(Hallgassátok meg ezt a számot zongorázva is, annyira jó☝️😍)

***

Abban a néhány napban úgy éreztem magam, mintha álmodnék. Nem hallottam zongorajátékot, nem láttam focimeccseket, nem kerestem csodákat, egyszerűen csak léteztem. Nem értettem, mit keresek ott ahol vagyok, az életemet akár egy filmet bámultam, de nem avatkoztam közbe, nem csináltam semmit, csak vártam, hogy eljöjjön a huszonhetedike. Patrik zongoraversenyének napja.

– Biztosan átgondoltad ezt? – kérdezte Kata az ajtókeretnek támaszkodva, miközben én a szobámban készülődtem.

– Ahj.

– Mi az?

– Déjá vu – sóhajtottam magamra rángatva a farmersortom. – Nem egyszer kérdezted már meg tőlem ezt. És egyik alkalommal sem végződtek jól a dolgok.

– Ne keseregj már megint ezen. Igen, tudjuk, mindent elrontottál, egy barom vagy, idióta, satöbbi... – forgatta meg a szemét, ezúttal nem a saját kedvességeit sorolta, hanem tőlem idézett. – De már megtörtént, és mást nem tudsz csinálni, csak rendbe hozni. Szóval biztosan átgondoltad a mait?

– Igen – bólintottam gondolkodás nélkül, közben már a hajamat téptem a hajkefémmel, aminek az lett az eredménye, hogy a göndör fürtök feltöltődtek elektromossággal, így kétszer olyan dúsnak tűnt a hajam, mint egyébként volt. Ha nyár elején megláttam volna az akkori önmagam, biztosan kiugrok az ablakon. De az egy nyárral ezelőtt lett volna. Egy felejthetetlen, érzelmes és olyan élettel teli nyárral ezelőtt, amilyet még sosem tapasztaltam. Úgyhogy ekkorra már nem igazán érdekelt a frizurám.

– Szerelmet fogsz vallani Patriknak – mondta ki Kata hangosan, hogy miről is beszélünk.

– Pontosan.

– Annak a Patriknak, akit a találkozásotokkor egy lúzer nyominak tartottál.

– Igen.

– Annak a Patriknak, akivel kezdetben csak azért voltál, hogy ne gondolj valaki másra.

– Ahogy mondod.

– Annak a Patriknak, akivel kapcsolatban egy héttel ezelőtt még esküdöztél, hogy csak egy barát.

– Ez így van.

– Szóval szerelmet fogsz vallani Patriknak.

– Van más választásom? – álltam meg Kata előtt, amint befejeztem a készülődést, és nagyot nyeltem. – Szeretem, úgyhogy meg kell tennem.

– Rendben. – Pár másodpercig mindketten hallgattunk, majd Kata hatalmasat sóhajtott. – Gyere ide – húzott magához, és szorosan megöleltük egymást. – Ügyes legyél.

Valószínűleg nem voltam az. Vagy csak az élet ennyire kegyetlen?

Villamosra szálltam, bedugtam a fülembe a fülhallgatóm, és elindultam a városi zeneiskola felé. Talán a sors keze volt, hogy a lejátszási listámban pont a Fekete következett ByeAlex-től, az a szám, amit nagyon régen, utoljára júniusban hallgattam éppen az előtt, hogy Patrik besétált volna az életembe. Feketének, üresnek éreztem magam, valami színért könyörögtem, ami aztán jött is, kiszínesített engem és kinyíltam tőle, mint egy virág, ekkor mégis ismét teljesen azonosulni tudtam a szöveggel. És rettegtem tőle, hogy végleg elűztem magamtól a színt.

Ezért is voltam olyan elszánt, amikor beléptem a zeneiskola épületébe, csakhogy a rögtönzött recepciónál – két pad, mögöttük egy nő, aki egy lányt igazított éppen útba, és egy férfi, aki előtt nem állt senki – máris akadályba ütköztem. Odaléptem a férfihez, aki már üdvözölt is.

– Jó napot! A versenyre jöttél?

– Igen... Igen, arra – válaszoltam halkan. – Merre kell mennem?

– Először is a meghívót kellene bemutatni.

Kissé megilletődve, a szám szélét rágcsálva néztem a pasasra. A meghívóról ugyanis tanítani való szépséggel megfeledkeztem. Úgy volt, hogy Patrik huszadika után adja át, de az akkor történtek miatt ez értelemszerűen nem történt meg.

– Azt... sajnos nem tudom odaadni, mert nincs nálam.

– Nincs nálad meghívó? – ráncolta a homlokát a férfi. – Anélkül sajnálom, de nem tudlak beengedni.

– De ott kell lennem, én ismerem Patrikot, a... barátja vagyok – fejeztem be feszengve. Hirtelen nem tudtam, mi is vagyok én neki. A barátja, ahogy mondtam, vagy a majdnem barátnője, esetleg az általa legjobban utált személy?

– Tényleg sajnálom. De meghívó nélkül nem mehetsz. – Látszott rajta, hogy nem igazán érti, mit keresek itt, valószínűleg egy jöttment lánykának nézett, aki valamiért be akart jutni egy zongoraversenyre. Kezdtem kétségbeesni.

– Én... Kifizetem – nyúltam a táskámhoz, mire a férfi hitetlenül és láthatóan türelmét vesztve elnevette magát. Mögöttem már ketten is álltak, elég régóta tartottam már fel a sort.

– Ez nem így működik. Azok vehetnek részt nézőként a versenyen, akik valamelyik versenyzőtől előzetesen meghívót kaptak. Más nem. – Te nem. Ennek ez volt az üzenete.

Pár másodpercig mérlegeltem, hogy mit veszthetek, de végül cselekvésre szántam el magam. Maximum kitiltanak egy zeneiskolából. De bejuthatok Patrik versenyére. Úgyhogy bizalmasra, egyben harciasra vettem a figurát.

– Nézze – léptem közelebb a padhoz, és mélyen a pasas szemébe néztem. – Én tettem egy ígéretet egy srácnak. Megígértem, hogy ma ott leszek vele, és segítek neki végigcsinálni, persze, hogy ott kell lennem, hiszen én voltam az, akinek a segítségével felkészült a versenyre, én voltam az is, aki miatt belevágott ebbe az egészbe, én vagyok, aki miatt végül híres zongorista válik majd belőle. Én az utóbbi hetekben annyiszor hallottam, ahogy játssza azt a számot, hogy kis túlzással én is el tudnám zongorázni, mindketten mindent beáldoztunk, hogy közösen felkészüljünk erre, és ma mindketten itt lehessünk. Mindketten. Úgyhogy legyen szíves, higgye el nekem, hogy nem csak szórakozásból vagyok itt, és engedjen be végre arra a nyomorult versenyre, mert senki nincs abban a teremben, akinek ennyire ott lenne a helye, mint nekem – hadartam kissé belefeledkezve. Mindenki, aki a recepció közelében állt, engem nézett leesett állal, beleértve a pad mögött ülő férfit is, akinek reménykeltő módon egy kis együttérzés suhant át az arcán. Aztán a reményem el is szállt, abban a pillanatban, hogy megszólalt.

– Meghívó – mondta artikulálva. – Ez kellene ahhoz, hogy bemehess. Nélküle nem fogsz.

Ekkor már biztos voltam benne, hogy kitiltanak. Ugyanis nekem ott kellett lennem. Bármi áron.

– Figyeljen, én...

– Dóri? – szakított félbe egy hang, mielőtt elkezdhettem volna fenyegetőzni. Oda sem kellett fordulnom, hogy tudjam, kihez tartozik. Mondjuk egy együtt töltött nyár, ennyi boldog, néhány szomorú emlék, és egy katasztrófát okozó csók után természetes volt, hogy felismertem. Megperdültem a tengelyem körül, majd... leesett az állam. Patrikon ugyanis nem volt rajta a szürke pulcsija, egy fekete testre simuló pólót viselt, ami egyrészt kiemelte a finoman domborodó izmait, másrészt a ragyogó sötétzöld szemét, nem mellesleg pedig teljesen láttatni engedte a hegeket az alkarján. Én csak azért vettem rögtön észre, mert tudtam róla, egyébként egyáltalán nem volt olyan feltűnő, de így is hatalmas teljesítmény volt tőle, hogy ilyesmire vállalkozott. Tekintetét rám szegezte, mégsem tudtam semmit leolvasni az arcáról. De tényleg semmit.

– Szia, Patrik – köszöntem olyan könnyed hangon, amennyire csak tudtam, de közben keserű gombóc képződött a torkomban.

– Te versenyző vagy? – csapott le rá a pasi, Patrik pedig úgy válaszolt, hogy közben le sem vette rólam a szemét.

– Igen. Valami baj van?

– Ő az a srác, aki miatt itt vagyok – intéztem a szavaim a férfihez, de közben én sem őt néztem.

– Veled van? – kérdezte Patriktól türelmetlenül. Patrik egy szóval keresztülhúzhatta volna a terveimet. Egyetlen szóval hazaküldhetett volna, újból kimutatva ezzel, hogy látni sem akar. De nem tette. Mert amíg én könyörögve néztem rá, ő a huszadikán történtek ellenére újból megsajnált, ahogy mindig is tette, amikor haragudnia kellett volna rám.

– Igen – szólalt meg egy örökkéválóságnak tűnő idő múlva. – Velem van.

Egy szó nélkül hagytuk hátra a férfit, akinek finoman szólva nem sikerült belopnom magam a szívébe, és Patrik egészen addig úgy tett, mintha észre sem venne, amíg a verseny helyszínének terméhez nem értünk. Akkor viszont végre szembefordult velem, bár egyikünk sem tudott mit mondani hirtelen, csak néztünk a másikra. Én igyekezve uralkodni a könnyeimen, ő érzelemmentesen.

– Nem gondoltam, hogy eljössz – törte meg a csendet. Még a hangja is olyan monoton volt, egyáltalán nem emlékeztetett az én érzelmes, intelligens, mindig élettel teli Patrikomra.

– Megígértem, nem? – mosolyodtam el szomorúan.

– Én már nem tudom, hogy mit hihetek el neked, és mit nem. – Itt volt az első lehetőség, hogy elmondjam, amiért jöttem, de egyszerűen nem tudtam élni vele, nem tudtam rávenni magam. Ha nem váltok témát, biztosan elsírtam volna magam.

– És... mi van az Apologize-zal? Menni fog, ugye?

– Persze, hogy menni fog. – Ennek elég „semmi közöd hozzá" jellege volt. Nem tudtam elhinni, hogy miután annyit készültünk együtt, idáig fajult a helyzet. A fájdalom valószínűleg az arcomra is kiülhetett, mert Patrik újra megingott, ezúttal azért, mert ahogy szándékosan sosem, most sem akart bántani. – Ha eltekintünk attól, hogy huszadikán mindent tönkretettél, volt egy pozitívum is abban, amit csináltál. Amit a hegeimről mondtál... Én azt elhiszem. El szeretném hinni, hogy ez igaz volt, de akár az volt, akár nem, befejezted vele, amit elkezdtél – sóhajtott fel, mire várakozva néztem rá. – Azt hiszem, túl vagyok a múltamon, túl vagyok a bűntudaton is. Nem szégyellem a hegeket. Rendben lesz az Apologize.

Olyan gyorsan tűnt el, hogy esélyem sem volt válaszolni. Egyet pislantottam, és már egyedül álltam a terem ajtajában a tengernyi érzelemmel, ami bennem kavargott.

Egész érdekes volt a zongoraverseny, mindenki kitett magáért, nem egy versenyző tényleg nagyon ígéretes volt, de én tudtam, hogy egyikük sem veheti fel a versenyt Patrikkal és azzal a csodával, amit a zongoránál művel.

Amint bemondták a mikrofonba, hogy Budai Patrik következik, a szívem eszeveszett módon kezdett kalapálni, nem számított, hogy mi történt egy héttel azelőtt, ugyanúgy nagyon-nagyon szerettem volna, hogy képes legyen megcsinálni. Vagy így talán még jobban is.

Bejött, kapott egy halk tapsot, leült a zongorához, kisimította a szőke göndör fürtjeit az arcából, az ujjait a billentyűkre helyezte és lehunyta a szemét. Mint ilyenkor mindig, most is várt jópár másodpercet, aztán elkezdte. És teljesen átadta magát a zenének.

Amikor azt mondta, rendben lesz az Apologize, természetesen nagyon örültem, de kicsit tartottam is tőle, hogy veszít a varázsából és kevésbé lesz érzelmes így, hogy már nem szól senkinek. Csakhogy nagyon is érzelmes volt. Érzékeltem, hogy körülöttem sokan gyanúsan sokszor nyúlnak a szemükhöz, de nem velük törődtem, a tekintetemet egy pillanatra sem vettem le Patrikról, és közben a büszkeség, a szeretet és a fájdalom keveredett bennem.

Az Aplogize nagyon is aktuális volt, pedig tényleg túl volt a szülein. De már nem is nekik szólt. Hanem nekem.

Őrületesen nagy ovációt kapott a produkciója, én egyből felpattantam a székemről, mire többen is követték a példámat, és annyira tapsoltam, hogy már nem is éreztem a tenyerem, és alig láttam valamit a könnyeimtől. Patrik egy egyszerű, rá annyira jellemző mosollyal köszönte meg a tapsvihart, és ahogy egy pillanatra találkozott a tekintetünk, láttam rajta, hogy ő is alig bírja visszafojtani a könnyeit.

Nem érdekelt, hogy Patrik után vannak még fellépők, amint ő hátul kiment a színpadról, én is felálltam, és konkrétan kirohantam a teremből. A folyosón egyből megláttam őt, valamilyen érthetetlen okból ő is engem keresett, így gondolkodás nélkül indultam meg felé, és nem érdekelt semmi. Nem érdekelt, hogy a dalszöveg szerint végzetes hibát követtem el, és hiába kérek bocsánatot, túl késő, nem érdekelt, hogy Patrik mennyire utálhat, a nyakába borultam, ezt meg kellett tennem, hogy tudja, mennyire nagy dolgot vitt véghez. És ha csak egy-két másodpercre is, de ő is átölelt.

– Ez... fantasztikus volt – léptem hátra meghatottan nézve végig rajta. – Megcsináltad, Patrik. Annyira büszke vagyok.

– Nélküled nem sikerült volna – sütötte le a szemét, nekem pedig csak peregtek a könnyek az arcomon.

– Ez természetes volt, hiszen...

– Ne – szakított félbe halkan, ugyanazt a fájdalmat láttam a szemében, mint huszadikán a kocsiban. – Kérlek ne tegyél úgy, mintha semmi nem történt volna.

– Nekem szólt ez a dal, ugye? – csuklott el a hangom, Patrik pedig szomorúan bólintott.

– Én nem akarom ezt, Dóri. Túl késő. – Talán ott is hagyott volna, ha nem kapom el a karját.

– Kérlek, várj! Huszadikán nem hagytad, hogy elmondjam, de mondani szeretnék valamit. Igazából egy csomó mindent.

– Nézd, Dóri – sóhajtott szaggatottan. – Ezzel csak bántasz.

– Nem akarlak bántani, és soha többé nem is foglak, csak könyörgöm, hallgass meg. Nem bírok így eltűnni az életedből, mert ezt hallanod kell. – Két határozott mozdulattal letöröltem az arcom, összeszedtem magam, és belekezdtem. Itt volt az idő, hogy végre elmondjak mindent, őszintén, a legelejétől. – Nem fogok neked hazudni, még akkor sem, ha úgy könnyebb lenne helyrehozni a dolgokat. Tudnod kell, hogy én sok minden vagyok, de hazug nem, abból, ami köztünk történt a nyáron minden valóságos volt, és nem csak színleltem, soha nem akartam hazudni neked. Amikor mi ketten júniusban találkoztunk, én tényleg eléggé szét voltam esve Ádám miatt. Most már látom, hogy mennyire felszínes, és – a te szavaiddal élve – beteges voltam, amiért előre elterveztem a tökéletes nyaram, amit egy az egyben feltolhatok a közösségikre, de akkor komolyan megviselt, hogy Ádám nélkül kell töltenem ezt a három hónapot. Aztán összefutottam veled a sportcsarnokban, és te azt mondtad segítesz, én pedig belementem. Igen, bevallom, hogy ez nem rólad szólt. Csakis Ádámról, mert tényleg elképzelhetetlennek tartottam, hogy ne őrüljek bele abba, hogy egész nap rajta kattogok, ezért úgy gondoltam, hogy megragadom az élet adta lehetőséget, mert biztos voltam benne, hogy te jól elszórakoztatsz majd. Kihasználásnak indult, de végül szerelem, és a legigazibb, legszebb kapcsolatom lett belőle. Mert megkedveltelek, már az első megbeszélt találkánkon. Elbűvöltél azzal, hogy olyan elszántan beszéltél az élet apró csodáitól, elbűvöltél azzal, hogy más voltál mint a többiek, elbűvöltél azzal, hogy mertél őszinte lenni velem, elbűvöltél azzal, hogy valami igazán szépet láttál bennem annak ellenére, hogy csak egy kupac felszínesség voltam, itt már szó sem volt Ádámról, csak rólad és rólam. És ez még csak a megkedvelés része volt, aztán megszerettelek, végül beléd szerettem. Alig ismertük még egymást pár napja, de te öt percen belül ott voltál, amikor a Dalmával való veszekedésem után hívtalak a csarnokhoz, hogy baj van. Zongoráztál nekem, és megbíztál bennem annyira, hogy elmeséld a cseppet sem szép múltad történéseit. Bemutattad nekem az őrült bátyád, és átéltük együtt az első közös Duna-parti Topyjozásunkat. Visszaadtad nekem a Glóriával való barátságomat, és minden alkalommal ott voltál mellettem, amikor ostoroztam magam a bűntudatom miatt. Elvittél a kilátóhoz és visszaadtad a hobbimat is, ezenkívül az utolsó titkodat, a hegeidet is felfedted. Otthagytalak, mert meginogtam Ádám miatt, és mégis egy pillanatnyi hezitálás nélkül rohantál hozzám az éjszaka közepén, hogy tartsd bennem a lelket, miután megtudtam, hogy az anyám meghalt. Beneveztél egy zongoraversenyre, mert bíztál bennem, és elhitted, hogy ketten képesek vagyunk legyűrni a múltad, és tessék, itt állunk egymással szemben a versenyed után, amin brillíroztál, a hegeidet bárki láthatja, a múltad már nem kísért többé. Én nem hiszek a villámcsapásként érkező szerelemben, de a lassan, fokozatosan kialakulóban igen, és velem pont ez történt. Ez a sok esemény együttesen vezetett odáig, ahol most vagyok, vagyis oda, hogy szeretlek téged Patrik, szerelmes vagyok beléd, és rettegek, hogy elveszítelek. Azért indult a barátságunk, hogy a segítségeddel nyár végére már ne legyek olyan felszínes, és talán már nem is vagyok, talán még mindig, fogalmam sincs, de én már nagyon régen nem ezért csinálom, nekem ez nem csak egy projekt. Már nagyon régen azért vagyok veled, mert szeretek veled lenni, már nagyon régen nem úgy tekintek rád, mint egy pótlékra, hanem mint a szerelmemre. Igen, sokat és nagyokat hibáztam, de nagyon-nagyon-nagyon sajnálom. Sokáig csak botladoztam, kerestem önmagam, de melletted megtaláltam, nekem nem kell más, Patrik. Nekem te kellesz. Mert szeretlek.

Nem érdekelt, hogy ki lát, ki hall minket, én csak ki akartam önteni a szívem, ömlöttek belőlem a szavak és mindent feltettem egy lapra, hogy megőrizhessem az embert, akit szeretek. Közben folyamatosan folytak a könnyeim, és egy idő után Patriknak is, tudnom kellett volna, hogy ezek nem a meghatottság, hanem valami egész más könnyei. A fájdalomé, a szomorúságé.

– Dóri... Én ezt nem tudom csinálni – szólalt meg halkan, és bármennyire is próbálta elnyomni, a hangja vadul remegett. – Ez nem megy nekem. Ez nem megy nekünk.

– Mi? De hát... Azt mondtad hogy... – zavarodtam össze. – Azt mondtad, hogy szeretsz.

– Persze, hogy szeretlek, de ez nem csak ebből áll – csóválta a fejét lemondóan, én pedig ekkor már tudtam. Tudtam, hogy életem legnagyobb szívtörését fogom elszenvedni. – Én nem tudok melletted lenni, nem tudok együttélni a múltban történtekkel... Basszus, szakítottál egyáltalán Ádámmal? – nézett rám fájdalmasan, de közben pontosan tudta a választ.

– Nem, de...

– Ez nem működhet, Dóri.

– Patrik, ne csináld ezt, ha csak ezen múlik, akkor... – kezdtem kétségbeesve, de nem hagyta, hogy végigmondjam.

– Nem csak ezen múlik. De jelentős akadály az, hogy már megint hülyére vettél, csak ezúttal velem együtt Ádámot is. Az, hogy idejössz, szerelmet vallasz nekem, de közben még vele jársz, rá nézve mondanom sem kell, hogy bunkóság, de azt is sugallja, hogy én sem jelentek neked semmit, hiszen ha nem jön össze, ott van tartaléknak Ádám. És nem csak ez a gond. Ez nem én vagyok, én egy történetben soha nem lennék az a szereplő, akivel a lány megcsalja a barátját, és még érted sem akarok ez lenni. Ez így nem fair, én így nem tudok veled lenni.

– Nem... nem baj, én... várok rád bármennyit... – mondtam a levegőt kapkodva. – Ha Ádám hazajön, leülünk és... megbeszéljük...

– Dóri – szakított ismét félbe, és olyan szomorúan nézett a szemembe, ahogy még soha. – Nem érted. Nem akarok veled lenni.

Nem terveztem, hogy előtte összetörök, reméltem, hogy kibírom hazáig, vagy az utasok legnagyobb rémületére a villamosig. De nem bírtam ki, ott, a zeneiskolában Patrikkal szemben állva mélyről jövő, csillapíthatatlan zokogás tört rám, éreztem, hogy millió darabra robban a szívem.

– Annyira sajnálom – suttogta, és bár semmit nem láttam, hallottam a hangján, hogy mennyire össze van törve ő is. Ennél többet nem tehetett, elég furcsa lett volna, ha nekiáll ott ölelgetni, tekintve, hogy éppen az el sem kezdődött kapcsolatunknak vetett véget. Ahogyan már annyiszor tette, mikor szomorú voltam, finoman megsimította a hajam, majd eltűnt. A zeneiskolából, és egyben az életemből.

Nem emlékeztem, hogyan történt, de legközelebb arra eszméltem fel, hogy felfelé trappolok a lépcsőn a szobám felé. Rémlett valami olyasmi, hogy a zeneiskolában leültem egy kis időre, hogy legalább egy kicsit megnyugodjak, de a valószínűsíthetően végigbőgött villamosút teljesen kiesett.

Nem törődtem vele, hogy Kata folyamatosan szólongat, berohantam a szobámba, becsaptam az ajtót, és még be is zártam, senki társaságára nem vágytam. Végigfeküdtem az ágyamon, és miközben a plafonra bámultam, úgy éreztem, kiszakad a mellkasom. Rohadtul fájt. Nagyon-nagyon.

Az időérzékemet teljesen elvesztettem, így fogalmam sem volt, meddig zokogtam ott, de egy idő múlva a sírásom csillapodott, és a könnyek csak némán peregtek az arcomon.

Vajon mi lett volna, ha...? Az emberek akarva akaratlanul is ezen törik a fejüket, ha elszúrnak valamit, esetleg összeomlik az életük. Egyszerűen nem hagy nyugodni, beférkőzik a gondolataidba, hozzád tapad. Mi lett volna, ha nincs Amerika? Istenem, Ádám, kaphattunk volna egy tökéletes nyarat.

Mi lehettünk volna a suli tökéletes álompárja, akiket a diákok megbámulnak, akikre a gólyák irigykedve felnéznek, akikről mindenki pusmog. Kaphattunk volna többet is, mint két hét – leszámítva persze az utána következő távkapcsolatot. Amikor elmentél, azt hittem, epekedve fogom számolni a napokat, hogy újra láthassalak, ehelyett a perceket kezdtem számolgatni, hogy mikor találkozhatok valaki mással... Valaki mással, aki úgy robbant be az életembe, ahogy az visszahúzódó jelleméből adódóan lehetséges sem lehetne. Akinek félénk mosolya és ragyogó tekintete éjszakánként a szemem előtt táncolt. Aki mellett szélesebben tudtam mosolyogni, mint bármikor eddigi életemben, aki megtanította, milyen is igazából élni, a csodáknak élni, a külsőségeket elengedni. Aki megtanította, hogy milyen annyira szeretni valakit, hogy bármit megtennél érte. Akivel sosem alkottunk volna álompárt, aki nem hibátlan, mégis tökéletesebb mindennél. És akit valószínűleg sosem ismertem volna meg, ha nem lépsz le. Ha nem tűnsz el, ugyanaz a felszínes Dóri maradtam volna, aki nyár elején voltam, és valószínűleg sosem döbbentem volna rá, hogy más is lehetnék, és akkor arra sem jöttem volna rá, hogy igazából nem arra van szükségem, hogy olyan életem legyen, ami kívülről tökéletesnek látszik, hanem arra, hogy végre elfogadjam magam, valakire, aki szeret, és azért szeret, aki vagyok.

Ha nem tűnsz el, talán nem kellett volna azon az augusztus végi napon elveszítenem az embert, akit szeretek. Vajon hol lettem volna, mit csináltam volna ekkor, ha velem maradsz?

Mi lett volna, ha nem tűnsz el?

~2019.06.27.