Nagyon nem akartam kimászni az ágyból, de lent voltak a gyógyszereim és rohadtul fájt a karom. Lementem a nappaliba és elállt a lélegzetem. Hope ott volt, ott feküdt a kanapémon. De miért volt ott? Azok után, amit mondtam és kiabáltam vele, azt hittem, látni sem akar majd. Megérdemeltem volna. De ő mégis eljött hozzám, segített nekem és ennek tetejében még éjszakára is ott maradt. Amikor megláttam őt a kórházban, hirtelen azt hittem, hogy csak hallucinálok a fájdalomcsillapítótól vagy az enyhe agyrázkódástól. Letérdeltem mellé, nehezen, de levettem a takarót a kanapé háttámlájáról és betakartam.

- Holden - motyogta halkan, miközben mocorogni kezdett és kinyitotta szép szemeit - Jól vagy?

- Igen, de... Miért maradtál itt?

- Én csak féltem, hogy... Aggódtam érted.

- Miért, Hope? Azok után, ahogy viselkedtem, miért?

- Azért, mert talán csak túlreagáltam. Talán félreértettem és ... Már magam sem tudom.

- Hope, én...

- Ne, Holden. Semmi baj - mondta halkan, a szemei le - le csukódtak.

Fáradt volt, ezért nem beszéltem tovább, bár millió dolgot akartam neki mondani. Kinyújtottam bekötött kezem és a haját simogattam, amíg teljesen lehunyta a szemeit és újra nyugodtan, mélyen lélegzett. Régen éreztem olyan bűntudatot, mint akkor, amikor rá rivalltam. Ő volt az egyetlen lány, akit már lassan még a szélfúvástól is meg akartam védeni és mégis bántottam. Tudtam, hogy mennyire fél a kiabálástól, mégis megemeltem a hangom vele szemben.

Egy ideig csak ültem ott és néztem, ahogy alszik. Az egy ideig körülbelül addig tartott, amíg már lassan felkelt a nap. Kimentem a konyhába és bambáskodva, egy kézzel megpróbáltam kávét főzni. Nem kell mondanom, hogy háromszor annyi ideig tartott. Mire kész lettem, lépteket hallottam és egy fél perccel később Hope a szemét törölgetve, ásítozva lépett be a konyhába.

- Jó reggelt.

- Jó reggelt. Főztem neked kávét.

Hunyorogva nézett rám, de közben halványan elmosolyodott.

- Tegnap az ingedet sem tudtad kigombolni. Megint hátsó szándék?

- Meglehet - vigyorogtam, ő pedig a pultnak dőlt és belekortyolt a kávéjába, miután odaadtam neki. Viszont a mosoly leolvadt az arcomról, miután megint - már vagy ezredszerre - eszembe jutott az előző napi viselkedésem - Sajnálom, Hope. Azt, amit mondtam és hogy felcsattantam.

- Semmi baj, Holden - mosolygott.

Hát persze, hogy a hótiszta lelke ezt sugallja, de igenis baj volt.

- De baj, mert... Mert... Figyelj, nem arról van szó, hogy nem kívánlak, mert hidd el, majd beleőrülök. De te sokkal több vagy, mint bármelyik másik lány. Ők jók egy éjszakára, de te... Ők a közeledbe sem érnek. Téged meg akarlak ismerni és hidd el, fura módon már az is feldobja a napomat, ha csak láthatlak. Tudom, hogy egy szemét állat vagyok, de téged soha nem akartalak megbántani.

Hát ilyen szavak sem jöttek még ki a számon, mégsem bántam, hogy elmondtam neki.

- Tudom.

- Megijesztettelek, a fenébe is - túrtam a hajamba idegesen, a hirtelen mozdulattól fájdalom nyilallt a karomba.

Minden mozdulatát figyeltem, miközben felállt és odajött hozzám. Kissé félve, de megfogta a kezem. Rápillantottam újonnan összekulcsolt ujjainkra és igazán tetszett, amit láttam. Újra a szemeibe néztem, a szép szürke szemeibe.

- Senkitől nem várom el, hogy viszonyuljon hozzám. Az, hogy az ember felcsattan valamin, egy normális reakció és nem mások tehetnek arról, hogy megijedek.

- Ahogy te sem.

Hanem a faszkalap apja. Esküszöm, ha csak egyszer is találkoznék vele, kinyírnám.

- Egyébként hoztam neked valamit - jelent meg újra széles mosoly az arcán, kirohant a konyhából, majd egy perc múlva egy nagy borítékkal a kezében tért vissza és kiszedett belőle pár fényképet, majd átadta nekem.

Ott volt a közös képünk, egy rólam, amiről fogalmam sem volt, mikor csinálta. És legvégül megláttam azt, amit én csináltam róla, amikor a rózsákat csodálta. A legszebb kép volt, amit valaha láttam.

- Remélem nem gond, de a közösből és abból ott rólad hagytam egyet magamnak is - vallotta be elpirulva.

Nekem persze egy kicseszett szó sem jött ki a számon. Gondolkodás nélkül köré fontam a karjaimat és magamhoz öleltem, ő fejét a mellkasomra hajtotta. Basszus, biztos hallotta, ahogy kalapált a szívem. Bátorkodtam nyomni egy csókot a feje búbjára, mire felnézett rám, ajka megnyílott. Vajon ő is gondolt arra a csókra? Ő is vágyott arra, hogy újra megtegyem?

Persze megint nem volt rá alkalmam, mert a csengő megszakította a pillanatot. A fenébe is vele. Nehezen elengedtem és a bejárati ajtóhoz mentem, majd kinyitottam. Connor és Carter vigyorogtak rám.

- Helló, haver. Életben vagy?

- Ja, megvagyok - vigyorogtam vissza, majd intettem, hogy jöjjenek be.

Láttam a meglepetést az arcukon, amikor a nappaliba érve meglátták Hope - ot, aki a kávéjával a kezében a kanapén ült.

- Hugi. Még mindig itt? - kérdezte Carter, miközben mindhárman helyet foglaltunk.

- Mhm. Holdent még nem kérdeztem, de úgy gondoltam, ha nem bánja, maradok, ameddig lehet. Hogy segíthessek - pillantott rám, kissé félve a reakciómtól.

Nem értettem, miért fél. Hogy a fenébe ne akartam volna, hogy ott maradjon velem?

- Az nagyon jó lenne. Rose csak holnap reggel jön vissza.

- De aztán óvatosan azzal, hová rakod a kezed, értve vagyok? - nézett rám szigorúan Carter.

- Igen, apa - vigyorogtam, mire felnevettek.

- Elhoztam a tegnap délutáni jegyzeteket. Majd elhozom a többit is, amíg írásképtelen leszel.

- Mi lenne velem nélkületek?

- Na jó, kezd itt meleg lenni a helyzet, nem? - nevetett Hope, miközben felállt és a konyha felé indult - Használhatom a konyhát, hogy főzzek ebédet?

- Igazán nem kell törnöd magad, majd rendelünk valamit - válaszoltam. Nem akartam, hogy körbeugráljon.

- Nem törném magam - kezdte piszkálni az ujjait.

- Rendben.

Édesen elmosolyodott, aztán ki is slisszolt a nappaliból. Engem is mosolygásra késztetett a felvirult arca, amikor visszafordultam a fiúk felé, mindketten elég furán néztek rám.

- Haver. Mondtam, hogy eszedbe se jusson.

- Nem is csináltam semmit.

- Még nem - röhögött Connor, de Carter szigorú tekintete által el is halkult - Most mi van?

- Ne érts félre, örülök, hogy vigyázol a húgomra és tudom, hogy megbízik benned, amit egykönnyen nem mondhat el magáról az ember.

- De ő a kishúgod. Tudom.

Igen, ők a legjobb haverjaim voltak és megértettem, Carter miért védi úgy a húgát. Talán nekem is meg kellett volna védenem magamtól. De abban szinte teljesen biztos voltam, hogy ha csak egyszer is közelebb kerülnék Hope - hoz testileg is, ha csak egyszer megérinthetném úgy, ahogy mások nem, többé képtelen lennék elengedni őt. Már így is nehezemre esett pár órát is nélküle tölteni. Carter nem tudta, én mit érzek. Senki nem tudta, hogy mit érzek, talán még én magam sem. Csak azt tudtam biztosra, hogy egyre jobban bemászik a bőröm alá, a mellkasomba. A szívem környékére.

Connor hála az égnek témát váltott, így inkább a szalonról meg a hülye kliensekről - mert olyanok is voltak - beszélgettünk, amíg Hope kész lett az ínycsiklandó ebéddel. Megint körbe ugrált minket, míg rá nem szóltunk, hogy üljön le végre. Még a húst is segített felvágni. Oké, ettől egy kissé tényleg nyomoréknak éreztem magam, de azért őszinte leszek, jól esett, hogy törődött velem. Talán pont emiatt a jóság miatt, ami a szívében lapult, később mégis elgondolkodtam azon, vajon tényleg megérdemlem - e, hogy mellette legyek. Igyekszem jó ember lenni és Isten legyen a tanúm azt a lányt soha nem akarom bántani, de belül még mindig úgy éreztem, a lelkem talán rossz hatással lenne az övére.

Miután Carter és Connor elment, bekapcsoltam egy filmet és leültem Hope mellé a kanapéra. Vagyis nem mellé, hanem a lehető legtávolabb tőle. Bár ez semmit sem segített, még az összekuszálódott gondolataim közül is mindig kikiáltott az az egyetlen, ami szerint hozzá akarok érni. Magamhoz akartam ölelni úgy, ahogy már annyi alkalommal megtehettem. Rá pillantottam és láttam, ahogy a filmre rá sem hederít. Szomorúnak tűnt és az ujjait piszkálta.

- Minden rendben, virágszirom?

- Igen, persze - vetett rám hamis mosolyt.

Még soha nem láttam a hamis mosolyát, de tudtam, milyen az igazi. Az meleg volt és édes, ez pedig az ellenkezője.

- Nem gond, ha főzök kávét?

- Nem. Nyugodtan.

Felállt és úgy ment el mellettem, hogy rám sem nézett. Úgy éreztem baj van, de fogalmam sem volt, vajon mi. Vajon én tettem valamit? Egy részem távol akart maradni tőle, de a szívem hozzá húzott. Felálltam és mentem is utána a konyhába. A pultnál állva várta, hogy kész legyen az ital, közben szomorkásan, elgondolkodva meredt maga elé.

- Hope - lépkedtem hozzá - Mi a baj?

- Semmi, Holden - megint a hamis mosoly.

- Ne hazudj, Hope. Hiszen látom. Kérlek, csak...

- Nem lényeges, komolyan.

- Nekem igenis lényeges.

Lehajtotta a fejét egy pillanatra, aztán felnézett rám.

- Néha összezavarsz - mondta halkan, mintha félne - Kedves vagy velem és bízom benned és igazán kedvellek. Tegnap, amit mondtál a suliban az... Rájöttem, hogy félreértettem, miután megmagyaráztad. És őszintén szeretek melletted lenni, szeretem, amikor hozzám érsz, mert jó érzéssel tölt el és összekuszálódnak miattad folyton a gondolataim. És most megint nem értelek. Mellettem ülsz a kanapén, mégis annyira távol, amennyire csak tudsz.

- Hope. Én is minden pillanatban melletted akarok lenni, hozzád érni, de... De talán nem kellene.

- Nem kellene - nevetett fel fájdalmasan - Gondolhattam volna. Tudod, most igazán úgy érzem magam, mint azok hülye libák, akik folyton utánad mászkálnak. Azt hiszem, jobb lesz, ha most elmegyek.

Nem, azt nem akarom. A francba Carterrel meg azzal, hogy képes úgy nézni az emberre, hogy az meggondolja magát. Hát én nem fogom.

- Hope, ne - fogtam meg a csuklóját, miután elment mellettem. Ő felém fordult, én pedig próbáltam nem grimaszolni, mert a hirtelen mozdulattól fájdalom nyilallt a karomba - Nem akarom, hogy elmenj. Nem akarom, hogy azt hidd, beleuntam a várakozásba és már nem akarok melletted lenni. Nem akarom, hogy azt hidd, olyan vagy, mint ők, mert fogalmad sincs, mennyire jó érzéssel tölt el a tudat, hogy te is ugyanazt akarod, amit én. De Carternek igaza van, én...

- Carter? Hát persze, hogy Carter. Ne érts félre, szeretem és tisztelem a bátyámat, jobban, mint bárki mást. De felnőtt vagyok és el tudom dönteni, mit szeretnék.

- És mit szeretnél?

- Hogy azt mondd, te is tiszteled a bátyámat, de nem ő dönt az életedről.

Magamhoz húztam őt és bekötött karommal olyan szorosan öleltem, ahogy csak az erőm engedte.

- Tisztelem a bátyádat, de nem ő dönt az életemről - mondtam neki halkan és magamban eldöntöttem, hogy ez így is lesz. Tudtam, hogy Carter bízik bennem és azt is, hogy tudja, hogyan bántam addig a lányokkal. Megértettem, hogy félti tőlem a húgát, de bebizonyítom neki, Hope - nak és mindenkinek, hogy vigyázni fogok rá.

Bátorkodtam megcsókolni a homlokát, mire felnézet rám és édesen elmosolyodott. Ez igazi mosoly volt, olyan, amitől kihagyott a szívem. Hope leöntötte a két kávét, miután elhúzódott tőlem és visszamentünk a nappaliba. Ezúttal nem ültem tőle távol, sőt... Magamhoz húztam és ő a vállamra hajtva a fejét nézte velem a filmet. Bár úgy maradhattunk volna tovább, mondjuk örökre. Csak mi ketten úgy, hogy nem zavar senki.

- El akarlak vinni valahova - mondtam ki, miután eszembe jutott egy igazán jó ötlet.

- Hová? - nézett rám.

- Az meglepetés. Ott is csinálhatsz képeket, persze. Talán még jobbakat is.

- Valami hátsó szándék? - kérdezte pimaszul.

- Nos, a jövő hét végén szeretnék menni, mert addigra leveszik ezt a szart és tudok vezetni. Szóval addig lesz időm kitalálni valamit.

- Alig várom, hogy megtudjam, mi az - mosolygott, aztán visszadőlt a vállamra. Ezt ígéretnek vettem.

Megnéztük a filmet, aztán még egyet. Egyáltalán nem voltam fáradt, de Hope egyre csak ásítozott.

- Fáradt vagy?

- Egy kicsit.

Egy pillanatra elengedtem, hogy a lábamra tehessek egy párnát.

- Feküdj le ide.

- Te hogy fogsz aludni?

- Én nem vagyok álmos.

- Oké, de szólj, ha szálljak le rólad - kuncogott, majd ledőlt a lábamra és addig fészkelődött, amíg kényelmesen nem feküdt.

A haját simogattam, miközben a légzése lassúbb lett. Alig vártam, hogy hét vége legyen és kettesben lehessek vele a helyen, amit kigondoltam. Egy egész hétvégén át csak én lehetek vele. Erre a gondolatra aludtam el.

Később arra ébredtem, hogy valaki egy takarót rak a vállamra és karomra. Nehezen kinyitottam a szemem és megláttam Rose - t, mögötte az ablakokon halvány fény szűrődött már be.

- Rose.

- A karodat majd megbeszéljük, remélem nem kellesz felképelnem téged miatta.

- Örülök, hogy visszajött, Rose - vigyorogtam rá.

- Te is hiányoztál, fiam - mosolygott, aztán megsimogatta a fejem és elment.

Másnap reggel Hope elment Lucy - val, így már még jobban vártam, hogy hétvége legyen. Már akkor hiányzott, ahogy kilépett az ajtón és őszintén Rose dorgálása és annak meghallgatása után, mennyire örül, hogy az idióta ötleteim ellenére nem esett komolyabb bajom, csak lézengtem a szobámban. Connor jegyzeteit olvasgattam és Hope - ra gondolva végre ihletem volt elkezdeni a saját dalomat. Mivel nem volt igazi törés a karomban, csak repedés, két nappal később levették a gipszet és végre mehettem suliba is meg dolgozni. Hálát adtam az égnek, amiért szerdán a szalonban voltam.

A csengő jelezte, hogy valaki betért a szalonba, így felálltam a pihenőszobában lévő kanapéról és levegőért kapva néztem Hope gyönyörű szürkés szemeibe néztem.

- Szia.

- Szia - mosolygott, aztán viszont kissé zavartan, félve szólalt meg - Van vendéged?

- Ma már nincs. Egy fél óra múlva végzek.

- Ó, akkor elkéstem - biggyesztette le az ajkát - Reméltem, hogy még lesz rám időd. Jöttem volna hamarabb, csak nem akartam kihagyni az órát és...

Megint szófosása volt és igen, sokadszorra is rohadtul nagyon édes volt. Közelebb léptem hozzá és csak néztem az ajkát, amit annyira meg szerettem volna újra kóstolni, hogy majd beleőrültem. Főleg amikor elhallgatott és beharapta az ajkát, miközben vörös pír kúszott az arcára. Bazdki, Hope. Ne csinálj ilyet a közelemben.

- Hope. Mit szeretnél?

- Én tetoválást szeretnék, de ha most nincs időd és már végzel, eljövök máskor és akkor...

- Te mindig ennyit beszélsz?

- Hát. Amikor ideges vagyok, akkor igen - vallotta be halkan.

Nem kellett volna még jobban zavarba hoznom, de egyszerűen imádtam, milyen reakciója volt a közeledésemre. Éppen ezért közelebb léptem hozzá, olyannyira, hogy mélyen magamba lélegezhettem a finom rózsa illatot.

- Ideges vagy? A tetoválás miatt vagy miattam?

- Hát, ami azt illeti, egy kicsit mindkettő.

Remek. Ezt akartam hallani.

- Jól van. Várj egy pillanatot.

Bementem Cole irodájába, hogy beszélhessek vele.

- Még jött egy vendégem.

- Tudod, hogy ma hamar zárunk. Adj neki időpontot - pillantott fel a papírjaiból.

- Nem zárhatnák később? Hope van itt.

- Várjunk csak. Az a Hope? Aki Carter kishúga és te meg akarod dugni? - vigyorgott.

- Nem akarom megdugni.

- Nem a faszt - nevetett - Rendben. Nem bánom, de ne csináljatok semmi másat. Ez egy szent hely.

- Te meg hülye vagy - vágtam oda neki vigyorogva, a nevetését még akkor is hallottam, amikor visszamentem a lányhoz.