltam az. Hisz gondolhattam volna, hogy egy ilyen fiú, aki a lányokat hajkurássza, nem fog eljárni futni egy magamfajta lánnyal. Nevetségesnek éreztem magam.
Elfordultam s már tettem is egy lépést, de akkor megéreztem az ujjainak érintését, majd a keze enyhe szorítását a csuklómon. Olyan volt, mintha megcsapott volna az áram, az egész testem vibrálni kezdett. Visszafordultam és egyenesen belenéztem a rám csillogó barna szemeibe, ami teljesen elzárta tőlem a külvilágot.
- Reggel hatkor megfelel, princesa?
- De azt mondtad.
- Tudom, mit mondtam. – vágott bele a mondandómba kissé fájdalmas arckifejezéssel – De kihoztál a börtönből.
- Nos, először is, az a bátyám volt. – mondtam kissé flegmább hangon attól, ahogy akartam – Másodszor meg… Nem akarom, hogy hálálkodj nekem.
- De…
- Hagyd. Keresek valaki másat.
Azzal ki akartam rántani a kezem az övéből, pont abban a pillanatban, amikor elfordultam, hogy otthagyjam. Nos, egyik sem jött össze, mert a csuklómon erősebb lett a szorítása és olyan erővel rántott magához, hogy nekicsapódtam a kemény mellkasának. Olyan hevesen vert a szívem, hogy majd összeestem, ennek tetejében pedig még a torkom is kiszáradt. Éreztem meleg leheletét a nyakamon, majd szabad kezével felemelte a fejem, hogy újra a szemébe nézzek.
- Hazudtam neked. Szeretnék veled járni futni, princesa. És nem azért, mert hálálkodni akarok. Hanem mert tényleg szeretnék.
- Daniel...
- Azt majd meghálálom máshogy. - kacsintott, mire éreztem, hogy elvörösödtem, amit bizonyára észre is vett, mert halványan elmosolyodott.
- Biztos?
- Biztos. - mosolygott.
Aztán elengedett. És miközben ezt tette, ujjaival finoman végigsimított a csuklómon, amitől még a lelkem is megremegett. Még vetett rám egy halvány mosolyt, majd megfordult és folytatta a futást.
Remegtem emiatt a pár másodperc miatt. Az érintésétől, a közelségétől, aztán az érintése hiányától. Nagy nehezen odabotorkáltam Bethanyhez, közben pedig úgy vigyorogtam, mint egy hülye. A mikor a barátnőm meglátott, majd kiugrott a bőréből. Azonnal karon fogott és elindult velem a lelátók felé, gondolom azért, hogy onnan jobban láthassa Hugot.
- Te jó ég!  - sikított fel, amikor közöltem vele, hogy Daniel mit mondott  - Ez hihetetlen. Lexi végre megszegi a szabályokat. – énekelte – Amúgy meg megint láttam.
- Micsodát, Beth? – forgattam a szemem.
- Azt a tüzet köztetek. Azt hitted, nem nézem végig, ahogy a legjobb barátnőm odabotorkál egy ilyen isteni kinézetű rosszfiúhoz? – nevetett fel, de aztán komolyra vette a hangsúlyát – Láttam, hogy rántott magához. Olyan volt, mintha soha nem akarna elengedni és közben mégis gyengéd. És ott maradt a szemedben.
- Mi?
- A tekintete.

Másnap reggel hatkor találkoztunk egy – a házunkhoz közel eső – erdő szélénél. Nem tudtam, miért erdőben akar futni. Időközben átfutott az agyamon, hogy talán majd a fák között halálra ver vagy valami, de ezt betudtam annak, hogy kicsit stresszeltem. Hiszen mégiscsak ellent készültem mondani a családomnak, megnehezítettem a dolgomat, ami ugye az lett volna, hogy kiverjem a fejemből azt a fiút. Sőt ennek tetejében még azt is megkockáztattam, hogy megint kimegy a térdem. Amikor Daniel megérkezett, már vagy tíz perce ott toporogtam a megbeszélt helyen. Látszott rajta, hogy nem nagyon akaródzik neki, de jó érzéssel töltött el, hogy mégis betartotta a szavát. A haja talán kócosabb volt, mint szokott lenni, de így is nagyon helyesnek találtam.
Végignézett rajtam, majd beletúrt a hajába. Nem értettem, mi baja van, hisz ugyanaz a felszerelés volt rajtam, mint előző nap, tesi órán.
- Komolyan ebben akarsz jönni futni? – kérdezte kerek szemekkel.
- Miért? Mi bajod van vele? – reagáltam szúrós hangnemben.
- Az, hogy kiemeli azokat a testrészeidet, amelyeket legszívesebben jól megmarkolnák. – vigyorgott és mielőtt megint adhattam volna neki egy jó kis pofont, nekiiramodott
Én is elindultam. Először lassabban kocogtam, aztán gyorsabban kezdett futni. A pulzusom megemelkedett, a torkom kiszáradt, éreztem, ahogy a szél nyugtatóan öleli körbe az arcom. Megnyugodtam. És leírhatatlanul jó érzés volt újra ezt csinálni.

Ugyanúgy, ahogy előző nap, második alkalommal is elestem. Daniel azt mondta, azért az erdőbe jöttünk futni, mert itt megtanulhatjuk legyőzni az akadályokat is. Nos, nagy igazat mondott. Az elém ugró ágak, a földre dőlt fák és a kivágott fatörzsek ottmaradt darabkái számomra egész nagy akadályokat állítottak. Persze Daniel mindig segített felállni, miután jól kinevetett. Párszor legszívesebben meg is ütöttem volna, de aztán meg vele nevettem.
Ezúttal viszont visszanyalt a fagyi, mert vele is megesett a baj. Láttam, hogy megbotlott, de szerencsétlenségemre elkapta a kezem és magával rántott. Fel voltam rá készülve, hogy az arcom megint találkozik a földdel és arra is, hogy valószínűleg fájni fog az esés, de ehelyett puhán landoltam. Már ha Danielt az izmai miatt lehetett puhának nevezni. Egyenesen ráestem és ott helyben azt hittem, megőrülök. Ajka szinte súrolta az enyémet. A testem egy kis részben betakarta az övét, kezem a mellkasán nyugodott, melyben úgy dobogott a szíve, hogy majd kiszakadt. Láttam rajta, hogy próbálta szabályozni a légzését, ami rám is rám fért volna, de nem voltam rá képes, ha így nézett rám. Nyelt egy nagyot, majd megszólalt:
- Ne... Ne haragudj, csak megbotlottam és reflexből kaptalak el.
Nahát, Daniel bocsánatot kért. Tőlem. És komolyan gondolta. Addig a pillanatig is gyanítottam, hogy ő nem olyan rossz, amilyennek mutatja magát, ez a gyanúm pedig kezdett napról napra beigazolódni. És nekem nagyon tetszett ez az énje.
- Semmi baj. – ziháltam, majd felálltam és a kezemet nyújtottam neki.
Újra átfutott az áram a testemen és jóleső borzongás kerített hatalmába.
- Sétáljunk egy kicsit. – mondta.
Elindultunk a fák között. Itt – ott nagyobbat kellett lépnem az ágak miatt, de a Nap fénye bevilágított a fák lombjai között, én meg ott sétáltam azzal a fiúval, aki egyre jobban kezdte belevésni magát a porcikáimba. Féltem ettől. Tudtam, hogy nem lenne szabad beleszeretnem, hisz attól, hogy eljárt velem futni, még nem jelentette azt, hogy neki ugyanolyan érzései voltak velem kapcsolatban. És ezt meg is értettem volna. Tudtam, ő egy olyan lányt érdemelne, aki egy lepedőakrobata. Hisz vad volt, meg minden. És úgy éreztem, ha valamilyen csoda folytán talán érezne is valamit, sohasem lennék elég neki.
De jó volt vele sétálni. Bár csendben voltunk, így is tetszett a dolog. Mellette csak úgy… Én voltam.
Egy tisztásra értünk, ahol megálltunk pár percre. Daniel letelepedett az egyik fa alá, én pedig a vele szemben lévő alá. A füvet tépkedte maga körül, aztán rám nézett.
- Princesa. – törte meg a csendet.
- Igen?
- A börtönben azt mondta, nem bírod az igazságtalanságot. Akkor te miért tűröd, hogy igazságtalanul bánjanak veled?
- Ezt hogy érted? – húztam össze résnyire a szemem.
- Hát tudod… Nincs semmi beleszólásom, de már valahogy az elején láttam, hogy nem nagyon vagy oda azért a Ken babáért. - Ken baba? Ez találó elnevezés volt -  És ne haragudj meg az ikredre, de elmondta, hogy nem is akartál vele lenni, hanem csak kényszerítettek rá.
Nos, úgy gondoltam, hogy Danieltől nagyon is aranyos volt, hogy érdeklődött. Bethanyt meg el akartam ásni.
- Hát tudod… Vannak, akik megengedhetik maguknak, hogy önmaguk legyenek. Nekem meg korlátozottak a lehetőségeim.
Ezzel fel is álltam és inkább futni indultam. Hallottam, hogy Daniel utánam eredt. Nem hibáztathattam, hogy rátapintott a gyenge pontomra, hisz nem tudhatta. De akkor sem akartam róla többet beszélni.
Amikor aznap este a házimat csináltam, Ian bejött a szobámba és bezárta az ajtót, hogy anyáék ne hallgatózzanak. Tudtam, hogy Danielről akar kérdezni.
- Nos?
- Mi nos?
- Milyen?
- Ki?
-Hát Daniel. – nevetett fel.
- Semmi különös. – húztam meg a vállam a füllentésem közben.
- Hugi… Tudod nagyon jól, hogy észreveszem, hogy hazudsz. És más vagy, amióta kihoztuk őt onnan. Szinte… Sugárzol. Mit csinált veled ez a rosszfiú?
- Semmit. Csak egyszerűen más.

A harmadik napon már jobban ment a dolog. Már nem estem el, ami nálam nagy dolognak számított. Egy kicsivel gyorsabb lettem és már elkezdtem észlelni az elém ugró akadályokat, így nem estem el bennük.
Pár perc futás után megálltunk a szokásos pihenőhelyünkön. Daniel az egyik fa alá ült, én a másik alá. Most nem tépkedte a füvet. Egyszerűen csak nézett, majd vett egy nagy levegőt és megszólalt:
- Kérdezhetek valamit?
- Persze.
- Te még… Hogy a fenébe kérdezzem meg, hogy ne sértselek meg?
Ó! Értettem. Halkan felnevettem, majd lehajtott fejjel válaszoltam.
- Én még... Igen, még az vagyok.
Amikor felemeltem a fejem, láttam, hogy tágra nyílik a szeme, de egy cseppnyi megvetés sem volt benne, amire mondjuk talán egy kicsit számítottam.
- Hogy  hogy? Liammel sohasem csináltátok? Úgy tudtam, elég régóta együtt vagytok.
- Én soha nem akartam Liammel elveszíteni. És már nem vagyunk együtt, ezt tudod, szóval... Várom az igazit.
- Szóval te sem az a fajta vagy. - nevetett halkan, majd felállt és a lábával a földön heverő leveleket kezdte rugdosni.
- Milyen fajta? – követtem a mozdulatait.
- Az a dugós fajta. - oké, ezen nekem is nevetnem kellett – Te is arra vágysz, hogy… Hogy szeretkezhess.
- Nos, igen. Te viszont gondolom a dugós fajta vagy. – vigyorogtam, majd örömmel láttam, hogy az ő ajka is mosolyra húzódott.
- Sí. Életemben nem szeretkeztem.
- Nem is akarod tudni, hogy milyen érzés?
- Talán. – tűnt el a mosoly az arcáról, majd tett felém egy lépést, mire megdermedtem – Biztosan jó érzés lehet.
Tett még egy veszélyesen közeli lépést. Aztán még egyet és ezzel a hátam mögé került. Mozdulni sem mertem, ám amikor ujjaival gyengéden végigsimított a kulcscsontomtól a vállamig, mindenem remegni kezdett. Soha nem éreztem még ilyet. Főleg nem egyetlen érintés miatt. Olyan volt, mintha mindenem életre kelt volna. Olyan gyengéd volt, hogy el sem akartam hinni, komolyan ezt csinálja.
- Biztosan jó érzés lehet, amikor valaki, aki fontos neked, így ér hozzád. – suttogta – Ahogy az érintésére szabálytalanná válik a légzésed.
Elgondolkodtam azon, vajon ezzel utalni akart – e valamire, mert biztosan hallotta, hogy össze – vissza veszem a levegőt. De ennyinél nem hagyta abba. Ujjai végigfutottak a vállamon, majd le, egészen az alkaromig, a csuklómon pedig kis köröket irt le ujjaival. Aztán éreztem, hogy közelebb hajolt hozzám én meg azt sem tudtam, hol vagyok.
- Aztán, ha máshogy is megérint. - csúsztatta meleg tenyerét a derekamra -  Azonnal felgyorsul a szívverésed.
Nem akartam, hogy ez történjen. Tudtam, ha így ér hozzám, ha ilyen közel engedem magamhoz, megégetem magam vele. Pedig már úgy éreztem, ezzel elkéstem. Mert nem hagyott hidegen sem az érintse, sem ő maga. Az egész lénye.
Gyorsan megfordultam, így szembe kerültem vele. Próbáltam erőt venni magamon, hogy ne megcsókoljam, hanem megszólaljak. De szinte lehetetlen volt, ha így nézett rám.
- Igazad van. Biztosan észveszejtő érzés… Khm… Mehetünk tovább?
De nem vártam meg a válaszát. Inkább elindultam, hogy már sokadszorra is kiszellőztessem a fejem. Nagyon rám fért. Daniel teljesen az őrületbe kergetett. Nem akartam így érezni, mert tudtam, hogy úgysem találna viszonzásra az, amit iránta érzek.

Már egy hete jártunk minden nap suli előtt futni. Csak Bethany is Ian tudtak róla. Szerencsémre reggel hat előtt még mindenki aludt, így anyuék nem vették észre, hogy minden reggel kiosontam az ablakomon. Ian és Beth állandóan Danielről kérdezgettek. Bevallottam nekik, hogy kezdek talán valamit érezni iránta. Ian azonnal rávágta, hogy: „Én megmondtam”. Bethany pedig helyeselt. Mondjuk akkor sem volt semmi értelme. Az egyoldalú szerelemnek semmi értelme.
Szombat volt. Aznap estefelé mentünk futni. Anyáéknak azt mondtam, Bethnél megyek, aki természetesen a bátyámmal együtt falazott nekem. Már úgy suhantam a fák, ágak között, hogy észre sem vettem, egy erdőben vagyok. Csak futottam, élveztem a szelet az arcomon, a bőrömön, aztán elestem. De ezúttal nem megbotlottam. Éreztem megint azt az éles fájdalmat a térdemben. Csak kattant egyet, aztán már a földön voltam. Felültem, de több mozgásra képtelen voltam. Az egész lábam elzsibbadt és az természetesen nem segített a fájdalmamon, hogy a térdemre szorítottam a kezem. Daniel bizonyára észrevette, hogy lemaradtam, ezért megállt és visszajött hozzám. Összeszűkült szemekkel nézett, de aztán elvigyorogta magát.
- Mi az? Elfáradtál?
- Nem. A térdem. – nyöszörögtem elcsukló hangon.
Letérdelt mellém, miközben arcáról eltűnt az ismerős vigyora, amit annyira imádtam. Gyengéden a kezemre tette az övét és elhúzta a térdemről. Felszisszent helyettem is, amikor meglátta a feldagadt, kékülő térdemet.
- Elestél? – kérdezte hallható aggodalommal a hangjában.
Megpróbálta elfordítani jobbra a térdem, de éles fájdalom hasított belé és hangosan felszisszentem, mire inkább bocsánatkérő tekintettel elengedte.
- Nem. Csak kattant egyet. Előfordult már.
- Gyakran?
- Eddig csak egyszer. És azóta nem futottam. Igazából talán most sem lenne szabad.
- Hazavigyelek? -  kérdezte a szemembe nézve.
- Ne, kérlek ne - tiltakoztam hevesen  Ha anyuék meglátják...
- Én nálam akartalak hazavinni.  mosolyodott el halványan, ami megdobogtatta a szívem.
Zavartan néztem rá.
- Komolyan? Miért?
- Hát mert mondtad, hogy nem lenne szabad futnod. Gondoltam, ha a szüleid meglátják... Nem örülnének neki.
Az nem kifejezés, hogy nem örülnének neki. Apa le sem ejtené, anya meg őrjöngene és bezárna úgy… Örökre.
- Nem zavarnák?
- Nem. – mosolygott – Felhívom a bátyámat, hogy jöjjön értünk.
Daniel felállt és gyorsan el is intézte a telefont. Amiből persze semmit nem értettem, mert spanyolul beszélt. Lehet, hogy közben jól le is hordott engem a bátyjának, amiért ilyen szerencsétlen vagyok és most náluk kellesz maradnom. Mondjuk ebben nem voltam annyira biztos, mert amíg telefonált, végig rám nézett és mosolygott rám. De nem lenézően, hanem olyan… Aranyosan.
Amikor letette a telefont, kinyújtotta nekem a kezét és felhúzott, de ahogy ráálltam a lábamra, a fájdalom még elviselhetetlenebb lett és kicsordult egy könnycsepp a szememből. Daniel persze rögtön vette az adást, a derekamra fonta a kezét és teljesen ámulatba ejtett az erőssége, hisz egy karjával megtartotta az egész testemet. Így viszont olyan közel került hozzám, hogy minden egyes levegővétele felületesebbnek tűnt és finoman cirógatta a bőrömet. A szabadon hagyott kezével gondosan letörölte a könnyeket az arcomról, de miután végzett, nem vette le az arcomról a kezét. Csak mélyen a szemeimet nézte, aztán tekintete a számra kúszott, majd vissza a szemeimbe. Hirtelen elmosolyodott, majd egy szívdobbanásnyi pillanat alatt az ölébe kapott és elindult velem kifelé az erdőből. Óvatos volt, gyengéd. És néha, amikor rám nézett, mosolygott. Bármikor képes lettem volna elolvadni a karjai között, szerencse, hogy nem érezte, milyen vadul dobogott a szívem a közelsége miatt. A vállára hajtottam a fejem, jó érzéssel töltött el, ahogy éreztem, hogy levegőt vesz, ahogy a mellkasa a vállamnak nyomódott.
Félreismertem. Ez messze nem az a Daniel volt, aki első nap belemászott az arcomba és akit felpofoztam. Ez egy teljesen más lénye volt és én egyre jobban megszerettem őt.
Amikor kiértünk az erdőből, a bátyja már egy szürke Mercedes mellett állva várt minket. Hasonlított Danielre, csak neki rövidebb volt a haja és láthatóan sehol nem borította tetoválás.
- Hola. Juan vagyok. – mosolygott rám, majd kinyitotta az ajtót, hogy Daniel beültethessen a hátsó ülésre.
Aranyosnak tűnt a testvére, komolyabbnak látszott, mint Daniel. De azért aranyos volt. Legnagyobb meglepetésemre Daniel nem az anyósülésre ült, hanem mellém és lábaimat lágyan átvetette a sajátján. Elkerekedett szemekkel néztem, hogy ujjaival lágyan simogatja a térdem. Amikor rám nézett és észrevette, halványan elmosolyodott és egy pillanatra megállt az ujja a bőrömön.
- Fáj, ha ezt csinálom?
- Nem, dehogy. – mosolyogtam rá a lehető legbiztatóbban, mire folytatta.
Én meg hálát adtam az égnek, amiért folytatta. Aztán meg azért, mert Juan megtörte a csendet, így el tudtam kicsit terelni a figyelmemet a gerincemen futkosó melegségről.
- Hogyan sikerült megsérülnöd?
- Futottunk és belekattant egyet.
- Ez fájdalmas lehet. – szisszent fel.
- Igen, eléggé az
Ennél többet nem is beszéltünk, de azért meglepődtem, hogy megkérdezte és jól esett a dolog. A mexikói negyedben egy kétemeletes, fehér ház előtt álltunk meg. Szép ház volt. Nem túl nagy, de otthonosnak tűnt. Nem volt semmi giccses. Mindig egy ilyenben szerettem volna lakni. Ahogy megálltunk, Daniel kipattant az autóból, majd egyik kezét finoman a térdem alá, másikat a derekamra csúsztatta, aztán kiemelt az autóból. Elindult velem a bejárat felé, amit Juan nyitott ki, én pedig a mellkasába súgtam.
- Nem kell cipelned engem. Tudok menni egyedül is.
- Dehogy tudsz. -  húzta félmosolyra a száját.
Ezt is imádtam. Akárhány féleképpen mosolygott, azt imádtam. Bár ne tettem volna, hiszen nem tudtam, Daniel érez - e irántam valamit. Talán csak magamnak beszéltem be, de valamiért olyan érzésem volt, hogy rajtam kívül senkinek sem mutatta még meg azt az oldalát. És ez boldogsággal töltött el.
Lassan felvitt az emeleten. Két ajtó mellett mentünk el, mire az egyikbe belépett. Daniel szobája a szó legszorosabb értelmében rosszfiús volt. Szürkére volt festve, a falon sehol egy fénykép, vagy bármi. Kicsit rumlis is volt és az ágya sem volt bevetve. Sütött róla a nemtörődömség. Daniel is ilyen volt. Az elején. Óvatosan lefektetett az ágyára, hogy a hátam a támlának dönthettem, így félig ültem. Kényelmes ágya volt, jó puha. És Daniel illata volt.
Szó nélkül ott hagyott, majd pár perc múlva valamilyen krémmel meg kötszerrel tért vissza.
- Juan azt mondta, ez kicsit csillapítja a fájdalmat.
Csak rámosolyogtam, majd szó nélkül hagytam, hogy finoman párnát rakjon a térdem alá, hogy ujjaival dédelgesse a bőrömet, miközben bekente azzal a krémmel. Aztán átkötötte a feldagadt területet. Gyengéd volt és óvatos.
Tényleg nem ilyennek ismertem meg. Ő olyan jó volt, amilyen rossznak mutatta magát. És egyetlen kérdés járt a fejemben, miközben néztem azt a jóképű fiút, ahogy a térdemet dédelgeti: „Istenem, miért nem kapok levegőt mellette?”

Daniel

Remegett a kezem, ahogy hozzáértem. Ez a lány olyan társaságinak tűnt, mégis ezer titkot rejtett, melyeket egytől egyig tudni akartam. Meg akartam őt ismerni. nem értem be annyival, hogy szótlanul üljek mellette. Előhozta belőlem egy olyan oldalamat, amiről eddig én magam sem tudtam. Védelmezni akartam, kényeztetni, vagy csak szimplán beszélgetni vele. Azt hittem róla, hogy egy elkényeztetett és felszínes buta liba. De azt hiszem, már az első nap tudtam, hogy ő más, mint a többi lány, csak féltem bevallani magamnak. Olyan törékenynek tűnt, olyan kedves és aranyos volt. Tudtam, hogy nem hozzám való, mégsem tudtam ellenállni neki. Az a gringa gyönyörű volt és valahányszor belenéztem a gyémántként ragyogó szemeibe, valami nagyot dobbant a mellkasomban és meleg borzongás futott végig minden porcikámon.
Még kötöztem a lábát, majd hirtelen felnéztem rá és láttam, hogy engem nézett. Amikor észrevette, hogy lebukott, félmosolyra húzta a száját és lehajtotta a fejét, mert aranyos pír jelent meg az arcán.
- Qué pasa?
- Ha? - kérdezte elkerekedett szemekkel.
- Mi az?
- Semmi, csak... Csak nem ilyennek ismertelek meg. Kellemes csalódás.
- Hát én is félreismertelek. - de még mennyire - Szintén kellemes csalódás.
Erre rám mosolygott, majd befejeztem a kötést, miközben ő tárcsázott valakit. Gondoltam, az ikrét hívja, hogy hadd aludjon nála. Imádkoztam, hogy ne vegye fel. Ne értsetek félre, én csak… Nem akartam őt elengedni. Imáim meghallgatásra találtak, amikor láttam, hogy csak ledobja a telefonját az éjjeli szekrényemre és felsóhajtott.
- El is felejtettem.
- Mit?
- Bethnél akartam aludni, mert így nem mehetek haza. De elment a nagyszüleinél, ma ott alszik.
Tudtam, hogy meg fog engem őrjíteni, de felajánlottam neki, mielőtt gondolkodhattam volna.
- Maradj itt.
Akkorára kerekedtek a szemei, mintha szellemet látott volna.
- Nem… Nem akarlak titeket zavarni.
- Nem zavarnál. Max a húgom téged reggel. Eléggé korán kelő típus.
Elmosolyodott, aztán kuncogni kezdett. Hihetetlen, mennyire aranyos volt.
- Biztos, hogy nem…
- Biztos. – mosolyogtam rá, majd vettem a bátorságot és leültem mellé.
Eddig valahányszor közelednem kellett egy lányhoz, simán képes voltam rányomulni. De ő teljesen más volt. Nem akartam rányomulni. Csak mellette akartam lenni. Attól jólesően gyorsabban vert a szívem. Törökülésben helyezkedtem el vele szemben így én is jól láttam őt és ő is engem.
- De mellettem kell aludnod. Nyugi, egy újjal sem érek hozzád. – emeltem fel a kezeimet, mire felnevetett.
- Jól van.

Egész este beszélgettünk. Csak nekikezdtünk, aztán meg nem tudtuk abbahagyni. Hihetetlen, mennyire jól el tudtam vele beszélgetni. És emellett rám bízta a titkait, ahogy én is a sajátjaimat. Meséltem neki arról, hogy bandatag vagyok. Egészen jól fogadta, sőt kifaggatott arról, milyen érzés, meg hogy mit kell csinálnom. Ő mesélt arról, milyenek otthon a szülei. Rettenetes volt hallani a fenyegetéseket, meg hogy az anyukája miket várt el tőle. Meséltem neki a kis hercegnőmről, Juanitáról. A szavamat adtam neki, hogy majd bemutatom neki és elmondta, ő is mindig vágyott egy kis tesóra. Bár aztán a bátyja, Ian lett a téma és olyan csodálattal beszélt róla, ahogy én sohasem tudtam Juanról. Azt is elmondtam neki, miért jöttünk ide, bár mamá betegségéről nem beszéltem neki. Nem akartam, hogy sajnáljon. Azt viszont elmondtam, papá mit tett és akkor végigsimított a karomon, mintha ezzel el akarta  volna űzni a haragomat. És bármi meglepő, sikerült is neki.
Végül annyit beszéltünk, hogy kiszáradt a torkunk, így kimentem a konyhába s mindkettőnknek vittem be üdítőt. Amikor vissza elhelyezkedtem vele szemben, felnézett rám hosszú szempillái alól és megkérdezte:
- Neked mi az álmod?
- Nekem olyan nincs. - vágtam rá.
- Ugyan már, Muñez. Mindenkinek vannak álmai. -  döntötte oldalra mosolyogva a fejét.
- Nos - egye fene, el akartam mondani neki -  Mindig arra vágytam, hogy beutazhassam Amerikát. Azt az 52 tagállamot. Gondolj csak bele. Csak én, a motorom meg egy hátizsák. És mégis láthatnám Amerika minden pontját.
Ekkor magába zuhant, csak bámult maga elé, és amikor megkérdeztem, baj van  - e, csak annyit mondott.
- Ez egy kurva nagy véletlen lehet csak.
- Miért?
- Mert erről álmodom gyerekkorom óta. – mosolygott, amikor rám nézett.

Az este folyamán pedig a sok közül történt mg egy olyan dolog, amit aranyosnak találtam benne. Amikor odaadtam neki az egyik pólómat, hogy abban aludjon, szigorúan kiküldött a szobából. Először csak nevettem rajta, de aztán szúrós szemekkel nézett rám és inkább mégis kimentem. Pedig, te jó ég, mennyire szerettem volna őt póló nélkül látni.
Amikor visszamentem a szobába, levettem a pólómat és csak a melegítőnadrágomat hagytam magamon. Akár tetszett neki, akár nem, póló nélkül alszom. Leült az ágy szélére, én pedig előtte álltam, amikor gyönyörű szemeivel a tetoválásaimat kezdte fürkészni. Tekintete végigperzselte a testem minden egyes pontját, azt sem tudtam, mit kezdjek magammal.
- Fájtak? – kérdezte halkan.
- A karomon nem, de a bordáimon jobban. Ott jobban éri a csontot. – magyaráztam neki, mire feltett egy olyan kérdést, amitől tényleg megállt bennem az ütő.
- Megérinthetem?
Olyan volt a hangja, mintha félt volna a válaszomtól. Dios mío, ha tudta volna, mennyire szeretném, hogy megérintsen.
- Persze.
Megfogtam a kissé remegő kezét, majd letérdeltem elé, hogy jobban elérjen és a karomhoz húztam a kezét, ahol a kígyó kúszott körbetekeredve a karomon. A farka a csuklómra tekeredett, a feje pedig egészen a bicepszemen rajzolódott ki. Ezután a bordáimra tettem a kezét, ahol ujjait végigfuttatta a rózsafűzér láncán. Ahogy ujjai megérintették a mellkasomat, ahol a kereszt ábrázolódott, a szívem hevesebben kezdett verni. Teljesen az őrületbe kergetett az érintése.
Keze hirtelen kicsusszant az enyémből, az ölébe hullott és halványan elmosolyodott.
- Qué pasa?
- Semmi.
- Na, mondd már.
- Semmi csak… Olyan gyorsan ver a szíved.
Szóval megérezte. Azt kívántam, bár elmondhattam volna neki, hogy az érintése miatt, és mert valahányszor csak rám néz, mindig ezt érzem.
- Hát mert dögös vagy és mert az én trikóm is van rajtad és mert…
- Mert? – nézett fel rám szempillái alól.
- Mert gyönyörű vagy. – mondtam ki halkabban, mint terveztem, mert nem tudtam, mit fog hozzá szólni.
- Te meg vicces. – mosolyodott el halványan.
- Nem vicceltem. – vallottam be komolyan, mire arcáról lelombozódott a mosoly, de a szemei csillogtak – Tényleg hihetetlenül gyönyörű vagy.
A válaszomra csak újra elmosolyodott, majd halk sóhaj kíséretében a könyökére támaszkodva felmászott az ágyra és a hátára feküdt. Csak az éjjeli lámpát hagytam égve, azt is csak azért, hogy tisztán láthassam őt. A hasán összekulcsolta apró kezeit és az ujjait piszkálta. Olyan érzésem volt, hogy otthon nem így szokott aludni, így amikor lefeküdtem mellé, megkérdeztem:
-Kényelmes így?
- Nem. - nevetett fel és elengedte az ujjait, melyek elterültek lapos hasán.
- Miért nem fekszel úgy, hogy kényelmes legyen?
- Mert sajátos. -  vallotta be.
- Akkor mutasd meg. - kértem halkan, mire felkuncogott.
- Kinevetnél. Tudod, van otthon egy óriási macim. Majdnem olyan nagy, mint én. Azon szoktam aludni. Leszel a macim? -  nézett rám mosolyogva - Csak amíg megmutatom.
Addig a maci szó hallatán bárkit képes lettem volna megütni, de az ő szájából még ez is másképp hangzott. Soha nem számítottam magamtól ilyen gondolatokra, de mielőtt gondolkozhattam volna, válaszoltam neki.
- Persze.
Besüppedt a matrac, amikor megmozdult, én meg lélegzet visszafojtva vártam, hogy mutassa meg, amire kértem. Egyik lábát összekulcsolta az enyémmel, azt amelyik fájt neki, csak kiegyenesítette mellettem. Karját átvetette a hasamon, a másikat a nyakam alá dugta és a nyakam hajlatába feküdt. Kicsit nyomta persze a torkom és alig kaptam levegőt. Mondjuk nem tudtam, hogy csak amiatt, mert a feje nyomta a légcsövemet, vagy a közelsége miatt.
- És neked ez így kényelmes? – kérdeztem kissé nehezen.
- Igen. – kuncogott.
Felemelte a fejét, én pedig ösztönösen a derekára csúsztattam a kezem, onnan pedig a gerincére, hogy ne tudjon mozdulni. Elkerekedtek a szemei, amikor nem engedtem el, de… Dios mío, egyáltalán nem akartam, hogy elmozduljon rólam. Csak néztem a csillogó szemeibe és minden egyes lélegzetem azt sugallta, mennyire meg akarom csókolni. Már az első pillanattól meg akartam csókolni.
- Princesa.
- Igen? – kérdezte suttogva.
- Meg akarlak csókolni. – suttogtam és nagyot dobbant a szívem, mert féltem, ezzel elrontok mindent.
Azt hittem, elrohan, hogy otthagy. De ehelyett megremegett az ajka és közelebb hajolt hozzám, olyannyira, hogy éreztem minden egyes levegővételét.
- Én is… Én is meg akarlak csókolni.
Láttam rajta, hogy fél, de basszus, itt én voltam az, akinek oka volt a rettegésre. Ahogy ajka közeledett az enyémhez, a szívem őrültebben kezdett verni. Megrémített ez az érzés, de igaza volt mamának. Ez a gringa kezdte teljesen felforgatni az életemet. De már nem bántam. Csak arra vágytam, hogy végre megkóstolhassam kívánatos kis ajkait. Egy örökkévalóságnak tűnt, míg ajka olyan közel került az enyémhez, hogy meleg lehelete lágyan simogatta a számat. Aztán végre ajkát az enyémre tapasztott. Dios mío, perfecta. Tökéletes, puha és finom ajkai voltak, úgy csókolt, ahogy én őt. Mohón, szenvedélyesen, mintha soha nem akarnánk egymást elengedni. És én nem is akartam. Kezemet szorosabban a derekára fontam, ő pedig mellkasomra tette a kezét, finoman simogatta a bőrömet, mire átjárt egy melengető érzés, amiben eddig sohasem volt részem.
Hiányt éreztem, amikor hirtelen elhúzódott tőlem, de arca még mindig közel volt az enyémhez. Végignéztem gyönyörű arcán. Végigpásztáztam a csillogó szemeitől egészen a kivörösödött ajkáig. Soha ilyen szép lányt még nem láttam.
- Maradj, ha így kényelmes. – mosolyogtam rá.
- Biztos? Nem akarlak összenyomni.
Nem fogsz. – nevettem fel – Csak ne a nyakamra feküdj, mert megfulladok.
Erre ő is felnevetett, majd bocsánatkérő pillantással megkérdezte:
- Oké. Akkor hová?
Tarkójára csúsztattam a kezem és a mellkasomra hajtottam a fejét. A fénylő, szőke haját simogattam. Szorosabban belebújt az ölelésembe, majd egy kis idő múlva éreztem a bordáimon, hogy mélyebben szedte a levegőt. Vagyis elaludt.
Én viszont nem tudtam, álmatlan voltam. Millió gondolat kavargott a fejemben. Elgondolkodtam, vajon ez lehet – e az az érzés, amit mindenki annyira istenit. A szerelem. Ezért volt  - e az, hogy minden porcikámmal védelmezni akartam, hogy újra és újra meg akartam csókolni. Mert ha igen, akkor menthetetlenül belészerettem. Dios mío, miért nem kaptam levegőt mellette?