Holden keze gipszben volt és igazán aggódtam érte. Reméltem, hogy nem volt semmi komolyabb baja. Azonnal az jutott eszembe, amikor egyszer a suliban összevesztünk, ő pedig karambolozott. Szörnyen éreztem magam. Egész éjjel nem aludtam és csak arra gondoltam, ahogy ordított velem. Féltem tőle. Abban a pillanatban igazán féltem tőle. De nem haragudhattam rá emiatt. Hiszen csak egy normális reakció volt. De az a kép. Folyton ott lebegett a szemem előtt, ahogy boldogan beléptek azzal a lánnyal a szobába. Mi van, ha tényleg csak megszerkesztették? Kis idő után már kezdtem komolyan elgondolkodni ezen. Hiszen éreztem, hogy szeretett. Az érzései benne voltak minden érintésben, minden csókban. Minden egyes gyöngéd pillantásában. Igazán elgondolkodtam azon, hogy talán én követtem el hibát. És ez be is bizonyosodott, amikor suli után az a lány, aki a képen volt vele, megállított.
- Szia. Te vagy Hope, igaz? Én Ashley vagyok. Holden elmondta, mi történt.
Hát persze. Gondolom már keféltek is azóta. Ez volt az első gondolatom, de minden megváltozott, amikor újra megszólalt.
- Az a kép igazi. De nem akkor készült, amikor te gondolod – elővette a telefonját és mutatott pár képet, amin Holdennel volt. Ugyanabban a ruhában, de a dátum nem stimmelt. Korábbi volt. Sokkal korábbi.
- Ez mi?
- A születésnapom. Még év elején volt – csak akkor ismertük meg egymást – Holden hirtelen beállított és hát… Történt, ami történt, de fura volt. Mintha teljesen máshol járt volna. Azt kérdezgette, honnan lehet tudni, hogyha valaki különleges nekünk. Akkor nem tudtam, kiről beszélt, de végül megtudtam, hogy rólad. Tudom, hogy néha egy seggfej, de biztosan állíthatom, hogy senkivel sem volt utánam. Velem sem. Még csak rá sem nézett más lányokra. Hidd el, nem csinált semmit. Szerintem az a kurva Cheryl küldte neked a képet, mert képtelen megbirkózni azzal, hogy Holden nem az övé. És nem, Holden nem tud róla, hogy eljöttem utánad, ő azt mondta, ne csináljak semmit. De a barátom és nem bírom nézni, ahogy magát okolja mindenért.
- Én… Köszi, hogy elmondtad.
Azzal ott is hagytam és hazaindultam Lucyval, aki már az autóban várt. Egész úton nem szóltam egy szót sem csak gondolkodtam. Mi van, ha Ashely igazat mondott? Akkor én csesztem el mindent. De még azzal is képtelen voltam megbirkózni, ahogy Holden teljesen kiakadt. Fogalmam sem volt, mit tegyek. Főleg akkor nem, amikor leparkoltunk és megláttam, hogy Holden a lépcsőn ült a házunk előtt.
- Szerintem hallgasd meg, Hope. Vagy szeretnéd, hogy elküldjem? – kérdezte Lucy.
- Nem. Nem kell.
- Oké, akkor gyorsan besurranok a házba és magatokra hagylak.
Amit persze meg is tett, én pedig lassan odalépkedtem Holdenhez. A torkomban dobogott a szívem a jelenlététől. Hozzá húzott minden levegővétel.
- Szia.
- Szia. Mit keresel itt?
- Én csak… Én csak szerettem volna elmondani, mennyire sajnálom. Lehet, hogy most nem hiszed el, de senkivel sem voltam, az életemre esküszöm. És szeretném elmondani, hogy rájöttem, nem is akkor követtem el életem legnagyobb hibáját, amikor Christinával szakítottam. Hanem amikor bántottalak. Soha nem akartalak bántani, Hope és gyűlölöm magam azért, amit tettem.  És látni akartalak még egyszer, mielőtt elmegyek.
- El… Elmész? – kérdeztem elcsukló hangon, félelem lett úrrá rajtam. Mi van, ha nem látom többé? – Miért?
- Nem birok a suliban lenni. Azt hiszem, kihagyok egy – két félévet, igy többet lehetek a szalonban is. Csak szerettelek volna látni – tett felém egy lépést és félve az arcom felé nyújtotta a kezét. Nem, már nem féltem tőle. Amikor látta, hogy meg sem rezdülök, az arcomra csúsztatta meleg tenyerét és lágyan megsimogatta. Istenem, mennyire hiányzott az érintése. Könnyek lepték el a szemeit. Könnyek, melyek az én szememből ki is csordultak – Tényleg csak ezt akartam. Elmondani, hogy mennyire sajnálom. Hogy szeretlek és tudom soha, senkit nem fogok tudni úgy szeretni, ahogy téged. Szerettem volna megköszönni, hogy a reményem voltál egy jobb életre.
Odahajolt hozzám és nyomott egy édes, mégis fájdalommal teli csókot a homlokomra, amitől egész testemben megremegtem. Meleg leheletét még mindig a homlokomon éreztem, amikor újra megszólalt.
- Bassza meg, annyira hiányzol.
- Te is nagyon hiányzol nekem.
Fázni kezdtem, amikor ellépett tőlem.
- Talán igy könnyebb lesz – mondta félmosollyal, de úgy tűnt, ő maga sem hiszi el.
Ellépett mellettem, de hirtelen visszafordult és a kabátja alól elővett egy szál fehér rózsát.
- Ó, ezt… Ezt neked hoztam – mosolyodott el, majd odaadta nekem és az autója felé indult.
Csak bámultam a kezemben remegő rózsát és még jobban összetört a szívem. Az idő, amire szükségem volt, hogy átgondoljak mindent, hirtelen felesleges lett. Megbántott, de neki ugyanúgy fájt, mint nekem. Hiszen láttam, amikor a szemembe nézett. Nem veszíthettem el ennyi miatt. Amiatt, ami nem is teljesen az ő hibája volt. Ő mutatta meg nekem, milyen teljes szívemből szeretni, hogy milyen is az a felhőtlen boldogság, amiről a könyvekben mindig írnak. Hogy milyen az, amikor valaki ugyanúgy teljes egészével viszont szeret. Akkor jöttem rá, hogy a mi szerelmünk is olyan, mint az a fehér rózsa. Tiszta, különleges. Törékeny, de mégis erős. Elég erős ahhoz, hogy együtt bármit legyőzzünk.
- Ne! – fordultam utána kiabálva – Holden, várj!
Utána rohantam és amikor megfordult, a nyakába ugrottam, ő pedig szorosan magához ölelt.
- Könyörgöm, ne menj el. Kérlek.
- Hope.
- Kellett egy kis idő – zokogtam, miközben még szorosabban bújtam hozzá – De nem veszíthetlek el. Ha elmész és én elengedlek, az azt jelenti, feladtuk. Nem adhatjuk fel csak igy, ilyen könnyen. Mi erősebbek vagyunk.
Elengedett, kezeit újra az arcomra csúsztatta, szemeiben ezúttal remény csillogott.
- Megbocsátasz nekem?
- Igen és kérlek te is bocsáss meg nekem, amiért nem hittem neked. Annyira sajnálom.
Letörölte a könnyeimet, homlokát pedig az enyémnek döntötte.
- Semmit sem kell sajnálnod, virágszirom. Ezt magamnak csesztem el.
- Mindketten elcsesztük. Szóval kérlek… Kérlek, ne menj el.
- Nem megyek sehová, édesem. Nem megyek sehová – csókolt meg szerelmesen, aztán egyik kezével megfogta az enyémet és finoman megszorította – Soha többé nem engedlek el.
- Én sem téged, Holden.
Újra megcsókolt, ezúttal hosszabban, szenvedélyesebben. Olyannyira, hogy kapkodtam a levegőt, amikor ajka elvált az enyémtől.
- Holden. Szereted a békülős szexet? – pillantottam rá pajkosan, égve a vágytól, hogy még közelebb legyek hozzá.
- Veled mindenféle sexet szeretek, virágszirom – vigyorgott, majd felkapott az ölébe és boldogan nevetve bevitt a házba.
Csak akkor tett le, amikor már a szobámban voltunk. Igyekeztünk minél hamarabb megszabadulni a ruháinktól, miközben Holden morgott, hogy mennyire utálja a telet. Nekem addig semmi gondom nem volt a téllel, de akkor nagyon gyűlöltem. Amint levetettük a kabátokat és minden meleg ruhát, Holden az falnak nyomott és éhesen csókolt, miközben a többi ruhámat is levette. Forró ajka és bőre azonnal felmelegített. Megmarkolva a fenekemet újra felkapott az ölébe és az ágyra fektetett, majd miután fölém magasodott, már bennem is volt.
- Holden – nyögtem fel az élvezettől és reakcióképp belemartam a karjába.
Holdennel mindig leírhatatlanul élveztem az együttlétet, de akkor más volt. Talán mert hiányzott. Talán mert átvészeltünk egy akadályt, ami elénk jött és úgy éreztem, hogy együtt bármit átvészelünk. Összevesztünk és mindketten megbántuk. Talán nem ez volt az egyetlen alkalom, de tudtam, valahányszor összekapunk majd valamin, én nem fogom könnyen elengedni. És hittem abban, hogy ő sem engem. Fura ez az érzés. Fura volt kimondani, hogy megtaláltam az igazit. Az emberek sokszor mondják ezt, de én éreztem. Igazán éreztem.
Holden addig kényeztetett, amig egy utolsó mozdulatnál mindkettőnket a csúcsra röpített és az ágyra feküdt mellettem úgyanúgy lélegzetért kapkodva, ahogyan én.
- Miért sírsz, édesem? – kérdezte halkan.
Észre sem vettem, hogy elérzékenyültem.
- Csak elérzékenyültem. Belegondoltam, hogy mi történt az elmúlt pár napban és csak… Csak örülök, hogy most itt vagy mellettem.
- Te erre gondoltál szeretkezés közben? – vonta fel a szemöldökét.
- Jézusom, nem. Vagyis igen, arra gondoltam, mennyire boldog vagyok.
- Jó, már azt hittem, untatlak.
- Hülye vagy – boxoltam bele a mellkasába, mire felnevetett.