Esküszöm, hogy én addig a pillanatig nem tudtam, hogy szeretem őt. Illetve ezzel nagyon is tisztában voltam, csak azt nem tudtam, hogy ilyen módon szeretem.

Az ember ki sem nézné Patrikból, hogy így tud csókolni. A csókja ugyanis nem volt sem félénk, sem béna, sem kezdő, tökéletes volt és szenvedélyes, és pont olyan, amiből rájöttem, hogy pontosan azt érzi, amit én, és talán annyira vágyott arra, hogy együtt legyünk, mint titkon én. Végre beletúrhattam abba a göndörödő szőke hajába, végre kimutathattam, hogy mennyire jólesik az érintése, végre igazán közel érezhettem magamhoz. Ez volt az a pillanat, amikor bevallottam magamnak, hogy szerelmes vagyok belé.

Szerelmes Patrikba, abba a fiúba, akit nyár elején egy sportcsarnokban ismertem meg, ahová azért mentem, mert hiányzott a barátom. Akit egy népszerűtlen és kissé esetlen srácnak tartottam, amivel a világ legnagyobb tévedését követtem el. Akinek elfogadtam a segítségét, de csak azért, hogy gyorsabban teljen az idő. Aki felhívta a figyelmem a köztünk élő csodákra. Aki rávilágított az igazán lényeges dolgokra, és ekkorra talán teljesen és sikeresen megváltoztatott. Aki az éjszaka közepén rohant hozzám annak ellenére, hogy majdnem otthagytam. Akit vertek otthon, akinek a szülei alkoholisták voltak, aki gyűlölte és vagdosta magát, mert nem tudott nekik megbocsátani. Akiért tűzbe tettem volna a kezem, akiért bármit megtettem volna.

Katának mindenben igaza volt. Igaza volt, amikor nyár elején gyanakodva nézett rám, miután közöltem, hogy Patrik csak egy nyomi fiú, mert talán már akkor tetszett, igaza volt, amikor néhány hete vigyorogva közölte velem, hogy én bizony szerelmes vagyok Patrikba. És sajnos abban is igaza volt, amikor kétszer is figyelmeztetett rá, hogy ebből baj lesz.

Ugyanis én Ádámmal jártam. Akit ekkor éppen megcsaltam.

Amint ez eszembe jutott, kipattant a szemem, és szó szerint ellöktem magamtól Patrikot. Magamban folyamatosan szitkozódtam, összevissza remegtem, és az idegesség hatalmas hullámokban tört rám, miközben Patrik szemébe néztem. Azt az önfeledt boldogságot kellett volna látnom a tekintetében, amit pár másodperccel azelőtt még mindketten éreztünk, és amit igazán megérdemelt volna. De nem azt láttam. Csak amit én is éreztem, vagyis azt, hogy ezt most elszúrtam. Egyedül én.

– Ezt nem kellett volna – ráztam meg kétségbeesetten a fejem.

– Valószínűleg nem – erősítette meg ő is, és karbafont kézzel meredt rám. Nem tetszett a hangja. Annyira távolinak és távolságtartónak hangzott.

– Én nem... Én ezt nem úgy... – dadogtam idegesen, és két kézzel a hajamba túrtam.

– Aha, értem – húzta fel a vállait. – Nem úgy gondoltad.

– Nem – sóhajtottam kelletlenül, tudva, hogy ezzel most megsebzem.

– Értem. Akkor akár tekintsük is meg nem történtnek – biccentett idegesen, és menni készült volna. Annyira rossz volt így, megbántottnak, kihasználtnak látnom. Ráadásul általam kihasználtnak.

– Patrik, várj! – kaptam utána egyből, és nagy nehezen elértem, hogy újra szembe forduljon velem. Az a jól ismert ragyogó zöld tekintet ezúttal kicsit sem csillogott, és ezt rosszabb volt látni, mintha kiborult volna. – Legalább beszéljük meg.

– Nem, szerintem inkább ne – ingatta a fejét, abban a pillanatban pedig meghallottuk Kata és Nátán szólongatását. Legalább a tűzijátéknak vége lett ekkorra, pont úgy, mint annak a tiszavirág életű boldogságunknak is.

– Patrik – nyúltam a kezéért, de elrántotta. Katáék közben odaértek hozzánk, de látva, hogy vibrál köztünk a levegő, inkább nem szóltak semmit. – Kérlek.

Nem tudom, mi volt az, ami miatt végül belement. De egy örökkévalóságig tartó néma szemkontaktus után alig láthatóan biccentett egyet.

– Hívjatok egy taxit – mondta Nátánéknak rájuk sem nézve. – Majd hazaviszem a kocsit, de most meg kell beszélnünk valamit.

– Mi van? – tárta szét a kezét Nátán értetlenül. – Hagyjam itt a kocsimat, és hívjak taxit? Ez most...

– Csak menjetek el, kérlek – szakította félbe Patrik olyan hangon, amitől Nátánnak már eszébe sem jutott tiltakozni. A sírás a torkomat fojtogatta.

Miközben magunkra hagytak, mindketten engem néztek. Kata aggódva, szinte könyörögve, hogy ne szúrjak el semmit, Nátán pedig figyelmeztetően, hogy ha elszúrok valamit, kinyír. Az üzenetük tehát ugyanaz volt, de egyiküké sem volt időszerű. Mert már elszúrtam mindent.

A legnagyobb hallgatásba burkolózva szálltunk be a kocsiba, fülsiketítő zajnak hatott, amikor Patrik beindította a motort, és miközben elindultunk, vágni lehetett köztünk a feszültséget. Annyira szerettem volna mondani valamit, amivel elérem, hogy ne haragudjon, meg szerettem volna vigasztalni, de tudtam, hogy amint megpróbálom, leállít. És így is lett.

– Patrik, én... – szólaltam meg halkan, de azonnal közbevágott.

– Árulj el valamit, Dóri – nézett rám vezetés közben. Már ekkor tudtam, hogy mit fog kérdezni. Tudtam abból, amilyen fájdalmas volt a tekintete, tudtam, hogy muszáj lesz őszintének lennem, tudtam, hogy ezzel mindennek vége lehet. Hatalmasat nyelve néztem rá. – Amikor júniusban találkoztunk abban a sportcsarnokban, és én felajánlottam, hogy segítek „lehámozni" a felszínességet rólad. Miért fogadtad el a segítségemet?

– Patrik, hagyjuk ezt most – sütöttem le a szemem, de nem tágított.

– Tudom a választ, Dóri. De hallanom kell.

– Nem mindegy ez? Eltelt két hónap, minden más lett, ennek már nincs jelentősége. Kérlek – kezdtem könyörögni.

– Nem, én kérlek. Miért?

– Patrik...

– Dóri, miért? – emelte fel a hangját.

– Azért, hogy elüssem az időt, és ne gondoljak annyit Ádámra – suttogtam, miközben a szememet elfutották a könnyek. Talán életem leghosszabb és legfájdalmasabb csöndje következett.

– Kihasználtál – szólalt meg érzelemmentes hangon, a tekintetét szigorúan az útra szegezte.

– Igen, de...

– Én segítettem, olyan közel engedtelek magamhoz, mint még senkit, te pedig közben végig valaki ócska pótlékaként tekintettél rám.

– Nem, ez nem igaz, én csak... – kezdtem mentegetőzni, de ezúttal sem hagyta.

– Ne. Ezt most ne.

Úgyhogy megint hallgattunk. Tudtam, hogy összetörtem a szívét, a legjobb, legtisztességesebb ember szívét, akit ismertem, azt is sejtettem, hogy nem fogom tudni helyrehozni, de meg kellett próbálnom.

– Semmit nem értesz, Patrik! – fakadtam ki. – Fáj, hogy azt gondolod, még mindig így tekintek rád, mert már nagyon rég nem ennyit jelentesz – hadartam sírva.

– Akkor szakítani fogsz Ádámmal? – nézett rám hirtelen, én pedig olyannyira nem számítottam erre, hogy hirtelen nem tudtam mit mondani. És azzal, hogy nem vágtam rá rögtön a választ, újra bántottam őt.

– Nem tudom, mi lesz – ráztam a fejem patakzó könnyekkel. – Hogyan tehetném jóvá?

– Sehogy. Ezt már sehogy. Elrontottad, Dóri.

– Már nem azért, de a csókolózáshoz ketten kellenek! – csattantam fel. – És mégis egyedül én rontottam el?

– Igen. Mert én nem tettem meg. Nem csókoltalak meg, mert tudtam, hogy azzal mindent tönkretennék, nem tehettem meg, mert nem akartam az lenni, akivel megcsalod a barátodat. Ha rajtam múlik, ez az egész nem történik meg, te azonban megcsókoltál. Holott te vagy az, akinek még jobban nem szabadott volna, megcsaltad Ádámot, és kihasználtál engem. Igen, kihasználtál, igen, még mindig csak egy pótléknak tekintesz, és ezt tudod, mi bizonyítja? Ha tényleg fontos lennék neked, szakítanál Ádámmal, és nem csak egy fiú lennék, akit unalmadban megcsókoltál, aztán úgy tettél, mintha nem történt volna meg. Mert ezt fogod tenni – mondta keserűen, mire újult erővel tört rám a sírás.

– De... De te visszacsókoltál... Akkor... – dadogtam a levegőt kapkodva.

– Igen, visszacsókoltalak, mert szeretlek! – kiabált rám, ez a mondat pedig ezernyi darabra törte a szívem.

– Patrik, én is sze...

– Ne merd nekem azt mondani, hogy szeretsz! – ordította magából kikelve, és ezzel a lendülettel leparkolta a kocsit az út mellé. – Nem bántottál még eleget? Nem láttál még elégszer szenvedni? Nem volt elég, hogy két hónapon keresztül kihasználtál? Amellett, hogy folyamatosan segítettem és rohantam éjnek évadján, ha bajban voltál, én is megbíztam benned, mindenemet odaadtam, megosztottam veled a legnagyobb titkaimat, elárultam a veszteségeimet, és azt hittem, te is segítesz nekem, azt hittem benned megtaláltam, akit kerestem, ehelyett csak szaporítottad azoknak a listáját, akik cserben hagytak, hátbaszúrtak, kihasználtak, ráadásul te olyan kegyetlenül, mint még soha senki! Végig csak használtál, végig csak unalmadban voltál velem, végig csak hitegettél azzal, hogy fontos vagyok, úgyhogy ne gyere most azzal, hogy szeretsz engem!

Ekkorra már ő is sírt, az az összetörtség, amit ekkor abban a jól ismert sötétzöld szempárban láttam, annyira fájt, mint még soha semmi.

– Sajnálom! Annyira sajnálom! – zokogtam. Felhagytam azzal, hogy megpróbáljak neki bármit is megmagyarázni. Elfogadtam, hogy nem lehet.

Csak percek múlva tudtunk tovább indulni, amikor Patrik lenyugodott annyira, hogy vezetni tudjon. Egy szó nélkül tettük meg a házunkig vezető utat, Patrik elfehéredő ujjakkal szorította a kormányt, én pedig végigsírtam az egészet. Amikor a megállás utáni első másodpercben nem szálltam ki a kocsiból, Patrik a szélvédőn kibámulva így szólt:

– Itt vagyunk. Mehetsz.

Hiába próbáltam elkapni a tekintetét, nem nézett rám, és egy idő után beláttam, hogy nem is fog, így egy szaggatott sóhaj kíséretében kiszálltam. De mielőtt becsuktam volna a kocsiajtót, eszembe jutott valami.

– Várj – hajoltam le. – Rajtam maradt a pulcsid...

– Nem baj – vágta rá, amikor még végig sem mondtam, de továbbra is maga elé bámult. – Van másik.

– De... Patrik – csuklott el a hangom.

– Csak menj el. Kérlek – suttogta, és végre rám nézett. Láttam rajta, hogy szeret. Ugyanakkor könyörgött a tekintetével, hogy hagyjam békén és ne bántsam többet.

Akár a filmbe illő jelent is következhetett volna, miszerint én a könnyeimet törölgetve nézem, ahogy elhajt, és még jóval azután is az utcán didergek, hogy eltűnt a kocsi szemem elől. De nem ez következett, ugyanis elképesztően mélyről jövő zokogás tört rám, és képtelen voltam nézni, ahogy eltűnik a fiú, akit szeretek, aki szeret, akinek összetörtem a szívét.

Úgy terveztem, hogy a szobámban minden fájdalmat kiadok magamból és végigbőgöm az éjszakát, mégis megkönnyebbüléssel töltött el, amikor megláttam az ágyamon ülő nővéremet, aki csak rám várt. Hiába martuk sokat egymást Katával, és hiába voltak néha durvább, ajtócsapkodásig, megbántásig fajuló veszekedéseink, ez mind nem számít, mert Kata mindig mellettem állt. A nővérem ott volt velem, amikor augusztus huszadikán éjszaka annyira bőgtem, hogy nem kaptam levegőt, ott volt, hogy meghallgassa, ahogy elhüppögöm, hogy elrontottam mindent, ott volt, hogy a karjaiban álomba sírhassam magam. Még másnap reggel is ott volt, amikor felébredtem, ugyanúgy ölelt, mint előző este, pedig nyilvánvaló volt, hogy már régóta fent van.

– Mondd, hogy csak álmodtam – nyögtem fel, ahogy eszembe jutott a tegnapi nap. – Mondd, hogy nem történt meg...

– Hé, nyugi – csitított egyből, amint újra könnybe lábadt a szemem. – Semmi baj nem lesz, nem történt tragédia.

– Nem történt tragédia? Figyeltél te arra, hogy mit meséltem? Hogy lehetek ekkora hülye? Hogy történhetett egyáltalán ilyesmi? – ültem fel az arcomat dörzsölve.

– Annyira nem akartam, hogy ez legyen. De te persze meg sem hallottad, amikor figyelmeztettelek, istenem de makacs vagy, te lány – szidott le rosszallóan.

– Tudom, neked volt igazad mindenben, nagyon sajnálom, hogy nem hallgattam rád.

– Na, gyere ide – húzott úja magához, én pedig egy rutinossá vált mozdulattal letöröltem a kicsorduló könnyeimet. – És most mit tegyek? – néztem a nővérem szemébe, mire sóhajtott egyet.

– Tudod, hogy nem mondhatom meg én, mit tegyél. Ez a te dolgod és Patriké, meg maximum Ádámé, úgyhogy én itt nem hozhatok döntést. De természetesen támogatlak, bármit teszel is, mert az világos, hogy valamit lépned kell, ugyanis a barátodat megcsaltad, Patrikot pedig lelkileg kikészítetted tegnap.

– Istenem – temettem a tenyerembe az arcom. Az agyam folyamatosan járt, hogy mi legyen, majd bevillant egy jó lehetőség. – Kevesebb mint egy hét van Patrik zongoraversenyéig – emeltem fel a fejem, mire Kata felvont szemöldökkel nézett rám.

– Nem mondod komolyan, hogy el akarsz menni.

– Halál komoly.

– De Dóri... Nem mehetsz – ingatta a fejét zavartan. – Patrik látni sem akar.

– Tettem egy ígéretet arra vonatkozóan, hogy ott leszek mellette. És így is lesz – szegtem fel az állam, tudtam, hogy hiába próbálkozik Kata, erről most nem fogok lemondani.

– Csakhogy azóta történtek dolgok... – mosolyodott el kínosan. – Mit tervezel pontosan?

– Megmondom neki, hogy szeretem. És azt, hogy már nagyon régen nem azért vagyok vele, hogy ne gondoljak Ádámra.

– Nem fog meghallgatni. Kizárt, hogy meghallgasson, Dóri, értsd meg – kulcsolta össze a kezeit.

– De meg fog, muszáj, hogy meghallgasson, Kata, én nem bírom azt a tudatot, hogy én vagyok, aki összetörte a szívét. Szeretem őt, úgyhogy meg kell próbálnom. Megérted ezt? – néztem a szemébe kérlelőn.

– Meg, persze – bólintott kis idő múlva. – Oké, tegyük fel, hogy meghallgat. De mi lesz, ha... – akadt meg, de rögtön tudtam, hogy mire gondol.

– Ha még így sem bocsát meg?

– Igen.

– Ha nem bocsát meg... – kezdtem, majd hatalmasat sóhajtottam. – Akkor megteszem azt, amit szeretne. Örökre eltűnök az életéből.

~2019.06.23.