Melegem volt, mint mindig, amikor Holden karjaiban ébredtem. Egyik karja a kedvenc párnámként szolgált, a másik a hasamon pihent, ujjait összekulcsolta az enyémekkel. Elmosolyodtam a meleg érzésre.
Nem tudtam, mi történik velem éjjel, hirtelen azt hittem, görcsök a sushi miatt. De aztán megláttam a vért és onnantól nem emlékszem semmire csak arra, hogy amikor magamhoz tértem a világ legjobb hírét közölték velem. Vegyes érzelmek kerítettek a hatalmukba. Leírhatatlanul boldog voltam, mert tudtam, hogy Holdennel összehoztunk egy kis életet. De annak ellenére, hogy akkorra már minden rendben volt félelem is úrrá lett rajtam. Hiszen majdnem el is veszítettem úgy, hogy nem is tudtam róla. Az egész olyan… Azt hiszem, nem is tudom megfelelően leírni, amit éreztem. Főleg aznap reggel, amikor már teljesen tiszták voltak a gondolataim. Nem tudtam óvatosan megfordulni Holden karjaiban, túlságosan is izgatott és boldog voltam.
- Holden – simogattam meg helyes arcát.
- Hm? – dünnyögte félálomban.
- Kisbabánk lesz.
- Igen, édesem – motyogta, majd lassan kinyitotta a szemeit és rám nézett – Bassza meg, milyen szép vagy.
Rá mosolyogtam, ő válaszképp lágyan, szerelmesen megcsókolt. Az ajtó nyitódása szakított félbe, amelyen Dr. Coleman lépett be a széles mosolyával.
- Jó reggelt, fiatalok. Hogy vagy, kedvesem?
- Már nem érzek semmilyen fájdalmat – válaszoltam, miközben felültünk, Dr. Coleman pedig mellém tolt egy kis gépet, majd felhúzta a trikómat és rákent valami hideg gélt.
- Nos, akkor szeretnétek látni?
- Hogy a jó égbe ne?
- Holden – szóltam rá, a doktornő pedig csak nevetett.
Bekapcsolta a gépet és a kis gömbszerű bigyót a hasamra tette. Pár másodperccel később meg is láttuk őt a gépen. Csak akkora volt, mint egy kis barack, mégis tudtam, hogy ő az. Megfogtam Holden kezét, ő mindkettő kezébe szorította azt. Az ő szemébe ugyanúgy könnyek gyűltek a boldogságtól, mint az enyémbe.
- Olyan pici – zokogtam.
Megnyomott egy gombot és heves, susogó hang töltötte be a szobát.
- Ez mi?
- A baba szívverése.
- Istenem – sóhajtott fel Holden, fejét összekulcsolt kezeinkre hajtotta, éreztem, ahogy könnyei a kezemre hullottak.
Abban a pillanatban úgy éreztem, elolvad a lelkem. Hol a képernyőre, hol a szerelmemre néztem és tudtam, minden pillanat megérte amióta ismertem akkor is, ha néha fájt. Ez a fiú. Mielőtt megismertem, minden este más lányt vitt ágyba. Sokszor összevesztünk, aztán kibékültünk. Megbántottuk egymást, de megbocsátottunk. Az elején azt hittem, hogy egy utolsó seggfej, aki össze fogja törni a szívem. Mégis ott voltunk, együtt, egymás kezét fogva sírtunk örömünkben, mert egy csodát vártunk. És tudtam, hogy Holden lesz a legjobb apa a világon.
- Nagyon gyors. Ez normális? – kérdeztem aggódva.
- Persze – mosolygott – Most kezd kifejlődni a keringése, szóval a szívének erősebben kell dolgoznia.
- Hallgathatnám egy kicsit? – kérdezte Holden halkan, remegő hangon – Csak egy percet, kérem.
- Persze.
Dr. Coleman türelmesen várta, amig megnyugodtunk, majd kikapcsolta a gépet, Holden pedig felnézett.
- Sajnálom, hogy igy elgyengültem csak… Még fel sem fogtam, mi történt.
- Hidd el, Holden. Én is nehezen találok megfelelő szót arra, amit érzek. De minden rendben van.
- Igen, minden rendben van. Rendben vagytok.
- Még egyszer gratulálok. A babával és veled is minden rendben van, de szeretném ha sűrűbb látogatások lennének. Kiírom a receptet és mehetsz is haza.
Ezután távozott, Holdent magamhoz öleltem, arcát a nyakamba fúrta és ugyanolyan szorosan ölelt erős karjaiba.
- Annyira szeretlek, édesem – suttogtam neki.
- Én is nagyon szeretlek, Hope. Nagyon szeretlek.
Dr. Coleman úgy negyed órával később behozta a receptet és hazaengedett. Már ezerszer jobban voltam, fájdalomnak nyomát sem éreztem. Holden egész úton a kezemet fogta és olyan boldogan vigyorgott, ahogy még talán sosem láttam. Ja de. Akkor, amikor elmondtam neki, hogy én is szerelmes vagyok belé.
Amikor hazaértünk persze majdnem szívrohamot kaptam. A szüleim, Connor, Cole és Lucy azonnal letámadtak, hogy jól vagyok – e és hogy mi történt.
- Carter. Azt hittem megbeszéltük, hogy nem ijeszted meg anyáékat.
- Bocsi. Csak annyit mondtam, hogy rosszul voltál és Holden bevitt a kórházba. Mégis mit találhattam volna ki azért, hogy idejöjjenek?
- Nem tudom. Elég sokat hazudgálsz lányoknak, valamit kitalálhattál volna – vicceltem vele.
- A lányoknak igen. De mernél te hazudni anyának?
- Nem.
- Elmondod végre, hogy mi történt veled? – kérdezte anya.
- Oké, de én a helyetekben leülnék.
Anyáék a kanapéra ültek, ahogy a többiek is, én a fotelbe, Holden pedig mellém a kartámlára.
- Ugye… Ugye nem vagy beteg, kicsikém? – kérdezte apa félve, anya már a sírás határán volt.
Fenébe, nem akartam megijeszteni őket.
- Nem, nincs semmi baj – mondtam és megfogtam Holden kezét. Nem tudtam visszatartani a boldogság okozta mosolygásomat – Holden és én, mi… Kisbabánk lesz.
Amint kimondtam, anya a boldogságtól sírni kezdett, apa pedig mosolyogva ölelte magához. Lucy szintén boldogan nevetett, Connor meg vigyorogva tapsikolt, mint egy kisgyerek. Anyáék felálltak és én is ezt tettem, hogy megölelhessem őket.
- Annyira boldogok vagyunk, kicsikém – simogatta meg apa a hajam és nyomott egy puszit a fejem búbjára.
- El sem hiszem, hogy nagymama leszek – nevetett fel anya, amikor elengedtek és visszaültünk a helyünkre.
- Nem haragszotok? Úgy értem, még fiatalok vagyunk és…  - annyira elvakított minket az öröm, hogy szerintem ebbe bele sem gondoltunk – Fogalmam sincs, hogyan kell nevelni egy gyereket.
- A korral ne törődj édesem, ha becsúszik, becsúszik – nevetett anya – És a másik dolog. Mi mindenben segítünk majd, rendben? Mit szólnátok hozzá, ha esetleg ide költöznénk a városba?
- Az nagyon jó lenne. De… Mi lesz a munkátokkal?
- Én otthonról dolgoztam mostanáig is, apátok pedig vezetheti a céget egy itteni részlegről is nem igaz?
- Persze. Ha nem fogunk az agyatokra menni – nevetett apa.
- Én imádnám. Holden?
- Nem az én szüleim, de igen, nagyon szeretném.
- Hé. Mi van, ha én nem akarom? – kérdezte Carter.
- Már miért ne akarnád?
- Mert ha anya itt lesz, fel kell hagynom a csajozással. Messziről nem tudott bántani, de igy már igen.
- Nem tudtam, hogy ilyen félős vagy, Carter – nevetett fel Lucy, mire Carter rákacsintott. Jaj, már megint kezdik.
- Ó, hidd el, kiscsillag. Nem vagyok én félős. Na jó, gyertek – nézett vissza a bátyám a szüleinkre.
- Nem kértem az engedélyed, fiam. De rendben, köszi – nevetett rá apa.
Anyáék és a többiek ott maradtak ebéd utánig, aminek nagyon örültem. Nem is tudom, miért féltem attól, hogy majd kiakadnak. Náluk jobb szülőket kérve sem kaphattam volna. Anya nem engedte, hogy bármit is csináljak otthon, Lucyval ketten főzték meg az ebédet. A két legjobb szakács, akiket ismertem, akkor képzelhetitek milyen isteni volt. Mire elmentek, eléggé elfáradtam, pedig még csak nem is sötétedett. Valószínűleg az éjszaka miatt volt. Holden máris aggodalmaskodni kezdett és úgy bánt velem, mint egy tojással. Engedett nekem egy kellemes, meleg fürdőt és segített beleülni.
- Nem kell pátyolgatnod, Holden.
- Sokat kellesz pihenned, ezt Dr. Coleman is mondta. Nem akarom, hogy… Nem akarom még egyszer átélni a múlt éjjelt – mondta halkan, miközben leült a kád szélére.
- Vigyázni fogok, Holden. Megígérem – fogtam meg a kezét és megcsókoltam a kézfejét – Nem fogjuk még egyszer átélni.
- Rendben. Akkor engedd, hogy most kényeztesselek és vigyázzak rátok.
- Mostanáig is mindig ezt csináltad – válaszoltam, mire elvigyorodott.
- Oké, de most hagyd, hogy még jobban törjem magam.
- De azért ne túlságosan – nevettem rá, ő pedig odahajolt hozzám és megcsókolt.
Egész végig mellettem ült és beszélgettünk. Úgy, mint amikor csak ismerkedtünk. Még mindig meg tudott lepni. Talán egy órát is feküdtem a kádban, aztán már kezdett kihűlni a víz, igy kiszálltam, Holden megtörölgetett, felöltöztem és ágyba bújtam.
- Megyek, én is letusolok, aztán jövök hozzád – nyomott egy csókot a homlokomra.
- Miért nem másztál be hozzám a kádba?
- Azért, mert Dr. Coleman azt mondta, most két – három hétig nem sexelhetünk. Ha a szoba végében ülsz nyakig beöltözve akkor is nehéz ellenállnom neked. Gondolj bele mit kellett volna kiállnom, ha bemászom hozzád, te meg pucéran nekem dőlsz.
- Hülye vagy, Holden – nevettem fel, majd beletúrtam a hajába és magamhoz húztam – Nekem is nehéz lesz, de türelmesnek kell lennünk. Aztán majd adhatsz nekem.
- Adok is, ne félj. De még mennyire – suttogta az ajkamnak, melyet aztán meg is csókolt, végül elment.
Nem bírtam megvárni, amig visszajött. Pár pillanattal azután, hogy bezárta a fürdő ajtaját, magába zárt az álom.

Reggel hamarabb keltem, mint ő, ezért ki akartam mászni mellőle, hogy meglepetés reggelit csináljak neki. Viszont amint megmozdultam, ő szorosabban húzott magához.
- Hová készülsz?
- Reggelit csinálni neked.
- Arról tegyél le, virágszirom. Én csinálom a reggelit.
- Nem kell egész nap ágyban lennem, Holden.
- Akkor lejöhetsz velem a konyhába – fordított maga felé és rám mosolygott – Hadd csináljak neked reggelit.
- Rendben.
Felkaptam a köntösömet és követtem Holdent, akinek sokkal jobb volt a kedve, mint máskor. Nem mintha reggelente már nem mosolygott volna folyton, de aznap úgy tűnt, majd kicsattant. Bár tudtam, mit érez. Hisz gyerekünk lesz.
Még csak az elején jártam, de máris éhesebb voltam, mint máskor. Bár ha jobban belegondolok, hamarabb is tudhattam volna talán. Hiszen egy ideje már nagyobb volt az étvágyam, bár nem tulajdonítottam ennek komolyabb figyelmet. A sushinál már sejthettem volna persze, de sokszor megesett velem, hogy valami olyat kívántam meg, amit amúgy nem szerettem. De hiszen szedtem a gyógyszert, bele sem gondoltam, hogy esetleg bekerülök abba a kevés százalékba. Nem mintha bántam volna. Igen, fiatalok voltunk és nem semmit nem tudtunk a gyereknevelésről. De tudtam, hogy Holdennel és a szüleim segítségével majd megoldunk mindent.
Reggeli után Holden felkapott az ölébe és felültetett a konyhapultra.
- Elmosogatok – kezdte el bepakolni az edényeket a mosogatógépbe.
- Elég túlbuzgó vagy ma reggel.
- Mert baszottul boldog vagyok, érted? – kérdezte mosolyogva – Kisbabánk lesz, mindketten jól vagytok azután a rémes éjszaka után és olyan álmom volt, hogy még mindig libabőrös leszek, ha rá gondolok.
- Mit álmodtál?
Befurakodott a két lábam közé, egyik kezét a derekamra, másikat a combomra csúsztatta és mélyen a szemeimbe nézett.
- A kis kunyhóban voltunk. A vállamon feküdtél, szorosan hozzám bújtál, a mellkasomon pedig egy kis barna hajú baba feküdt. Éreztem a szívverésed és az ő pici szívének dobogását is. Esküszöm, mintha egyszerre lüktettek volna az enyémmel. Felkuncogtál, amikor a kisfiú mocorogni kezdett álmában. Megfogtad a kis kezét és rám mosolyogtál. Úgy éreztem két napja nem aludtunk, mégis feléledtem tőled. Az, amit akkor éreztem. Mintha nem is lett volna e világi.
- Alig várom, hogy ez valóra váljon – suttogtam boldogan, meghatódva.
- Nagyon szeretlek, édesem. És téged is – csókolta meg a hasam.
- Én is nagyon szeretlek titeket.

Másnap reggel amikor felébredtem, anya és apa vártak Holden társaságában a nappaliban. Igazán meglepődtem, mit akarhattak olyan korán? Reméltem, hogy nincs semmi baj.
- Sziasztok. Valami baj van? – kérdeztem kissé félve, majd leültem Holden mellé.
- Nem, édesem. Csak hírünk van számodra. Tudod, hogy a régi házatok sokáig üresen állt, igaz?
- Igen.
- Nos, valaki megvette és találtak egy borítékot a te neveddel. Anyukád hagyta ott neked.
Könnyek gyűltek a szemembe, Holden pedig azonnal megfogta a kezem. Anya.
- Té… Tényleg?
- Igen – mosolygott apa - Azt mondták, bármikor elmehetsz érte. Vagy elküldik postán.
- Ne. Ott elkeveredhet. Nem akarom elveszíteni.
- Szeretnél elmenni érte, édesem?
- Lehet?
- Persze. Indulunk, amikor akarsz. Menj, öltözz fel és pakolj be – mosolygott rám Holden, én pedig azonnal rohantam pakolni. Izgatott voltam. Kapok valamit anyukámtól, egy utolsó dolgot.

Másnap reggel már a régi házunk előtt álltunk és talán mégis jobb lett volna ha elküldik postán. Tudtam, hogy nehéz lesz visszamenni arra a helyre, ahová életem legrosszabb emlékei fűznek.
- Rendben leszel, virágszirom? – kérdezte Holden, miközben megfogta a kezem – Mert tudom, hogy azóta is…
- Minden rendben lesz, Holden – válaszoltam mosolyogva, bár nem voltam benne biztos.
Remegve bekopogtam az ajtón, egy pillanattal később cipő kopogását hallottam belülről. Akaratlanul is megszorítottam Holden kezét, aki odahajolt hozzám és lágyan nyomott egy csókot a homlokomra.
- Itt vagyok melletted, Hope. Csak egy szavadba kerül és elviszlek innen, jó?
Csak csöndben bólintottam és hálát adtam az égnek azért a fiúért.
Nemsokára kinyílott az ajtó és egy kedves pár állt mögötte mosolyogva.
- Jó napot Mr. És Mrs James.
- Ugyan. Csak Evelyn és Victor. Te vagy Hope, igaz? – kérdezte mosolyogva a nő, válaszként bólintottam – Örülünk, hogy megismerhetünk.
- Úgyszintén. Ő Holden, a barátom – mutattam a fiúra, aki mindkettejükkel kezet fogott.
- Örvendek.
- Mi is. Gyertek be.
Követtük őket a házba és… Nem, minden… Minden úgy volt, ahogy hagytuk. Minden egyes darab ott volt ahol akkor, amikor ott éltem. Földbe gyökerezett a lábam és olyan erős lett a mellkasomban a szorítás, hogy nehezebb volt levegőt vennem
- Hope. Jól érzed magad? – hallottam meg Holden aggódó hangját.
- Igen. Se… Semmi baj.
A konyhára pillantottam. Aztán úgy játszódott le előttem minden, mintha újra átéltem volna.
„ – Úgy örülök, hogy itt vagy ma este, mama – örvendeztem a vacsoránál, mire anya rám mosolygott.
- Ígérem, igyekszem majd többször elszabadulni.
- Csak úgy csináld, hogy pénzünk azért legyen – szólt rá apa morgós, mély hangján.
- Persze – villantott anya egy hamis mosolyt – Tudod, hogy az az első.
A következő kanál ételemnél a paradicsomszósz véletlenül a fehér terítőre került. Azonnal elvettem egy szalvétát és elkezdtem letörölgetni.
- Sajnálom. Nem akartam.
- Semmi baj, édesem – nyugtatott anya és próbált segíteni.
Apa hangja viszont dühös volt, amikor megszólalt.
- Ezt az abroszt az anyámtól kaptam! Te meg összemocskoltad! – kiabált és az asztalra csapott egyet. Összerezzentem és könnyek gyűltek a szemembe a félelemtől. Tudtam, hogy megint kapni fogok – Ne bőgj, hanem töröld fel!
Egy újabb szalvétáért nyúltam, de ahogy húztam vissza a kezem, felborítottam a sörét, ami szintén szétömlött az abroszon. Akkora lett a csönd, hogy hallottam a saját kalapáló szívemet. Apa elkapott a hajamnál és átvonszolt a nappaliba, ahol akkora pofont kaptam, hogy teljes erőből nekiestem a dohányzóasztalnak. Égett az arcom és a tüdőm is, miután éreztem, hogy reccsentek a bordáim. Nem kaptam levegőt, akárhogy próbáltam kiáltani érte.
- John! Hagyd békén, meg fogod ölni! – sietett anya a segítségemre. Tompán láttam, hogy megfogta apa kezét, de az lerázta magáról – John!
- Felelőtlen gyerek és tiszta hülye! Minek nekünk egy ilyen?!
- John, kérlek.
Apa újabb ütésre készült, de anya meglökte őt, igy a férfi szinte összes haragja rá irányult. Anya, ne! Téged is bántani fog. Apa elkapta őt a torkánál és fojtogatni kezdte.
- Ne – suttogtam fulladozva – Apa, kérlek ne bá… ne bántsd. Anyu… Anyu.
De ő nem hagyta békén.”

- A francba, Hope. Lélegezz már.
Holden hangja visszahúzott a valóságba, ugyanúgy kapkodtam levegőért, mint akkor, amikor majdnem meghaltam. A szerelmem erősen fogta mindkét kezem, miközben magához vonva tartott, szemeiben temérdek aggodalom ült.
- Holden.
- Semmi baj, virágszirom – ölelt magához. Sirtam, mert fájtak az emlékek. Mégis az ő erős karjai, a nyugodt légzése és a szívverése erős dallama megnyugtatott. Tudtam lélegezni – Itt vagyok. Csak lélegezz. Lélegezz.
- Sajnálom mi… Mi még nem érkeztünk átrendezni.
Egy kicsit elhúzódtam Holdentől, hogy Victorra nézhessek, amikor kicsit megnyugodtam.
- Semmi baj. Csak rossz emlékek.
- Igen, hallottuk. Nagyon sajnálom.
- Semmi baj. Régen volt.
Evelyn csatlakozott hozzánk, kezében egy kis boríték volt, amit átnyújtott nekem.
- Ez az, amit anyukád itt hagyott. Állt mellette egy üzenet, hogy bárki megtalálja, adja oda neked. Gondoltuk fontos lehet. Nos, gondolom rossz érzés itt maradnod, szóval. Mit szólnátok egy vacsorához, miután átrendeztük?
- Az nagyon jó lenne. De… A ház melletti kertet még megnézhetném? Az volt a kedvenc helyem.
- Persze.
Elköszöntünk tőlük, majd a ház melletti kerthez mentünk. Volt ott egy hinta, mindig abban bújtam el sírni, miután apa bántott. És mindig ott vigasztalt az a fiú. Kicsit benőtte a kertet a fű, de nem akartam úgy elmenni, hogy nem látom. Holdenre néztem, hogy jön  - e utánam, ő viszont csak állt és kerek szemekkel bámult a hintára. Vajon mi üthetett belé?
- Holden. Minden rendben?
- Persze. Olvasd el a levelet.
- Miért ilyen sürgős?
- Csak olvasd el, Hope – kérlelt könnyes szemmel. Megrémített – Kérlek.
Leültem a hintába, Holden pedig előttem állt és remegve kinyitottam a levelet. Hangosan olvastam, hogy ő is hallja.
- Drága Hope. Azt kívánom, bár olyan életet adhattam volna neked, amilyet a csodás kis éned megérdemelt és amelyben nem kell ilyen levelet olvasnod tőlem. Hidd el, abban a pillanatban, ahogy apád először megütött téged, el akartam hagyni, hiszen te nem tettél semmi rosszat. De megfenyegetett, azt mondta, úgyis megtalál és nem engem fog bántani. Még a rendőrséget sem mertem bevonni, mert rögtön megtudta volna. El sem tudod képzelni, mennyire boldog voltam, amikor először a karomban tartottalak. És felemészt a tudat, hogy ilyen életet kellett élned. Bár ennek ellenére mindig olyan erős voltál és boldog. Azt hiszem, ezt annak a kisfiúnak köszönhetem, aki mindig átjött hozzád a kertbe. Tudom, azt hitted, csak képzeled, de nem igy volt. Láttam, hogy nektek egy volt a lelketek és ez nagyon ritka. Azt is tudom, hogy erős maradtál és remélem megszereted az új szüleidet. Hidd el nekem, boldog leszel mellettük és soha nem fognak bántani. De amiben a legjobban reménykedem az az, hogy talán újra találkoztál vele. Azzal a fiúval. Azt kívánom, hogy legyen ott melletted, amikor ezt olvasod és vigyázzon rád, hogy szeressen az életénél is jobban. Mert ő igazi volt kicsim. És a neve Holden. Holden O’Brien.
Kiejtettem a levelet a kezemből és sírva Holdenre néztem, akinek könnyek folytak végig az arcán. Képtelen voltam felfogni, amit megtudtam. Az a kisfiú igazi volt. Ő volt az és olyan igazi volt, mint akkor, amikor ott ült mellettem. Remegő kezemet az arcára csúsztattam, hogy érezhessem őt.
- Igazi voltál, Holden. Te voltál az.
Szorosan magához ölelt, mindkettőnk teste remegett a sírástól.
- Annyira sajnálom, édesem. Nagyon sajnálom.
- Mit sajnálsz, Holden? – kérdeztem értetlenül, mire elengedett és mélyen a szemeimbe nézett.
- Nem tudtam, mit tegyek. Olyan kicsik voltunk, te megkértél, hogy ne mondjam el senkinek és nem is tettem. Pedig, ha szóltam volna valakinek. Segíthettem volna és akkor anyukád még mindig élne.
- Nem, Holden. Ez nem a te hibád volt.
Istenem, magát okolta mindenért, pedig egy kicsit sem volt az ő hibája.
- Akkor este szóltam a nagyinak. Hangzavart hallottam tőletek és úgy éreztem, meg kell tennem. Ő azonnal kihívta a rendőrséget, de már késő volt. Pedig ha hamarabb elmondom neki.
- Istenem, Holden – öleltem újra magamhoz – Kérlek, hidd el nekem, nem a te hibád volt. Nem a te hibád.
- Annyira sajnálom. Sajnálom.
Elengedtem és arcára tettem a kezem, hogy rám nézzen.
- Holden, figyelj rám. Nincs miért okolnod magad. Ha nem szólsz a nagymamádnak, most nem lennék itt.
- De…
- Nincs semmi de. Megmentetted az életem, Holden.
- Egész életemben azt kívántam, bár újra láthatnálak, csak hogy tudjam, jól vagy. De csak annyit tudtam rólad, hogy Hope – nak hívnak és hogy olyan vagy, mint egy kisangyal – simogatta meg az arcom – Nem tudom felfogni, hogy megtaláltalak. Hogy te vagy az.
- Igen, ez nekem is elég hihetetlen. Kiskoromban mindig azt hittem, csak képzellek. De most már itt vagyunk mindketten. Együtt.
Homlokát az enyémnek döntötte és halkan felsóhajtott, mielőtt megszólalt-
- Már bele sem merek gondolni, milyen lenne az életem nélküled.
- Én sem. És nem is akarok. Szeretlek, Holden. Mindennél jobban szeretlek.
- Én is kimondhatatlanul szeretlek, virágszirom. És mindig vigyázni fogok rád. Megígérem