Alexis

Miután láttam, hogy Danielt elvitték a rendőrök, még jobban elkezdtem sirni. Bethany és Emily a hátamat simogatták, hogy megnyuttassanak, de nem tudtam. Azok után, amit Liam tett, csak Danielre volt szükségem. Szükségem volt rá, hogy megérintsen, hogy hozzá bújhassak.
- Te szóltál Danielnek? - kérdeztem szipogva Emilyt.
- Igen.
- Miért tetted?
- Nem akartam, hogy Liam bántson. Egy utolsó seggfej és hát be kellene vallanom valamit. Én soha nem utáltalak. Inkább csak irigy voltam, ezért viselkedtem mindig olyan hülyén. Mindig arra vágytam, ami a tied és ez nem volt szép. Ahogy látom, hogy néz rád Daniel, tudom, hogy nem is fontos az, ami mindened van. Hogy nem fontos, kivel jársz, hogy mit hordasz, hogy mennyien szeretnek. Mert elég ha annak az egynek tökéletes vagy. Szeretnék bocsánatot kérni mindenért. - mondta őszintén.
Oké, ez körülbelül annyira meglepett, mint az, hogy kiállt mellettem Liammel szemben. És úgy gondoltam, azzal, hogy szólt Danielnek, aki azonnal megszabadított attól az undorító alaktól, minden eddigi rosszat jóvá tett. Hálásan rá mosolyogtam, mire megölelt.
- És én? - kérdezte lebiggyesztett szájjal Bethany.
Kinyújtottam felé a kezem és ő is csoportosult hozzánk. Én pedig hálát adtam az égnek, amiért ilyen barátaim vannak.
- Engedjetek már! – hallottam meg Ian mély hangját – Hol van a húgom?!
Gyorsan elengedtem Emilyéket és felálltam, mire a bátyám olyan szorosan megölelt, hogy alig kaptam levegőt.
- Bethany hívott, jöttem, ahogy tudtam. Jól vagy?
Csak bólintottam, majd amikor elengedett, tetőtől talpig végigmért. Tekintete megállapodott a két kezemen éktelenkedő lilás – kékes árnyalatú foltokon és láttam a szemeiben, hogy elöntötte a harag.
- Ezért le kellene őt csukni, ugye tudod? – kérdezte fortyogó méreggel áztatott hangon – Megölöm! Esküszöm, megölöm!
Ian elfordult és el akart menni, de megfogtam a kezét és visszahúztam.
-Ian, ne! Már eleget kapott Danieltől. Ezek után tuti kizárják vagy nem tudom.
Hugot láttam meg, aki éppen akkor lépett oda hozzánk.
- Jól vagy, Lexi? – kérdezte kedvesen, majd összerezzentem, amikor elordította magát – Tűnjetek már el innen a francba!
Erre mindenki, aki látta a verekedést, azonnal elhúzott az öltözőből. Mi tagadás, kicsit azért féltek a mexikóiaktól. De csak mert ők nem tudták, hogy valójában milyenek.
- Jól vagyok. – válaszoltam – Daniel…
- Valahogy kihozzuk. – túrt gondolkodóan a hajába.
- Mi? Megint börtönben van? – akadt ki a bátyám.
- Igen, mert összetörte Liamet.
- Akkor most még nagyobb örömmel fogom onnan kihozni. – vigyorgott.
A fiúk kint megvárták, amíg átöltöztem vissza a fehér selyemtrikómba és a fekete szoknyámba. Beth és Emily a lelkemre kötötték, hogy este hívjam fel őket. Mosolyogva megköszöntem, hogy ennyire aggódnak értem és Danielért, majd Iannel elindultunk a rendőrségre.
Az iskola bejárata előtt viszont az igazgatónő utánam kiáltott, mire megálltunk. Rettegtem, hogy azt fogja mondani, Danielt kicsapják. Merthogy emiatt az lett volna az eljárás.
- Jól van, Miss Morgan?
- Igen, köszönöm. Ugye Danielt nem csapják ki? - kérdeztem félve, Ian pedig megszorította a karomat.
- Nos, a verekedés miatt adnom kell neki egy hét felfüggesztést. De nem csapjuk ki. Ha nem védte volna meg magát, ki tudja, Mr. Coleman mire lett volna képes. Őt viszont el kell tanácsolnunk az iskolából. Túl sok van már a rovásán.
Mindkét hír megnyugtatott. Örültem, hogy Liamet kicsapják, mert így többet nem jöhetett közel hozzám. De attól nagyobb boldogság öntött el, hogy Daniel a felfüggesztést leszámítva tovább járhat iskolába.

Deja vu érzésem volt, amikor beléptem oda. Pár nappal azelőtt szintén Danielért mentünk, viszont akkor még teljesen másképp néztem rá. Bár akkor is azért volt itt, mert engem védett. De azóta megismertem az igazi énjét, beleszerettem és változott még vagy millió dolog vele kapcsolatban.
A rendőr, aki a múltkor is letartóztatta Danielt nagy vigyorral fogadott.
- Gondolom, Mr. Munezért jöttek.
Ian bólintott. A rendőr megmondta az óvadék összeget, amit Ian szemrebbenés nélkül ki is fizetett, majd hátrament a cellákhoz.
- Sajnálom, Ian. – hajottam le a fejem, mire a bátyám magához húzott.
- Mit, hugi?
- Hogy megint ki kellett ezt fizetned.
- Hé! Én nem haragszom sem rád, sem Danielre. Sőt, mi több, hálás vagyok neki. Liam sokkal tovább ment volna, ha nem lép közbe. És azt hiszem, amennyire összetörte, megmutatja, Daniel mennyire szeret téged.
Jó érzéssel töltött el, hogy Ian is nagyon kedveli Danielt. Azt hiszem, ha ez nem így lett volna, Daniel nagy bajban lett volna. Ugyanis ha Ian bármelyik hugicáját megbántották, annak be lett törve az orra általában.
Amikor kinyílott az ajtó, azonnal odarohantam Danielhez és hozzá bújtam. Ő szorosan magához ölelt, érintése pedig végre teljes megnyugvást adott számomra. Olyan szorosan ölelt, hogy majdnem összeroppantott.
Felnéztem rá és láttam, hogy valami nincs rendben. Olyan volt, mintha szégyellné magát amiatt, amit tett. Mintha attól félt volna, hogy emiatt elhagyom. Hát, ki kellett, hogy ábrándítsam, eszem ágában sem volt elhagyni őt.
Újra hozzábújtam. Mellkasára hajtottam a fejem, ő pedig a fejem búbjára az állát. Hallottam, ahogy felgyorsult a szívverése, mielőtt megszólalt.
- Sajnálom, querida.
- Semmit sem kell sajnálnod, Daniel. Megvédtél.
- Esküszöm, ha Hugo nem állít le, én megölöm. – szűrte ki fogai közt a szavakat és minden izma megfeszült.
- Kirúgják az iskolából. Már nem bánthat többé.
Elengedett, de csak hogy végigsimíthasson az arcomon és lágyan megcsókolt.
- Soha többé nem fogom hagyni, hogy akárcsak egy újjal is hozzád érjenek. Megígérem neked. - suttogta, engem pedig elöntött a melegség.
- Nagyon szeretlek, Daniel.
Ez hatásos volt. Daniel végre elmosolyodott és nyomott egy puszit a homlokomra.
- Én is nagyon szeretlek, carino.

Daniel

Már több, mint két hónapja, hogy Alexis volt az életem. Tudtam, hogy ezalatt az idő alatt szinte minden nap miattam veszekedett a szüleivel. Nem mutatta, de tudtam, mennyire bántja, hogy nem fogadják el olyannak, amilyen és azt sem akarják elfogadni, hogy velem boldog. Próbáltam beszélni a fejével. Nem akartam őt elengedni, semmi áron, de azt sem akartam, hogy miattam kilökjék otthonról. Szerencsére ugyanolyan keményfejű volt, mint én és nem engedelmeskedett.
Sokat volt nálunk, bár nem alszik ott. Állandóan segített Juannak főzni, játszott Juanitával és sokat beszélgetett mamával.
Egyik nap azt mondta nekem, úgy érzi, mamá már jobban szereti, mint a sajátja. Aztán elsírta magát én meg addig simogattam a hátát és addig öleltem magamhoz, amíg meg nem nyugodott. Mamá tényleg nagyon megszerette őt. És a két testvérem is. Juanita addig sohasem járt aludni, amíg Alexis nem énekelt neki és álomba ringatta. Meg kell hagyni, gyönyörű hangja volt. Olyan angyali. Juannal sokat piszkálták is egymást. De nagyon megkedvelte egyik a másikát. Én pedig minden nappal jobban szerettem őt, már ha ezt még lehetett fokozni.

Egyik nap elvittem vacsorázni. Na jó, nem olyan vacsora volt, amire minden lány vágyott. Mondjuk ő nem is volt olyan, mint minden lány. Csak egy gyorskajáldában voltunk és hamburgert meg hasábburgonyát ettünk, amit látszólag nagyon élvezett és közben nagyon sokat nevettünk.
Miután hazavittem, a ház előtt még megállt velem szemben és szélesen elmosolyodott. Ezek szerint tényleg tetszett neki a magamfajta vacsora.
- Nagyon jól éreztem magam, Daniel. – mondta őszintén.
- Nem gond, hogy nem egy csicsás étterembe vittelek?
- Most csak viccelsz, ugye? Soha ennyire jó vacsorán még nem voltam. – mosolygott, majd a nyakam köré fonta két karját, lábujjhegyre állt és megcsókolt, amitől össze – vissza kalapált a szivem.
A telefonom csörgése zavart meg örömömben. Kivettem a zsebemből és láttam Juan nevét a kijelzőn. Felvettem.
- Qué pasa?
- Daniel, Mi’amá…
Azonnal hatalmába kerített a sötét félelem. Tudtam, Juan mit akart mondani, de nem akartam hallani. Letettem a telefont, majd csak hülyén néztem Alexisre, aki aggódva fürkészte az arcomat. Nem tudtam felfogni. Mamá haldoklott. Alig jutott levegő a tüdőmbe, ezer érzés költözött belém. Harag, düh, félelem és kétségbeesés, amik miatt elfordultam és eldobtam a  telefonom. Aztán felpattantam a motoromra és mielőtt beindíthattam volna, Alexis a kezemre tette a sajátját.
- Daniel, mi történt?
- Mamá haldoklik. – mondtam ki nehezen, neki pedig könnyek szöktek a szemébe – Haza kell mennem.
- Veled megyek.
- Hidd el, mindennél szeretném, hogy most mellettem légy, de a szüleid...
- Nem érdekel. Most melletted akarok lenni.
Nem is akartam és nem is érkeztem volna ellenkezni vele, hisz azonnal felpattant a motoromra, összefonta karjait a hasamon és miután begyújtottam, elindultam hazafelé.
Tudtam, Alexis mennyire megszerette mamát. Ő is félt. Én viszont rettegtem. Éreztem, hogy nem fogom bírni. Nem akartam őt elveszíteni. Egész életemben ő volt az egyetlen, akinek mindent elmondtam, ő aki feltétel nélkül szeretett. Aki mellett nem kellett erősnek mutatnom magam, mert tudta, ki vagyok. Elfogadta a balhékat, amiket rendeztem, elfogadta, hogy bandatag voltam. Neki köszönhettem, az ő bíztató szavainak köszönhettem, hogy most mellettem volt életem szerelme. Ő volt a leggyengébb pont az életemben, a mindenem.
Szinte kitéptem az ajtót, olyan erővel rontottam be a házba, Alexis pedig szipogva, gyors léptekkel követett. Ahogy beértem mamá szobájába, Juan felállt mellőle és intett, hogy üljek le. Juanita Alexishez bújt és zokogott. Ahogy leültem Mi’amá mellé, reszketve fogtam meg az ő remegő kezét. Az arca fehér, csupa veríték volt. A kezében egy szalvéta volt, abba köhögött, ami inkább fuldoklásnak tűnt. És amikor elvette a szájától, az csupa vér volt. Láttam rajta, hogy minden egyes levegővételért meg kell küzdenie. Könnybe lábadt a szemem és nem szégyelltem, hogy ki is gördülnek a könnyeim.
- Daniel... Nem is tudom, mit mondhatnék neked. Nálad zűrösebb mexicano nincs, de még rólad sem gondoltam volna, hogy pont egy gringa fogja megváltoztatni az életedet. Ne érts félre, nagyon megszerettem ezt a kislányt és örülök, hogy pont ő forgatta fel a világodat. Csak jegyezd meg, amit mondtam és jól őrizd meg őt a szívedben. Mert hihetetlenül erős szerelem van köztetek. Ezt nem ronthatod el.
  - Nem fogom, mamá. Megígérem.
- Pedig még ott akartam lenni. Ahogy megláttalak együtt, szinte láttam, hogy egyszer ő lesz a feleséged. És ott akartam lenni, hogy lássalak. Annyira sajnálom.
- Mamá, kérlek, ne mondd ezt. Még ott  lehetsz.
- Nagyon vigyázz rá. Mindenkire és magadra is.
Mamá újra köhögni kezdett és ezúttal az egész teste rázkódni kezdett. Levegő után kapkodott és fuldokolni kezdett.
- Mi’ amá...
És akkor hirtelen minden megállt. Mamá teste abbahagyta a rázkódást, élettelenül ernyedt el és nyitott ajkain keresztül már nem vett levegőt. A keze, mely eddig szorította az enyémet, már elernyedt és mamá behunyta a szemét.
Leírhatatlan fájdalom hasított belém. Szóltam volna neki. Megráztam volna a mozdulatlan testét és könyörögni akartam neki, hogy ébredjen fel és addig kérleltem volna, amíg meg nem teszi.
De egyszerűen csak nem bírtam ránézni. Nem bírtam nézni, hogy nem mozdult, nem akartam így látni.
Felálltam és mindenkit otthagyva a kertbe szaladtam. A házban mindent összetörtem, levertem, ami mellett elmentem. Hallottam Alexis lépteit magam mögött, de nem álltam meg. Nem bírtam ott lenni.
Ahogy kiértem a kertbe, a földre rogytam és ökölbe szorított kézzel a földet kezdtem ütni és közben hullottak a könnyeim.
- No, no, no, no! – üvöltöttem fájdalmamban, mire meleg és remegő kezek fonódtak a becsapódni készülő öklömre.
Felnéztem és a könnyeimen keresztül láttam, hogy Alexis ugyanolyan könnyes szemekkel nézett rám.
- Daniel. - suttogta - Kérlek, nyugodj meg. Tudom, mennyire fáj, de...
Nem engedtem, hogy végigmondja. Magamhoz rántottam és szorosan megöleltem. Zokogott, én is zokogtam. Úgy szorítottam, hogy talán már levegőt sem kapott. Eddig soha senki nem tudott még engem megnyugtatni. Neki viszont sikerült. És a másik dolog, senkire nem volt még szükségem. Egészen addig mindennel megbirkóztam, de ezzel nem tudtam. Ha Alexis nem lett volna mellettem, már megőrültem volna. De ott volt. A karjaimban. És megnyugodtam mellette. Akkor éreztem először, hogy igenis szükségem van valakire. De ő rá, csakis rá volt szükségem.
- Querida. – zokogtam.
- Igen?
- Kérlek…
- Szeretnéd, hogy egyedül hagyjalak Juanékkal?
A legkevésbé sem szerettem volna.
- Szó sem lehet róla. Dios mió, soha senkinek nem mondtam még ilyet. Querida, nagyon szeretlek és szükségem van rád.
- Én is szeretlek és veled maradok, ameddig csak szeretnéd.
Egy ideig még ott öleltem, szorosan. Éreztem, ahogy reszketegen szedi a levegőt, ahogy még kicsit remegett a teste a sírástól.
Tudom, hülyén hangzik, de a háznak még a közelében sem akartam lenni. Nem azért, mert nem érdekelt. Éppen ellenkezőleg. Életem eddigi legfájdalmasabb pillanata volt, amikor mamá lehunyta a szemeit, de nem bírtam őt így látni. Egyszerűen nem bírtam, akárhogy is tudtam, Juanék mellett lenne a helyem.
Felálltam és a kezemet nyújtottam Alexisnek, aki bár kérdően nézett rám, megfogta a kezem és felállt. Pár pillanatig csak néztem, aztán nyomtam egy puszit a homlokára s a motoromhoz vezettem. Csöndben, minden szó nélkül felült mögém, szorosan átölelt, én pedig elhajtottam. Az erdőbe hajtottam, ahová futni jártunk. Megnyugtatott az a hely, állandóan ott álltunk meg pihenni, a tölgyfa alatt. Amikor megállitottam a motoromat, leszálltam és segitettem a szerelmemnek is. Leültem a földre, hátamat nekitámasztottam a tölgyfának, Alexis pedig az ölembe ült. Átfogtam a derekát és ahogy beszívtam hajának és bőrének finom vaníliaillatát, nyugalom kerített hatalmába. Olyan volt nekem az a chica, mint egy gyógyír. Minden lehetséges fájdalomra. Hátradöntötte a fejét és a vállamra hajtva rám nézett. A könnyek rászáradtak az arcára, de még így is gyönyörű volt, a szemei pedig csak úgy csillogtak rám. Rám mosolygott én pedig visszamosolyogtam rá.
- Leírhatatlanul sajnálom, Daniel. – tűnt el a mosoly az arcáról.
- Soha nem gondolkodtam azon, milyen lesz, ha tényleg elmegy. Rettegtem ettől a naptól. És megtörtént.
- Miért nem akartál ott maradni?
- Nem bírtam őt úgy látni. Mozdulatlanul. Tudod, ő... ő gyönyörű nő volt. Olyan hosszú haja volt, mint neked, csak olyan sötét, mint az enyém. Mindig csillogott a szeme és most már becsukta. Mindig élettel teli volt, állandóan mosolygott még akkor is, ha valamit kitettem. Ő volt az egyetlen nő, aki elfogadta az összes hülyeségemet. Mindent meg tudtam vele beszélni, ő volt a mindenem. És így látni őt... Mozdulatlanul. Olyan, mintha kitéptek volna belőlem egy darabot.
Csöndben volt. Vagy nem tudott mit mondani, vagy nem akart. Hirtelen megmozdult az ölemben és szembefordult velem. Csak néztem őt, egyszerűen képtelen voltam levenni róla a szemem. Két keze közé fogta az arcom és letörölte az odaszáradt könnyeket. Aztán nyomott egy csókot az arcom egyik oldalára, ugyanezt a másik oldalra is.
Beleborzongtam az érzésbe és abba is, hogy milyen megnyugtató hatással volt rám. Gyengéd csókot nyomott az ajkaimra, amely megremegett attól, ahogy hozzám ért. Végigsimított a vállamon, majd kezét a mellkasomra tette. Biztos voltam benne, hogy érzi, milyen gyorsan ver a szívem, mert elmosolyodott és újra megcsókolt.
- Szeretlek, Daniel.
- Szeretlek, mi vida.