Cole éppen valami hülyeséget mondott, amin nevettem, de a jókedv hamar elszállt. Megállt a szívem, amikor az emeletről csörömpölést hallottam és Hope sikítását.
- Mennem kell, Cole – tettem le azonnal a telefont és rohantam az emeletre.
A fürdőjébe lépve szörnyű látvány fogadott. Hope a zuhanykabinnak dőlve zokogott, a tükre darabokban volt, a keze pedig vérzett. Hevesen szedte a levegőt és remegett. Fogalmam sem volt, mit kell tenni, ha valakinek pánikrohama van, de az ösztöneimre hallgatva odaléptem hozzá. Megfogtam a kezét, amit azonnal ellökött magától.
- Hagyj békén! – kiabált, mintha nem is ebben a vilagban lett volna – Mondtam, hogy nem bánthatsz többé!
Valahogy ki kellett húznom onnan, mert ha nem teszem, még jobban összetörik. Megfogtam a kezét és ezúttal nem engedtem el, akárhogy próbálta elhúzni.
- Hope... – szólítottam meg halkan.
- Ne!
Fenéket. Magamhoz húztam és olyan szorosan öleltem, hogy tényleg érezze, ott vagyok. Fogalmam sem volt, ez segít – e, de azt akartam, térjen magához. Azt hiszem, az volt a legszívszaggatóbb dolog, amit valaha átéltem. Először láttam szenvedni a lányt, aki a szívembe férkőzött.
- Csak én vagyok, Hope. Én vagyok.
Egy pár másodpercig még próbált elhúzódni tőlem, de hála az égnek lassan elkezdett megnyugodni. A remegése abbamaradt, a légzése lassan megnyugodott. Ökölbe szorult keze engedett és a mellkasomon megmarkolta a pólómat.
- Holden – sírt halkan.
- Semmi baj, virágszirom. Itt vagyok – csókoltam meg a feje búbját – Itt vagyok.
Francba, aznap már az volt a második pánikrohama és hogy nem ismert fel. Bár tudtam volna, hogyan segíthetek még. Bár kitörölhettem volna azokat a rémes emlékeket a fejéből. Bár visszamehettem volna a múltba és valahogy megakadályozhattam volna, hogy egyszer is bántsa. Ehelyett csak szorítottam, amíg kisírta magát és próbáltam minden érintéssel vigasztalni. Később egy picit eltoltam magamtól és letöröltem a könnyeit, de annak ellenére, hogy már megnyugodott, aggasztóan nézett ki. Mintha bármelyik pillanatban összeeshetne.
- Dőlj neki a mosdónak, édesem. Rendbe hozom a kezed.
Nekidőlt a mosdónak, én előkerestem egy elsősegélydobozt és elkezdtem rendbe tenni a kezét. Először finoman lemostam róla a vért, akkor megláttam, hogy szerencsére nem kell varrni, ezért csak bekentem és átkötöttem. Egész végig egy árva szót sem szólt csak bámult maga elé és halkan zokogott. Basszus, Hope. Csak mondd meg mit és megteszek bármit, hogy jobban érezd magad. Megfogtam ép kezét, a szobájába vezettem, ahol leült az ágyra, én pedig lehúztam a cipőjét.
- Feküdj le, Hope. Pihenj egy kicsit – szó nélkül megtette, amire kértem, én pedig betakargattam.
Egy kicsit el akartam lépni az ágytól, hogy én is levehessem a cipőm, de Hope elkapta a kezem és félő szemekkel nézett rám.
- Ne menj el.
- Csak lehúzom a cipőm, virágszirom.
Elengedett, én pedig megtettem, amit akartam, majd bemásztam mellé az ágyba és ő azonnal hozzám bújt.
- Sajnálom – mondta halkan – Hogy így kiakadtam és láttad is. Ilyen rossz még soha nem volt és nem akarom, hogy azt gondold...
- Mégis mit gondolnák, Hope? – szakítottam félbe – Tudod, mit gondolok?
- Mit?
- Hogy történt veled valami, amit senkinek sem lenne szabad átélni.  Te azt hiszed, a pánikrohamaid gyengévé tesznek vagy furává, pedig ez nem igaz. Még így is te vagy a legerősebb, legcsodásabb lány, akit ismerek. És szeretnék valamit tenni, tudod? Azt kívánom, bár kitörölhetném ezeket az emlékeket a fejedből, hogy bár visszamehetnék az időben és megakadályozhatnám, hogy akár egyszer is bántson. Nem azért, mert zavarnak a pánikrohamaid, hanem mert gyűlölöm, hogy neked bármi is fáj.
- Hiszen mindig teszel valamit, amióta csak ismerlek. Már attól is kevésbé fáj, hogy mellettem vagy. Semmi másat nem akarok.
- De...
- Nincs semmi de – mosolyodott el halványan – Semmi de.
Még közelebb húztam magamhoz és nyomtam egy csókot a homlokára, miközben a haját kezdtem simogatni. Alig telt bele egy kis idő, máris elaludt. Én nem akartam. Csak figyeltem őt, ahogy ellazul az arca, ahogy az előbbi pánikot és szomorúságot átveszi a nyugalom. Vigyázni akartam rá. De addig néztem őt, míg én is elaludtam.
Rettenetesen megijedtem, amikor felkeltem, mert Hope nem volt mellettem. Azonnal kipattantam az ágyból, megnéztem őt a fürdőben, de nem volt ott. Attól féltem, újra összezuhant és én nem voltam mellette. A földszintre rohantam, a konyhából hallottam hangokat és amikor beléptem, egy tonna kő omlott le a mellkasomról. Hope a tűzhelynél állt és úgy tűnt, teljesen beleélte magát a főzésbe. Bármi is volt az, amit készített, nagyon finom illata volt. De a lényeg, hogy ő neki nem volt baja.
- Hope – sóhajtottam.
Ő rám nézett és olyan boldogan mosolygott, mintha semmi sem történt volna pár órája.
- Ó, szia. Felkeltettelek?
- Nem. Csak megijesztettél.
Odalépkedtem hozzá és hátulról magamhoz öleltem. Örömmel töltött el a tudat, hogy jobban van. Lehajtottam hozzá a fejem és finoman megcsókoltam a nyakát, mire felkuncogott.
- Holden, ne. El fogom rontani.
- Az nembaj. Had öleljelek egy kicsit.
Akkor letette a fakanalat és felém fordulva rám mosolygott.
- Tényleg azt hitted, újra összezuhantam?
- Igen. Megijedtem, amikor felkeltem és nem voltál mellettem.
- Ne haragudj. Gondoltam, főzök magunknak vacsit.
- Rendelhettünk volna. Hogy kipihend magad.
Még szélesebb lett a mosolya és megsimogatta az arcom, amitől persze megint elállt a lélegzetem.
- Mégis ki az a hülye, aki azt mondja rád, hogy seggfej vagy?
- Hát mondjuk a lányok, akiknek fűt fát összehordtam, aztán nem tartottam be. Vagy azok, akik azt hitték, egy menetből több lehet, de másnap azt sem tudtam, ki az. Vagy azok, akiket nem is akartam ágyba vinni – gondolkodtam el.
Ő olyan édesen és jókedvűen nevetett fel, hogy az engem is boldoggá tett. Képtelen voltam megállni, hogy ne csókoljam meg.
- Szóval én vagyok az egyetlen, akivel nem vagy seggfej? – kérdezte, én pedig bólintottam – Különlegesnek érzem magam.
- Mert az is vagy, virágszirom. Kicseszettül különleges vagy – nyomtam csókot ezúttal a homlokára.
Ha ez a lány így folytatja, belé fogok szeretni. Vagy máris szerettem volna? Nem olyan könnyű megválaszolni magadban ezt a kérdést, ha még soha nem voltál szerelmes.
Még egyszer rám mosolygott, aztán a sütő egy csengetéssel jelezte, hogy készen van, amit Hope készít. Teljesen elámultam, amikor kivette az ételt és óvatosan a pultra tette. Isteni illata volt és rohadt jól nézett ki.
- Hm. Ez micsoda?
- Anyukám egyik európai barátnője mutatta ezt a receptet. Az alján van a sertéshús, rajta barackbefőtt és rengeteg sajt – sorolta örvendezve – Csináltam hozzá zöldséges rizst és uborkasalátát.
- Ilyet még soha nem ettem.
- Gondoltam, megkóstoltatom veled, hátha ízlik – vigyorgott.
Azonnal leszedtem két tányért a helyéről és megtartottam neki, amíg pakolt rá, majd mindketten leültünk és nekikezdtünk a vacsorának. Az első falatnál jóízűen felnyögtem, annyira finom volt.
- Ez valami isteni.
- Örülök, hogy ízlik – mosolygott boldogan.
Pár perc alatt magamba lapátoltam az egész adagot, sőt aztán még szedtem többet a tányéromra, amit Hope boldogan figyelt. Bár dugig ettem magam, annyi erőm maradt, hogy miután végeztünk és ő a mosogatóba rakta a tányérokat, könnyedén felkaptam az ölembe. Combjaival körbeölelte a csípőmet, karjaival pedig a nyakamat és édesen elpirult.
- Nem vagyok nehéz? – kuncogott.
- Dehogy vagy.
Megcsókoltam finom ajkait, közben kilépkedtem vele a konyhából. Már mentem volna fel a lépcsőn, amikor hallottuk a bejárati ajtó nyílását és mindketten egy emberként néztünk a tág szemekkel bámuló Lucyra.
- Öhm. Helló.
- Szia – köszöntünk egyszerre, majd Hope folytatta – Van kaja a sütőben.
- Oké, köszi – vigyorgott – Nektek jó szórakozást.
Azzal el is fordult a konyha felé, én pedig Hope – ra néztem, aki elpirulva kuncogott. Engem nem nagyon érdekelt, hogy valaki rajtakapott, de úgy tűnt, őt zavarba hozta. Magamban mosolyogtam rajta, majd újra megcsókoltam és felmentem vele a szobájába. Becsuktam magam mögött az ajtót és az ágyra feküdtem vele az ölemben. Teljesen elvesztem benne, az édes ajkaiban, ahogy nyelve az enyémmel táncolt, a teste pedig az enyémhez simult. Bármennyire is jó érzés volt ilyen közel lenni más lányokhoz, az amit Hope mellett éreztem a felhőkbe röpített.
- Hope – húzódtam el tőle egy picit, mert valamit tudni akartam.
- Mi az?
- Jól vagy?
Ő édesen elmosolyodott.
- Miért ne lennék jól?
- Hát tudod, a reggeli miatt.
- Ó. Igen, jól vagyok. Máskor tovább szokott tartani, de most hamar átment rajtam. Azt hiszem, ezt neked köszönhetem – mosolygott, miközben ujjaival finom kis köröket írt le a mellkasomon – Csak egy kicsit szégyellem magam.
- Mégis miért?
- Nem akartam, hogy lásd. Elfogadtam, hogy láttad az ijedtségemet, de a családomon kívül nem akartam, hogy bárki lássa az igazi összezuhanásomat. Féltem, hogy azt gondolják majd az emberek, hogy valami baj van a fejemmel. Ami talán...
- Ezt be se fejezd, virágszirom. Semmi baj nincs a fejeddel. Őszintén megijedtem és fogalmam sem volt, hirtelen mit tegyek. De ez nem változtat azon, amit irántad érzek. Kedvellek, Hope. És bármennyire is fáj úgy látnom téged. Azt kívánom, bár ne kellene ettől az emléktől szenvedned. De szeretném, ha tudnád, hogy bármennyiszer is fogsz összezuhanni, én melletted leszek. Persze szeretném megakadályozni, hogy...
Szerettem volna végig is mondani, de egy csókkal fojtotta belém a szót. Csak egy rövidke csók volt, aztán rám mosolygott, a szemei csillogtak.
- Én is nagyon kedvellek, Holden. És ha bármi fájna neked, én itt leszek veled.
Ezúttal én csókoltam meg és el sem engedtem. Finoman kényeztettem az ajkait és közben kezeimmel utat találtam a pólója alá. Bőrét simogatva a mellei alatt éreztem, hogy hevesebben szedi a levegőt. Nem volt rajta melltartó, így könnyen eljutottam a melleihez és kényeztetni kezdtem, őket.
- Holden – nyögött bele a számba kéjesen, amitől majd megőrültem.
Egy könnyed mozdulattal a hátára fordítottam és fölé magasodtam. Ajkam csak akkor engedte el az övét, amikor megszabadítottam a felsőjétől és megcsókoltam felső testének szinte minden pontját, miközben vonaglott alattam. Levettem a saját felsőmet is és mindkettőnk nadrágját, majd a bugyijába nyúltam és ezúttal az ujjaimmal kényeztettem, közben mohón csókoltam édes ajkait. Ő kezeit a vállamon és a hátamon tartotta, nyögései és a körmei a bőrömben csak még izgatottabbá tettek. Már képtelen voltam visszafogni magam. Megszabadítottam a bugyijától és egy lélegzetvétel alatt belé helyezkedtem. Szorosan öleltem magamhoz, miközben mozogtam benne. Soha nem tartottam még lányt szorosan magamhoz az ágyban, de arra szükségem volt, hogy őt öleljem. Őt olyan közel akartam magamhoz érezni, amennyire csak lehetséges. Egyrészt azért, mert még mindig hihetetlennek tűnt, hogy ez a lány ott van a karjaimban és érezni szinte minden porcikáját bizonyossággal töltött el. Másrészt pedig, mert imádtam a lángoló érzést, amikor a bőröm, vagy a kezem hozzá ért. Bevallom egy kicsit mindig libabőrös lettem tőle.
Éreztem, hogy egyre közeledem és Hope nyögései is hangosabbak lettek, ezért gyorsítottam a tempón és addig mozogtam benne, amíg ő fel nem sikított, én pedig felmordultam az élvezettől. Fejem a nyaka hajlatába hanyatlott, de féltem, hogy megfojtom, ezért lejjebb csúsztam a hevesen mozgó mellkasára. Csak amíg egy kicsit kifújtam magam. Ezután rá néztem és az, amit a szemeiben láttam, melegséggel töltött el. Ha tudtam volna, hogy ilyen érzés, amikor Hope Winters azzal a csillogó szemekkel néz az enyémekbe, hamarabb megkerestem volna, amikor náluk jártam. Megsimogattam az arcát, majd a tetoválására pillantottam és lágyan megcsókoltam. Mosolygásra késztetett, amit éreztem.
- Mi az? – kérdezte halkan, nyugodtabb légzéssel.
- Ha megcsókolom a tetoválásod, érzem a szívverésed – pillantottam rá.
Ő magához húzott és lágyan megcsókolt.
- És mit érzel, ha itt csókolsz meg?
- A saját szívemet, ahogy ki akar ugrani a mellkasomból – vallottam be neki kissé félve attól, mi lesz a reakciója arra, hogy ilyen nyálas voltam.
Nem tehettem róla. Hope olyan szavakat és tetteket hozott ki belőlem, melyekre eddig nem is gondoltam.
- Nyálas voltam, ugye? – kérdeztem, miközben mellé gurultam, ő pedig felém fordult és elmosolyodott.
- Nem. Szeretem, amikor ilyen vagy.
- Én azt szeretem, amikor mosolyogsz. Elakad tőle a lélegzetem, közben pedig szeretnék kinyírni mindenkit, aki valaha is az ellenkezőjét hozta ki belőled.
- Az a múlt, Holden. Most már van okom, hogy többet mosolyogjak.
Azzal hozzám is bújt, én pedig szorosan öleltem. Azt hiszem, akkor jöttem rá, hogy bármennyire is észveszejtő vele szex, a legjobb dolog akkor is az, amikor csak szimplán a karjaimban van. Megcsókoltam a  homlokát, és a hajába fúrva az arcom mélyeket lélegeztem.
- De azért ha valamikor túl nyálas lennék, szólj rám.
Belekuncogott a mellkasomba.
- Rendben, O’Brien. Majd rád szólok.
Egy ideig csak feküdtünk csöndben és esküszöm, ez volt a legmegnyugtatóbb dolog, amit valaha átéltem.
- Itt maradsz velem éjszakára is?
- Szeretnéd?
- Igen, nagyon – nézett fel rám.
- Örülök, hogy te is szeretnéd, mert amúgy sem mentem volna sehová – mondtam, mire széles vigyor jelent meg az arcán – És mit szólnál, ha a holnapi napot nálunk töltenénk? Vagyis a hétvégét. Rose folyton nyaggat, hogy megint látni akar.
- Rendben – felelte lelkesen – Én is bírom Rose – t. 
Egy ideig még beszélgettünk szinte mindenről, ami csak szóba jöhetett. De annak ellenére, hogy egész nap ágyban voltunk, hamar magába zárt minket az álom.
Másnap egy nyugodt reggeli szeretkezés és kávé után Hope összepakolt pár cuccott és átmentünk nálunk.  Nem számítottam arra, ami otthon várt.
- Rose. Itt van? -kérdeztem hangosabban, miközben a konyha felé tartottunk. Étel illatát éreztem, szóval a kérdésem szerintem felesleges volt.
Legnagyobb meglepetésemre a szüleimet találtam a konyhában, ahogy a pultnál ülve kávéztak és reggeliztek. Remek. Tudtak mikor hazajönni. Nem mintha féltettem volna Hope – ot tőlük. Legalábbis anyától nem.
- Szia, fiam – köszönt apa és anya egyszerre.
- Sziasztok. Hát ti?
- Hamarabb lett egy kis szabadunk, mint gondoltuk és szerettünk volna meglepni – mosolygott anya, de a szemeiben valami fura csillant meg. Annak ellenére, hogy nem láttam őket túl sokat, ismertem őket. Főleg anyát. Akkor volt ilyen a tekintete, amikor valami bántotta.
Akkor Rose lépett be a helyiségbe és örvendezve megölelte Hope – ot, amit a lány boldogan viszonzott.
- Szervusz, édesem. Hát végre elhozott.
- Örülök, hogy látom, Rose – mosolygott.
- Anya, apa. Ő itt Hope. A barátnőm.
Anya kezében megállt a bögre, apa arca pedig semleges volt. Tudtam, hogy nem örül neki. Anya ezzel ellentétben szinte kivirágzott. Azonnal lemászott a székről és szorosan magához ölelte a virágszirmomat.
- El sem hiszem, hogy a fiamnak barátnője van. Nagyon különleges lány lehetsz, édesem.
- Mert az is, anya – vágtam rá, mintha ez tök nyilvánvaló lenne.
- Örülök, hogy megismerhetem önöket.
- Részünkről az öröm, édesem.
Már akiéről. Apa is köszönt neki, de nem volt boldog. Sőt, inkább dühösnek tűnt és tudtam, ezt nem fogja szó nélkül hagyni. Az ember elkövet egy hibát és az apja egy életre megutálja. Szép, nem?
- Tettem ki nektek is reggelit, üljetek le, fiatalok – parancsolta Rose, mi pedig szó nélkül megtettük. Éhes voltam.
Már vettem volna a számba az első falat rántottát, amikor apa megszólalt.
- Őszinte leszek veletek én nem örülök ennek.
Hű. Hamarabb kezdte, mint gondoltam. Bár reméltem, hogy nem Hope előtt fogja.
- Miért? – nézett rá anya hitetlenül.
- Te is tudod, hogy milyen – vágta oda gúnyosan – Magára sem tud vigyázni, nemhogy másra.
- Ez nem igaz – sziszegtem, miközben a kezem akaratlanul is ökölbe szorult. Legszívesebben máris ordítottam vele, de nem akartam Hope – ot megijeszteni.
- Nem? Akkor mi lett az előző barátnőddel?
Oké, ezt nagyon nem kellett volna. Ha kettesben mondta volna, leszarom és behúzok neki egyet. De lényegében feltárta Hope előtt életem legnagyobb hibáját, amit még nem voltam kész elmondani.