(A fenti számot jazjazzer és Almaszofi ajánlották be a történetbe, amibe már sajnos nem tudtam beletenni, de tényleg nagyon illik Dórihoz és Patrikhoz. Köszönöm szépen a segítségeteket!❤❤❤)

***

Az időjárás az első őszi hónaphoz híven elromlott, és egy héten keresztül esett az eső. Ez nagyjából tükrözte is a lelkiállapotomat, hiába próbáltam természetesen viselkedni, minden erőmmel azt mutatni a külvilág felé, hogy jól vagyok, nem voltam. Egyre jobban kicsúcsosodott, hogy nem tudok Patrik nélkül élni. Hiába nyomtam el a hozzá kapcsolódó érzéseimet, gondolataimat és emlékeimet, nem feledkezhettem meg róla, mert Patrik állandóan velem volt, mindenről ő jutott eszembe. Egy ismeretlenen látott szürke pulcsiról, a tesiórán focizó fiúkról, a neten talált kilátótoronyról, az osztálytársam kezében látott Topjoy-os üvegről, minden átkozott szerelmespárról, és az összes számról, amit a nyári szünet alatt hallgattam. Azt hittem bele fogok őrülni, ha még egy kis ideig így maradnak a dolgok. De nem maradtak. Szeptember első hétvégéjén megint megváltozott minden.

– Na jó – csörtetett be Kata a szobámba, megszakítva ezzel a szombat kora délutáni tevékenységem. Vagyis azt, hogy az ágyamon fekve bámulom a plafont, és igyekszem semmire sem gondolni. – Beszédünk van veled.

– Beszédünk? – ültem fel értetlenül, ugyanis az elszánt tekintettel vizslató nővéremen kívül senki mást nem láttam. Ekkor lépett be a szobába Glória.

– Te komolyan azt hitted, hogy beveszem a „minden rendben" dumádat, miközben sorra mondod le a találkozókat? – nézett rám kissé megbántottan. – Te kerülsz engem.

– Nem csak téged. Engem is kerül úgy, hogy egy házban lakunk – fonta karba a kezeit Kata.

– Ne haragudjatok – sóhajtottam fel. – Ez nem ellenetek irányul, most egyszerűen egy kicsit magányosabb korszakomban vagyok. Ennyi.

– Na persze – forgatta a szemeit Kata, és Glóriával együtt leült az ágyamra. – Mégis meddig szeretnéd azt tettetni előttünk, hogy jól vagy?

– De hát jól vagyok – tártam szét a karom.

– Nem, nem vagy! – rivalltak rám egyszerre, én pedig elgondolkodtam. Komolyan ezt a két embert akartam átejteni? A nővéremet és a legjobb barátnőmet? Akik ismernek, mint a tenyerüket, és nem hagytak még soha cserben?

– Jó, nem vagyok – ismertem be halkan. – De fogalmam sincs, mit tehetnék.

– Amikor legutóbb, huszadika után azt mondtam, hogy én nem mondhatom meg, mit tegyél, elbaltáztad a dolgokat, úgyhogy most kéne mondani valamit – gondolkodott Kata hangosan, és már folytatta is volna, de ezen fennakadtam.

– Mi? Odaálltam Patrik elé, és megmondtam neki, hogy szeretem, mivel ez az igazság. Hol itt a hiba? Az ő érzéseiről én nem tehetek – húztam fel a vállaimat.

– De olyan bénán reagáltál. Én a helyedben szakítottam volna Ádámmal, és adtam volna időt Patriknak, hogy befogadhassa a történteket, mert így valószínűleg visszatalált volna hozzád. Ehelyett mi van most? Még mindig Ádámmal vagy, Patrikot pedig elvesztetted.

– Annyira rohadt kedves tudsz lenni néha! – fakadtam ki, de mielőtt jobban összeszólalkoztunk volna, Glória csitítóan közbeszólt:

– Kata csak arra céloz, hogy látványos, hogy mennyire nem vagy boldog most, hiszen ez már nem a te életed, hanem a három hónappal ezelőtti Dóri élete. És mégsem lépsz semmit, pedig tudnál. Még mindig jársz Ádámmal, pedig ő is a nyár előtti Dóri barátja, nem vagy már szerelmes belé.

– De ha valaki olyanba vagyok szerelmes, aki nem viszonozza? – sütöttem le a szemem.

– Ez akkor sem ok arra, hogy továbbra is járj Ádámmal – vette át a szót Kata. – Nem lehetsz csak azért egy sráccal, mert nem lehetsz valaki mással. Ne kövess el még egyszer ugyanolyan hibát, ez kihasználás – ingatta a fejét.

– Kihasználom Ádámot? – kérdeztem döbbenten, ez eddig eszembe sem jutott.

– Nem kicsit – vágta rá Kata, de Glóriától kaptam egy kicsit tapintatosabb választ is.

– Sajnos igen, de gondoltuk, hogy nem direkt csinálod, csak most magad alatt vagy, és nem veszel észre néhány dolgot.

– De én szeretek Ádámmal lenni. Kedvelem őt – erősködtem, de mindketten a szájukat elhúzva néztek rám. – Ez nem elég, ugye?

– Nem – erősítette meg Kata. – Ha tényleg kedveled, akkor tiszteld is annyira, hogy szakítasz vele, ha már nem szereted.

– Rendben – szólaltam meg rövid mérlegelés után. – Szakítani fogok vele. És Patrikkal mi legyen? Azon hogy leszek túl?

– Azt mondta, nem tud, nem akar veled lenni. Ez nagyon rossz, nagy fáj, de egyszerűen nem tudsz mit csinálni, el kell fogadnod a döntését – magyarázta Glória, nekem pedig a szavai hallatán gombóc képződött a torkomban. Az egészben az volt a legrosszabb, hogy még csak nem is hibáztathattam Patrikot a döntése miatt. Én már egyszer elhagytam őt. Annyi mindenen ment keresztül, annyiszor megsérült már az évek folyamán, persze hogy nem szeretne még egy embert veszíteni. Kihasználtam őt, így érthető, amiért nem bízik bennem és nem kockáztat. – És el kell engedned őt.

– Bizony – bólintott Kata. – Nem lehetsz magad alatt miatta ennyire és ennyi ideig, ideje elkezdeni továbblépni. Nagyon rossz, ha nem viszonozzák az érzéseidet, de ez még nem a világ. Egy fiú nem ér ennyit.

– És ha az a fiú Patrik? Akkor sem? – kérdeztem elcsukló hangon.

– Akkor sem – mondták egyszerre, és látva a kicsorduló könnyeimet mindketten közelebb húzódtak, és átkarolták a vállamat.

– Már kezdtem azt hinni, hogy eltűntek az érzéseid. Ez furán fog hangzani, de örülök, hogy végre megint sírsz – jegyezte meg Kata, mire Glóriával mindketten meglepetten felnevettünk. Perceken keresztül összeölelkezve ültünk, végül sóhajtva húzódtam el tőlük.

– Most megyek. Szakítanom kell a barátommal – jelentettem be, Kata és Glória pedig döbbenten összenézett.

– Hű... Hát nem totojázol sokat, az biztos.

– Annyira el voltam foglalva a saját bajommal meg Patrikkal, hogy meg sem fordult a fejemben, hogy kihasználom Ádámot. Nem akarok tovább szemétkedni vele, tényleg kedvelem.

– Szerintem jó döntés – értett egyet Kata.

– Későn jövök – szóltam hátra kifelé menet. – Szeretnék átgondolni pár dolgot. Ja! – jutott eszembe, és visszafordultam a lépcső tetejéről. – Köszönöm szépen. Nem is tudom, mi lenne velem nélkületek.

– Na, azt én se tudom – vigyorodott el Kata.

– Igazán nincs mit – mosolygott Glória is, és ez a két reakció nekem is mosolyt csalt az arcomra.

Ádámnak ekkor éppen edzése volt – mint minden nap –, de írtam neki, hogy megvárom a sportcsarnok előtt, mert beszélnünk kell. Talán megérezhetett valamit, mert visszaírta, hogy rendben, megpróbálja ellógni az edzés végét.

És valószínűleg sikerült is neki, mert hamarabb jött, tíz percet sem vártam a csarnok előtti padon ülve.

– Szia – ült le mellém, és adott egy gyors csókot. Nehéz volt közben természetesen viselkednem, hiszen éppen azért ültünk ott, hogy szakítsak vele. Ádám láthatta rajtam, hogy valami nincs rendben, így a fejét félrebillentve rám nézett. – Minden oké?

Nagyot sóhajtottam. Mielőtt jött volna, végig azon agyaltam, hogy mit mondjak el neki, hogy fogalmazzak, mi legyen az indokom. De ekkor úgy döntöttem, hogy az őszinteség a legjobb út, és úgy fair, ha Ádám az egész történetet tudja, amiért szakítottam vele.

– Nem hiszem. Beszélnünk kell valamiről – néztem a szemébe komolyan. Néhány másodpercig nem szólt semmit, majd ő is sóhajtott, és megkérdezte:

– Ez lesz az a beszélgetés, aminek a végén szakítunk, ugye?

– Ezt... honnan tudtad? – motyogtam döbbenten.

– A „Beszélnünk kell" mondat elég árulkodó. Másrészt én vagyok a kapcsolat másik tagja, Dóri. Én is látom, hogy nem működik – ingatta a fejét.

– Sajnos tényleg nem, és miattam nem. Tudom, hogy nagyon fura voltam ebben az egy hétben, amióta hazajöttél, borzalmas barátnőd voltam. Mondjuk valószínűleg mindig az voltam, de most szeretnék őszinte lenni veled.

– Dóri... – kezdte finoman, hogy érzékeltesse, nem voltam borzalmas.

– Az voltam, hidd el – sütöttem le a szemem. – De te jó barátom voltál, és tényleg jó volt veled, épp ezért is mondom el most, hogy... Én már valaki mást szeretek. Patrikot. Amikor nyár elején megismertük egymást, nem gondoltam, hogy bármi is lehetne belőle, csak barátkoztunk, együtt lógtunk, amikor júliusban veszekedtem veled emiatt, akkor tényleg nem volt okod aggódni, mert semmi nem volt köztünk Patrikkal. Még. De aztán hazudtam neked arról, hogy mennyi időt is töltök vele, ugyanis állandóan vele voltam, és szép lassan beleszerettem. De esküszöm, hogy én ezt nem tudtam, csak akkor jöttem rá, amikor augusztus huszadikán este megcsókoltam őt.

– Hihetetlen vagy – nevette el magát Ádám váratlanul, mire pislogás nélkül néztem rá.

– Mi... mi van? Elárulom, hogy megcsaltalak, és az a válaszod, hogy hihetetlen vagyok?

– Nem hazudtoltad meg önmagad, szépen a feje tetejére állt körülötted minden – mosolygott még mindig, majd elkomolyodott. – És nincs okom haragudni rád, ugyanis nekem is el kell mondanom valamit.

– Igen?

– Amerikában találkoztam valakivel... Nem csak Magyarországról, hanem másik országokból is utaztak oda fiú- és lánycsapatok is, és az egyik francia lányról, Charlotte-ról van szó. Az első napokban állandóan egymásba futottunk, mintha a sors is azt akarta volna, hogy megismerjük egymást, és eleinte tökre idegesített, hogy milyen félénk meg gyámoltalan, idegesített, hogy alig tudott angolul, és csak mutogatva lehetett vele beszélgetni, de az idegesített legjobban, hogy ő nem te. De aztán megszoktam, hogy milyen, sok időt töltöttünk együtt, és... én pedig őbelé szerettem – mesélte teljesen zavarban, én pedig csodálkozva hallgattam, és igazán megdöbbentem azon, amit éreztem, ugyanis megkönnyebbültem. – A hazautazásunk előtti reggelen elbúcsúztunk egymástól, és úgy éreztem, hogy ezt most meg kell tennem, mert ha nem teszem, soha többé nem lesz rá alkalmam, úgyhogy... Megcsókoltam.

Ezúttal én voltam, aki elnevette magát. Sosem hittem, hogy egyszer röhögni fogok azon, hogy megcsaltak, de ekkor pontosan ez történt.

– Pont mi ketten? – tártam szét a karom hitetlenül mosolyogva, Ádám pedig a reakciómat látva megkönnyebbült, és ő is elnevette magát.

– Ja, úgy látszik.

Ott ültünk egymás mellett, mi, a gimi álompárja, a tökéletes kapcsolat élő példája, és éppen arról vallottunk színt, hogy kölcsönösen megcsaltuk egymást. Annyira tökéletlenek voltunk abban a pillanatban, amennyire csak lehetséges, és éppen szakítottunk egymással, mégis jó érzés volt. Hihetetlenül jó érzés volt, hogy a nyár folyamán mindketten rájöttünk, hogy nem vagyunk tökéletesek, ahogy sosem voltunk, és már egyikünk sem próbált úgy tenni, mintha azok lennénk.

– Hát akkor... – kezdtem, miután kiörömködtük magunkat.

– Akkor mi most szakítunk – fejezte be. – Ha valaki kérdezi...

– Közös döntés volt – mondtam azonnal.

– Jó. De egyébként kit érdekel, hogy mit hisznek mások? – rántotta meg a vállát, és ezt hihetetlenül jólesett tőle hallani.

– Pontosan. Nagyon sok szerencsét Amerikában, neked ott a helyed, ezt a focitehetséget nem szabad elfecsérelni. És azt hiszem, valaki tűkön ülve várja, hogy visszatérj oda, úgyhogy... ne várasd – kacsintottam rá, mire hálásan nézett rám.

– Köszönöm. Nektek pedig sok boldogságot Patrikkal.

– Uh, hát... Mi valószínűleg nem fogunk összejönni, hiába szeretem – nevetgéltem kínosan.

– Ő nem szeret? – kérdezte döbbenten.

– Mondjuk úgy, hogy nem szeretne összejönni velem – pontosítottam.

– Ez hülye. Idióta – csóválta a fejét Ádám, mire halványan elmosolyodtam.

– Úgy gondolod?

– Itt van neki egy csodálatos lány, ha hagyja elmenni, egy gyökér – közölte egyszerűen, én pedig elnevettem magam, még ha fájt is.

– Köszönöm szépen. – Néhány másodpercig mindketten hallgattunk, valószínűleg ő is azon gondolkodott, hogy ezek együtt az utolsó pillanataink. Aztán Ádám sóhajtva állt fel a padról. – Azt hiszem, én lassan megyek.

– Rendben. Tényleg nagyon sok sikert.

– Neked is. Vigyázz magadra, Dóri.

Sokáig ültem a padon, és addig néztem utána, amíg el nem tűnt egy emeletesház mögött. Egy szakítás sosem jó dolog, és mégis, amikor Ádám fejezete lezárult az életemben, tudtam, éreztem, hogy ennek így kellett lennie.

Egy idő után én is felálltam, nagyot szippantottam a kivételesen langyos, még a nyárra emlékeztető levegőből, és a telefonomon elindítva a zenét sétálni kezdtem. Nem voltam ekkor már sem tökéletes Dóri, sem népszerű Dóri, sem az Ádámmal járó Dóri, akire irigykednek, egy átlagos kamasz voltam átlagos szívfájdalmakkal és egy nem egészen átlagos nyárral a háta mögött, aki azon a szeptemberi hétvégén sétálni indult, hogy rendezhesse magában a gondolatait és az érzéseit.

Azt mondják, a lemondás és az elengedés között nagy különbség van. Lemondani dühből szoktunk, míg elengedni valakit azért, mert szeretjük az illetőt. Patrik sosem akart engem bántani, azzal sem akart, amikor a zongoraverseny napján őszintén elmondta, hogy mit érez, és tudtam, hogy fájna neki, ha tudná, hogy miatta ennyire árnyéka vagyok önmagamnak. Azt akarta volna, hogy lépjek tovább, és ne vesztegessek rá több időt. Én pedig miatta kész voltam ezt megtenni, kész voltam elengedni őt, hiszen szerettem.

Gondolatban visszamentem az időben a megismerkedésünkig, addig a júniusi napig, amikor betévedtem a sportcsarnokba az edzésükre, és ő azt hazudta a csapattársainak, hogy ismer engem, csakhogy ne kerüljek bajba. Felhúzott azzal, hogy miért nem képes megérteni, hogy én nosztalgiázni jöttem ide, így kifakadtam neki az előreláthatóan borzalmas nyaramról és arról, hogy milyen szar is nekem. Ő pedig a képembe vágta az őszinte véleményét. Ezen természetesen vérig sértődtem, de azok az őszinte sajnálatot, bűntudatot tükröző csillogó szemei szinte azonnal kiengeszteltek. Felajánlotta a segítségét, amin először megint felkaptam a vizet, de végül belementem, és... És ez igenis életem egyik legjobb döntése volt, hiába végeztem összetört szívvel.

Aztán eszembe jutott az első csoda, amit együtt átéltünk. Ezúttal is a tornacsarnokban voltunk az első megbeszélt találkozónkon, és a lelátón ülve annyira nevettünk, hogy a könnyünk is kicsordult. Újra átéltem gondolatban a második csodánkat is, amikor a hirtelen jött felhőszakadásban rohantunk vihogva, majd a harmadikat is, amikor Patrik egy nagymonológot lenyomott arról, hogy szerinte milyen értékes is vagyok, majd a negyediket, az ötödiket, a sokadikat, minden egyes apró csodát az elsőtől az utolsóig. Újra éreztem azt a boldogságot, fájdalmat, hálát, szeretetet, ragaszkodást és meghatottságot, amit egykor, végül az egész egyetlen érzéssé olvadt össze: Hogy szeretem Patrikot. És nekem pont ezt kellett megragadnom, túlságosan szerettem őt ahhoz, hogy később visszagondolva rá csak a fájdalomra emlékezzek, de ahhoz, hogy szép emlék maradjon, el kellett kezdenem elengedni őt.

És el is akartam kezdeni, ekkor kész voltam az összes csodát elengedni. Nagyot sóhajtva vettem tudomásul, hogy ennek itt a vége, és már szinte láttam, ahogy a közös pillanataink elszállnak és szétszóródnak, azonban...

Azonban Patrik a házunk előtt ült a járda szélén. Teljesen a gondolataimba merültem, így csak néhány méterre tőle láttam meg, de amikor észrevettem, a lábaim földbe gyökereztek, és elakadó lélegzettel néztem rá. Arra pedig már régen nem emlékeztem, hogy én éppen el akartam engedni őt.

Annak ellenére, hogy elég fáradt ábrázata volt, fantasztikusan nézett ki. Élénkzöld tekintetét rám szegezte, a göndörödő szőke fürtjei a lemenő nap fénye miatt arany színben csillogtak, az arca éppen egy kicsit kipirult volt. Fekete farmert viselt és sportcipőt, és bár ezúttal rajta volt a szürke pulcsi a hűvösebb idő miatt, könyékig feltűrte, így a hegeit bárki láthatta.

– Azt hittem, sosem jössz haza – törte meg a kialakult néma csendet. – Két órája itt ülök, és várok, hogy gyere. – Jó darabig nem tudtam mit mondani, nagyon nehezen jöttek a szavak.

– Csak... Át kellett gondolnom néhány dolgot.

Megint csend következett, mozdulatlanul néztünk a másikra, végül Patrik feltápászkodott, odasétált hozzám és megállt előttem. Kezeit a farmere hátsó zsebébe dugta, és úgy nézett rám, hogy képtelen voltam bármit is kiolvasni a tekintetéből, szinte teljesen lebénultam.

– Azt csiripelték a madarak, hogy szakítottál Ádámmal.

– Egy... Nátán nevű madár csiripelte?

– Lehet – mosolyodott el alig láthatóan, és én is így tettem.

– Azt is csiripelték a madarak, hogy nem vagy jól – komolyodott el egy pillanat alatt, és ettől az aggódó pillantástól minden erőmre szükségem volt, hogy visszafojtsam a könnyeimet. – Amíg nem jöttél, én is gondolkodtam.

– Micsodán? – kérdeztem alig hallhatóan.

– Átgondoltam mindent, amit valaha éreztem veled kapcsolatban.

– Mindent?

– Volt időm rá – vont vállat, de még mindig kegyetlenül jól titkolta a szándékait, a gondolatait és egyáltalán azt, hogy miért van itt.

– Miért akartál beszélni velem? Tudod... Tudnom kell, hogy miután bemegyek a házba, örömömben vagy bánatomban fogok sírni – nevettem el magam zavartan, holott a szemem már ekkor csupa könny volt.

– Ez tulajdonképpen rajtad múlik. Ezúttal én vagyok az, aki kiönti a szívét, és te az, aki dönt.

– Akkor... Öntsd ki a szíved – biztattam, ugyanis ekkor végre láttam rajta valamit, mégpedig azt, hogy hezitál. – Tudod, hogy bízhatsz bennem. Ugye tudod? – bizonytalanodtam el én is, közelebb léptem hozzá, és egy ösztönös mozdulattal megsimítottam az alkarját. Élesen szívta be a levegőt, így már kezdtem azt hinni, hogy rosszat csináltam, de végül a szemembe nézve bólintott egyet.

– Szeretlek. Az egészben az a legfontosabb, hogy szeretlek – mondta ki egyszerűen. – Bár ebben nincsen semmi új, akkor is szerettelek, amikor huszadikán megcsókoltál, és akkor is, amikor a versenyem után visszautasítottalak. Azt mondtam, nem akarok veled lenni, mert nem tudok, azonban ez a szűk két hét, ami eltelt azóta, megváltoztatta a véleményem, rájöttem, hogy nem veled nem tudok lenni, hanem nélküled. Nélküled minden szar volt, Dóri – tárta szét a karját, és sikerült elérnie, hogy az első könnyek végiggördüljenek az arcomon. – Nélküled nem volt semmi szín, semmi csoda az életemben, egyszerűen nem tudtam magammal mit kezdeni ebben a külön töltött időben, és bár minden erőmmel azon voltam, hogy kiiktassalak téged még a gondolataimból is, és azt tettessem a külvilág felé, hogy jól vagyok nélküled, nem voltam jól. És te sem, amikor ma délután Nátán elmondta nekem, hogy szakítasz Ádámmal, megemlítette azt is, hogy mennyire magad alatt vagy, és ez kellőképpen kijózanított, be kellett látnom, hogy te nem az akadály vagy abban, hogy önmagam legyek, hanem a lehetőség, akivel az lehetek. A versenyem napján azt mondtam, hogy még a kedvedért sem szeretnék az a rosszfiú lenni, akivel valaki megcsalja a barátját, és ennek van egy kis története. Amikor júniusban találkoztunk a sportcsarnokban, nem csak azért ajánlottam fel a segítségem, mert segíteni akartam a felszínesség elengedésében, persze ezért is, de amiatt is, mert már akkor tetszettél. Tudtam, hogy nem fair, amiért így érzek annak ellenére, hogy barátod van, de túl önző voltam, meg akartalak ismerni. De esküszöm, nem hazudtam, amikor egyszer beszéltünk erről, és én azt mondtam, hogy nem azért vagyok veled, mert el akarnám érni, hogy megcsald velem Ádámot, tényleg nem így volt. Viszont pontosan ez történt... És a bűntudat elég erős volt ahhoz, hogy nemet mondjak neked, viszont így, hogy szakítottál Ádámmal, egészen máshogy fest a dolog... A másik problémám az volt, hogy valószínűleg a múltam miatt én egész egyszerűen nem tudok maximálisan megbízni az emberekben. Egyszer otthagytál, és tudtam, hogy azt nem biztos, hogy kibírnám, ha kockáztatnék, és még egyszer megtörténne. De ezt egyszerűen nem csinálhatom meg veled, nem csinálhatom meg, hogy ennyire nem bízok benned azok után, hogy ennyi mindent tettél értem, úgyhogy tudod mit? Nagyon is bízok benned, nem érdekel semmilyen kockázat, elhiszem, amit mondtál arról, hogy már nagyon régen nem kihasználsz, azt is elhiszem, hogy szeretsz. Úgyhogy ha tudsz még reménykedni, ha tudsz még hinni nekem, és ha szeretsz még... Akkor... Akkor esetleg... – kezdett bénázni, ahogyan minden alkalommal tette, amikor túlságosan romantikusra fordult volna a helyzet. De ezzel egyáltalán nem ölte meg a szép pillanatot, sőt. Ahogy ott álldogált egyik lábáról a másikra, és szégyenlősen nézett rám, jobban szerettem, mint valaha.

– Istenem, fogd már be. Annyira béna vagy – nevettem el magam a könnyeimen keresztül, majd egy pillanatig sem gondolkodva álltam lábujjhegyre, hogy megcsókolhassam őt. Meglepetten mosolygott bele a csókba, de szinte azonnal viszonozta, és átkulcsolta a derekamat, hogy még közelebb vonjon magához. A kezeim a tarkójáról a hajába siklottak, imádtam az érzést, hogy végre kedvemre összeborzolhatom azokat a göndör tincseket. Ez volt az első igazi csókunk, az első olyan, amikor mindketten tisztában voltunk a saját és egymás érzéseivel, és ez volt a biztosíték arra, hogy jöjjön bármi, mi szembenézünk vele, hogy együtt lehessünk.

– Ez nem volt túl romantikus válasz – nézett a szemembe, miután elhúzódtunk egymástól, a sötétzöld tekintete ezúttal csupa ragyogás és boldogság volt.

– Te beszélsz? – nevettem el magam döbbenten. – Életemben nem mondtak még nekem ennyire szép szerelmi vallomást, eléred, hogy szétbőgjem a fejem, aztán elbizonytalanodsz egy olyan egyszerű kérdéstől, hogy lennék-e a barátnőd?

– Jól van már – sóhajtott, majd enyhén elpirulva megsimította a hajamat. – Lennél a barátnőm, Dóri?

Ettől persze megint eltört a mécses, egyszerűen túl szép volt, hogy igaz legyen. Ismét közelebb léptem hozzá és szorosan magamhoz öleltem, el se akartam engedni soha többé.

– Igen – suttogtam a fülébe.

Vagy egy órát beszélgettünk még a házunk előtt állva a naplementében, semmi érdemlegesről nem volt szó, pusztán imádtam a tényt, hogy vele lehetek. Amikor egy sokadik utolsó csók után végül készültem bemenni, még a kezemet fogva visszatartott, és azt mondta:

– Ez a legnagyobb csodánk.

Ennél szebbet és igazabbat aligha mondhatott volna. Patriknak, a fiúnak, akit a szülei cserben hagytak, és aki éveken át élt bűntudattal, szüksége volt valakire, aki annyira szereti, hogy képes elűzni a démonjait. Nekem, a lánynak, aki hétévesen elvesztette az édesanyját, és aki sokáig csak kereste azt, hogy ki is ő, szükségem volt valakire, aki annyira szeret, hogy mellette megtalálom önmagam. Életünk legnagyobb csodája, hogy a történetünk összefonódott.

~2019.07.05.