Megint matek. Ezúttal értettem, mit mond a tanár, hála Holdennek. Viszont pont Holden volt az oka annak, hogy nem figyeltem oda. Amikor reggel felébredtem, megláttam a füzetemet az éjjeli szekrényemen. Holden minden feladatomat kipipálta, a lap alján pedig egy üzenet állt tőle.
„Látod, ügyes vagy, ha nem tereled el a figyelmedet olvasással a kefélésről. Remélem, legközelebb is segíthetek neked, virágszirom.”
Már megint az a becenév. Mégis miért hívott így engem? És miért éreztem különlegesnek magam tőle? A becenévtől és attól, ahogy rám nézett minden alkalommal. Szemét voltam vele, mégis segített. Soha nem akartam róla tudni semmit, mert azt hittem, ugyanolyan seggfej, mint a bátyám. Carterrel ez más volt, mert hát ő a testvérem. De Holden egy idegen fiú volt és nem állt közöttünk semmilyen testvéri vagy más kapcsolat. Így lehetséges lett volna, hogy... Hát tudjátok. Tudtam, hogy Holden mindenkit csak egy éjszakára akar. Mégis, amikor közel volt hozzám, amikor a szemeimbe nézett... Valami olyat éreztem, mint azelőtt még soha. Egyszer – kétszer meg is fordult a fejemben, milyen lehetne vele, ha csak egy éjszaka is. Viszont biztos voltam benne, hogy ha egyszer megadom neki, aztán összetörik a szívem. És arra még nem voltam felkészülve. Még nem akartam tudni, milyen érzés. És mégis azon kaptam magam, hogy folyton rá gondolok.
- Itt vagy ma, Hope? – lengette meg előttem a kezét Lucy.
- Persze – mosolyodtam el – Miért ne lennék?
- Csak olyan vagy, mintha teljesen máshol járnál fejben – mosolygott.
- Hát... – kezdtem bele, de akkor megállt mellettünk három lány.
Olyan igazi elkényeztetett ribancoknak tűntek, akik mindent megkapnak, amit csak akarnak. Középen állt a főliba, mellette pedig a kiskacsái.
- Segíthetünk? – nézett rájuk Lucy.
- Holden miattad dobott engem tegnap – nyafogott az egyik kiskacsa, mire a középen álló lány rátenyerelt az asztalra és teljesen közel hajolt hozzám. Majdnem megfulladtam a sok parfümtől, amit árasztott.
- Ide figyelj, édesem. Nem tartozol azok közé, akik megkaphatják őt. És még csak bele se merj gondolni, hogy erős próbálkozással majd jobb emberré teheted. Ismerem a magadfajtákat. Azt hiszitek, hogy kedvességgel bárkit megváltoztathattok. De szólok... Holden soha nem lesz a tied. Sem a teste, sem a szíve.
- Ezt nem te döntöd el – összerezzentem Holden erős, dühös hangjára.
Képtelen voltam eldönteni, hogy a dühös hangnem miatt volt, vagy mert tudtam, ott áll mögöttem. A lány kihúzta magát, majd odalépett Holdenhez és átkarolta, ami a fiúnak nem nagyon tetszett.
- Holden. Hogy vagy?
- Most már rosszul – szedte le magáról a lány kezeit és hátrált tőle egy lépést – Mégis mit képzelsz, hogy beszélsz vele?
- Ugyan, én csak...
- Te csak mi? Nem vagyok a tiéd, csak mert párszor összefeküdtünk. Szóval szállj le a lányokról, különösebben róla -  fogta meg a kezem és felállított maga mellé.
Aztán olyan dolog történt, amitől tényleg igazi nyomást éreztem a mellkasomon. Olyat, amit mindig, amikor verekedést láttam. Bár ez csak egy pofon volt Holden arcára a lánytól, mégis remegni kezdtem és emlékeztetett arra, amikor én kaptam.
- Hé, jól vagy? – húzott vissza Holden a valóságba.
Miért miattam aggódott, amikor tiszta vörös volt az arca? Bizonyára fájhatott.
- Az arcod.
- Már megszoktam – vigyorgott – Gyere, szívnod kell egy kis friss levegőt.
Felkapta a táskámat, majd mielőtt egy szót is szólhattam volna, elindult a kijárat felé, engem pedig húzott maga után. Egész úton egy szót sem szólt, az én szívem még mindig kalapált, viszont a meleg keze, melyben az enyém lényegében eltűnt, megnyugtatott. Amikor kiértünk az iskola elé, nekidőltem a falnak és kifújtam magam.
- Biztos, hogy jól vagy? – kérdezte, mire felnéztem szép, zöld szemeibe.
- Igen.
- Hiszen remegsz – simított végig meztelen karomon, amitől még jobban megremegtem.
- Tényleg nincs baj, csak... Csak nem szeretem, ha valaki verekszik.
- Én meg azt nem, ha valakit oktalanul bántanak. Sajnálom, amiket mondott neked. Cheryl egy igazi ribanc és...
- Nem baj – mosolyodtam el – Komolyan. Nem érdekel, mit beszél. Soha nem érdekeltek az ilyenek.
- Akkor jó – mosolyodott el – Khm. Meg akartam kérdezni, hogy ment ma a matek.
- Egész jól, de még mindig van, amit nem értek.
- Akkor mit szólnál, ha ma munka után meglátogatnálak és folytatnánk?
- Té... Tényleg? Nem baj?
- Dehogy – mosolygott – Nyolcra ott leszek, oké? Próbálj meg nem elaludni.
- Oké.
Az ajkamra pillantott, a sajátját beharapva közben. Abban a pillanatban csak arra tudtam gondolni, milyen lenne, ha az ajka az enyémet harapná. Éreztem, hogy elvörösödik az arcom, mire Holden elvigyorodott.
- Aranyos vagy, amikor elpirulsz – mosolygott édesen, aztán elvette meleg kezét az enyémről és elment.
Komolyan megtörtént, ami az előbb megtörtént? Azt mondta, hogy aranyos vagyok, miután megvédett és még aggódott is értem? Tényleg félreismertem őt, vagy csak játszadozott velem? Nehéz volt megmondani, mert olyan hihetetlennek tűnt, hogy ez a seggfej, aki nem tud mást a lányokkal, csak örömöt okozni nekik, tényleg így viselkedett velem. Mellette mégis... Az az őszinteség, ami a szemeiben ült mindig, amikor rám nézett. Az a kedvesség és a vágy. Megremegett tőle a lábam.
Miután délután hazamentem az iskolából, alig tudtam mit kezdjek magammal. Megcsináltam az esszéimet, letusoltam, vacsorát főztem, megvacsoráztam Lucy – val és el is jött a nyolc óra. Nem is értem, miért izgultam annyira. Hiszen azzal a két – három alkalommal, amikor Holden mellettem volt, úgy éreztem, önmagam lehetek. Pár perccel nyolc után kopogást hallottam a bejárati ajtón, amitől összeugrott a gyomrom. Ugyan, Hope. Nyugi már. Ő csak egy seggfej, aki minden lányt megkefél és én nem vonzódhattam hozzá.
- Szia – mosolyogtam rá, amikor kinyitottam az ajtót.
- Szia – viszonozta, majd felém nyújtott egy szatyrot. Kínai étel illata volt – Bocs, hogy késtem, elugrottam kajáért. Remélem szereted a kínait.
- Imádom a kínait!
- Oké – nevetett halkan. Várjunk csak. Ezt hangosan mondtam ki? Olyan lelkesen, ahogy a fejemben?
Intettem, hogy jöjjön be, majd elindultunk felfelé. Már nem is voltam annyira ideges, mint mielőtt megérkezett. Ideadta az egyik doboz kaját, majd leült a babzsák fotelembe és mindketten enni kezdtünk.
- Nem vagy fáradt? – kérdeztem tőle. Nem akartam, hogy ne pihenjen, csak mert hülye voltam matekból.
- Nem, dehogy.
- Szeretsz tetoválni?
- Igen. Az embereknek mindig van egy külön történetük. Miközben tetoválom őket, elmondják nekem. És azt is, hogy miért pont azt a tetoválást választották. Eleinte nem gondoltam, de idővel megtanultam, hogy ahány ember létezik, annyi történet is.
Jó volt hallgatni, ahogy erről beszélt. Tényleg nagyon imádhatta, amit csinált. Elmosolyodtam, de közben meggyűlöltem magam. Az első találkozásunknál hülye dolgokat mondtam neki és folyton kerültem, amikor nálunk volt, csak mert tudtam, olyan, mint Carter. Talán tényleg csak egy szoknyavadász volt, de mellette kedves is. És őszinte.
- Meglehet, hogy félreismertelek – vallottam be halkan.
- Igen? – vigyorgott.
- De csak meglehet – jelentettem ki – Még nem ismerlek eléggé ahhoz, hogy ezt eldöntsem.
- Jól van, virágszirom. Úgy tűnik, több időt kell majd együtt töltenünk – tette le a kajáját az asztalomra, majd elővette a füzetét és írni kezdett.
Csöndben volt, amíg írt. Az arcát néztem. Helyes volt, nagyon helyes. Már akkor is ezt gondoltam, amikor először láttam. Hosszú szempillái egyszerre kisfiús és férfias arcát simogatták. A haja a szemébe hullott vissza, valahányszor csak félresöpörte. Hirtelen felpillantott, én pedig úgy tettem, mintha ennék és nem azon gondolkodnák, milyen lenne érezni ajkait az enyémen. Ő halványan elmosolyodott. Basszus, biztos észrevette, hogy az arcát fürkészem. Felállt és odajött hozzám, majd a kezembe adta a füzetét. Megint a rohadt matek. Letettem a félig kiürült dobozomat és nekiláttam.
Nem tudom, mikor merültem álomba, de arra eszméltem, hogy Holden betakargat. Ujjai végigsiklottak meztelen vállamon, amitől meleg borzongás futott végig rajtam. Résnyire nyitottam a szemeimet és rá pillantottam.
- Megint mind jó volt – mosolygott – Álmodj szépeket, virágszirom.
- Te... Te is – mormogtam halkan.
Aztán magába zárt az álom.

Reggeli illatára ébredtem. Finom bacon és pirítós. Azonnal kimásztam az ágyból és mentem az illat után. Lucy a konyhában tevékenykedett, éppen akkor fejezte be, amikor beléptem.
- Jó reggelt, álomszuszék – nevetett.
- Jó reggelt – ásítoztam, miközben asztalhoz ültem, melyre Lucy a reggelit pakolta – Mennyi az idő valójában?
- Tíz óra van – fejezte be végre a pakolást, majd letett elém egy bögre kávét és enni kezdtünk.
- Jézusom. olyan régen nem aludtam ilyen jót.
- Talán mert Holden melletted volt, amikor elaludtál – vigyorgott.
- Nem hinném, hogy Holdennek ehhez van bármi köze – vágtam rá azonnal. Újdonsült legjobb barátnőm viszont valószínűleg jobb emberismerő volt, mint gondoltam. Vagy csak túlságosan kiültek az arcomra az érzelmeim.
- Persze, persze. Akkor miért pirulsz el, amikor róla beszélsz? – mosolygott – Nem azt mondtad, hogy óvakodjak az ilyen fiúktól?
- De, ezt mondtam. És még mindig úgy gondolom. Nekem is óvakodnom kellene tőle, de egyszerűen képtelen vagyok rá. Mellesleg pedig könnyen meglehet, hogy félreismertem.
- Hát. Titokban minden rosszfiú vágyik valakire, aki miatt jobbá válhat. Ha már egyedül nem megy nekik – nevetett, én pedig csatlakoztam hozzá.
A telefonom csöngése szakította meg jókedvű vihogásunkat. Azonnal felvettem és meghallottam a bátyám hangját.
- Szia, tökmag. Még aludtál?
- Szia. Nem, nemrég keltem. Mi újság?
- Semmi különös. Csak meg akartam kérdezni, nincs – e kedved kikapcsolódni egy kicsit. Lesz ma nálunk egy buli és gondoltam eljöhetnél. Hozhatod Lucy – t is.
- Én szívesen mennék, de megbeszélem Lucy – val.
- Akkor ezt igennek veszem – nevetett – Nyolcra elmegyek értetek.
- Rendben. Tudom, ma dolgozol. Vihetnék nektek ebédet.
- Az szuper lenne. Akkor várlak. Szia.
- Szia.
Letettem a telefont és Lucy – ra pillantottam, aki éppen a pirítóst rágcsálta.
- Ma bulizni megyünk. A bátyámékhoz – jelentettem ki, mire Lucy köhögni kezdett.
- A... A bátyádhoz?
- Nem kell vele találkoznod. Csak amíg elvisz minket.
- Rendben. Ránk fér a kikapcsolódás.
- Ugye? Akkor én megyek is főzni. Ebédet ígértem Carternek.
Segítettem Lucy – nak elpakolni a koszos edényeket, miután megreggeliztünk, majd mikor két órával később kész lettem az ebéddel, elmentem a szalonba. Lucy- nak teendői voltak a városban, így engem is eldobott, aztán ő ment a saját útjára. Még soha nem voltam Carterék szalonjában, de tetszett. Mármint a tetoválásmintákkal és gyönyörű rajzokkal teli előszoba, mert csak annyit láttam belőle.
- Segíthetek? – kérdezte a pult mögött álló középkorú, kedves arcú férfi, amikor beléptem.
- Helló. Én Cartert keresem.
- Szeretnél tetováltatni vagy van időpontod?
- Ó, nem – mosolyogtam – Csak ebédet hoztam neki. A húga vagyok.
A férfi pár pillanatig nagy szemekkel pislogott rám, aztán odajött hozzám és szorosan megölelt.
- Jézus, hát te tényleg létezel? Carter annyit beszélt rólad, hogy egy ideig azt hittem, nem is vagy igazi.
Kedves embernek tűnt. Tudom, más nem nagyon bírja, ha idegen ölelgeti őket, de annyi fájdalom és bántás után a kedvesség legkisebb dolgai is melegséggel öntötték el a lelkem. A férfi hirtelen elhúzódott tőlem és a hajába túrt.
- Bocsánat. Néha túl lelkes vagyok.
- Semmi baj – mosolyogtam rá.
- A nevem...
- A legnagyobb faszfej a világon – hallottam meg Carter nevetését, aki az egyik szobából jött ki, majd féloldalas ölelésbe vonta a férfit – Viccelek. Ő Cole. A mi megmentőnk és befogadónk.
- Ne már, még elpirulok – vigyorgott Cole.
Jó volt látni, milyen jó a kapcsolatuk. Más munkahelyeken a főnök le sem szarja az alkalmazottait. De Cole tényleg olyan volt, mint egy második apa. Csak mosolyogni tudtam rajtuk.
Egy pillanattal később a szívem egy hangos dobbanással jelezte, felfogta, hogy már Holden gyönyörű zöld szemeibe nézek. Édesen elmosolyodott, majd társult a két fiúhoz.
- Szia, virágszirom.
- Szia – mosolyogtam akarva akaratlanul, de a jókedvem elszállt, amikor Holden aggodalmasan felsóhajtva a többiekre nézett.
- Még mindig semmi.
- Francba – túrt Carter a hajába idegesen.
- Valami baj van?
- Connor megint késik.
- És ez olyan nagy dolog? Biztosan elaludt vagy valami.
- Igen, de ha elalszik, az sosem jó jel.
- Talán mégis el kellene mennünk megnézni - vette elő Holden a kocsikulcsát. Szomorúnak tűntek és nem értettem, miért.
Amint Holden ellépet mellettem és ki akart menni, az ajtó kinyílt előtte és Connor lépett be rajta.
- Nézd már, csipkejózsika - csapta össze a tenyerét Holden - Rongyosra aggódtuk magunkat miattad.
- Sajnálom.
- Sajnálod? Mégis mikor... Mikor fejezed ezt már be? Tudod, hogy...
- Tudom. De... Kicseszettül nem megy - morgott.
- Connor. Ha valami gond van, akkor...
- Neked ehhez kurvásul semmi közöd! - ordította a szemeimbe nézve.
Összerezzentem és a levegő megakadt bennem. Pár pillanatra képtelen voltam lélegezni. A kiabálás ott visszhangzott a fülemben.
- Hope. Hope! - rángatta meg Carter a kezem. Sokszor csak így tudott visszahúzni a valóságba - Jól vagy?
- Igen - mondtam halkan, miután képes voltam normálisan lélegezni.
- Várj meg kint, oké? Hazaviszlek.
Csak csöndben bólintottam, majd kimentem a szalon elé. A friss levegő nem éppen segített valami sokat. „Mégis mi a fene?! Komolyan ezt akarod velem megetetni, te hálátlan?!” Miért? Annyi év után miért hallottam még mindig az ő hangját, amikor kiabáltak velem? Miért láttam az ő arcát, akárhányszor verekedés volt a közelemben? Miért nem hagyott békén még annyi év után sem?
- Jól vagy?
Hirtelen már nem is az ő arcát láttam, hanem Holden aggodalommal teli szemeit. Hálás voltam neki, amiért visszahúzott a valóságba. Mondani akartam, hogy rendben vagyok, amikor ujjaival finoman az arcomhoz ért és letörölte a könnyeimet.
- I... Igen – válaszoltam halkan.
- Sajnálom. Connor nem ilyen, csak...
- Semmi baj. Bal lábbal kelt, megértem.
- Nagyon nem bírod, ha kiabálnak veled, ugye? – sütötte le egy pillanatra a szemeit, mire nemet intettem a fejemmel – És azt sem, ha verekednek a közeledben.
- Nem. Nem szeretem.
- Én...
Akkor elvette a kezét az arcomról és meghallottam, ahogy nyílott mögöttünk az ajtó. Pedig mennyire szerettem volna, ha ott hagyja finom ujjait az arcomon.
- Gyere, hugi. Hazaviszlek – fogta meg a kezem Carter.
- Oké.
- Szia, Hope – mosolygott rám Holden.
- Szia – viszonoztam a mosolyt, aztán beszálltam Carter mellé a kocsijába és elindultunk.
Carter halkan bekapcsolta a rádiót, én pedig még mindig magamban mosolyogtam. A rémület után, amit éreztem, Holden egyetlen érintése olyan megnyugvást adott, amit eddig még soha nem éreztem. Fura hatással volt rám ez a fiú, a szívem mélyén mégis féltem. Mi van, ha ezek az érzések nem maradnak abba vagy erősebbek lesznek? Mi van, ha csak játszik velem? 
- Sajnálom, hogy Connor úgy rád rivallt – zökkentett ki gondolataimból Carter – Valójában jó fiú ő, csak...
- Semmi baj, Carter. Tényleg. Nem haragszom rá, csak megijedtem.
- Igen – mosolyodott el. Nem értettem, miért, de mielőtt rákérdeztem volna, már válaszolt is – Mindig megijedsz, de senkit nem tudsz gyűlölni. Tizenöt éve ismerlek és valahányszor valaki megrémít, mindig csak annyit mondasz, hogy semmi baj. Közben pedig már én is tudom, milyen szörnyű dolgok játszódnak le a fejedben.
- Nem tudok rájuk haragudni, mert ők nem tudják, mennyire félek. Ők nem tehetnek róla. És talán azért sem, mert az összes gyűlöletem kizárólag felé irányul.
- Ha valaki megérdemli, hogy gyűlöld, az ő. De soha többé nem fog téged bántani. Ahogy más sem, mert én nem engedem.
- Tudom – fogtam meg a kezét mosolyogva.
Pár perc alatt otthon is voltam, de Carternek sietnie kellett vissza, mert még várt egy vendéget. Írtam egy üzenetet Lucy – nak, hogy már otthon vagyok és elmentem letusolni. Ezután elterültem a kanapén egy jó kis könnyvel és egy csésze kávéval. Éppen kinyitottam. A könyvem, amikor kopogást hallottam az ajtómon. Lemásztam a kanapéról és az ajtót kinyitva Connort pillantottam meg. Bűnbánó szemei láttán majd megszakadt a szívem. Nem féltem tőle. Általában féltem az olyan emberektől, akik ilyen vérmérséklettel rendelkeztek. De Connorról tudtam, hogy jó ember, bár annyira még nem ismertem. Tőle nem féltem. Csak megijedtem akkor, amikor kiabált.
- Szia - köszönt halkan.
- Szia. Gyere be.
- Biztos? Mert...
- Gyere már - nevettem fel, mire halvány mosoly jelent meg az arcán és belépett az ajtón. A konyhába vezettem, ahol mindketten leültünk az asztalhoz és adtam neki egy kólát.
- Hope. Én nagyon... Nagyon sajnálom. Nem kellett volna úgy beszélnem veled, nem kellett volna kiabálnom. Tiszta hülye vagyok - hajtotta le a fejét.
- Hé. Semmi baj - simogattam meg. a vállát, ő pedig rám nézett.
- Megijesztettelek, Hope.
- Nem a te hibád. Csak túl érzékeny vagyok arra, ha valaki kiabál velem. Vagy valaki mással. De hé... Veled minden rendben van? Mármint... Tudom, hogy tényleg nincs semmi közöm hozzá, de Holden és Carter nagyon aggódott érted.
- Függő vagyok - mi? - Vagyis... Nappal nem veszek be semmit, csak este. Nem tudok gyógyszerek nélkül elaludni. Ez az én démonom. Ezért aludtam el reggel.
- Connor. Sajnálom - fogtam meg a kezét - Tudok... Tudok valahogy segíteni?
- Jártam már vagy száz terapeutánál, de egyik sem tudott. Nem azért mondtam el, mert segítség kell, hanem hogy valahogy bebizonyítsam, mennyire sajnálom. És mert valamilyen fura oknál fogva megbízom benned. Talán mert a bátyádnak be nem állt a szája, amikor rólad beszélt.
- Ó, hát ez tipikus Carter - nevettem fel, ő pedig ugyanezt tette - De mivel a bátyám egyik legjobb barátja vagy és úgy is érzem, hogy megbízhatok benned, én is elmondom, mi az én démonom, oké?
- Hallgatlak - mosolygott, én pedig vettem egy nagy levegőt és elkezdtem.
Soha nem volt könnyű erről beszélnem. Valójában a családomon kívül senki nem tudta. De Connor megosztotta velem a saját démonát és úgy éreztem, én is megoszthatom vele.