-Dehogyis. Csak kérdeztem.-még mindig mosolygok, s hagyom, hogy Louis visszatérjen a jegyzeteléshez, ugyanis az nekem is érdekem, hogy jó jegyzetet csináljon. Fejemet öklömre támasztom, s hallgatom az orosz realizmusról szóló előadást...

***

Ebéd szünetben befoglalom a megszokott helyünket, a sarokban lévő asztalt. Lehuppanok a asztalfői székbe, s lábamat az asztalra teszem fel, keresztbe. A néhány hallgató tátott szájjal figyeli mozdulataimat, mire felvonom egyik szemöldökömet, majd két kezemet széttárom, így némán kérdezve, hogy mit bámulnak, mire visszatérnek ebédjükhöz.

A helyet kémlelem. Tele van undorítóan boldog emberekkel. Mind mosolyognak, beszélgetnek a legjobb barátaikkal, s élvezik a "legjobb" éveiket. Elvileg ennek az időszaknak, az egyetemi éveinknek kellene életünk legjobb szakának lennie, én mégis buliból buliba szaladok, s piába és pasikba folytom magamat. Egy kis buli még beleférne, mert minden hallgató bulizik néha, de nekem már szinte az az otthonom. Ami tudom, hogy nem normális, de inkább a pia és az egyéb ilyen dolgok boldogítsanak, mint hogy még szarabbul érezzem magamat.

Gondolatmenetemből a közeledő haverjaim zökkentenek ki. Csapatostól jönnek s nevetgélnek. Hányingerem van ettől a sok jókedvtől.

Clay lehuppan a mellettem lévő székre, s rámvigyorog.

-Gini.-kezd becézgetni, mire színlelt hányást produkálok.

-Ne szólíts így. Utálom ezt.-puffogok, mire nevetni kezd, én csak helytelenítőleg rázom fejemet, s egy apró mosolyt húzok ajkaimra. Felpillantok, mert semmit sem hallok, elhalkultak a körülöttem lévő emberek. Rengeteg tekintet szegeződik rám, s körbepillantok.-Mi van?-kérdezem, s felvonom egyik szemöldökömet.

-Miss White? Kérem vegye le a lábát az asztalról és jöjjön velem az irodámba.-mögülem hallom meg Mr. Windson, rektorunk tisztán felismerhető hangját. Hátrafordítom fejemet s meg is látom. Basszus. Leelemet bakancsomat az asztalról, s felállok, miközben vállamra veszem táskámat. Mr. Windson megindul, én pedig követem. Mostanra mindenki elhalkult, csak a bakancsom kemény talpának hangját lehet hallani, minden egyes lépésemnél. A lépcső felé vesszük az irányt, s a második emeletre megyünk. Ahogyan a  folyosón végigmegyünk, bal oldalon szekrények sorakoznak, jobb oldalt pedig az egyetem büszkeségeinek arcképei vannak keretbe foglalva. Mind stréberek.  

Megérkezünk az irodához, Mr. Windson megáll, kinyitja az ajtót s előre enged. Leülök a székbe, ami az íróasztallal szemben van. A rektor is megtalálja saját helyét. Az egész otthonosan berendezett irodát kémlelem. Egy bordó bőr kanapé van jobb oldalt, fölötte és mellette pedig könyvespolcok. Tele könyvekkel. A rektor mögötti falon egy portré róla, egy másik pedig az egyetem előző rektorairól. Mind olyan unalmasak voltak.  Általában bajuszosak voltak, és kopaszodtak. Öregek.

Szemeim végül Mr. Windsonon pihennek meg, mire ő kérdő pillantással néz rám. Ő a kivétel. Ő nem éppen öreg, talán a huszas évei közepét taposhatja. Arca frissen borotvált, haja pedig félig felállítva, félig lenyalva van. 

-Miss White.-szólal meg mély hangján.-Már korábban szerettem volna önnel beszélni.-Mélykék szemei enyémbe mélyednek. 

-Mivel kapcsolatban?-kérdem komolyan. Kemény pillantás vet rám.

-Több tanára is panaszkodott magára, miszerint sokszor zavarja az órát. De ugyanakkor azt is mondták, hogy viszont a tanulmányi átlaga nagyon jó. Amit pedig nem értek, hogy ez a kettő hogyan jön össze.-szemeivel szugerál, amit állok. 

-Csak úgy. A lényeg legyen az, hogy nincs gond a tanulmányi eredményemmel.-kemény pillantást vetek rá, mire-meglepetésemre-elmosolyodik.-Mi az?-kérdem felvont szemöldökkel.

-Kedvelem magát.-mondja szinte már nevetve. Elmosolyodom, s fejemet ingatom. A számban lévő piercinget kezdem forgatni fogaimmal.-Tudja én is ilyen voltam. Lázadó. De egyszer ezt is el kell engedni. Nem lehet örökké mérges, akárkire is mérges most. Szülőkre? A világra? Vagy magára? A lényeg az, hogy ha nem akarja, hogy ez tönkretegye, tovább kell lépnie ezen.-szemei csillognak, miközbe beszél, és tudom, hogy tapasztalatból beszél. Őszintén.

-Köszönöm a kis előadást, de nincs rá szükségem.-állok fel, majd az ajtó felé veszem az irányt.

-Legyen jó az óráin.-még utóljára hátra pillantok, s látom, hogy mosolyog. 

***

A rektor irodájából egyenesen az ebédlőbe megyek. Kocogok lefelé a lépcsőn, majd lehuppanok a székembe, amit-szerencséjükre-senki nem foglalt el. 

-Mizu Gin?-kérdezi Liam.-Rossz kislány voltál?-miközben beszél, mosolyog, s mosolya egészen felfut szeméig, majd végül nevetni kezd.

-Igen. Tudod csúnya vagyok órákon. Nyughatatlan. Zavarom szegény tanárainkat.-gúnyolódok, majd elröhögöm magamat. A többiek is velem nevetnek.-Ez rektor bácsikának sem tetszett. Ezért életmegváltoztató kiselőadást tartott nekem arról, hogy a lázadás milyen rossz dolog, és hogy én is azt csinálom, és el kell engednem. Szóval mostantól srácok, hippi leszek.-hogy nyomatékosítsam "elhatározásomat", felállok székemről.-A béke legyen veletek, testvéreim.-mutatok béke jelet mutató- és középső ujjammal, mire már én sem bírom tovább s gyomromat fogva röhögök, épp úgy, ahogyan az asztalnál ülő barátaim, és még pár ember az ebédlőben.-Húha.-törlöm le a nevetéstől kicsordult könnyemet.

-Te hülye vagy. -röhög még mindig Louis. 

-Mondj valami újat.-vigyorgok rá.

Lassan mindenki visszatért a kajájához, majd szépen elszállingóznak az asztaltól, ahogyan az ebédlő többi részeiből is. Én is fogom cuccaimat, majd megindulok fel a lépcsőkön, kettesével szelem a fokokat. Mikor a lépcsők elfogynak, az épület tetejére nyíló ajtóhoz megyek, előveszem a francia kulcsomat, majd kinyitom. Kilépek, s egyből megcsap a magaslati szellő. Kisétálok a széléig, ahol leülök. Lábaim a semmibe lógnak, a combomba vág a kemény beton, de élvezem ezt. Nagyon is. A hallgatókat fürkészem, akik ide-oda bolyonganak, beszélgetnek, vagy éppen sétálgatnak. Eszembe jut, amit a rektor mondott. Nem volt az hülyeség, csak jobb volt így bemutatni a haverjaimnak. 

Igaza volt, de én már csak ilyen vagyok. Ilyennek kell lennem. Valószínű, hogy idővel megváltozom, de ez most kell nekem. A pia, a buli, a sok ember körülöttem. Emberek, akik tisztelnek és jó fejnek tartanak. Addig sem kell avval törődnőm, hogy egyedül vagyok nap-mint-nap egy kibaszott nagy házban, akárhányszor "haza" megyek. Mert engem nem várnak otthon szeretettel,  nem kérdezik meg a szüleim, hogy mi volt a suliban. Lehet, hogy fontos vagyok nekik, de sohasem tudtam felvenni a versenyt a munkájukkal, és avval, hogy ők jó életet akartak nekünk. De közben elvesztettek engem. Teljesen. Egész életemben nekik próbáltam megfeleni, a lehető legjobb "kislány" voltam, tökéletes jegyekkel, illedelmes és tisztelettudó, de ők ezt nem értékelték eléggé. Azután jött a változásom, a suliváltással együtt. Tizennyolc lettem, piercingeket csináltattam, majd tetkókat. A stílusom átalakult. Többé nem úgy beszéltem, s viselkedtem, ahogyan elvárták tőlem. Természetesen ez nem tetszett nekik. De nekem annál jobban, ahogyan felfigyeltek rám. De ezúttal már én taszítottam el őket magamtól.  

A legnagyobb hibájuk az volt, hogy mindig csak tárgyakkal és pénzzel próbáltak kiengesztelni a sok távollét miatt. Sohasem kaptam olyan szeretetet, amilyet egy kisgyerek megérdemelt volna. Amit minden kisgyereknek meg kellett volna kapnia. Egy lánnyá váltam, aki különböző dolgokkal próbálja kompenzálni azokat a dolgokat, amik a gyerekkorából kimaradtak. Ez vagyok én.