Alexis

Egy olyan indokkal, hogy be kell pótolnunk egy csomó mindent, elrángattam Liamet a haverjaitól és a suli kertjének ajtajához mentem vele. Nem volt eldugott hely, de legalább senki nem hallotta, amiről beszéltünk.
- Hiányoztál, baby. – nyomta felém az arcát, mintha meg akarna csókolni.
Ez viszont nagyon nem jött neki össze, ugyanis az arcára tettem a kezem és nyomatékosan eltoltam magamtól.
- Komolyan?! Ezért nem hívtál egész nyáron?
- Hívtalak. És nem jöttél. – vágta rá kissé megsértetten.
Jó hogy nem még ő volt megsértődve! Seggfej!
- A szomszédban laksz, Liam. Annyira fájt volna, hogy át gyere? Neked csak az számított egész nyáron, hogy jól kibulizd magad és jókat kefélj?
- Nos, a buli része igaz.  vallotta be  De senkivel nem feküdtem le. Tudod, hogy amióta együtt vagyunk, téged várlak.
Szemét! Igen, bár nagyon helyes és tökéletes felsőtest, meg stb., egy baromi nagy szemét. Második óta lényegében egy pár voltunk, egy pár szünettel. És rá egy évre kezdett el sexmániás lenni, akkor, amikor egy buliban kissé többet ittam a kelleténél és hagytam, hogy letapizzon. Szerencsére volt bennem még annyi józanság, hogy ezek után megállítottam. Ő állítólag még alapiskolában elvesztette, de én nagyon is jól tudom, hogy másodikban volt, amikor éppen nem voltunk együtt. Igaz, néha mutatott valamilyen érzelmeket. Volt, hogy hatalmas csokrokat kaptam tőle és szinte minden nap elmondta, mennyire bolondul értem. De nekem nem az kellett, hogy bolonduljon értem. Voltak gyengéd, romantikus pillanataink is, de ettől még nem tudtam őt szeretni. Nem azt akartam, hogy bolonduljon értem. És talán pont emiatt nem akartam vele elveszíteni a szüzességemet. Olyan valakivel akartam, aki igazán, teljes szívéből szeret, aki nem csak akkor lát, amikor tökéletes vagyok. Akinek igazán kellek. És Liam nem ilyen volt.
- Nos, először is. – mutattam fel a mutatóujjamat nyomatékként – Ne reménykedj. Ezek után te lennél az utolsó, akinek odaadnám a szüzességem. És kettő. – emeltem hozzá a középső ujjamat – Nem is tudtam, hogy megint együtt vagyunk.
- Ugyan már, Lexi. Legalább adj nekem egy esélyt. Megbolondulok érted.
- Nem akarom, hogy megbolondulj értem, Liam.  emeltem meg a hangom  én nem ezt akarom, de te nem veszed észre.
- Megváltozom. Megígérem, kicsim. Csak kérlek, adj nekem egy esélyt.
Nem akartam neki még egy esélyt adni. De nem volt más választásom.
- Nem tudom, Liam.
- Könyörgöm, Lexi. Csak egyetlen esélyt.
- Oké. Egy esélyed van. De ha megpróbálsz lefektetni, gondoskodni fogok róla, hogy valaki beverje a képed.
Erre elvigyorodott, majd újra közelebb hajolt hozzám.
- Köszi, baby. Na, csókolj meg.
- Nem. -   makacskodtam, de aztán még közelebb hajolt, hogy ajka már súrolta az enyémet.
- Kérlek. Csókolj meg.
Inkább megtettem. Két hónapja nem éreztem ezt. De várjunk csak. Hisz nem is éreztem semmit csak egy másik ajkat a sajátomon. Ha az igaz szerelmed csókol meg, nem kellene repesned? Nem kellene tűznek lennie köztetek? Mert ebben a csókban még csak egy szikra sem volt.
Liam elkísért az osztályomhoz, ahová amikor bementem, Bethany azonnal fura nézéssel dobott meg. Leültem mellé hátra, a leghátsó padba. Az volt a jó abban, hogy mindenki ikreknek hitt minket, hogy minden egyes órán együtt ülhettünk. Senki nem mert leülni olyan helyre, hol Bethany vagy az én nevem gondosan díszített betűkkel a padba volt vésve.
- Hol a fenében voltál eddig?
- Kibékültem Liammel. – mondtam közömbösen.
- Miért érzem úgy, hogy nem örülsz neki? – húzta fel a szemöldökét.
- Azért, mert tényleg nem örülök neki. Nincs meg vele az a bizonyos vonzódás. Az a tűz. Sőt, még egy kis szikra sincs.
- Tönkre fogod magad tenni, Lexi. Talán most még nem érzed. Miért vagy vele, ha nem vagy boldog? – kérdezte együtt érzően.
- Mert mindenki ezt várja el tőlem. És tudom, genyóságnak hangzik, de úgy érzem, kötelességem volt, hogy adjak neki mg egy esélyt.
- Hallod te magad?! Lexi ez egyáltalán nem normális. Hogy csak azért vele légy, mert ezt akarják. Miért nem tanulod már meg, hogy a saját életedet éld? Fiatal vagy, gyönyörű és meg kell találnod a srácot, akivel megvan a lángolás. – mosolygott.
Válaszolni akartam neki, de abban a pillanatban, ahogy szóra nyitottam a szám, az előttem üresen álló padba leült az a mexikói. Látszott rajta, hogy mennyire nem szeret iskolába járni és a rosszfiúság csak úgy sütött a megjelenéséből. Ledobta a táskáját és leült, majd egy pillanattal később már megfordult és olyan közel hajolt hozzám, hogy megakadt bennem a levegő.
- Mi újság, mamacita? – vigyorgott.
- Ne hívj így és kérlek, mássz ki az arcomból. – mondtam neki nyomatékosan, de csak még szélesebbre húzódott a szája.
- Ú! Hidd el, chica. Nem az arcod az egyetlen hely, ahová bemásznék.
Oké, ezzel ténylegesen túllőtt a határokon. Nem tudtam, mi ütött belém. De egyszer csak ellendült a kezem és az egyik pillanatban még tudtam irányítani, a másikban pedig már egy erős csattanással a fiú arcán landolt.
Hallottam, ahogy az osztályban lévőknek szinte egyszerre akadt el a lélegzetük. Akárcsak nekem. Fogalmam sem volt róla, miért tettem.
Az arcához nyúlt és a düh helyett, amit vártam, csak tovább vigyorgott, mint egy idióta. Megdörzsölte az arcát, én meg csak néztem rá kerek szemekkel. A fiú kifejezetten helyes volt egyébként. A barna haja a szemébe lógott és összekuszálódott, mintha csak egy jó sex után nem igazította volna meg. De akkor is a szemei tartottak fogva. El akartam szakítani a tekintetem az övétől, de egyszerűen nem tudtam. Azok a szemek… Szinte magukhoz láncoltak. Gyönyörű, barnák voltak, a pupillája körül pedig picit világosabb.
Csak akkor sikerült levennem róla a tekintetem, amikor lassan felállt és mellém jött. Lehajolt, egyik kezét a székem támlájára tette, másik kezével a padomra csapott és úgy tartotta magát. Eszeveszettül vert a szívem, nem tudtam, mit fog tenni. De az illata megnyugtatott. Fura volt. Meg tud egy bizonyos illat nyugtatni valakit? Mert engem a csokoládéillata igenis meg tudott.
- Ide figyelj, gringa. Nem szép dolog megütni egy mexikóit. Főleg nem az én mexikói fajtámat. Mert nem a rendesebbek közé tartozom. De ha az ágyban is ilyen durva vagy, a kedvedért még a csillagokat is lehozom, ha rám szánsz egy éjszakát.
Szemét seggfej! Valami ilyesmit akartam a képébe ordítani, de nem sikerült. Ugyanis arra senki sem tanított meg, hogy szólhatnák vissza valakinek vagy hogyan védhetném meg magam az ilyen seggfejekkel szemben. Megremegtek az ajkaim, szólni akartam valamit, de nem tudtam.
- Mr. Muñez. Ugye nem akarja az első napját elzáráson tölteni. – mentett meg ettől a fiútól Mr. Brand dörmögő hangja.
- No. Csak bemutatkoztam ennek a virágszálnak. – mondta gúnyos hanglejtéssel – Gyönyörű teremtés. – kacsintott rám, majd leült a helyére.
Egész órán nem tudtam lenyugtatni a szívverésem. Még akkor is sokkban voltam, amikor kicsengettek. Hallottam, hogy Bethany kiabált utánam, de meg sem álltam a szekrényemig. Remegő kézzel nyitottam ki és bepakoltam a matekkönyvemet, majd előszedtem, a következő órára való dolgokat.
- Láttam. – állt meg mellettem hirtelen Beth vigyorogva, pont akkor, amikor bezártam a szekrényemet.
Aminek neki kellett dőlnöm, mert remegtek a lábaim.
- Tudom, Beth. Mindenki látta, aki él abban az osztályban.
- Jaj, én nem arról beszélek te buta. – nevetett tovább, majd színpadiasan a szívére tette a kezét – Hanem a tűzről.
Nem tudtam, mit akart ezzel mondani. Egészen addig, amíg eszembe nem jutott negyvenöt perccel ezelőtti kijelentésem.
„Nincs meg vele az a tűz.” Mondtam akkor Bethnek. Talán nem volt jó ötlet ilyen kijelentést tenni.
- Nem, nem, nem.  tiltakoztam hevesen  Az nem lehet. Szerintem csak a düh miatt volt. Hiszen te is hallottad, mit mondott.  mondtam.
De azt hiszem, inkább magamnak akartam bebeszélni, mint neki. Bethany úgysem hitte el, láttam rajta. És talán én sem hittem el.
Elernyedtek a vállaim, mire Bethany belém karolt és elindultunk a következő óránkra. Félúton viszont Liam dühös és féltékeny arcával találtam magam szemben. De egy cseppnyi aggódás sem tükröződött a szemében. Talán csak kötelességtudatból kérdezte meg azt, amit.
- Hallottam. Jól vagy? – ölelt magához.
- Persze, hogy hallottad. – jegyeztem meg gúnyosan – Igen, jól vagyok. Nem tudom, mi ütött belém és nem is akarok róla beszélni, oké?
- De…
- Csak… Csak hadd menjek a következő órámra. – toltam el magamtól és folytattam utamat az osztály felé.
Igen, aznap úgy éreztem, valaki fentről nagyon utálhat engem. Ugyanis ekkora balszerencsém más miatt nem is lehetett. Egész nap azzal a ténnyel kellett szembesülnöm, hogy az a Muñez fiú, meg a bolond barátja ugyanazokat az órákat vette fel, amelyeket én. De annyi jó volt a napban, hogy már egész idő alatt nem szólt hozzám. Csak néha bámult. De akkor úgy nézett, hogy a szemembe nézett s a lelkembe látott. Éreztem.

Suli után hozzánk mentünk, ugyanis csoportmunkát kaptunk törin. Amit természetesen Bethanyvel kellett megírnom, mint mindig. Húsz oldalas beadványt kellett csinálnunk péntekig. Mi általában rögtön az első két napban megcsináltuk, hogy aztán ne kelljen vele törődni. És ha hamarabb adtuk be, a tanár megdicsért. És mi volt akkor, ha megdicsért? Anya még büszkébb lett. Én meg még egy fokkal éreztem jobban, hogy csak egy trófea vagyok. Ian lépett be a szobánkba nem sokkal később, ahogy mi megérkeztünk.
- Hát itt vannak az én hugicáim. – nevetett, majd mindkettőnket magához ölelte.
Ian Bethanyvel is úgy bánt, mintha a húga lenne. Talán Bethany volt az egyetlen lány, aki nem volt oda a bátyámért. És ezen néha csodálkoztam is.
- Hogyan telt az első napotok? – kérdezte, miközben leült az ágyam szélére, Bethany pedig elterült azon.
- Lexi szerelmes. – dúdolta Bethany.
Esküszöm, olyan volt, mint egy óvodás.
- Nocsak. Liam kicserélődött a nyáron, vagy mi? – kérdezte elkerekedett szemekkel Ian.
- Nem! – emeltem meg a hangom – Nem vagyok szerelmes Liambe. És ugyanez vonatkozik arra a mexikói seggfejre is. – mondtam, majd magamra zártam a fürdőszobaajtót, hogy megmoshassam az arcom.
És a vékony falaknak köszönhetően még így is hallottam, mit beszélnek kint a szobámban.
- Milyen mexikói seggfejről van szó?
- Új fiú a suliban. De láttam közöttük, Ian. Azt a lángot. Csak úgy szikrázott közöttük a levegő.
- Hallak ám titeket! – kiáltottam ki a fürdőből.
- Tudom, szivi. – nevetett Beth, Ian pedig csatlakozott hozzá.
Ez hihetetlen. Ha ezek ketten összefogtak, annak mindig én ittam meg a levét.
Kimentem a fürdőből s lehuppantam az ágyra Bethany mellé.
- Mondtam, hogy csak a düh miatt volt.
- Ahha. Milyen színű a szeme? És milyen az illata? – húzta fel a szemöldökét Beth.
Én meg szépen elárultam magam.
- A szeme barna, a pupillái körül világosabb. s csokoládé illata van.
Erre mindketten felnevettek. Én meg természetesen durcálni kezdtem.
- De csak a düh miatt volt. – utánozott Beth, mire csaptam rajta egyet a párnámmal.
- Ne már! Nem estem bele! Ő egy szemét! És mexikói… És rosszfiú.
- És az egyetlen rossz dolog benne az, hogy ha beleszeretnél, mehetnél a bentlakásosba.
Ian ezúttal már komolyan beszélt. Igaza volt. Emiatt a fenyegetés miatt sohasem lehettem azzal, akivel akartam. Pedig nekem is voltak vágyaim. s nem rózsaszín vágyaim a hercegről, akiről a legtöbb lány álmodik. Az én álmaim vadabbak voltak.
Nekiálltunk csinálni a házit és egész végig nem hozták fel újra a mexikóit. Senki nem beszélt róla. Nekem mégis egész végig rajta kattogott az agyam.

Daniel

- Haver, a kiscsaj kurva nagyot üthetett, mert még mindig lángol a fejed. -   nevetett Hugo, amikor utolsó óra után kiléptünk az ajtón.
- Hát van benne erő, az egyszer szent.
- És most rajta jár az eszed.
Még szép, hogy rajta járt az eszem. Eddig mindenki félt tőlem. Ő meg csak úgy felképelt. Olyan ártatlannak látszott és mégis… Láttam valami vadságot a szemben. Nagyon, de nagyon ki akart törni belőle. Csak nem engedte.
- No! Utálom őt, érted?! – hazudtam.
Hugonak viszont nem tudta hazudni. Ő mindig tudta, ha füllentek. Legalább a haverom igazi volt a kicseszett életemben.
- Ismerlek, amigo. Nem ilyen fejet vágsz, ha utálsz valakit.
- Úgyis mindegy, haver. Nem vagyok az ő világába való. És amúgy is azzal a seggfejjel jár. – mondtam és felpattantam a motoromra.
Nem értettem, miért zavart ez egyáltalán. Hiszen ő egy gringa volt csak, aki megütött. Csak annyi volt és mégsem ment ki a fejemből az a tekintet.
Ezzel el is indultunk a negyed másik végébe, az elhagyatott gyár raktárépületéhez. Az egyik srác a suliból beajánlott a Sárkányoknak és elmentünk, hogy belépjünk a bandába.
Nem akartam ezt, nem akartam újra bandatag lenni. Tudtam, mit tett apámmal. És tudtam egy bandából a nélkül nem lehet kilépni, hogy valamelyik családtag meg ne sérüljön. Általában mindenkinek a feleségét vagy a gyerekét bántották. Mondjuk én ettől nem féltem, hisz hányingerem volt már magától a gondolattól, hogy nekem feleségem legyen, vagy gyerekem. De Mi ’ amának kellettek azok a gyógyszerek. Nem hagyhattam, hogy ilyen korán elmenjen, hogy itt hagyjon.
Ahogy beléptünk a poros, régi épületbe, két vadállat állt elénk. Nem tudom, mivel öntözték őket a szüleik, de az biztos, hogy jó nagyra nőttek. Olyanok voltak, mint két hegyomlás. És a tekintetükből ítélve képesek is lettek volna elég sokat pusztítani. Mondjuk nem rémített meg ez az arckifejezés, meg a kopasz fejük, de azért eszembe jutott, milyen lenne, ha az egyiktől kapnák egy pofot. Tuti, hogy össze – vissza tört volna minden csontom.
De aztán odébbálltak és átengedtek. Gondolom tudták, miért vagyunk ott. Ahogy egyre beljebb mentünk az épületben, egyszer csak megpillantottam még vagy 10 ilyen kifejlett példányt, meg egy alacsonyabb, csöppet véznább embert. Tuti ő volt a fejes. A fejes mindig kicsi. Azért vannak ilyen nagy gorillái.
- Hola, amigos. Mi amo Antonio.(helló, fiúk, Antonio vagyok) – kezelt le velünk.
- Yo. Daniel vagyok, ő meg Hugo.
- Á! Ti vagytok azok, akik most költöztek ide, ugye? Szeretem, ha vérbeli, igazi latin gyerekek vannak a bandámban. – vigyorgott, amitől megcsillantak az ezüst fogai – Gondolom, már tudjátok, hogy megy ez. Segítetek kiszállítani a drogot vagy a pénzt a megfelelő embernek, amiért pénzt kaptok. De azzal is tisztában vagytok, hogy Antonio nem tűr ellentmondást. Ha azt mondom, viszed, akkor viszed. Ha azt mondom, össze kell verned egy fickót, mert nem fizetett, azt is megteszed. Szép summát kaptok ezért fiúk.  – nyomatékként még a mutatóujjával – amin akkora gyűrű volt, hogy eltört volna az orrom, ha behúz nekem vele egyet – a mellkasomra bökött – És még egy dolog. Ha innen ki akartok lépni, szembe kell néznetek néhány erős ököllel.
Nos, igen. Minden bandában annyi közös van, hogy hihetetlen. És mégis ölik egymást. Például nincs olyan mexikói banda, amely ne a droggal foglalkozna. Minden bandában a legjobb formádat kell hoznod. Nem lehetsz nyafogós vagy gyenge. Tudni kell hatni az emberekre, hogy vegyék az árút és az olyanokra is, akik nem akarnak fizetni. Az utóbbiakat szeretem fenyegetni. Volt már, hogy a porig kellett vernem párat otthon Mexikóban. Ott a banda legjobb tagja voltam és nem állt szándékomban, hogy itt ez másképp menjen.
És a legfontosabb, ami egyformává teszi a bandákat az az, hogy nem szegülhetsz ellen a vezérnek. Ha harc van, akár egy csatatéren, nem hagyhatod, hogy a bandatársaidnak baja essen, és ha ki akarsz lépni, annak hatalmas ára van. Normális, hogy összeverik azt, aki ki akar lépni. A legtöbben azért, mert családot szeretnének vagy hasonló. Az viszont nem normális, hogy van, aki a családja miatt akar kilépni és halálra püfölik. Nem mindenki képes túlélni egy ilyen verekedést. Mexikóban Hugoval sok embert láttunk elvérezni az ilyen szertartások során. Volt köztük olyan, aki bár így is, de tovább élt boldogan a családjával, viszont voltak gyengébbek is, akiket a családjuk nehéz szívvel és leírhatatlan fájdalommal földeltek el.

Miután Antonio kiosztotta a következő napokra való munkát - ami annyi volt, hogy szállítsunk ki néhány helyre drogot és rúgjunk szét pár segget, amiért még nem fizettek – hazamentem.
Beálltam a zuhany alá. Szükségem volt egy hideg zuhanyra. De még a hűvösen és erősen rám csattanó cseppek sem tudták eltűntetni a gondolataimból azokat a szemeket.
A szerelem nálam nem volt ismert szó. Soha nem is voltam és nem is akartam szerelmes lenni. Már 14 évesen elvesztettem a szüzességem, azóta pedig minden éjjel más lány volt az ágyamban. Voltak, akik többször is. De egynél több alkalommal csak akkor sexeltem velük, ha teljesen biztos voltam benne, hogy nem fognak ennél többet kérni. Szó szerint hányingerem volt attól, hogy valakit feleségül vegyek, vagy gyerekeim legyenek. Sőt. még a kapcsolatoktól is.
De valamit nagyon megmozgattak bennem azok a szemek, az a fénylő, szőke haj és az a formás kis test. És ezúttal nem a farkamra gondoltam.

Miután végeztem, átmentek Mi’amá szobájába. Már több hónapja tudtam, hogy rákos, de még mindig valami beleszúrt a mellkasomba, valahányszor benéztem rá. Pedig hozzászokhattam volna a kinézetéhez. A sápadt arcához, a kendőhöz a fején, ami a kezelések miatti kopasz fejét takarja. Pedig imádtam a haját. Ő mindig olyan élettel teli volt. A bőre folyton bronzszínűre le volt égve, derékig érő sötét haja volt, olyan sötét, mint az enyém és Juanitáé meg Juané. És hiányzott. Most olyan élettelen volt. A barna szemei, amelyek eddig tüzeltek az apám iránt érzett szerelmétől és az élet vadságától, most nem lángoltak. Csak annyi tűz maradt benne, amivel minket szeret.
Mind nagyon összetörtünk, amikor egyik nap rosszul lett és megállapították, hogy tüdőrákja van. Azt mondták, nem igazán sok ideje van. Juan azóta mindent megtett, hogy ne legyenek anyagi problémáink. Tőlem valahogy nem várta el, hogy dolgozzak. Azt mondta az egyetlen, amit kér tőlem, hogy érettségizzek le, és ha lehetséges, menjek fősulira.
Juanita lényegében fel sem tudta fogni. Annyit tudott, hogy anyánk beteg és hogy nemsokára el kell mennie. De hihetetlenül örült annak, hogy még itt van és szinte minden idejüket együtt töltötték. Juanita azt mondta, hogy előre bepótolja a nélküle töltött időt.
És én. Nekem ők voltak az egyetlen gyengeség. Nem érdekelt, ha meglőnek, ha megvernek, nem féltem attól, hogy sokan holtan akarnak látni és semmi mástól. De ha valaki csak a szájára veszi a Mi familiat, azt képes lennék megcsonkítani, megfojtani és jó mélyen a föld alá temetni. Ők azok, akikért mindent feladtam volna
Leültem  Mi’amá mellé és megfogtam a remegő kezét.
- Milyen volt az első nap? – mosolygott.
Voltak jobb és rosszabb napjai is. De olyan erős volt. Még a legnehezebb, legfájdalmasabb pillanataiban is képes volt mosolyogni.
- Hát…
- Ki vele, Daniel. Kit vertél meg? – nevetett fel halkan.
Az egyik fantasztikus tulajdonsága az volt, hogy elfogadott és olyannak szeretett, amilyen voltam. Makacs, erőszakos és hirtelen haragú.
- Senkit. Hugo be akart húzni egyet egy gringonak mert bevándorlónak nevezett minket. – mondtam, aztán elvigyorodtam -  Na jó, ez nekem is megfordult a fejemben.
- Szinte gondoltam. – forgatta a szemét – És mi lett a vége?
- Közbeavatkozott a gringája. – jutott eszembe, ahogy megállt előttem az a chica – Nem tudom, mit eszik azon a gyereken. Tuti, hogy még a boxere is mackós, ha egyáltalán hord olyat.
Erre mamá olyan jókedvűen és szívből nevetett fel, ahogy régen tette. És ez megmelengette a szívem.
- Féltékeny vagy, fiam? – látta meg bennem azt az érzést, amit próbáltam elnyomni.
Nem, nem voltam féltékeny. Egyszerűen csak szerettem volna… Mindegy.
- Dehogyis. Az a gringa felképelt.
- Nos, gondolom megérdemelted. Miért is kaptad?
- Hát mert belemásztam az arcába. Ő meg mondta, hogy ne tegyem ezt, mire azt mondtam neki, hogy nem csak az arca az egyetlen hely, ahová bemásznék.
Mamá csak tovább nevetett rajtam. Nem is érdekelt, hogy engem nevet ki, csak örültem, hogy ilyennek láttam.
- Erre olyan erővel képelt fel, amilyennel nem gondoltam, hogy rendelkezhet egy ilyen lány.
- Milyen lány? – komolyodott el az arca.
- Ne kezdd! – fordultam el tőle, de megszorította a kezem, ami arra késztetett, hogy nézzek vissza a csillogó szemeibe.
- Csak… Csak mondd el, hogy néz ki. Szebb, mint egy mexikói?
- Sokkal szebb.  – vallottam be - Olyan hosszú haja van, mint neked volt, csak az övé teljesen világos szőke. És fényes meg rendezett. Olyan alakja van, mintha összeraknák két mexikói bombázót. És a szemei... Kékeszöldek és olyan fényesen ragyognak, mint a gyémánt.
Mamá csak nézett rám és mosolygott. Mintha egy kis büszkeség lett volna abban a mosolyban.
- Mi az? – kérdeztem tőle.
- Soha egy lányról sem meséltél még így.
- Mert... – oké, lebuktatott – Mert ők mind egyformák. Ő pedig más és nem csak azért mert gringa. Hanem úgy teljes egészében. De attól még utálom. Felképelt, elfelejtetted?
- Nem és azt sem, hogy miért kaptad. Gondolj bele, ő nem adja könnyen magát ezek szerint. Néha figyelhetnél az olyan lányokra is, akik nem csak egy éjszakát vagy egy hetet akarnak az ágyadban tölteni.
- Hanem egy egész életet? Olyan nincs. Szeretem az olyan lányokat, akik nekem adják magukat és aztán másnap lelépnek, és nem akarják, hogy virágot vegyek nekik, nem akarnak tőlem gyereket és legfőképp nem akarják, hogy egy követ húzzak az ujjukra. Ez így gondtalan és megszokott.
- Csak félsz, hogy valaki majd újat tud  neked mutatni. Hidd el, hijo. Van a világon egy lány, aki csak arra vár, hogy rátalálj. Talán totál locanak nézel, de van valaki, aki majd fenekestül fel fogja fordítani a világodat, aki miatt el fogod engedni a megszokottat és a gondtalant. Van valaki, akitől majd mindent kizársz, amit a múltban gondoltál és tettél és gyűrűt fogsz majd húzni egy csodálatos lány ujjára. – nyújtotta felém a szabad kezét és megsimogatta az arcom.
- Mi’amá...
- Ne mondj semmit. Én tudom, hogy így lesz. Csak ne ijedj meg tőle.
Felálltam és nyomtam egy puszit a homlokára, majd a saját szobámba mentem. Leöltöztem és befeküdtem az ágyamba. Féltem, mert nem értettem, miért van olyan érzésem, hogy Mi’amának igaza van. Féltem, mert akárhogy próbáltam, nem tudtam kiverni a fejemből azokat a gyémántszemeket.

Reggel, amikor megálltam a motorommal a parkolóban, ő akkor szállt ki az autóból. Nem tudtam levenni róla a szemem. Nem tudtam eldönteni, hogy menjek oda és csókoljam meg azt a hívogató ajkat, vagy húzzak be egyet saját magamnak, amiért ilyen gondolatom támadt.
- Ne bámuld már annyira, amigo. -  szólított meg Hugo.
- Csak azon agyalok, hogyan baszogathatnám megint.
- Estás loco. (bolond vagy) Hát a farkaddal. - nevetett, mire én is ezt tettem.
Nekem volt a világon a leghülyébb haverom.
- Nem úgy értettem. Arra gondoltam, hogyan idegesíthetném megint.
- Csak legyél önmagad, amigo. Azzal mg néha engem is idegesítesz.  húzta meg a száját.
Behúztam volna neki egyet, ha nem lett volna a barátom. De lényegében igaza volt. Elé volt önmagamnak lenni és azzal bárkinek egy perc alatt képes voltam felforralni az agyvizét.
Első órám megint matek volt. Ahogy beléptem az osztályba, azonnal megláttam őt. A leghátsó padban ült, ugyanúgy, mint előző nap. Becsusszantam az előtte lévő padba, mire hallottam, hogy nagyot sóhajtott mögöttem. Az ikre meg kuncogott mellette. Hugonak tuti tetszett volna a csaj.
Vettem a bátorságot és hátrafordultam. Belenéztem azokba a gyémántszemekbe, amik akkor tűzben égtek. De mielőtt egy szót is szólhattam volna, kinyitotta azt a csókolnivaló száját.
- Bele se kezdj, Muñez. Ha csak nem akarod, hogy kipirosítsam a másik feledet is.
De durva!
- Egyre jobban kívántatod magad velem, mamacita.  hajoltam közelebb hozzá, mire megcsapott az eper finom illata  Akkor az ebédszünetben ráérsz, vagy megkapom azt az éjszakát?
És akkor nem tudtam, mi a fene folyik vele. Csak annyira tágra nyitotta a szemeit, mintha szellemet látott volna, amikor elnézett a vállam felett. A szememet forgattam és mielőtt megbizonyosodtam volna róla, ki áll mögöttem, úgy éreztem, ezúttal tényleg belerakom az egyik szekrénybe azt a Ken babát.
- Milyen éjszakáról van szó?
Felálltam és megfordultam. Mivel egy magas voltam vele, egyenesen a képébe tudtam röhögni, ami annyira jó érzéssel töltött el, mintha csak jól elvertem volna.
- Ne szólj bele a mások dolgába.
- Úgy tűnik, te szólsz bele a miénkbe. Ő az én csajom és az az éjszaka az enyém.