Már megint az a kicseszett ébresztőóra. Bát miután eszembe jutott, miért kell felkelnem, nem igazán bántam. A suliig még volt egy nap, így aznap hamarabb tudtam bemenni dolgozni. Tetoválóművész voltam és imádtam minden kicseszett pillanatát. Az emberek mindig más és más dolgokat kértek és minden apró vonalnak saját története volt. Szerettem hallgatni a történeteiket, mert mindig tudatosult bennem, hogy mennyi erős ember van a világon. Egy tetoválás jól kifejezi, ha az ember mondani akar valamit, vagy éppen elrejteni. És ha te varrod az embert, néha te vagy az egyetlen, aki tudja, mi az, amit mondani vagy elrejteni akarnak. Valamiért megbíznak bennünk. Legalább ők megbíznak bennem.
Kimásztam az ágyból, letusoltam és elkészültem, majd lementem a konyhába. Még a szüleim házában laktam hisz minek vegyek sajátot, ha ők úgyis csak pár hetente pár napra jönnek haza. Egész életemben alig láttam őket. Mindketten vezették a saját cégüket és emiatt sokszor mentek el üzleti útra. De tényleg. Többet ültek repülőn és idegen cégekben, szállodákban, mint otthon. Bár mivel kiskoromtól hozzászoktam ehhez, egy ideje annyira már nem is hiányoztak. Csak mindig dühös lettem, amikor elmentek.
Ahogy aznap reggel is. Anya és apa a bárszékeken ültek a kávéjukat fogyasztva, a csomagjaik a földön hevertek mellettük.
- Nem bírtátok itthon sokáig – mondtam, miközben leöntöttem magamnak is egy kávét.
- Ne haragudj, Holden. Tudod, hogy ha azt akarjuk, hogy jól menjenek a dolgok, akkor nem lehetünk mindig itthon.
- Itthon? Szerintem mindegy lenne, ha berendezkednétek a repülőbe.
- Na de, fiam! – csattant fel apa.
- Mi van? Csak ötletet adtam – vontam meg a vállam. Tudták, hogy gyűlöltem annak ellenére, hogy már hozzá szoktam. És még neki állt feljebb. Neki, aki a rohadt haverja miatt megbízhatatlannak és gyilkosnak nevezte a saját fiát.
Apa felállt, de anya visszafogta, aztán odajött hozzám és magához ölelt. Nem viszonoztam. Nem akartam.
- Tényleg sajnálom, Holden.
- Rendben. Mindegy – húztam ki magam az öleléséből, aztán elhúztam onnan.
Még a rohadt kávémat sem ittam meg. Mindegy, majd főzök egyet a szalonban. Beültem az autómba és el is indultam dolgozni. Valójában talán soha nem is örültem annak, amikor otthon voltak. Régebben, amikor épp nem dolgoztak, kirándultunk és csináltunk hasonló dolgokat, de fiatalabb fejjel mindig szomorú voltam, amikor aztán elmentek vagy lemondták. Idővel ez inkább harag lett bennem. Mert mégis kinek nincs szüksége a szüleire? Legalább gyerekkorában. De soha nem voltak ott, én pedig legtöbbször úgy éreztem, hogy csak egy kicseszett púp vagyok a hátukon. Gyerekkoromban bármit megadtam volna azért, hogy anya és apa többet legyenek otthon. Viszont később már azt kívántam, bár soha többé nem kellene látnom őket.
Észre sem vettem és már a szalon előtt parkoltam. Belépve megpillantottam Cole – t, aki a recepciós pult mögött állt.
- Hát te mit keresel ott? Felcsaptál üdvözlő lánynak? – vigyorogtam, mire felnevetett, majd kezet fogtunk.
- Nagyon vicces, O’ Brian. Az a kis ribanc felmondott. Szóval amíg nem találunk valakit a helyére, mindig az fog itt ülni, akinek éppen semmi dolga.
- Akkor te leszel itt a legtöbbet.
- Látom, bal lábbal keltél.
- Ezt honnan szeded?
- Mindig akkor vagy a legnagyobb fasz, amikor valami vagy valaki feldühít. Nem mutatod, ha mérges vagy, csak viccelődsz és szemétkedsz.
Egy kis információ. Cole a nagybátyám volt és gondolom nem lepődtök meg, ha azt mondom, hogy apám helyett apám. Mindig azt kívántam, bárcsak az ő fia lennék. Bár őszintén szólva néha tényleg annak éreztem magam.
- Kössz, hogy ilyen őszinte vagy velem.
- Mégis ki mondja meg neked, ha nem én?
- Van még két hülye haverom, akik megmondják.
Felnevetett, aztán egyik pillanatról a másikra elkomolyodott az arca.
- A szüleid, ugye?
- Ja.
- Most sem voltak túl sokáig itthon.
- Soha nincsenek túl sokáig, Cole. De mindegy. Öt perc múlva itt a vendégem. Megyek dolgozni.
A másik jó dolog a tetoválás készítésében az volt, hogy teljesen elvonta a figyelmem minden másról. Amikor tetováltam, csak arra koncentráltam és ez megnyugtatott.
Épphogy befejeztem a férfi tetkóját a karján, amikor megcsörrent a telefonom. Connor hívott, ezért azonnal felvettem.
- Csá, haver.
- Csá. Nem felejtetted el a ma esti bulit, ugye?
- Hát nem. De nem igazán van sok kedvem hozzá.
- Ne már. A nyárnak vége és nem tudjuk, mikor lesz alkalom megint rendezni valamit. Mellesleg meg jönnek a gólyalányok is, szóval előre válogathatsz. Vagy már meg is kaphatod valamelyiket – mondta, mire felnevettem.
- Na jó. Talán elnézek, de nem hiszem, hogy sokáig maradok.
- Az majd eldől – nevetett, aztán letette a telefont.
Aznap még három tetoválást csináltam meg és mire hazaértem, Rose – a házvezetőnőnk – már ebéddel és nagy mosollyal fogadott. Mint mindig. Idősebb nő volt már, de nagyon vicces és néha esküszöm több energiája volt, mint nekem. Amikor kisebb voltam, ő volt a dadusom és lényegében mindent tőle tanultam. Mivel a szüleim nem voltak otthon, mindig ő főzött nekem, a nagymamám halála után ő olvasott elalvás előtt. Ő volt a második nagyi.
- Milyen napod volt, fiam?
- Mind mindegyik más. Estére meghívtak egy buliba.
- Ó, Jézusom – forgatta a szemét egy sóhaj kíséretében - Remélem nem kell holnap megint bugyikat szedegetnem a szobádból – dörzsölte meg a homlokát, aztán mindketten egyszerre nevettünk fel.
- Ilyen nem is történt, Rose.
- Dehogynem. Még a múlt éven – tényleg?
- Hát akkor elnézést. Többé nem fordul elő.
- Már találhatnál végre valami normális lányt – kezdte megint a szokásosat, miközben elém rakott egy nagy adag ételt, én pedig enni kezdtem – Valakit, akivel nem csak egyszer kefélsz.
A szó hallatán félrenyeltem a kaját. Nem maga a szó miatt, hanem mert egy majd 60 éves nőtől hallottam.
- Magában egy húsz éves kislány veszett el, Rose.
- Tudom, édesem – vigyorgott – Szóval?
- Szóval soha. Jó ez így. Nem kell aggódnom amiatt, hogy elhagynak, megcsalnak és senkire nem kell rázúdítanom a problémáimat.
- Hogy elhagynak – mondta ezúttal komolyan.
Tudtam, hogy a szüleimre céloz vele. És erre inkább nem mondtam semmit. Gyorsan belapátoltam mindent és felálltam.
- Köszönöm, Rose. Isteni volt, mint mindig.
- Egészségedre, fiam.
Felmentem a szobámba és egy gyors zuhany után magamra kaptam egy fehér pólót és egy fekete farmert. Már tizenegy óra volt, mire elindultam, de tényleg nem sok kedvem volt hozzá. Mire odaértem Carterék házához, ahol sokszor én is meghúztam magam, már tolongtak az emberek és a háromnegyede természetesen részeg volt. Nem kellett sokáig keresnem, hogy megtaláljam a két legjobb haveromat. Carter és Connor a hátsó kertben ültek két napozóágyon és röhögtek valamin.
- Hé! Itt az emberünk! – kiáltott fel Carter, amikor meglátott, én pedig leültem melléjük.
Carter és Connor a főiskola első évének első napjától a legjobb barátaim voltak. Akkor ismerkedtünk meg, amikor mindhármunkat kizártak egy óráról. Jó kezdete ez egy barátságnak, nem? Mindhárman mindig más lány után koslattunk, de hamar kiismertük a másik gyengeségeit és minden mást, amit az ember általában csak a barátainak árul el.
- Elkéstél, ember – vigyorgott Connor.
- Miért is? Van itt még bőven lány.
- De itt volt Carter kishúga is.
- Az a kishúgod, aki mindig elment valahová, valahányszor elmentem hozzátok? – néztem az említettre.
- Ja. Az a kishúgom, akihez ha csak egy ujjal is hozzáértek, kitekerem a nyakatok, hiába vagytok a legjobb haverjaim.
- Nem félünk tőled, Carter – vigyorogtam rá – Úgysem bántanál minket. De tiszteletben tartjuk, hogy a húgod, szóval nincs mitől félned.
Ezt teljesen nyugodtan mondtam, azzal az elképzeléssel, hogy engem biztosan nem érdekelne a félős kishúga. De akkor még nem találkoztam vele.