Patrik: Mégis hány éves vagy ezen a képen? Harminc?

A szöszi ismerősnek jelölését és üzenetét megkapva akaratlanul is elnevettem magam. Este hét is elmúlt már, kezdtem biztos lenni benne, hogy vagy nem talált meg, vagy teljes egészében el is felejtette a találkozásunkat. És ami a legfurcsább, hogy megkönnyebbültem, sőt, váratlan boldogság tört rám, amikor mégis írt.

Éppen egy kis szünetet tartottam a sorozatnézésben, leugrottam a konyhába, és amíg vártam, hogy a tegnap rendelt pizza megmelegedjen a mikróban, megnyitottam Patrik üzenetét.

Én: Azt hittem, már meg sem találsz.

Patrik: Nem volt könnyű dolgom, az biztos. Végignéztem minden Juhász Dórit, de valahogy egyik sem hasonlított rád, aztán amikor másodszorra ideértem, akkor esett le, hogy ez te vagy. Durva, hogy mennyire máshogy nézel ki, mint délelőtt.

Én: Úgy érted, mennyivel vállalhatóbban, esztétikusabban, és kevésbé úgy, mint aki az őskorban él?

Patrik: Úgy értem, mennyivel átlagosabban, természetellenesebben, és kevésbé úgy, mint egy tizenéves lány.

Én: Nem ismerlek, de két dolgot már biztosan tudok rólad. Egy: a világról alkotott véleményeink szöges ellentétei egymásnak. Kettő: őszinte vagy.

Patrik: Szerintem egyikkel sincs gond. Vagy inkább ne legyek veled őszinte? Kell valaki, aki felnyitja a szemed, ahhoz, hogy meglásd a fontos dolgokat.

– Kivel tetszik írogatni? – A nővérem hangja olyan váratlanul ért, hogy kicsit össze is rezzentem. Nincs mese, digitális bennszülött vagyok, száz százalékosan képes vagyok elfeledkezni a külvilágról, ha a telefonomat nyomkodom. A pizza is túlmelegedett, Kata érdeklődve nézte végig, ahogy kiveszem a mikróból, majd a számat elhúzva veszem tudomásul, hogy tűzforró lett. – Csak nem Ádám barátunk? Tuti, hogy „Mr. Tökéletesvagyokésezttudomismagamról" vonta el ennyire a figyelmed.

– Maradj már – intettem le Katát automatikusan, figyelmemet újra Patriknak és a telefonomnak szenteltem.

Én: Nem mondtam, hogy rossz dolog az őszinteség. Csak nem szoktam meg a suliban, hogy bárki is a szemembe mondja, amit gondol rólam.

Patrik: Ha tényleg velem szándékozod tölteni az idődet, ebben biztosan nem lesz hiányod. Gondolom egy bunkó, faragatlan alaknak tartasz, de ha valami felbosszant, márpedig a te helyzeted felbosszantott, akkor nem bírom ki, hogy tétlenül és szavak nélkül hagyjam a dolgot.

Én: Az én helyzetem? Hogy érted?

Patrik: Komolyan mondtam, amit mondtam az élet apró csodáiról, és arról, hogy köztünk vannak. Elkeserítő az, amikor adva van egy értékes személyiség, aki úgy húz el ezek mellett a csodák mellett, mintha szemfedőt viselne és füldugót, mégpedig mindkettőből olyan speciálisat, amik csak a szemetet engedik át. Így a valóban értékes dolgok egyszerűen kiszűrődnek.

A sorait olvasva automatikusan elmosolyodtam, olyan komolyan beszélt ezekről a bizonyos csodákról, mintha ebben a minutumban is vagy tízet látna. Bár nem igazán arra volt válasz, amit mondott, mégis elkezdtem pötyögni.

Én: Sok mindenben hasonlítotok a nővéremmel. Ugyanolyan őszinték az érzéseitek, minden kis jelentéktelen dolgot jónak láttok. De te valahogy más vagy. A nővérem csak reméli, hogy a világ szép, szeretné, hogy amit szeretne, valóság legyen. Te viszont szilárdan állítod, amit gondolsz, mint aki sosem élt még át rossz élményt, mint aki pontosan tudja, hogy a világ egy szép hely.

Patrik: Nem azt mondtam, hogy a világ egy szép hely, mert nem az, legalábbis nem mindig. Csak meg kell találni azt az oldalát, ami tényleg szép, én azt állítom ilyen biztosan, hogy ez az oldal létezik. Éppen ellenkezőleg, a rossz dolgok tanítottak meg rá, hogy a jót kell meglátni.

A szavai elgondolkodtattak. Egy nappal azelőtt lehetetlennek tűnt, hogy egy ilyen komoly témáról beszélgessek egy idegennel. A Messenger-beszélgetéseim konkrétan abból álltak, hogy a barátnőimmel a szerelmi életünket tárgyaltuk, a barátommal videóztunk naponta negyed órát, ha nagyon unatkoztam, a fiú haverjaimmal váltottam komolynak nem mondható, és az ő részükről gyakran perverz humorú üzeneteket, mindenki mással, akivel beszéltem valamit, csak jó számokat, nyári fesztiválok programjait, sorozatok előzeteseit küldözgettük egymásnak. Ennyiből állna az életem? Ez lenne az életnek az a bizonyos szép oldala? Mert ez olyannyira nem tűnt őszintének, mint még soha.

Én: Nem, egyáltalán nem tartalak bunkónak vagy faragatlannak.

Nem tudom, miért éreztem szükségesnek, hogy válaszoljak egy korábbi mondatára.

Patrik: Ezt jó tudni, ugyanis ha tényleg beleegyezel abba, hogy segítsek, kénytelen leszel sok időt eltölteni velem. Alaposan meg vagy fertőzve... Kezdeti lépésnek mondjuk megtenné, ha lecserélnéd a profilképed...

Ezen elnevettem magam, újból megfeledkezve róla, hogy a nővérem a helyiségben van. De nem foglalkoztam vele, végre volt mivel visszavágnom a szőkének.

Én: Te beszélsz? Már értem, miért mondtad, hogy profilkép alapján nem foglak megtalálni. Ez a focilabda a zongorán nem túl fantáziadús...

Nem vicc, komolyan ez volt a profilképe.

Patrik: Csss. Nem kell mindenben egyedinek lenni. :)

Amikor újból felnevettem, a nővéremen végül felülkerekedett a kíváncsiság és kikapta a kezemből a telefont.

– Hé, ne már! – háborodtam fel és a mobilom után nyúltam, de Kata bevetette az ezeréves trükköt: Lábujjhegyre állt, és a kezét az ég felé nyújtotta, így mivel fél fejjel kisebb voltam nála, esélyem sem visszaszerezni a telefonomat. Bosszúsan fújtatva adtam fel a küzdelmet és karbafont kézzel vártam, hogy hangosan felolvassa az üzeneteinket, méghozzá alaposan kiparodizálva.

– Budai Patrik? Az meg kicsoda? – kérdezte csodálkozva.

– Csak egy nyomi fiú, véletlenül összefutottam vele a tornacsarnokban – intéztem el gyorsan a magyarázatot.

– Nyomi fiú? Mióta írogatsz te nyomi fiúkkal? – szaladt úgy a plafonig a szemöldöke.

– Semmi többes szám, egyetlen nyomi fiú – javítottam ki egy sóhajtás kíséretében. – De ne nézz már így rám.

– Ja, ne értsd félre, én tökre örülök neki, csak eléggé megleptél. Eddig ha a sulis hierarchiáról volt szó, konkrétan rasszista voltál.

– Ez nem igaz! – förmedtem rá. Ugye nem igaz? – Én sosem szekáltam a nyomi diákokat, egyszer sem szóltam be egyiknek sem.

– De ha a menő haverjaid megtették, jóízűen nevettél rajtuk – vetett rám egy szúrós pillantást. Az ajkamba haraptam, ezzel képtelen voltam vitába szállni. – És miről beszélgettetek ezzel a Patrikkal? – kérdezte, mintha nem lenne éppen az orra előtt megnyitva az üzenetváltás. Értékeltem, hogy tiszteletben tartja a személyes beszélgetéseimet, de a telefont még mindig nem adta vissza.

– Á, semmiségekről – legyintettem. Azt hiszem, egész jó hazudó voltam, de a nővéremet nem tudtam átverni.

– Megnézzem inkább én? – görgetett a beszélgetésünk elejére.

– Tulajdonképpen... – kezdtem a vallomást, mielőtt elkezdhette volna olvasni. – Rólam.

– Rólad – ismételte Kata. – Bővebben?

– Istenem, Kata, nem mindegy? Nem tartozik rád – háborogtam, de a nővérem válaszul csak a telefonom képernyőjére nézett, ezzel pedig eléggé megijesztett ahhoz, hogy vallomást tegyek. – Jó, rendben, elmondom. Szóval a délelőtti sétám során találkoztam vele, amikor bementem a tornacsarnokba, nekik éppen fociedzésük volt.

– Mégis minek mentél oda? – ráncolta a homlokát.

– Hosszú – legyintettem. – És szóba elegyedtünk, megpróbáltam neki megmagyarázni, hogy miért vagyok itt, de felhúzott, úgyhogy kifakadtam és elregéltem neki, hogy valószínűleg ez lesz életem legszarabb nyara. Nem mondhatni, hogy megértett volna, veszekedtünk egy kicsit, aztán hirtelen felajánlotta, hogy segít nekem.

– Mégis miben? – kérdezte Kata, látszólag nagyon igyekezett, hogy megértse, amit mondok.

– Azt mondta, hogy értékes személyiség vagyok, de a külsőségek és a lényegtelen dolgok túlságosan beszippantottak, és felajánlotta, hogy segít helyrebillenteni az értékrendem.

– Nocsak, nocsak. Felséged rájött végre, hogy nincs minden rendben körülötte? – kérdezte gúnyosan mosolyogva. – Lassan már látatlanul kedvelem ezt a fiút, amiért sikerült ráébresztenie. Feltételezem, elfogadtad a segítségét.

– Mit tehettem volna? Nem utasíthattam el – tártam szét a karom, Kata pedig hitetlenkedve nézett rám. – Na jó, azért volt választásom, nem kényszerből döntöttem így – vallottam be. – Rendes a srác, csak kicsit fura, nem ilyen társasághoz szoktam. De az idő elütésére mindenképpen jó lesz, addig sem gondolok Ádámra.

– Ugye tudod, hogy ez így nem egyenes? – nézett rám rosszallóan. – Hogy csak azért vagy vele, hogy elvond a figyelmed valaki másról?

– Patrik tudott Ádámról, mégis felajánlotta, hogy segít – húztam fel a vállaimat. – Tisztában volt vele, hogy a jelenléte ezért is hasznos számomra, de látszólag nem zavarta. És mellesleg nem csak ezért fogadtam el, szeretnék egy kicsit megváltozni, meg aztán ő is tök kedves. Hé, látom, hogy jár az agyad, de fejezd be a kalkulálást – állítottam le, amikor megláttam a nővérem viruló fejét. – Ő csak egy fiú. Ádám a barátom, őt szeretem, hiába van most messze. Basszus, rohadt messze van! – fakadtam ki, amikor tudatosultak bennem a szavaim.

– Na, kezdődik – forgatta meg a szemeit Kata, majd visszaadta a telefonom, és a kezembe nyomta a pizzámat, ami ezúttal túlságosan kihűlt. – Nem lehetne, hogy még beszélünk egy kicsit erről a Patrikról? Annyira unom már Ádámot.

– Hülye – közöltem sértetten, mire szeretett nővérkém összeborzolta a hajam. Mondjuk annak már mindegy volt, az előző napi vasalás már kicsit sem látszott rajta, sötét és kócos gyűrűkben omlott a vállamra.

– Nincs kedved megnézni valami filmet? – ajánlotta fel Kata, miközben elindult felfelé, én meg utána. – Egész nap csak szemetet bámulsz a telefonodon.

– Mi az, hogy szemeteteeet? – tátottam el a számat.

– Az aktuális menő sorozatok sosem hordoznak túl nagy értéket. Úúú, tudod mit láttam nagyon rég? A Star Wars-ot! – csillant fel a szeme, mire felröhögtem.

– Ezeréves...

– Kit érdekel? Ez örökzöld! – mosolygott gyermeki lelkesedéssel, én pedig ekkor már tudtam, hogy nem fogok tudni nemet mondani neki.

– Ne csináld, Kata, annyiszor végignéztük már, annyiszor végignéztem már a kedvedért... – kezdtem könyörögni, de a nővérem ügyet sem vetett rám, a kedvenc Yoda-idézeteivel kezdett fárasztani.

– „A félelem a sötét oldal kapuja. A félelem dühöt szül, a düh gyűlöletet, a gyűlölet kínt, és szenvedést." „Tedd, vagy ne tedd, de ne próbáld!" – skandálta átszellemülve.

– Okééé, megnézzük! – harsogtam túl, mire végre elhallgatott.

– Zsír! Van itthon chips, felhozom – pattant fel és lenyargalt a lépcsőn. Döbbenten meredtem utána, majd hitetlenül elnevettem magam. A nővérem jó tulajdonsága volt, hogy örökké gyerek tudott maradni.

A házimozi végül nem sült el rosszul, bár számomra sokszor csak a nővérem lelkesedése tette élvezhetővé a filmet. Egy idő után apu is csatlakozott hozzánk, ő talán még Katánál is nagyon SW-fan, így amíg két családtagom egyszerre szavalta a szereplőkkel az elhíresült részeket, én csak a fejemet fogtam, és azon töprengtem, hová kerültem.

– Luke. Én vagyok az apád – fordult hozzám váratlanul apu, belőlem pedig kitört a röhögés. Igen, ez alapvetően egy vicces szituáció volt, a keserűség, a hála és a szeretet különös elegye azonban mégis szorítani kezdte a szívemet. Apu tekintete tele volt meleg szeretettel, látszott rajta, hogy az apánkként bármit megtenne értünk, és azért, hogy nekünk jó legyen. Az egész szituáció olyan volt, mintha Katával még mindig kicsik lennénk, mintha anyu bármelyik pillanatban betoppanhatna az ajtón és megdorgálhatna, amiért ilyen sokáig filmet nézünk.

A lefekvéshez készülődve másztam be az ágyamba, majd jókedvűen vettem a kezembe a telefonom. Ádámnak csak ekkor volt alkalmas az időpont a beszélgetésre, így rövid volt a hívás, de legalább tudtunk beszélni. Nem csak nekem, neki is jó napja volt, ami még inkább feldobta a kedvem. Nem érdekelt, hogy ki mit mondott rólam, nem érdekelt, hogy ki mit mondott a hozzá fűződő viszonyomról. Éreztem, hogy szeretem őt, nem érdekelt, mi miatt, de szerettem, és ez éppen elég volt.

Azonban rajta kívül nem sok mindenben voltam biztos, Patriknak sok mindenben igaza volt, ezt beláttam. Beláttam, hogy ez így nem jó, észrevettem, hogy az életem, az értékrendem nem egészséges és semmiképp nem nevezhető természetesnek, a beismerés azonban nem vezethetett célra. Hiába volt meg bennem a szándék, magára a cselekvésre már nem éreztem magamban sem erőt, sem bátorságot. Ódzkodtam a változástól, ódzkodtam a népszerűtlenségtől, ódzkodtam az életem tökéletességének felborulásától. És emiatt volt szükségem segítségre, Patrik segítségére.

Nem is hezitáltam, hogy helyes-e, amit teszek, már pötyögtem is az üzenetet.

Én: Van kedved holnap találkozni? Belevághatnánk abba a nagy küldetésbe. Meg akarom ismerni az élet szép oldalát, át akarom élni a csodákat.

Szinte egyből megnézte, ami meglepett, tekintve, hogy a személyisége távol állt egy telefonfüggőétől.

Patrik: Nagyon szívesen. A csodák várnak rád, Dóri.

~2019.01.03.