– „Make my wish come true/ Baby all I want for Christmas is youuu" – énekelte Kata teljesen belefeledkezve Mariah Carey dalába, és a lábán egy térdig érő karácsonyos zoknival táncikált, miközben a mosogatónál egy tál burgonyát szűrt le. Ahogy körbenéztem a mosatlan edények és a karácsonyi menü alapanyagai miatt csatatérré változott konyhánkban, legszívesebben ordítva kifutottam volna a világból. És közel sem először éreztem ezt aznap.

– Kata, segíts már – könyörögtem a tűzhelynél állva, éppen a káposztát pároltam. – Mi kell még ebbe? Fokhagyma, balzsamecet, vörösbor?

– Hát római kömény – közölte Kata úgy, mintha ezt igazán illett volna magamtól is tudnom.

– És az hol van? – tártam szét a karom tanácstalanul.

– „Youuuu baby" – kaptam az értelmes választ a nővéremtől, aki maga volt a két lábon járó karácsony, a zokni mellett egy szintén térdig érő rénszarvasos pólót, és egy mikulássapkát viselt.

– Nem bírom – nyöszörögtem, és a halászlevet kavargató Nátánra néztem. – Segíts – sziszegtem neki Kata felé meresztgetve a szemem.

– Nem, én nem bírom, te segíts – sziszegte vissza. Az imáink valószínűleg meghallgatásra találtak, ugyanis a következő pillanatban csengettek.

– Nyitom! – rohantam rögtön ajtót nyitni, csakhogy velem együtt Nátán is.

– Nem kelletek ahhoz ketten – szólt utánunk Kata csilingelő hangon, mire Nátánnal rémülten néztünk egymásra, és vártuk Kata ítéletét. – Gyere vissza, Nátán, Dóri majd elintézi, ő itt a házigazda.

Nátán nem túl civilizált dolgot tátogott felém, de én csak angyalian rámosolyogtam, és már rohantam is az ajtóhoz, mert volt egy sejtésem, hogy ki lehet az érkező. És a megérzésem helyes volt, a küszöbön Patrik várakozott türelmesen, az ajtónyitódásra felemelte a fejét, és ahogy meglátott, elmosolyodott. Még mindig a mindent jelentette nekem ez a félénk mosoly.

– Szia – köszöntöttem boldogan, ebben a pillanatban már nem is emlékeztem a konyhában lévő káoszra, sem a könyörtelenül dolgoztató nővéremre. Csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire szerelmes vagyok az előttem álló fiúba.

– Helló – lépett közelebb hozzám, és azzal az imádott mozdulattal megsimította a hajam és megcsókolt.

Még mindig annyira hihetetlennek, hihetetlenül szépnek tűnt, hogy mi együtt vagyunk, nyáron nagyon könnyen elveszíthettem volna őt. Sőt, mindketten többször is a kapujában voltunk annak, hogy elveszítsük egymást, és mégis ott álltunk négy hónappal később a házunk bejáratánál, egymást csókolva.

A kapcsolatunk jól működött, és attól működött ennyire jól, hogy nem volt tökéletes. Mint minden pár, ebben a néhány hónapban mi is összezörrentünk néha, gyakran nem egyezett a véleményünk, de akkor megbeszéltük egymással a problémát, és a jobb látszat érdekében nem tekintettünk azt nem létezőnek, mint ahogyan én tettem az előző kapcsolatomban. Rövid ideig tartó mosolyszünetből volt egy kevés, nem is mi lettünk volna, ha nem állítunk néha a feje tetejére mindent, de ezek egy-két napnál sosem tartottak tovább, az én részemről elég nehéz volt haragudni valakire, akibe bele vagyok bolondulva, és azt hiszem Patrik is így volt ezzel.

– Akarjam tudni, hogy a végzős barátnőmnek miért van kisiskolás módra egy mikulássapka a fején? – nézett végig rajtam nevető tekintettel, és ezzel a mondatával újra létezővé vált az egész ünnepi káosz.

– Kata rám tukmálta. Iszonyúan fel van pörögve, bár ha ezt nem mondom, magadtól is észreveszed abban a pillanatban, hogy kicsit beljebb jössz – sóhajtottam egy hatalmasat, és félre álltam, hogy beengedjem Patrikot, majd visszatartott nevetéssel néztem, ahogy belépés után elkerekedett szemekkel néz körbe.

– Miért néz ki úgy a házatok, mintha lehányta volna a karácsony? – kérdezte nagyokat pislogva, belőlem pedig kitört a röhögés. Valóban, Kata kicsit túlzásba esett, mindenhol girlandok, fényfüzérek, kicsi fehér-piros csíkos zoknik, ablakdíszek, ajtódíszek és szaloncukrok pompáztak. – Komolyan Dóri, mikor műveltétek ezt? Mert én tegnap voltam itt utoljára és akkor még minden rendben volt – nézett rám hitetlenkedve.

– Mikor is? Ja igen. Egész reggel, egész délelőtt és kora délután. Kata befogott minket – panaszoltam fáradtan.

– Nátán?

– Elkapta. Ha ezután a rabszolga bánásmód után sem szakít Katával, akkor neki ítélhetjük „a világ leghűségesebb és legidiótább barátja" címet.

Valójában ő még rosszabbul járt, mint én. Amikor Kata fél nyolckor berontott a szobámba, hogy most már igazán ideje felkelnem, Nátán éppen arra volt ítélve, hogy a girlandokat a lépcsőkorlátra ragassza.

– Ja, és most már javában folyik a vacsora készítése, úgyhogy szerintem hamarosan rád is lecsap – közöltem Patrikkal derűsen, akinek ettől mintha kicsit sápadtabb lett volna a hidegtől kipirult arcszíne. És mintha csak meghallotta volna az említett, a következő pillanatban meghallottuk Kata hangját:

– Patrik jött meg?

Már éppen visszakiabáltam volna, hogy igen, de Patrik könyörgő tekintettel állított meg.

– Kérlek mondd, hogy nem én vagyok, így még el tudok menekülni – suttogta őszinte rémülettel a hangjában, mire összehúzott szemekkel néztem rá.

– Hagynád, hogy a barátnőd egyedül robotoljon? Na még mit nem, Kata biztosan örülni fog még egy segítő kéznek – vigyorogtam rá, majd tölcsért formáltam a kezemből, jelezve, hogy én most kiabálni fogok a nővéremnek. Csakhogy Patrik már rég kiismerte a gyengémet, gondolkodás nélkül lépett oda hozzám, és megcsikizte a hasamat, mire elég hangosan nevettem fel.

– Csss! – pisszegett le. – Mondd azt, hogy csak a postás volt!

– A postás? Ez hülyeség, biztos, hogy nem jön mostanában ide postás.

– Nem baj, mondd azt! – erősködött fojtott hangon.

– És ha nem? – vontam fel a szemöldököm, mire azonnal kaptam még egy csikizést, Patrik pedig a számat befogva fojtotta el a vihogásom.

– Jó, jó, nyugi már, mondom neki – adtam meg magam a levegőt kapkodva. – Kata, ez csak a...

– A postás? – hallottuk meg Kata unott hangját, aki már ki tudja mióta hallgathatta a beszélgetésünket. – Szerelmes kis gerlicék, attól, hogy számotokra most kereknek és rózsaszínnek tűnik a világ, másnak igenis vannak problémái, a karácsonyi vacsora például akármilyen hihetetlen, nem fogja megfőzni magát. Úgyhogy ha szeretnétek, hogy estére legyen kaja, akkor segítsetek nekem megcsinálni, és lehetőleg minél előbb adjátok meg magatokat, mert Nátán jelenleg egyedül főzőcskézik, és bármelyik pillanatban felrobbanthatja a konyhát – hadarta derűsen. Ekkor már biztos voltam benne, hogy ha vége lesz ennek az egész karácsony-őrületnek, Kata napokra ki fog dőlni a túlpörgéstől és a kimerültségtől.

– Hű... Hamarosan olyan piros lesz a feje, mint az a mikulássapka rajta – súgtam oda Patriknak, aki alig tudta elfojtani a nevetését.

– Dóri, itt állok veled szemben! – förmedt rám Kata, mire behúztam a nyakam.

– Jól van, segítünk – sóhajtotta Patrik megadóan, és kibújt a csizmájából, kabátjából és a sáljából. – Mi a menü?

– Halászlé, töltött libacomb szilvás vöröskáposztával és újhagymás burgonyával, mákos bejgli és diós bejgli.

– És... Ha jól értem, ezek egyike sem rendelésre jön, és nekünk kell mindet megcsinálni – értelmezte Patrik lassan.

– Ahogy mondod. Szóval munkára! – tapsolt nekünk, mint a kutyáknak, majd mintha mi sem történt volna, ment vissza a konyhába énekelni a Mariah Carey-dalt. Patrik sóhajtozva, én a szememet forgatva követtem.

Miközben Kata Patriknak adta ki az utasításokat, én újra elfoglaltam a helyem a tűzhelynél Nátán mellett, és tovább kevergettem a káposztát.

– Hogy bírod? – érdeklődtem Nátántól, de amikor gyilkos tekintettel felnézett rám, rájöttem, hogy ez elég hülye kérdés volt.

– Szerinted?! Én egy rohadt pékségben dolgozok, ahol nem kell halászlevet főzni meg libacombokat sütögetni, csak gyúrni a tésztát. Ez egy rémálom – panaszkodott. – Végre nem kellett volna ötkor kelnem, hogy dolgozni menjek, ehelyett kelhettem fél hétkor, hogy főzőcskézzek.

– Sajnálom – biggyesztettem le az alsó ajkam. – De nem muszáj itt lenned, csak ez Katának...

– Fontos neki, tudom – bólintott, és ahogy a nővéremre nézett, azonnal ellágyult a tekintete. Kata a sütő előtt guggolt és azt ellenőrizte, hogy rendesen átsült-e a hús, közben a szemüvege lencséje állandóan bepárásodott a hőségtől. – És mikor fordítottam én hátat bárminek, ami neki fontos?

Egyszerű volt a válasz, semmikor. Talán mégis létezik tökéletes kapcsolat, legalábbis az övék erősen közelített felé. De ennek egyáltalán nem az volt az oka, hogy tudatosan törekedtek a hibátlanság felé, egyszerűen annyira szerették egymást, hogy még egy veszekedésen sem sikerült túlesniük. Mosolyt csalt az arcomra, hogy Nátán ennyi idő után is így gondolkodik, mindig azt szerettem volna, ha Kata olyan fiút választ, akinek ennyire fontos. Ekkorra már biztossá vált, hogy tévedtem Nátánnal kapcsolatban még az elején, nagyon is komolyan gondolta a nővéremmel, és bár a mi kapcsolatunk nem volt zökkenőmentes kezdetben, én is igazán megszerettem őt, úgyhogy már régóta szerves részét képezte az életünknek.

– Köszi, hogy vagy neki – veregettem meg a vállát hálásan, mire nevető tekintettel nézett rám.

– Most bőgni fogsz? Esküszöm, bőgősebb vagy már, mint Kata.

– Ez nem igaz, én nem vagyok sírós! – háborodtam fel egy pillanat alatt.

– Ja, tényleg nem, akkor biztos rosszul emlékszem, és nem sírtad végig a nyarat – szurkálódott, mire ciccegve megtaszítottam a vállát, de ő csak nevetett tovább.

Rövid gondolkodás után odaléptem a nővéremhez, aki miután úgy döntött, hogy rendesen megsültek a libacombok, hozzálátott a bejgli tésztájához. Egy gyors mosollyal üdvözölt.

– Mit segítsek? – érdeklődtem.

– Ha elkezdenéd a mákos tölteléket, az nagyon jó lenne. Ott a recept.

Egy kis ideig csendben néztem, ahogy Kata sürög-forog, és közben magamban meghoztam a döntést, vagyis azt, hogy beszélnem kell vele. Ismertem már annyira, hogy rögtön észrevegyem, ha bántja valami.

– Nagyon finom lesz minden. Ne aggódj a vacsora miatt – kezdtem, miközben munkához láttam.

– Örülnék, ha az lenne – válaszolta sóhajtva.

– Ugye tudod, hogy nem kellett volna háromfogásos királyi menüt eltervezned? Szerintem senkinek sem lett volna probléma, ha melegszendvicset ettünk volna.

– Persze, de azt akartam, hogy ez a karácsony különleges legyen. Annak kell lennie.

– Anyu miatt, igaz? – kérdeztem rá halkan, mire mindketten leálltunk egy kicsit a dolgozással, és Kata rám nézett.

– Igen. Amióta meghalt, nem volt egy normális karácsonyunk sem, ünnepekkor nagyon kiütközik a csonka család átka. De most itt van nekem Nátán, neked Patrik, jön Glória és a barátja, apuval megint egy kicsit közelebb vagyunk egymáshoz... Azok az emberek, akik ma itt karácsonyoznak, a legfontosabbak mindkettőnknek. Ezért kell mindennek különlegesnek lennie – magyarázta, majd visszatért a tésztához.

– Persze, hogy különleges lesz, de ehhez nem kell megszakadnod – ingattam a fejem, és mivel nem mondott semmit, folytattam. – Annyit tanulsz így is, legalább karácsonykor pihenned kéne.

– De nem pihenhetek, nem vagyunk már gyerekek, felnőttünk. Te tizennyolc vagy, én hamarosan húsz, Nátánnal heteken belül összeköltözünk, én egyetemre járok, ő dolgozik, Patrik fellépésekkel keres pénzt, te színjátszókörbe jársz, és ha minden jól megy, jövő évtől a Színművészetin fogsz tanulni... Dóri, minden megváltozott, a saját lábunkra kell állni, és ha a nyakunkba szakadnak a gondok, akkor meg kell vele birkózni – hadarta, miközben egyre indulatosabban gyúrta a tésztát.

– Kata – szólítottam meg komolyan, de mintha meg sem hallott volna. – Hé – kaptam el a kezét, mire végre rám nézett. Annyi mindenről árulkodott az a kifejező kék szeme. A nyakába szakadtak a gondok. Hiányzik neki anyu. Nem akar felnőni. – Emlékszel arra, hogy kiskorunkban mennyit fociztunk itt a ház mellett? Szinte borítékolható volt, hogy egyszer kárt teszünk valamiben, és végül én voltam az, aki betörte a labdával a mogorva szomszéd néni ablakát. És te mégsem fogtad rám, amikor kérdőre vontak minket, azt mondtad, hogy ketten csináltuk, és nem hagytad, hogy egyedül vigyem el a balhét. És arra emlékszel, amikor néhány éve kalandparkban voltunk? Amikor az egyikünk elakadt, a másikunk állandóan megszegte a szabályokat, és visszament hozzá hogy segítsen, holott egy akadályon egy embernek szabadott csak tartózkodni. Mi mindig ezt csináltuk, Kata, ha egyikünk elakadt, a másik mindig ott volt, hogy támogassa, és sose hagytuk volna egyedül egymást. És igen, nem jó kimondani, de felnőttünk, viszont attól ez még ugyanúgy van. Neked most nehéz időszakod van, ezer tennivalód, de evidens, hogy én elviszem a gondok felét. Én ugyanúgy itt vagyok neked, és segítek, oké? – szorítottam meg a kezét, mire végre igazán őszintén és hálásan mosolyodott el. – Ja, és a ma este különleges lesz. De nem a háromfogásos menütől, a karácsonyi díszítéstől vagy az ajándékoktól, hanem attól, hogy együtt vagyunk ezekkel az emberekkel, akiket szeretünk. Tudod, az egyszerűbb dolgok néha többet érnek – kacsintottam rá, ő pedig elnevette magát és magához húzva megölelt, egyikünket sem érdekelte különösebben, hogy az én ruhám nyers tésztás lett, az övé pedig mákos.

Egy kis idő múlva végre befutott apu is a fenyőfával, és miután már felmelegedett annyira, hogy érezte az ujjait, beszállt ő a főzésbe. Igazából még jól is szórakoztunk, hiába szenvedett Nátán és egy idő után apu is látványosan, azzal, hogy beszéltem Katával, és ő nyilvánvalóan feloldódott, a hangulat is sokkal lazább és családiasabb lett. Másfél órával később eljutottunk odáig, hogy a bejgliket a sütőbe dugva elkészültünk, és fáradtan rogytunk le a nappaliban a kanapéra, illetve Patrik a fotelbe, én pedig az ölébe. Ekkor érkeztek meg Glóriáék.

– Hellóóóó – kiabált ki nekik elsőként Nátán, miután meghallottuk az ajtónyitódást, és a következő pillanatokban a házunk addigi viszonylag alacsony zajszintje a sokszorosára ugrott, ahogy mindenki köszöntött mindenkit. Nemsokára egymás kezét fogva belépett a nappaliba Glória és Soma, az arcukat kicsípte a hideg, ami remekül harmonizált Glória vörös fonatával.

Glória és Soma még szeptemberben jöttek össze, amikor Soma újként érkezett az osztályukba. Miután rájöttek, hogy mindketten orvosok szeretnének lenni, már meg is volt egy közös téma, amiből kialakult egy beszélgetés, majd még egy, megkezdődött a neten való írogatás, megvolt az első randi, és néhány héttel később az első csók is. Soma nagyon okos volt, jófej, és ami a legfontosabb, nagyon jó barátja Glóriának.

– Kérlek, tanítsatok meg így időzíteni – mondta Patrik kissé fáradt hangon. – Ebben a pillanatban fejeztük be az órák óta tartó főzést, amiről pont lemaradtatok.

– Fenébe már, pedig annyira szerettem volna részt venni a főzőcskézésben – csettintett Glória tettetett bosszúval.

– Én is már reggel éreztem, hogy valami hiányzik az életemből, de sajnos csak most sikerült rájönnöm, hogy a főzés az – szállt be Soma is a szívatásba.

– Ne féljetek, a karácsonyfa még feldíszítésre vár – nyugtatta meg őket Kata vigyorogva, mire kimerülten felsóhajtottam.

Miközben a többiek tovább beszélgettek, Patrik a derekamat ölelve előrehajolt és a fülembe szuszogott, amitől akaratlanul is elnevettem magam.

– Úgy sétálnék most...

– Én is – mondtam vágyakozva.

– Akkor menjetek – nézett ránk Glória, aki a jelek szerint hallotta a párbeszédünket.

– Dehogy, még fel kell díszítenünk a fát – legyintettem.

– De már Somával itt vagyunk helyettetek, sétáljatok nyugodtan – erősködött Glória, és Soma is bólintott, jelezve, hogy ugyanezt gondolja. Elgondolkodva néztünk össze Patrikkal, órák óta dolgoztunk, hihetetlenül hívogatónak tűnt a kinti fagyos, de friss levegő. Aztán Katára tévedt a pillantásom, és már nyitottam a számat, hogy nemet mondjak, de megelőzött:

– Menj nyugodtan. Ma már nagyon sokat segítettetek.

– De... – nevettem el magam kínosan. – Nemrég beszéltük meg, hogy mindenben segítek neked.

– Most azzal segítesz, ha tudhatom, hogy jól érzed magad karácsonykor, és nyilvánvaló, hogy nem a szíved csücske a főzés, úgyhogy kérlek, menj Patrikkal – győzködött a szemembe nézve.

– De én azt szeretném, ha te is boldog lennél karácsonykor – sóhajtottam.

– Az vagyok, hidd el. Felhívtad rá a figyelmem, hogy minden megvan, ami kell, itt ülök a barátommal, a húgommal, az apukámmal és a barátaimmal az év legszebb napján, és más nem is számít. Menj nyugodtan – mosolygott rám biztatóan. Néhány másodpercig szó nélkül néztünk egymásra, és miután megbizonyosodtam róla, hogy komolyan beszél, viszonoztam a mosolyát.

– Rendben. Menjünk – szorítottam rá Patrik kezére. Miközben kifelé indultunk, Nátán természetesen rinyálni kezdett, amiért mi elmehetünk, ő meg nem, de Patrikkal nagyon jól tudtuk, hogy ha magunkkal hívnánk, nemet mondana. És ennél kevés aranyosabb dolog van a világon.

– Aztán el ne felejtsetek hazajönni – figyelmeztetett mosolyogva Glória, aki kikísért minket az előszobába. – Tudjátok, a vacsora és az ajándékozás még hátravan.

– Nem hagynánk ki – biztosítottam, miközben felvettem egy vékony pulcsit, majd rá egy vastag pulcsit, majd rá a kabátomat. Végül mozogni is alig tudtam, de simán elálltam kint a hidegben. Miután Patrikkal mindketten felszenvedtük magunkra az összes réteg meleg ruhát, megálltam Glória előtt. Ahogy végignéztem a törékeny, mégis életerőtől duzzadó legjobb barátnőm mosolygós arcán, hirtelen megtelt a szívem szeretettel és hálával. Annyi mindent köszönhettem neki, többek között azt is, hogy segített megbocsátani önmagamnak. – Szeretlek – mondtam neki minden bevezetés nélkül, és szorosan megöleltem.

– Nem is feltűnő, hogy azután mondod ezt, hogy Somával átvállaltuk helyettetek a fadíszítést – jegyezte meg cinikusan, mire halkan elnevettem magam. – Na jó, tudom, hogy nem ezért mondod. Én is szeretlek, Dóri.

Kint lassan, de óriási pelyhekben szállingózott a hó, belégzéskor a hideg levegő csípte az orromat, kilégzéskor pedig fehér füstként oszlott szét a fagyban.

– Tudod, mit felejtettél el? – kérdezte Patrik, mire félrebillentett fejjel néztem rá.

– Mit?

– A sapkádat...

– Jaj, persze! – csaptam a homlokomra, és már indultam volna befelé érte, amikor Patrik a kezemet fogva megállított, és felmutatta a sapkámat.

– Tudtam, hogy ott fogod hagyni, mindig elfelejted – mosolygott, majd odalépett hozzám, és miközben a sapit a fejemre húzta, adott egy puszit az orromra. Boldog mosolyra húzódott a szám. – Minden oké? – nézett fürkésző tekintettel a szemembe, tudtam, hogy a glóriás, illetve a katás jelenetre gondol.

– Persze – sóhajtottam. – Annyira szeretem őket. Nélkülük nem is tudom, mi lenne velem.

Patrik megértően bólintott, és az ujjait az enyémekbe fűzte.

– Talán még mindig Ádámmal járnál annak ellenére, hogy másért bolondulsz – kezdett szívatni.

– Te meg még mindig csak arra várnál, hogy hátha szakítunk, holott belém vagy bolondulva – vágtam vissza, mire elgondolkodott.

– Jó, te nyertél – adta meg magát, én pedig mosolyogva lábujjhegyre álltam és megcsókoltam.

A környék minden villanyoszlopán kint voltak azok a nagy karácsonyi díszek, szinte az összes ablakban és erkélyen fényfüzérek világítottak, és egy-egy ház előtt elhaladva még a bentről kiszűrődő nevetést és karácsonyi zenét is hallottuk a talpunk alatt ropogó hó mellett. Anyu halála után a szenteste is csak egy lett a túlélendő, szürke napok közül, annak ellenére, hogy előtte mennyire imádtam ezt az ünnepet. És ekkor, amikor Patrik kezét fogva sétáltam a csillagos ég alatt, hirtelen visszakapta a varázsát a karácsony.

– Hogy ment a fellépés? – érdeklődtem.

– Egész jól – válaszolta Patrik szokása szerint szerénykedve.

– Melyik volt a kedvencük?

– Szerinted? – kérdezett vissza, mire összemosolyogtunk.

Persze, hogy az Apologize volt a kedvencük. Mindig, mindenkinek az. Patrik még az augusztusi zongoraversenyén megnyerte a fővárosi fordulót, majd a megyeit is, és az országoson második helyezést ért el, ez pedig úgymond beindította a karrierjét. Először csak a helyi művelődési ház szervezett neki fellépéseket, de azok a videók felkerültek a netre és egyre többekhez jutottak el, így egy idő múlva Patriknak már nem csak Budapesten, hanem az ország többi pontján is voltak megkeresései. Főleg azóta, hogy leszerződött egy komolyzenei kiadóval. Magyarul ahogy megjósoltam, a barátomból híres zongorista lett, és boldogsággal töltött el, hogy pályafutása legkedveltebb darabjává az a szám vált, amivel minden elkezdődött.

– És neked milyen volt a tegnapi színjátszó?

– Hát... Egész jó volt – feleltem én is szűkszavúan, de ebből mindenre rájöhetett, és abból következtetve, hogy büszkén megszorította a kesztyűs kezemet, rá is jött.

Patrik, a nővérem és Glória addig nem nyugodtak, amíg nem találtak egy jó helyi amatőr színjátszókört, és rá nem vettek arra, hogy kipróbáljam. Nos, életem egyik legjobb döntése volt. Mert szinte szárnyaltam a foglalkozásokon, hihetetlenül élveztem, hogy azt csinálhatom, amit igazán szeretek, hihetetlenül élveztem, hogy egy kis időre elhagyhattam a saját életem, hogy valaki máséba bújhassak, hihetetlenül élveztem, hogy egy olyan összetartó közösséghez tartozom, aminek tagjainak ugyanaz a szenvedélye, mint nekem. Mindenki nagyon kedves volt, azt mondták, hogy ha valaki, akkor én bekerülhetek a Színművészeti egyetemre, ahonnan egyenes út vezet a gyerekkori álmomhoz: ahhoz, hogy színésznő legyek.

Már egy jó ideje sétáltunk, amikor megrezzent a zsebemben a telefonom. Vegyes érzelmekkel néztem a kapott üzenetre.

– Baj van? – kérdezte Patrik.

– Ja, nem, dehogy – ráztam a fejem. – Csak Ádám írt. Hogy boldog karácsonyt nekünk. És még egy képet is küldött, ahogy a kamerába integetnek Charlotte-tal.

Patrik közelebb lépett hozzám, hogy lássa a képet.

– Mit gondolsz? – érdeklődött, és biztos voltam benne, hogy neki ekkor már megvolt a véleménye. És abban is biztos voltam, hogy ugyanaz, amit én lassan levezettem magamban.

Charlotte-nak ártatlan babakék szemei és édes szőke fürtjei voltak, erről a gyermeki bájtól pedig egyből az ugrott be, hogy ennek a lánynak a világ egy túlságosan koszos és gonosz hely. Ahogy azt Patrikkal kapcsolatban is annyiszor gondoltam már. Tulajdonképpen két látszólag tökéletes pár jött volna ki, ha Charlotte-tal barátot cserélünk, és mégis...

– Azt gondolom – kezdtem, majd lezártam a telefonom, szembefordultam Patrikkal és a szemébe néztem. – Hogy mindennek úgy kellett történnie, ahogy történt. Ádám oda tartozik, ahol most van, hozzá tartozik, én pedig oda ahol, most vagyok, vagyis... Ahhoz a kutyasétáltató csávóhoz, ott – mutattam Patrik háta mögé. – Olyan vonzó, nem?

– Hülye vagy – nevetett fel, és fogalmam sincs, hogy intézkedett ilyen gyorsan, de legközelebb már csak arra eszméltem fel, hogy egy marék havat nyomott az arcomba.

– Mi a... – hápogtam vizes és jéggé fagyott arccal, miközben Patrik folyamatosan röhögött. Sejthetett valamit, mert már ekkor elkezdett futni. – Ezt visszakapod! – embereltem meg magam, és utána iramodtam.

A környék visszhangzott a nevetésünktől, miközben rohantunk, és addig dobáltuk egymást hógolyókkal, míg végül már egy száraz porcikánk sem maradt.

– Nem bírom, kifulladtam – dobtam le magam a havas fűbe, és nemsokára Patrik is leheveredett mellém, a ruháinknak ekkor már mindegy volt. Percekig emelkedő és süllyedő mellkassal feküdtünk és néztük a csillagokat, majd amikor Patrik rákulcsolta a kezét a hidegtől érzéketlenné vált ujjaimra, oldalra fordultam, hogy szembekerüljek vele. – Én is ott vagyok, ahol lennem kell. Hozzád tartozom, és mindig hozzád fogok – suttogtam, minden szavam fehéren kavarogva szállt el a levegőben. Patrik is oldalra fordult, az arca teljesen piros volt a hidegtől, a szőke fürtjei a hó és az izzadtság miatt nedvesen tapadtak a halántékára.

– Szeretlek, Dóri.

Még soha nem voltam olyan boldog, mint akkor, amikor a hóban fekve abba a ragyogó, őszinte szeretetet sugárzó sötétzöld szempárba néztem, és nem tudtam abbahagyni a mosolygást. 

VÉGE

〰️〰️〰️〰️〰️〰️〰️〰️〰️〰️〰️〰️〰️〰️〰️〰️

Köszönöm szépen mindenkinek, aki olvasta!❤

~2019.07.09.