Eltelt vagy öt hónap és hála az égnek Hope és a babánk rendben voltak. Mindig féltem a vizsgálatok előtt, hogy valami rosszat mondanak majd, de szerencsére nem igy lett. A suliból végül mindketten elmentünk és távúton tanultunk tovább. Igy többet voltam a szalonban, hogy legyen pénzünk és otthon mindig segítettem Hope – nak, amiben csak tudtam. Amikor nem voltam ott, a szülei, Lucy vagy a fiúk segítettek. Hope persze makacskodott, de megértette, hogy a vérömleny miatt több nyugalomra és pihenésre volt szüksége, mint más terhes nőknek.
A hasa is megnőtt, rettenetesen édes volt. Állandóan a tükörben nézegette magát és először panaszkodott, hogy pufi az arca, de aztán a hasára nézett és minden elszállt. Igen, már akkor csodás anya volt és én is igyekeztem jó apának lenni, pedig még meg sem született.
Emlékszem arra, amikor először kezdett el benne mocorogni. Éppen próbáltam összedobni valami vacsorát, amikor kisebb szívrohamot okozva nekem a nevemet kiáltotta.
- Mi a baj, édesem? – kérdeztem félve, mikor kirohantam hozzá a nappaliba és letérdeltem elé.
- Rúgott a baba – mosolygott.
- Basszus, Hope – sóhajtottam fel. Mintha egy tonna kő esett volna le a mellkasomról – Megijesztettél.
- Sajnálom. De add a kezed – fogta meg a kezem és a hasára húzta. Először nem éreztem semmit, aztán hirtelen egy kis mozgolódást, majd egy rúgást – Basszus, milyen erős – mondtam elképedve, Hope pedig felnevetett.
Hope – al minden pillanat csodás volt, de az a legcsodásabbak közé tartozik, az egyszer szent.
Nekem meg öt kicseszett hónap kellett ahhoz, hogy megtaláljam azt a házat, amiről úgy gondoltam, hogy tökéletes lett. Nem mintha olyan nehéz lett volna Bostonban házat találni, de olyan kellett, amihez van egy különleges dolog. És amikor megtaláltam, azonnal lecsaptam rá. Már le is beszéltem és aznap reggel mondtam Hope – nak, hogy elmegyünk, mert meglepetésem van a számára.
- Hol vagyunk, Holden? – kérdezte, amikor megálltunk a kétemeletes ház előtt és kiszálltunk.
- Majd elmondom. Gyere.
Bementünk a házba, de nem vezettem körbe, hanem azonnal a hátsó kertbe mentünk. A teraszon Hope lefagyott, amikor meglátta a kert végében álló kiskunyhót.
- Holden. Mi ez?
Megöleltem hátulról és belecsókoltam a nyakába.
- Tetszik? A ház.
- Nos, nem láttam az egészet, de nagyon tetszik. Főleg a kis kunyhó miatt. Szívesen ellaknák itt veletek.
- Akkor jó, mert már a miénk.
- Mi? – fordult felém – Te megvetted?
- Igen. De ha nem szeretnél itt lakni, akkor…
- Nem az a gond, hogy nem szeretnék itt élni, Holden. De miért egyedül vetted? Miért nem szóltál?
- Mert… Én csak szerettem volna venni egy házat, ami csak a miénk.
- De Holden ez a ház biztosan nem volt olcsó. Legalább engedd, hogy kifizessem a felét.
- Hope. Tudod én… Christina balesete után nem akartam senkihez kötődni. Tudod, hogy milyen voltam és őszintén élveztem azt az életet. Viszont sokszor elgondolkodtam azon, hogy mi van, ha én soha nem találom meg azt a különleges lányt, akivel szeretném leélni az életemet. Akivel egyszer együtt fogunk várni egy kis csodát. Akinek vehetek egy házat, ahol együtt élhetünk. Aki egyszer mindent fog jelenteni nekem. És vehetünk másik házat. Választhatsz másikat, amilyet szeretnél. Szóval kérlek, csak… Csak engedd, hogy ezt megtegyem.
Hope szemeibe könnyek gyűltek, de a mosolya boldog volt. Megfogta a kezem és picit megszorította.
- Nem akarok másik házat, Holden. Igazán tetszik és szeretnék itt élni veletek. Szóval akkor megveszed nekünk?
- Ezer örömmel, édesem – válaszoltam megkönnyebbülve, majd magamhoz húztam és megcsókoltam. Csak egy pillanatra, mert volt még valami – Volna még egy kérésem.
- Mi az? – kérdezte mosolyogva.
Francba, bestresszeltem. Talán már ez is sok volt neki.
- Tudod mit? Nem most kellene talán. Rád zúdítottam ezt az egészet és…
- Holden, mondd már.
- Gyere hozzám – böktem ki anélkül, hogy belegondoltam volna mennyiféleképpen lehet arra reagálni.
Szemei elkerekedtek és még több könny gyűlt beléjük. De azt a csillogást, azt a tekintetet már ismertem. Boldog volt.
- Ko… Komolyan gondolod?
- Hogy a fenébe ne gondolnám? – letérdeltem elé és kivettem a zsebemből a gyűrűt – Szeretlek, Hope. Szeretem azt a kis életet, ami idebent van. Ígérem, minden pillanatban azon leszek, hogy boldog légy és vigyázni fogok rád. Rátok. Szóval Hope Winters. Megtisztelnél azzal, hogy hozzám jössz feleségül?
- Persze, hogy hozzád megyek – felelte ugrándozva.
Felhúztam a gyűrűt az ujjára, aztán felálltam, ő pedig olyan erővel ugrott a nyakamba, hogy majdnem feldőltem.
- Annyira szeretlek, Holden. Ígérem, én is mindig azon leszek, hogy boldog légy. Te is és a kicsi is.
- Én is nagyon szeretlek, virágszirom – öleltem magamhoz – Mindennél jobban.
Szóval végül tényleg megvettem a házat és leírhatatlanul boldog voltam. A menyasszonyom lett. Kicseszettül a menyasszonyom lett.
Aznap délután a szalonban csak testileg voltam ott. Az elmém Hope körül járt, mint mindig, de akkor más volt. El sem hiszem, hogy megkértem a kezét és ő igent mondott.
- Ezzel mi van ma? – kérdezte Cole szünet közben.
- Megmutattad neki? – kérdezte Connor is, mire sikerült kicsit beráznom magam a valóságba.
- Meg. És megkértem a kezét – vallottam be vigyorogva, mire a nagybátyám félrenyelte a kávéját.
- Szóval igent mondott? – kérdezte Carter. Ő tudta, hiszen tőle és az apjuktól engedélyt kértem.
- Te megkérted a kezét? – nézett rám Cole elképedve – Gratulálok, fiam.
- Ezt nem hiszem el. A kishúgom térdre kényszeritette Holden kicseszett O’Briant – nevetett Carter – Üdv a családban.
- Gratulálok, haver – mosolygott Connor is.
Mikor végre hazaértem, Hope – ot a konyhában találtam, ahogy bepakolt a mosogatógépbe.
- Szia – mosolygott rám, amikor meglátott és hozzám bújt.
- Szia. Mit csináltál?
- Anya itt volt ebédre, van még a sütőben. Csak elpakolom a tányérokat. Tegyek neked?
- Majd később, nemrég ettem. Most gyere ide – kaptam fel az ölembe és a nappaliba vittem, ahol leültem vele a kanapéra.
- Csodálkozom, hogy még mindig fel bírsz emelni – kuncogott, kezét a mellkasomra tette.
- Nem vagytok olyan nehezek, mint gondolod – csókoltam meg, majd megsimogattam a hasát, megéreztem, hogy a pici megint mozgolódott – Megint rúgott – fogtam meg Hope kezét és ezúttal az övével együtt tettem a kezem a hasára. Alig vártam, hogy megszülessen a kisfiú.
Igen, kisfiúnk lesz. Carter, Connor és én kicseszettül nagyon örültünk neki, Hope úgyszintén, csak közben azért imádkozott, hogy ha felnő, ne legyen olyan seggfej, mint én és a haverjaim. Nem, biztos nem fogom engedni, hogy olyan legyen. Talán csak egy kicsit.
- Ó, majdnem elfelejtettem – nyúltam be a táskába, amit hazaérve a kanapéra dobtam és kivettem belőle egy szál fehér rózsát – Ez a tiéd.
- Mindig meglepsz, Holden – mosolygott, miközben elvette a virágot és mélyen beleszagolt – Köszönöm.
Szabad kezemmel megsimogattam gyönyörűszép arcát, homlokomat az övének döntöttem.
- Nagyon szeretlek, Hope.
- Én is szeretlek, Holden. Nagyon szeretlek.