Aggódtam Hope – ért. Connor nem akart vele kiabálni és ezt a lány is jól tudta. De képtelen voltam nem figyelembe venni, hogy megint levegőért kapott és egész testében reszketni kezdett. Pont, mint amikor Cheryl felpofozott. Értem, hogy nem szerette, ha ilyen dolgok történnek. De az a félelem, ami mindkét alkalommal ellepte a szemeit, arra engedett következtetni, hogy több áll az egész mögött. Mintha kisebb pánikrohama lett volna mindkét alkalommal. Szerettem volna tudni, mi bántja. Szerettem volna tudni, miért fél ennyire. Szerettem volna megvédeni mindentől. Már nem kérdezgettem magamtól, hogy miért, bár a kérdésre a választ még nem tudtam. Csak sodródtam vele. Sodródtam Hope Wintersel annak ellenére, hogy fogalmam sem volt, mi fog kisülni ebből. Már ha kisül belőle valami. Már ha ő is érzi azt a fura, jóleső borzongást a mellkasában valahányszor a szemembe néz, amit én érzek mindig.
Visszamentem a szalonba és mivel fél órát várnom kellett egy vendégre, leültem a recepcióhoz, mert Connor dolgozott, Cole – t pedig elhalmozta a papírmunka. Éppen az adóbevallását írta és azt nagyon nem szívlelte. Elővettem a jegyzetfüzetem, hogy megírjam az ekonómia esszém vázlatát, amikor az ajtó fölött lévő csengő jelezte, hogy jött valaki. Már épp üdvözölni akartam, de szemforgatás lett belőle, amikor megláttam, hogy Cheryl lépett be az ajtón. Magassarkúja kopogott a padlón, miközben odajött a pulthoz és rá könyökölt, így a dekoltázsa majd kiszúrta a szemem. Nem mintha érdekelt volna. Normális esetben igazán megszoktam nézni a lányokat, hiszen minden hetero ezt csinálja, nem? De neki az egész lényét gyűlöltem, a melleit is beleértve. Főleg azok után, ahogy Hope – al beszélt.
- Szia, Holden – rebegtette a szempilláit.
- Mit csinálsz itt?
- Tetoválást szeretnék.
- Te? – néztem rá elkerekedett szemekkel. Egyszer hallottam, ahogy lehordott egy lányt, mert tetoválásai voltak. Most meg ő akar – Minek?
- Gondoltam ezzel közelebb kerülhetnénk egymáshoz.
- Na, figyelj, Cheryl. Ha komolyan, de komolyan akarsz egy tetoválást, megcsinálom neked. De ne hidd, hogy attól bármi is megváltozik közöttünk. Ha mi lennénk az utolsó két ember a földön, akkor sem változna – osztottam ki, mire eltűnt a mosoly az arcáról és büszkén kihúzta magát.
- Mi a fene bajod van neked, Holden? Minden barátnőm azt mondja, összeillenénk.
- Te még a középsuliban érzed magad vagy mi a fene? Csak mert nem vagyok a focicsapat kapitánya, te meg nem vagy pompomlány. Nőj fel végre.
- Miért nem akarsz engem?
- Mert nem.
- Bezzeg azután az elsős liba után folyton mászkálsz. Mitől jobb ő, mint én?
- Mondjuk van lelke. Az az egyik ok a sok közül. Szóval, ha tényleg akarod azt a tetoválást, akkor mondd, mi legyen az. Ha meg csak ezért jöttél, részemről vége a beszélgetésnek.
Még szóra nyitotta a száját, de akkor Cole kilépett az irodájából. Gondolom hallotta a beszélgetést, mert elég szigorú szemekkel nézett a lányra. Nem szerette, ha a megszállottak ide járnak utánunk és őszintén, mi hárman sem szerettük. Igen, ha jobban belegondolok, volt néhány lány, akivel nem kellett volna ágyba bújni.
- Van ott valami probléma?
- Nem. Már épp menni készült.
- Remek – vágta rá Cole.
Cheryl dühösen rám pillantott, aztán elment. Cole – al összenéztünk, aztán kitört belőlünk a nevetés. Odajött hozzám és a pultra könyökölt.
- Miért nem akarsz engem, Holden? – utánozta Cherylt nevetve.
- Barom – röhögtem.
Connor kilépett az odujából, szinte ugyanabban a pillanatban Carter visszatért és azonnal összenéztek. Connor szemei bűnbánatot tükröztek, de úgy tűnt, Carter nem is dühös rá. Sosem voltunk rá dühösek, amikor így kiakadt, mert tudtuk, miért van. Bár a legtöbb embert elhagyják a barátai, ha drogozni kezd, mi nem tettük. Személy szerint képtelen lettem volna rá. Annak ellenére, hogy gyógyszerek nélkül nem aludt el és sokszor elkésett, meg olyan volt, mint egy terhes nő, mégiscsak az egyik legjobb barátom volt. Féltettem őt, nagyon féltettem, azok után, ami még elsőben történt, de azóta visszafogta magát. Reméltem, hogy egyszer végleg leteszi a drogokat, de addig is Carter, Cole és én majd vigyázunk rá. Mint a nagy tesók.
- Carter. Haver én...
- Ne mondj semmit – mosolygott rá Carter – Tudom, hogy sajnálod, de sem én, sem Hope nem haragszunk, oké?
- Nem haragszik?
- Nem. Csak megijedt, ennyi az egész.
- Öhm. Nem bánnád, ha beszélnék vele? Szeretnék személyesen is bocsánatot kérni – kérte nagy szemekkel.
Mint egy kiskutya.
- Rendben van – egyezett bele Carter.
- Kössz – vigyorgott Connor, aztán el is tűnt.
Nem ér. Én is Hope mellett akarok lenni.
- Te Carter – szóltam utána mielőtt bement volna a pihenőbe, mire felém fordult.
- Hm?
- Hope, ő... Jól van?
- Persze – mosolyodott el.
- Oké. Örülök neki.
Carter egy kicsit furán nézett rám, de újra elmosolyodott, majd bement a saját termébe.
Mire végeztem a vendégemmel, már esteledett, így gyorsan hazamentem, dobtam egy zuhanyt és indultam Carterékhez. Még nem volt ott túl sok ember, de a zenét már az autóba hallottam és egyre többen gyülekeztek. Kiszálltam és becsuktam a kocsimat, majd bementem a házba. Connort azonnal megláttam, de éppen valami lányt fűzött, így amikor rám nézett, csak vigyorogva bólintott, én pedig úgyszintén nagy mosollyal tátogtam, hogy „sok szerencsét”, aztán mentem tovább. Sajnálatos módon megláttam Cherylt, aki a többi ribanc barátnőjével volt körbevéve és amikor rám nézett, megnyalta az ajkát. A szemem forgatva a konyha felé vettem az irányt, ott a hűtőből kivettem egy kólát és kinyitottam. Nem, nem szoktam alkoholt inni. Tudom, ez elég fura egy főiskolás fiútól, aki szinte minden hétvégén buliban van, de nincsenek túl jó emlékeim az alkohollal kapcsolatban. Az ember egyszer tesz valamit ittasan és máris a legundorítóbb dolgok közé sorolja. Az alkohol egy ponton megváltoztatta az életem és akkor megfogadtam, hogy soha többé nem iszom. Szemeimmel a tömeget pásztázva mentem vissza a hatalmas előszobába, ahol az emberek általában táncolnak. Elég tér volt ott hozzá, a nappaliban pedig mindig a nyugodtabb emberek bolyongtak. Őszintén Cartert kerestem, bár őt ismerve már a szobájában kefélt valakit. Valamiért egy kicsit elveszve éreztem magam. Azelőtt miután megérkeztem, már valamilyen lányt kerestem, aztán megpróbáltam felszedni – ami általában sikeres volt, de ez most nem lényeges – és élvezni az éjszakát. De akkor este csak egy lányt kerestem. Egyetlen lányt, akiről azt hittem, ott sem lesz, aztán mit ad Isten, pont akkor lépett be az ajtón Carterrel és Lucy – val, amikor odapillantottam. Á, Carter. Szóval itt vagy. Persze, fenéket érdekelt engem Carter vagy bármi más, amikor Hope gyönyörű szürkés szemeibe néztem és ő édesen elmosolyodott. Egy pillanatra elfordult, mert valamit beszélt Carterrel és Lucy – val, aztán mindketten mentek ki – ki a saját útjára, Hope pedig kissé félve, de elindult felém. Kicseszettül dögös volt abban a fekete egyberuhában, ami tökéletesen kiemelte minden vonalát és bár dekoltázsa nem volt, a lábait annál kevésbe takarta. Heves érzelmek futottak át rajtam. Az egyik énem szerette volna elmondani neki, mennyire gyönyörű és csinos, a másik énem viszont fel akarta kapni a vállára, felvinni az egyik szabad szobába és megszabadítani a ruhájától. Aztán egész éjjel kényeztetni.
- Szia – basszus, annyira elgondolkodtam, hogy meg sem moccantam, időközben pedig odaért elém. De csodás volt az illata. Rózsa – Szeretnéd, hogy elmenjek?
- Mi? – néztem rá értetlenül.
- Szeretnéd, hogy elmenjek? Úgy tűnik, mintha nem lennél itt és nem akarlak zavarni. Mellesleg meg lehet, hogy valaki mással szeretnél lenni és ezt megértem, csak gondoltam köszönök – hadarta elpirulva, majd hátrált egy lépést, de én ösztönösen a csuklójára fontam az ujjaimat, ezzel maradásra bírva. Megint szófosása volt. Elgondolkodtam, hogy vajon miattam – e.
Na jó, itt az ideje véget vetni minden elgondolkodásnak és fantáziálásnak, mert annyira elmerültem a gondolatokban, hogy bizonyára tényleg úgy tűnhetett, mintha tényleg hidegen hagyna, hogy ott van.
- Ne haragudj, csak elmerültem valamiben. Azon gondolkodtam, elhiszed – e, ha egy seggfej azt mondja, hogy gyönyörű vagy.
Édesen elmosolyodott és ha lehet, még jobban elpirult.
- Az attól függ, melyik seggfejről van szó.
- Hát erről itt – mutattam magamra, mire felnevetett.
Kihagyott a lélegzetem.
- Talán elhiszem. Elég sok lánnyal volt már, szóval bizonyára nem én vagyok az egyetlen, akinek ezt mondta.
- Azt hiszed, hogy bókolok a lányoknak, mielőtt ágyba viszem őket? – kérdeztem, miközben még mindig a kezét fogva elkezdtem kivezetni a medencéhez, mert ott nagyobb volt a csend és persze nem jött nekem minden öt másodpercben valaki – Nem, nem. Az Carter asztala. Ő előbb bókol és randizik, aztán hozza őket haza.
- Akkor te hogy csinálod? – kérdezte immár halkabban, mert végre kiértünk a házból.
- Csak megkérdem akarnak – e kefélni velem – mondtam tök komolyan, mire jókedvűen felnevetett.
Ez még csodásabb volt, mint a benti nevetése. Meg kell mondjam, nagyon fura hatással volt rám ez a lány, akinek csak akkor engedtem el a kezét, amikor a medence mellett leültünk két egymás melletti napozóágyra.
- Gondolom a válasz legtöbbször igen.
- Igen, többnyire az. Szóval most, hogy ezt már tudod, elhiszed neki?
- Hm – szorította össze a száját és úgy tett, mintha gondolkodna, de közben egy pillanatra sem tűnt el a mosoly az arcáról – Majd még átgondolom. És akkor megmondom.
Jól van, Hope. Nembaj, én is szeretek játszani.
- Na, rendben. Kíváncsian várom a válaszodat.
Ezután beszélgetni kezdtünk úgy mindenről, ami eszünkbe jutott. Mesélt a középiskolás éveiről és én is sajátomról. Elmondta, hogy nem volt nehéz ott hagyni, mert nem volt olyan igazán jó barátja, de úgy érzi, Lucy máris olyan, mintha a testvére lenne. Mellesleg testvér. Az a szeretet, amit a szemében láttam, amikor később Carterről beszélt meghatott. Tudtam, hogy ők valójában mostoha testvérek, bár arról fogalmam sem volt, mi lett Hope igazi szüleivel. Mégis elmondása szerint olyan testvéri kapcsolat volt közöttük, amelyet néhány vérszerinti testvérpár is megirigyelt volna. És én biztos voltam benne, hogy igazat mond, hisz Carter szemében is ugyanezt a csillogást láttam, valahányszor a kishúgáról beszélt.
Úgy egy óra múlva kijelentette, hogy elmegy a mosdóba és megnézi, Lucy meg van – e még, én pedig megígértem, hogy ott megvárom, ahol eddig ültünk. Néztem, ahogy elmegy és valamiért szerettem volna, ha máris visszajön. De ő nem jött. Nem jött még tizenöt perc múlva sem. Nem mintha kontrollálni akartam volna, de hirtelen fura érzés kerített hatalmába. Mintha valami nem lenne rendben. Gondolkodás nélkül felálltam és bementem a házba, végig pásztázva a tömeget, hátha meglátom valahol. Aztán összerezzentem, amikor valaki nyakon vágott. Kész voltam behúzni neki egyet, bárki is volt az, de leengedtem a kezem, amikor megláttam Carter vigyori képét.
- Eljössz és nem is köszönsz? Milyen ember vagy te?
- Bocs, el voltam foglalva.
- Ó, értem. Megvolt?
- Ami azt illeti… - kezdtem bele, de felkeltette a figyelmem, hogy az emberek elkezdenek egy csoportba tömörülni – Mi a fene?
- Nem tudom – válaszolta, majd követtük az embereket.
Egyre közelebb kerültünk a csoport közepéhez, ahol megláttam, hogy Cheryl Hope – al szemben áll, akinek ökölbe szorultak a kezei és megint levegőért kapkodott. Bazdki. Nagyon ajánlom Cherylnek, hogy egy ujjal se nyúljon hozzá, különben én magam tekerem ki a nyakát. És akkor Carter is teljesen kiakadt.
- A francba! – morogta, majd úgy rohant oda a lányhoz, mint egy őrült. Magához szorította a kishúgát és elindult vele az emeletre, ahová követni akartam, de egy kéz a könyökömön megállított.
- Azt ne mondd, hogy utána akarsz menni – hallottam meg Cheryl dühös hangját.
Rohadt nagy szerencséje volt, hogy nem bántok lányokat, mert már véresre vertem volna csak azért is, ha szavakkal bántotta Carter kishúgát. Képtelen voltam felfogni, hogy nem lehet megérteni, hogy nem akarok tőle semmit.
- Szállj már le rólam végre – rántottam ki a kezem az övéből – Most pedig húzz el innen és vidd az udvar ribancaidat is – sziszegtem, majd rohantam Carter szobájába.
Az ágyon ültek, Hope szorosan a bátyjához bújt és zokogott, miközben a fiú a hátát simogatta és próbálta megnyugtatni.
- Hope. Hé, semmi baj. Ne sírj.
- Meg akartam ütni – hüppögte – Majdnem olyan voltam, mint ő. Majdnem olyan… Olyan voltam, mint ő.
Ha nem aggódtam volna még miatta eléggé a reggeli és a múltkori kis pánikroham miatt, akkor abban a pillanatban megtettem volna. Mégis kitől félt ennyire? Miért gondolta, hogy rossz ember, ha megüti azt a hülye ribancot? Kire nem akart hasonlítani. Kezdtem azt hinni, hogy Hope nem csupán megijed, ha valaki verekszik vagy kiabál. Valaki bántotta őt. Valaki, aki ezzel tönkretette az egész életét és Hope talán szinte minden pillanatában félt, de nem mutatta.
- Nem, tökmag. Te soha nem leszel olyan, hallasz engem? Soha.
Valamit tenni akartam, de fogalmam sem volt, hogyan segíthetnék. Csak néztem a remegő testét és akkor vettem észre, hogy a combjára ejtett tenyeréből vér csordogál.
- A keze.
Carter megfogta a lány kezét és aggódva ráncolta a homlokát. Bementem a fürdőbe és megkerestem az elsősegélycsomagot, aztán visszamentem hozzájuk.
- Hé, tökmag. Hozok neked vizet, Holden pedig rendbe rakja a kezed, rendben?
Hope csöndben bólintott, de még mindig sírt, amikor Carter elengedte és távozott. Azonnal leültem a lány mellé, a kezembe vettem az ő remegő kezét. Félhold alakú sebek voltak rajta. Akkor, odalent olyan erősen szorította ökölbe a kezét, hogy a körmei a bőrébe vájtak. Óvatosan megtisztítottam, aztán átkötöztem. Igyekeztem a lehető leggyengédebb lenni, mert a kezei olyan törékenynek tűntek az enyémben.
- Így jó? Gyere ide – mondtam halkan és gondolkodás nélkül magamhoz öleltem.
Nem tudtam, ez segít – e, csak az ösztöneimre hallgattam. Őszintén először attól féltem, hogy majd ellök magától, viszont ő szorosan hozzám bújt, fejét a mellkasomra hajtotta és bekötözött kezeivel a pólóm alját markolászta. Éreztem, ahogy remegett, nehezen vette a levegőt, nekem pedig majd megszakadt a szívem érte.
- Semmi baj, virágszirom. Nincs semmi baj.
Nyílott a szoba ajtaja és Carter kifújt egy nagy adag levegőt, amikor belépve meglátott minket. Bezárta maga mögött az ajtót, a poharat letette az éjjeli szekrényre, majd leült az ágy végébe és a térdére támaszkodva a fejét két tenyerébe hajtotta. Úgy tűnt őt is megviseli ez az egész és én tudni akartam, mi történt vele. Ennek ellenére úgy éreztem, ez nem a megfelelő pillanat a kérdezősködésre. Hope –ot addig tartottam az ölemben, amíg meg nem nyugodott. Már nem remegett, nyugodtan vette a levegőt és elengedte a pólómat, szemeit lehunyta. Óvatosan lefektettem, majd betakartam őt és kisimítottam a haját a gyönyörű arcából.
- Mi a fene volt ez? – kérdeztem halkan Cartert, mire rám nézett.
- Nem az én dolgom, hogy elmondjam. Megígértem neki, hogy nem mondom el senkinek és nem akarom elszúrni a bizalmát. Így is kurva nehéz volt megszerezni. De azt hiszem, benned megbízik – fogta meg a lány kezét és lágyan megsimogatta – Hidd el, ha készen áll rá, el fogja mondani.
- Megértem. Ne maradjak itt?
- Nem kell, én itt leszek. Reggel meg kell majd ezt beszélnem vele.
- Rendben.
Mindennél jobban szerettem volna ott maradni. Nézni, ahogy alszik és vigyázni rá. Az előbbi után olyan nyugodt volt. De megértettem, hogy Carter nem akarja elmondani és azt is, hogy szeretne kettesben maradni vele, hogy ezt megbeszélhessék. Reméltem, hogy Hope idővel bennem is fog bízni annyira, hogy elmondja, mi történt vele. Nem azért, mert kíváncsiskodni akartam, hanem hogy tudjam, mi az, amitől a legjobban fél, hogy megvédhessem tőle. Bár bevillant a gondolat, hogy egyszer talán majd a saját démonaimról is mesélnem kell neki. Mindent összevetve csak azt akartam, hogy jól legyen. Nehéz szívvel, de felálltam és készültem kinyitni az ajtót, amikor Carter utánam szólt.
- Kössz, haver – mondta halkan, én pedig felé fordultam.
- Mégis mit köszönsz?
- Soha nem kértem, hogy vigyázz a húgomra. Te mégis megtetted. Most is és azt hiszed, nem láttam, hogy mióta megjöttünk, végig vele voltál?
- Mi van, ha ő a következő kiszemeltem? – vigyorogtam rá, mire ugyanezt tette.
- Ismerlek már, Holden. Nem töröd magad egy lányért. Szóval tényleg köszönöm.
- Az egyik legjobb barátom vagy, nem? Nincs mit megköszönnöd.
- Ne csinálj úgy, mintha azért tetted volna, mert ő az én kishúgom – nevetett halkan.
Erre nem tudtam, mit mondjak, Carter átlátott rajtam. Igen, a barátaimnak mindig segítettem mindenben, amiben tudtam. De nem azért akartam Hope mellett lenni, mert ő a kishúga. Hanem mert hozzá húzott minden porcikám.
Elköszöntem Cartertől és végig vágtatva a tömegen mentem a bejárati ajtó felé. Semmi kedvem nem volt tovább ott maradni. Az ajtón kilépve mélyen beszívtam a friss levegőt, aztán összerezzentem, amikor megint megéreztem egy kezet a sajátomon. Kész voltam leordítani Cheryl fejét, de jobbra fordulva Lucy aggodalmas arcát láttam meg.
- Szia, Lucy. Minden oké?
- Hope – ot keresem már vagy húsz perce. Nem láttad?
- Nem érezte jól magát, ezért Carter lefektette a szobájában. El is aludt, szóval itt marad éjszakára.
- Remélem semmi komoly. Jól lesz, ugye?
- Persze – mosolyogtam. Igyekeztem minél megnyugtatóbb lenni – Egyébként éppen haza indultam. Te még maradsz, vagy elvigyelek?
- Én is mennék és igen. Hálás lennék érte.
- Oké, gyere.
Elsétáltunk a kocsimhoz, melybe mindketten beültünk, aztán elindultam a házuk felé.
- Azt hittem, te az a bulizzunk reggelig típus vagy – kuncogott.
- Igen, általában elég sokáig bírom, de most elment tőle a kedvem.
- Hope miatt? – kérdezte, de válaszolni sem érkeztem, amikor újra megszólalt – Ő is kedvel téged.
- Honnan szeded, hogy én…
- Ugyan már, Holden. Nem vagyok hülye, látom, hogy nézel rá.
- Elég jó emberismerő vagy, mi? – vigyorogtam.
- Igen, mondták már. De csak szólok. Ha megbántod, nem Carter lesz az egyetlen, aki ki akarja majd vágni a farkad.
- Értettem, asszonyom – mondtam, mire felnevetett.
Pár perccel később leparkoltam a házuk előtt, majd miután megköszönte és kiszállt, elindultam haza. Vissza akartam menni hozzá. Vigyázni akartam rá, de tiszteletben tartottam Carter kérését. Egyenesen haza hajtottam, mielőtt meggondolhattam volna magam. Egy ideig csak ültem az autómban, miután leparkoltam, de rájöttem, hogy ezt a szobámban is csinálhatom. Megráztam a fejem és kiszálltam. A házunk előtt is volt egy kisebb kert, ugyanúgy, ahogy hátul. Egyébként hidegen hagyott, de akkor este valamin megesett a tekintetem. Volt pár rózsabokrunk egymás mellett, általában mindegyiken vörös virágok nyíltak, de egy – két bokron fehérek. Rózsa. Odamentem a fehér virágokkal ellátott bokorhoz és a kezembe vettem egyet. Akkor jöttem rá, miért akadt meg rajta a tekintetem. Valamiért Hope jutott róla eszembe. Annak ellenére, hogy az a rózsa tele volt tüskékkel, mégis gyönyörű volt, tiszta és különleges. Törékenynek tűnt, de a tüskék erőssé tették. Hope egy kicseszettül gyönyörű rózsa volt, az egyszer szent.
Magamban felnevettem, mert idejét sem tudom, mikor jutott utoljára ilyen nyálas dolog az eszembe, de nem tehettem róla. Ezt hozta ki belőlem. És akkor még nem számítottam rá, mi fog történni másnap.
Délben Carter írt egy üzenetet, hogy a húga rendben van és hazavitte. Elmentem letusolni és húsz perccel később már egy rózsaszállal ültem a kocsimban és a házuk felé hajtottam. Lucy ezúttal boldogan engedett be és mondta, hogy Hope a szobájában van, ahol persze nem volt, de a fürdőjében hallottam a víz csobogását. Percekkel később abbamaradt a zubogás és akkor megszegtem minden magamnak tett ígéretet, miszerint nem fogok hozzáérni. Mármint úgy hozzáérni, hogy… Értitek.
Egy sikítás hagyta el a száját, amikor kilépett a fürdőből és szorosabban húzta maga köré azt az egy szál törölközőt, amiben volt és nyakig elvörösödött. Csak látni akartam, hogy jól van – e, de a puhának tűnő bőrének képtelen voltam ellenállni. A jófiú énem odalett abban a rohadt pillanatban, ahogy megláttam.
- Mit csinálsz itt, Holden?! Nem tudsz kopogni?!
- Ugyan már, alig látok belőled valamit – viszont amit igen, azt annyira szerettem volna megérinteni, hogy belesajdult a kezem – Egyébként a bátyád küldött. Erre nem számítottam.
- Mit akart a bátyám, amiért téged küldött?
- Nem jut eszembe – léptem közelebb hozzá.
Arra számítottam, hogy ellök magától vagy hátrálni kezd, de ő meg sem mozdult, csak hevesebben kapkodott levegőért, akárcsak én. Képtelen voltam ellenállni neki. Életemben annyira lányt még nem akartam megcsókolni és megérinteni, mint őt. Megérinteni a tiszta, rózsaszín bőrét. Megcsókolni a nyílt ajkait.
- Fogalmad sincs róla, hogy mennyire kívánlak – suttogtam, miközben hüvelykujjammal végigsimítottam a kulcscsontján és lehajoltam hozzá. Talán gyűlölni fog ezért, mégsem tudtam megállni. Megcsókoltam a nyakát, mire megremegett.
- Én… Én nem – lihegte. Azt mondta, hogy nem, de a testének teljesen más reakciói voltak.
- Tudom, hogy te is akarod.
- Nem – felelte halkan.
Akkor miért kapaszkodott ujjaival a pólómba?
- Dehogynem. Szapora a légzésed, érzem ahogy zakatol a pulzusod. Ugyanazt érzed, amit én.
- Nem tehetjük ezt. Nem, én… veled nem. Te… Te minden lánnyal lefekszel és néha arrogáns vagy és önimádó és…
És akkor elhallgattattam. Finomak voltak az ajkai, sokkal finomabbak, mint képzeltem. Arra az érzésre, ami akkor beterített, nem találtam a megfelelő szót. Rengeteg lányt megcsókoltam már, de olyat, mint akkor még soha nem éreztem. A szívem a dupláját verte csak attól, hogy ajkam az övéhez érhetett.
Elhúzódtam tőle, mert tudtam, ha nem engedem el, már tényleg nem fogok tudni megállni és nem akartam elrontani mindent, amit eddig elértem. Nehezen nyitotta ki a szemeit, de végül tekintete az enyémbe mélyedt, ujjaival még mindig belém kapaszkodott, még erősebben, mint az előbb.
- Te pedig nagyon édes, amikor ennyit beszélsz – suttogtam neki, aztán nehezen, de elléptem tőle.
Az ajtójához léptem, készen arra, hogy távozzak, de még mindig elfúló hangja megállított.
- Holden, várj! Mit akart a bátyám?
- Semmit. Csak látni akartalak.
Azzal ott is hagytam, mielőtt olyat tettem volna, amit nem kellene. Kimentem a házból, beültem a kocsimba és kifújtam a levegőt, amit addig bent tartottam.
Csak egy dolog járt a fejemben akkor.
Mégis mi a fene volt ez?