Alig vártam, hogy eljöjjön a reggel kilenc óra és megérkezzen Lucy a cuccaival. Attól féltem, egyetlen barátot sem fogok találni, nemhogy még barátot és lakótársat egyben. Már hét órakor felkeltem és átmentem a másik hálószobába, hogy valamennyire előkészíthessem neki. A bátyámat nyolcra vártam, aki megígérte, hogy segít kifesteni a hálómat. Azt mondta, a megnyitó ünnepségen való részvétel nem kötelező, így nyugodtan megcsinálhatjuk, hogy kész legyen. Leöntöttem magamnak a kávét és lassan kortyolgatni kezdtem, de képtelen voltam egy helyben ülni. Annyira izgatott voltam, hogy fel – alá járkáltam, amíg a bátyám be nem lépett a nappalimba.
- Ha soha nem ülsz nyugton, amikor izgatott vagy, le fogod járni a lábad – vigyorgott rám, aztán szorosan magához ölelt.
- Mégsem vagyok képes nyugodtan ülni.
- Tudom, tudom. Nos, kezdhetjük?
- Ittál kávét? Nem vagy éhes?
- Rendben vagyok, tökmag. Mikor jön az új lakótársad?
- Úgy egy óra múlva.
- Oké. Addig kezdjünk neki – csapta össze két tenyerét.
Felmentünk a szobámba, együtt elhúztuk a hatalmas ágyamat és a kisszekrényeket a faltól, majd neki is kezdett. Próbáltam segíteni, de nem nagyon voltam jó benne, szóval nem piszkáltam a bátyám munkáját. Kilenckor megszólalt a bejárati csengő, én pedig úgy rohantam le, mint egy kisgyerek. Lucy boldogan rám mosolygott, amikor kinyitottam az ajtót.
- Szia. Reméltem, hogy jó helyen vagyok. Ez olyan, mint egy kis villa.
- Örülök, hogy idetaláltál.
Szélesebbre tártam az ajtót, hogy beférjen rajta két hatalmas bőröndjével.
- Hé. Megjött? – csörtetett le Carter a lépcsőn, aztán hirtelen megállt és elkerekedett szemekkel nézte a lányt. Mégis mi volt ez a tekintet? Soha nem láttam még őt így nézni senkire – Ó. Helló – vigyorodott el, de a csillogást a szemében nem tudta leplezni.
Ahogy Lucy sem a sajátjában.
- Öhm. Helló. Lucy vagyok, Hope lakótársa.
- Már nagyon vártalak... Úgy értem, várt téged.
Carter dadogott. Ez vicces. Még azt is felajánlotta, hogy segít felvinni a cuccait a lány szobájába. Azt hiszem, tetszettek egymásnak, de ismertem a bátyámat. Reméltem, hogy egyszer megtalálja a lányt, aki mellett egész életében ott marad. De azt szerettem volna, hogy ha az a lány nem Lucy, akkor ne játszadozzon vele. Imádtam Cartert, de Lucy sokkal többet érdemelt egy menetnél. És a bátyám eddig senkinek nem adott még egy menetnél többet. Éppen ezért este, miután Lucy elaludt, mert szegénykém egész éjjel fent volt a hülye volt barátja miatt, leültettem Cartert a kanapéra, hogy beszélhessek vele.
- Carter. Nem tudom, hogyan kezdjek ebbe bele, de... Ő nem olyan lány.
- Nem értelek, tökmag.
- Láttam, hogy néztél rá, Carter.
- Ó. Hát meg kell mondjam, őszintén soha nem láttam még ilyen szép lányt – mosolygott – De igazad van, ő nem olyan. Ő sokkal többet érdemel egy menetnél. Nem fogom összetörni a szívét.
- Tudom – viszonoztam a mosolyát.
- De a szoba tetszik, ugye?
- Most csak viccelsz? Tökéletes lett, bátyus. Köszönöm szépen.
- Szívesen. Köszönöm a vacsorát. De lassan mennem kell, holnap már iskola. Felkelsz anélkül, hogy valaki kiráncigálna az ágyból? – vigyorgott, miközben felállt, én pedig követtem és az ajtóhoz sétáltunk.
- Nagyon vicces. Igen, felkelek. De azért hívj fel egy órával első óra előtt. A biztonság kedvéért.
- A biztonság kedvéért, mi? Felhívlak másfél órával előtte, hogy érkezz nyugodtan meginni a kávédat.
- Oké – nyomtam egy puszit az arcára, aztán távozott.
Lucy beköltözése és a szobám festése miatt már megnyugodtam, de az iskola első napja miatt még mindig izgatott voltam. Egy gyors zuhany után ágyba zuhantam, de a reggeli kezdés miatt csak hosszas forgolódás után tudtam elaludni.
Másnap reggel a telefonom csörgése ébresztett és azonnal kimásztam az ágyból. Nesze neked, Carter! Nem aludtam el. Fogat mostam és felöltözködtem, majd lementem a konyhába. Legnagyobb meglepetésemre Lucy éppen két bögre kávét öntött le. Este úgy zuhant az ágyába, hogy azt hittem, két napig aludni fog. Ennek ellenére nagyon fittnek tűnt.
- Jó reggelt. Nem tudtam, hogy iszod a kávét, de remélem jó lesz.
Leültem a pulthoz és belekortyoltam a kávémba. Ez elképesztő. Pont, ahogy szeretem.
- Ezt pont eltaláltad.
- Tényleg? Nagyon örülök. Ez egy különleges képesség. Eltalálom az emberek ízlését.
- Egy kávézóban kellene dolgoznod.
- Ó, már csak várom a papírokat. Beadtam a jelentkezést még akkor, amikor voltam megnézni a sulit.
- Nahát. Ezt nevezem.
- Egyébként a bátyád nagyon helyes – vigyorgott elpirulva.
- Igen, de akármennyire is szeretem, egy seggfej. Csak egy menetet megy mindenkivel, akárcsak a hülye haverjai. Ha beleesnél, összetörné a szíved. Mármint... Oké, felnőttek vagytok és nincs jogom beleszólni semmibe. Csak nem szeretném, hogy megint megsérülj.
- Hope.
- Hm?
- Te olyan vagy, mint egy kisangyal – mosolygott, amit boldogan viszonoztam – A kishúgomra emlékeztetsz.
- Van egy kishúgod?
- Hát, nem olyan kicsi, csak egy évvel fiatalabb nálam. Azt tervezi, hogy jövőre ide jön ő is. Szerettem volna még várni egy évet, hogy együtt jöjjünk, de nem engedte.
- Aranyos lánynak tűnik.
- Igen. Az is – mosolyodott el.
Látszott rajta, mennyire szereti a kishúgát és hogy nagyon várja már, hogy ő is ide jöjjön iskolába.
De Lucy jókedve az ebédszünetre elszállt. Éppen őt vártam az ebédlőasztalnál, amikor idegesen, könnyes szemmel ült le mellém.
- Hé, mi történt?
- Igazad volt. A bátyád egy seggfej.
Akkor most megyek és szétverem a fejét.
- Mindjárt visszajövök – álltam fel az asztaltól és az étkező másik végébe mentem, ahol nemrég a bátyám is jelen volt.
Annak ellenére, hogy őt már sehol nem láttam, nem fordultam vissza. Megálltam az asztalnál, ahol a haverjai ültek és ahol pár perce még ő is majomkodott a többiekkel. Mindenki nevetgélt, de az egyik srác az asztal tetején ült, egy almát dobált és csak önelégülten vigyorgott. Amikor meglátott, leejtette az almát és lemászott az asztalról. Idegesítően helyes volt a kissé borzos – mármint dögösen borzos – barna hajával és fűzöld szemeivel. Sportcipő, szaggatott fekete farmer és egyszerű, fehér rövidujjú póló volt rajta, mely feszült a felső testén. Nem annyira, hogy majd elszakadt, hanem csak olyan... Várjunk csak. Miért is néztem meg ennyire?
- Helló, virágszirom – hajolt közelebb hozzám. Nem értettem, miért, de a testemnek és a lelkemnek fura, bizsergető reakciója volt arra, hogy olyan közelről nézett a szemembe. Az arcára nyomtam a tenyeremet és eltoltam magamtól.
- Légyszíves, mássz ki az arcomból. Cartert keresem.
- Carter nincs itt, de én szívesen rád szánok egy éjszakát – állt fel egy másik, szőke hajú, kék szemekkel megáldott srác.
- Én meg szívesen lemondom a mai programomat – harapta be az ajkát az almadobáló srác.
Akkor viszont megjelent mögöttük a bátyám és előjött belőle a védelmező vadállat.
- Le lehet szállni róla seggfejek. Ő a kishúgom.
A fiúk, akik ültek, elfordultak tőlem és nem bámultak tovább. Viszont a másik kettő szilárdan állt Carter mellett. Remek. Úgy tűnt, ők hárman voltak a főköcsögök a mindenkit megdugunk csoportban.
- Szóval te bujkáltál elölem mindig?
- Szóval te rontottad nálunk a levegőt? Bocs, hogy nem köszöntem soha. Tudod, allergiás vagyok a seggfejekre – vigyorogtam rá gúnyosan, majd művészien tüsszentettem egyet – Francba, már megint előjött.
A srác szemei elkerekedtek, de a szája sarka mosolyra húzódott. Miért dobbant meg attól a mosolytól a szívem?
Na jó. Oké, Hope. El kell húznod onnan. Azonnal! Sarkon fordultam és visszaindultam a saját asztalunkhoz, de Carter utánam jött és megállított.
- Hé. Bocs miattuk.
- Semmi baj, Carter – de tényleg – Amelyik kutya ugat az nem harap, nem?
- Igaz – nevetett – Gyere, sétáljunk egyet.
Intettem Lucy – nak, hogy később találkozunk, aztán követtem Cartert az iskolaudvarra.
- Valami baj van, Carter? – kérdeztem kissé megrettenve.
- Nem. Nem, dehogy, én csak... Nyugodtan szerettem volna beszélni veled arról, milyen volt az első napod.
- Ó, hát szuper. Csak a matekot még nem értem és ahogy átnéztem a könyvet, hát... Szerintem abból meg fogok bukni.
- Ja, igen. A rohadt matek. Hidd el, ez csak rosszabb lesz. De van egy megoldás. Holden rohadt jó matekból és engem is ő segített át a vizsgákon. Neked is segítene, hogyan indulj el felé.
- Holden? – kérdeztem elkerekedett szemekkel.
- Oké, tudom. Az ilyen fiúk nem a szíved csücske, de nem olyan rossz ember ő. Sőt... Nem kell összebarátkoznotok, csak hagyd, hogy segítsen neked. Ne félj, nem fog erőszakoskodni veled.
- Nem is tudom. Szerinted segítene? És ha igen, mégis milyen okból? Hisz nem is ismerjük egymást.
- Abból az okból, hogy jó ember ő. Tudod mit? Gyere el nálunk vacsorázni ma és így megbeszélheted vele.
- És ez neked is jó, mert valószínűleg én főzök, igaz? – vigyorogtam, mire ugyanezt tette.
- Így van.
- Jól van. Még van egy órám, aztán egyenesen megyek hozzátok.
- Nekem kettő. Majd várj meg a suli előtt.
A csengő jelezte, hogy ideje véget vetni a beszélgetésnek, így ki – ki ment a saját útjára. Az órán megkértem Lucy – t, hogy jöjjön velem, de nem akart a bátyám közelébe menni és mellesleg mennie kellett dolgozni, szóval egyedül maradtam. Valójában egy kicsit féltem. Carter soha nem barátkozott volna olyan emberekkel, akik ártanak másoknak vagy teljes egészükben szemetek a többiekkel. Ez megnyugtatott. De attól féltem, hogy ha minél többször nézek azokba a fűtengerzöld szemekbe, el fogom veszíteni a fejem. És azt nagyon nem akartam. Holden O’Brien ugyanolyan nőcsábász volt, mint Carter. Az ilyenekbe nem jó beleesni, mert egy éjszaka után a nevedet sem tudják, neked pedig összetörik a szíved. A gimiben is mindig kerültem az ilyen srácokat. De valójában az rémített meg a legjobban, hogy senki tekintete nem volt még rám olyan hatással, mint az övé.