Kimondhatatlanul boldog voltam, hogy újra láthattam őt mosolyogni. Hát még azért, mert én okoztam a mosolyát. Úgy öleltem magamhoz, hogy többé soha nem akartam elengedni. Csak azért mentem el hozzá, mert látni akartam. Nem mintha a világ másik végére mentem volna, de tudtam, hogy ha nem járok be iskolába, akkor kisebb eséllyel fogom látni. A legkevésbé sem számítottam arra, hogy megbocsát nekem azok után, ahogy viselkedtem vele. De újra a karomban tarthattam és ennél jobb érzés nem is létezett számomra a világon.
- Annyira szeretlek, Hope. Ígérem, életem minden pillanatában azon leszek, hogy jóvá tegyem.
- Nem kell jóvá tenned, Holden. Felejtsük ezt el, jó?
- Hogyan kérheted, hogy felejtsem el? Az ég szerelmére, Hope hiszen megígértem, hogy megvédelek mindentől és mégis én voltam az, aki bántott.
- De nekem sem kellett volna azonnal felhúznom magam. Meg kellett volna hallgassalak. Sajnálom. Szóval, ha te is tényleg megbocsátasz nekem, felejtsük ezt el, jó?
- Azért azt megengeded, hogy mindig azon legyek, hogy boldog légy?
- Én is mindig azon leszek, hogy boldog légy – mosolygott édesen, majd hozzám bújt.
A hasára csúsztattam a kezem, hogy megsimogassam és rá vigyorogtam, mert észrevettem, hogy picit mintha meghízott volna.
- Megnőtt a hasad, virágszirom – csak egy nagyon picit, de annyira ismertem már a teste minden pontját, hogy azonnal észrevettem.
- Ó, basszus – morgott – Fogyóznom kell.
Meg a nagy büdös lófaszt.
- Ha fogyózni kezdesz, elfenekellek – szóltam rá – Rohadtul nagyon dögös vagy, kicsim.
- Oké, akkor nem – nevetett, majd hozzám dörgölte magát – De igy is elfenekelhetsz.
A hátára fordult és kicsit kinyomta kerek fenekét, melyet azonnal megpaskoltam.
Egész nap csak addig engedtem el, amig vacsorát rendeltünk. Én sushit akartam és fura módon ő is. Azért volt ez fura, mert Hope egyszer említette, hogy undorodik a sushitól. Azért megrendeltem neki is, amit persze másnapra meg is bántam. Arra ébredtem, hogy Hope a fürdőben hány és fájdalmas hangokat ad ki.
- Jól vagy, kicsim? – kopogtam be aggódva az ajtón és ki akartam nyitni, de nem engedte.
- Igen – felelte öklendezve – Mindjárt megyek.
Be akartam menni megnézni, de nem engedte. Pár perc múlva kijött, az arca falfehér volt, a szemei vörösek. Aggasztóan nézett ki.
- Nem kellett volna megennem azt a sushit – mosolygott erőtlenül.
- Ó, kicsim – sóhajtottam fel, majd magamhoz öleltem, aztán az ágyhoz vezettem és lefektettem, majd betakartam – Forró a homlokod – állapítottam meg, amikor lágyan megcsókoltam – Elviszlek orvoshoz.
- Csak megrontottam a gyomrom, Holden. Pár óra és kipihenem, ismerem magam. Sokszor megeszek olyan dolgot, amit nem kellene.
- Segíthetek valahogy?
- Igen. Kapcsold be a Netflixet és feküdj mellém – felelte édesen.
Ha millió másik dolgom lett volna, akkor sem gondolkodom egy percig sem. Bebújtam mellé az ágyba, bekapcsoltam egy filmet és csak lustálkodtunk egész nap. Mondjuk Hope többnyire aludt. Amikor felkelt, éhes volt, de fél óra múlva minden kijött belőle. Kezdtem igazán aggódni és el akartam vinni orvoshoz, de ő csak makacskodott és azt hajtotta, hogy másnapra jobb lesz. Visszagondolva legszívesebben elráncigáltam volna és ezzel talán megakadályozhattam volna azt, ami éjjel történt.
Arra ébredtem, hogy Hope zokog és a nevemet kiabálja. Azonnal felriadtam, ő viszont nem volt mellettem, a fürdőbe rohantam, mert onnan hallottam a hangját. A szívem a torkomba ugrott a félelemtől, amikor megláttam, hogy a padlón feküdt teljesen összekuporodva és fájdalmasan zokogott.
- Édesem, mi van veled? – ültem le mellé a földre és az ölembe húztam.
- Nagyon fáj – fogta a hasát.
- Gyere – az ölemben vele felálltam, a szobájában leültettem az ágyára és elkezdtem magamra kapkodni valami ruhát – Csak felöltözöm és…
- Holden – szakított félbe ijedten.
- Mi az? – kérdeztem, miközben visszaléptem mellé, de akkor egy pillanatra teljesen lefagytam. Hope lábán vér csorgott végig.
- Vér… Vérzek.
- A francba.
Gyorsan köré csavartam egy takarót és felkaptam az ölembe, kimentem vele a házból, majd beültettem az autóba. Miután én is beszálltam, úgy indultam el, mintha üldöznének. Az sem érdekelt, ha megbüntetnek csak minél hamarabb oda akartam érni vele a kórházba. Hope pillanatról pillanatra rosszabbul nézett ki és én kimondhatatlanul féltem. Francért nem engedte, hogy bevigyem hamarabb. Már csak halkan sirt, nyöszörgött és a levegőt felületesen szedte.
- Hope – fogtam meg a kezét. A fenébe, alig volt pulzusa – Hope, kérlek tarts ki még egy kicsit, jó? Mindjárt odaérünk és segítenek rajtad.
Elcsuklott a hangom, miközben kérleltem. Hiszen alig volt benne erő és fogalmam sem volt, mi történik vele.
Amikor végre odaértem a kórházhoz újra az ölembe vettem és kiabálva rohantam be az ajtón.
- Kérem, segítsen valaki.
Szerencsére azonnal feltűnt Dr. Coleman, a doktornő, anya ismerőse, aki mindig rendberakott engem és Connort miután verekedtünk.
- Mi történt vele? – kérdezte, miközben lefektettem Hope – ot a hordágyra, ő pedig vizsgálni kezdte.
- Nem tudom, csak… Azt mondta, nagyon fáj a hasa, aztán vérezni kezdett.
Tolni kezdték az ágyat, Dr. Coleman pedig Hope hasát kezdte tapogatni.
- Vérömleny lehet. Gyenge a pulzusa. Holden, innen nem jöhetsz tovább – szólt rám, amikor egy nagy, fehér ajtóhoz értünk.
- De…
- Rendbe hozzuk, ne félj. De kint kell várnod.
Hope – ot betolták a szobába, előttem pedig bezárták az ajtót, mielőtt egy szót is szólhattam volna. Remegve ültem le egy székre a szoba előtt, úgy éreztem, minden erő kiszállt belőlem. Csak akkor kezdtem felfogni, hogy mi történt. Hope veszélyben volt. Veszélyben volt és én rettenetesen féltem. Mi van, ha nem hozzák rendbe? Mi van, ha elveszítem? Nem, nem az lehetetlen. Nem veszíthettem el. Már a gondolat is úgy fájt, mint még soha semmi.
Csak annyira voltam képes, hogy felhívtam Cartert, aki kis időn belül már a kórházban volt.
- Mi a fasz történt? – kérdezte aggódva, miközben leült mellém – Mi van vele?
- Fogalmam sincs, haver. Arra ébredtem, hogy sikít és aztán… Aztán vérezni kezdett. Én…
Képtelen voltam kiverni a fejemből, ahogy ott feküdt. Már nem volt magánál, mire betolták a szobába. Megállás nélkül hallottam, ahogy Dr. Coleman aggodalmas hangon mondja: „Vérömleny lehet. Gyenge a pulzusa.”
Egész életemben soha nem féltem annyira, mint akkor. Fogalmam sincs, meddig vártunk még. Egy idő után már képtelen voltam egy helyben ülni, ezért felálltam és fel – alá kezdtem járkálni. Aztán hirtelen kinyílott az ajtó és Dr. Coleman lépett ki rajta.
- Már jól van. Egy vérömleny keletkezett a méhében, ez okozta az erős fájdalmat és a vérzést, de sikerült elállítanunk. A kisasszony és a baba is jól vannak.
Jól hallottam, hogy azt mondta…
- Baba? – kérdeztük egyszerre Carterrel.
- Ó, nem tudtátok? Hope terhes.
- Hát kurvára nem! Elnézést, én…
Én képtelen voltam felfogni, amit mondott.
- Semmi gond. Ez nem mindennapi meglepetés. Gratulálok – mosolygott.
- Egész nap rosszul volt, de gondoltuk azért, mert tegnap sushit ettünk. Mondjuk azt eleve furcsáltam, mert Hope nem szereti a sushit.
- Ez természetes. A kismamák sokszor azt kívánják, amit amúgy nem is szeretnek. Bemehettek hozzá, ébren van.
Dr. Coleman elment, én pedig Carterre néztem, akinek szintén vegyes érzelmek ültek az arcán.
- Haver…
- Gratulálok, Holden – mosolyodott el, majd kezet fogott velem és testvériesen megölelt – Tényleg örülök. Én is látni szeretném őt, de azt hiszem, most jobb lesz, ha kettesben vagytok egy kicsit.
- Rendben.
Elindultam a szoba felé, de Carter még utánam szólt.
- Holden. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer pont neked mondom ezt, de csodás apa leszel.
- Kössz, Carter.
Remegő lábakkal, hevesen dobogó szívvel léptem be Hope szobájába. A szerelmem az ágyon ült, a hasát simogatta mosolyogva, de az arcán könnyek folytak végig. Kifújtam egy nagy adag levegőt, ezzel egyidőben úgy éreztem, mintha ezer tonnányi súly omlott volna le a mellkasomról.
- Hé, kicsim.
- Holden – nézett rám nagy, vörösre sírt szemeivel.
Azonnal leültem mellé és magamhoz öleltem. Bassza meg, egy órája azt hittem, elvérzik.
- Nem is tudtam, hogy létezik és majdnem elveszítettük – zokogott halkan.
Az én szememből is kicsordultak a könnyek. Majdnem elveszítettem őt is és a gyerekünket is.
- De nem veszítettük el, édesem. Minden rendben van, rendben vagytok – suttogtam neki mind az ő, mind a magam megnyugtatására.
Nem akartam elengedni. Azok után, ami történt, nem akartam egy pillanatra sem. Jól volt. És babát várt. A mi babánkat.
- Boldog vagy, Holden? – húzódott el tőlem picit és rám mosolygott.
- Fogalmad sincs, mennyire, édesem – feleltem őszintén. A fellegekben éreztem magam – Hát te?
- El sem tudom mondani, mennyire – mosolygott boldogan – Kisbabánk lesz.
- Igen, kicsim. Kisbabánk lesz. De soha többé ne ijessz meg ennyire, hallod? Soha.
- Sajnálom. Bár tudtam volna. Akkor jobban vigyázok és…
- Nem, nem, nem. Erről egyáltalán nem tehetsz. És most már minden rendben van, csak ez a lényeg. Hogy jól vagytok. Egyébként felhívtam a bátyádat. Ő is itt van.
- És tudja? Mit mondott?
- Gratuláltam, mégis mit mondtam volna? – hallottam meg Carter jókedvű hangját és mindketten rá néztünk.
- Tőled? Minimum egy törött orrot – kuncogott Hope, Carter pedig odajött hozzánk, megölelte a húgát, majd leült a székre az ágy mellett.
- Egy pillanatra elgondolkodtam rajta – nevetett fel – Viszont tényleg örülök nektek és boldog vagyok. Csak nagyon megijesztettél.
- Sajnálom, Carter.
- Semmi baj, hugi. Most már jól vagy és ez a lényeg. A doktornő azt mondta nem maradhatok itt egész éjjel, szóval… Reggel visszajövök, jó? Felhívom anyáékat.
- Oké de ne azzal kezd, hogy összeestem, mert kibuknak. Csak kérd meg, hogy jöjjenek el. Szeretném személyesen elmondani nekik – mosolygott a lány.
Elmondani a szüleinek? Már megint félni kezdtem. Oké, elfogadták, hogy a lányuk a mindenem, de mi van, ha nem fognak neki örülni, hogy teherbe ejtettem?
- Rendben. Reggel jövök, oké? – nyomott egy puszit a lány homlokára, velem pedig kezet fogott és elment.
- Én nem megyek el – néztem rá, mire elmosolyodott.
- Gondolom Dr. Coleman az apának megengedi, hogy itt maradjon.
- Akár igen, akár nem, itt maradok.
Az említett éppen akkor lépett be a szobába egy kartonnal a kezében és leellenőrizte Hope – ot.
- Úgy tűnik minden rendben van. Jól érzed magad, kedvesem?
- Igen, csak egy picit még fáj.
- Az teljesen normális. Reggelre egy kiadós alvás után sokkal jobban leszel. Holden, neked haza kellene menned.
- Nem megyek – vágtam rá azonnal és megszorítottam Hope kezét. Biztos nem hagyom ott azok után, ami történt – Nem okozok gondot, megígérem, csak hadd maradjak itt vele.
- Jó, de ne mászkálj ki a folyosóra. Meg ne lássanak.
- Köszönöm – hálálkodtam.
- Pihenj egy kicsit kedvesem. Holnap reggel csinálunk egy ultrahangot, hogy láthassátok a babátokat.
- Köszönjük – mosolygott rá Hope, a doktornő pedig elment.
Elfeküdtünk az ágyban és magamhoz húztam a szerelmemet. Szerettem volna erősen magamhoz szorítani, de féltem, hogy fájni fog neki. Ehelyett csak lágyan simogatni kezdtem a hasát a pólóján keresztül és belecsókoltam a nyakába.
- Pihenj kicsim. Holnap látni fogjuk a babánkat.
- Alig várom – kihallottam a mosolyt a hangjából.
Nem sokkal később már mélyebbeket lélegzett, halkan szuszogni kezdett. Még mindig azon törtem magam, hogy felfogjam, mi történt. Az a rettenetes látvány, ahogy ott feküdt a földön, a vér, az amit a doktornő mondott, amikor behoztam. És aztán az a hír. Azt hiszem, ennél jobb hírt sosem kaptam még. Hiszen terhes volt. Az én virágszálam babát várt, a mi babánkat. Ott volt egy kis élet a hasában, amit ketten hoztunk össze. A világ legcsodálatosabb ajándékát kaptuk meg. Soha nem gondoltam volna, hogy ezt át fogom élni, azt sem tudtam, vágyom – e rá egyáltalán. Viszont amikor megismertem Hope – ot, minden megváltozott. Ha valaha is azt hittem, hogy ennyire szeretni valakit hülyeség, akkor kurvanagyot tévedtem, mert ez a világ legjobb érzése volt. Felemelt, boldoggá tett és reményt adott arra, hogy olyan dolgokat éljek meg, amelyekről soha nem is álmodtam. Akkor is, ha néha fájt és aggodalmat, félelmet okozott. Hope – ért minden pillanat megérte és a kis életért is, aki a hasában növekedett. Emellett persze féltem is, hiszen a fenébe is, apa leszek. De eldöntöttem, hogy mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy jó apa legyek. Jó apa leszek. Azzal a tudattal merültem álomba, hogy akikért éltem a karjaimban voltak.