Mindenki életében vannak olyan időszakok, amikor elmegy az esze. Amikor kiabálhat bárki bármit az illető füle mellett, inthet folyamatosan nemet a szeme előtt, ő csak azt fogja ordibálni megállás nélkül, hogy „Ez az én döntésem." Ilyenkor csak hagyni kell, hogy kitombolja magát, és észhez térjen. Mert mindenki észhez tér, általában egy nem várt dolog megtörténése szakít ki az időszakos hülyeségből. Néha ez a dolog szomorú dolog, vagy akár olyan sokkhatást okozó, ami miatt a szemedet is kibőgöd, de végül a hatására visszatérsz a helyes útra. Az én esetemben például egy ilyen történés szakított ki a tizenhárom napig tartó agymenésemből.

A Glóriával való beszélgetésem sokat számított, de nem jelentett végleges megoldást, akárhonnan is nézzük, a dolog mozgatórugója Patrik volt, arra pedig, hogy vele újra felvegyem a kapcsolatot, Glória sem tudott rávenni. Írtam azonban Dalmának, több mint egy hónap után megnyitottam az üzeneteit, és a magyarázkodó, könyörgő sorokat látva automatikusan összefacsarodott a szívem. Igen, fájt, hogy vége lett a barátságunknak, de éppen ez a fájdalom volt az, ami miatt nem akartam újra a barátja lenni. Őszintén megírtam neki az érzéseimet, ő pedig hatalmas megkönnyebbülésemre azonnal megértette, nem akart újra úgy tenni, mintha semmi nem történt volna, hanem ő is megírta az őszinte érzéseit. Hogy nagyon örül, amiért meg tudtam bocsátani, és iszonyúan sajnálja, ami történt, de nem akar mentegetőzni. Ő is tudta, hogy ezek olyan dolgok, amiket egyszerűen lehetetlen meg nem történtként kezelni, úgyhogy csak megköszönte, hogy barátok voltunk. Ezután percekig csak bambán néztem magam elé, és azon tűnődtem, hogy ha Dalma ilyen nagy érzelmi intelligenciával is tud bírni, akkor miért nem mutatja meg soha.

A Glóriával való beszélgetésem után tehát folytatódott minden úgy, ahogy előtte, bulizni jártam a többiekkel, amikor elérhető volt, állandóan Ádámmal írogattam, amikor nem volt elérhető, látványosan szenvedtem a hiányától és sorozatot néztem, és már napokkal előre készültem a Szigetre, ahova végül nem mentem el. Csak ezt akkor még nem tudtam. Ugyanis akkor éjjel, amikor a csend Patrik és köztem már tizenhárom napja tartott, történt valami, ami mindent megváltoztatott.

Az egyik srác házibulijából tartottunk hazafelé két lánnyal, ők ketten vállalhatatlanul részegek voltak, én azonban a tervemnek megfelelően nem léptem át azt a bizonyos határt, éppen annyira csiccsentettem be, amennyire még jólesik. Vagy talán egy kicsit jobban. Összességében zengett tőlünk az egész utca.

A házunk előtt elbúcsúztam a lányoktól, és ugyan eszembe jutott, hogy ilyen állapotban vajon haza fognak-e jutni, nem nagyon aggódtam emiatt, akkor csak röhögni tudtam rajta. Az előszobába érve igyekeztem nem nagy zajt csapni, hogy ne keltsem fel aput és Katát, de akaratlanul is nekimentem a sötétben egy csomó mindennek, így aztán nem lepődtem meg, amikor felkattant a villany, és megpillantottam a lépcsőn álló hunyorgó és álmos, de mindenesetre nagyon is dühös Katát.

– Mi az istenért nem lehet hajnali fél négynél előbb hazakeveredni? – sziszegte dühösen, ha nappal lett volna, és nem vigyázott volna, hogy ne keltse fel aput, ez a mondat biztosan ordítva hagyja el a száját.

– Senki nem mondta, hogy mikorra jöjjek – mondtam akadozva, és valószínűleg nem túl halkan, mert Kata azonnal pisszegni kezdett.

– Feladtuk a próbálkozást, hogy bármit is mondjunk neked, úgyse tartod be – forgatta a szemét. – De akkor sem értem, hogy ha már ilyenkor esel haza, akkor miért nem tudod úgy megtalálni az ágyadat, hogy közben nem keltesz fel mindenki mást?

– Úgy nézek én ki, mint aki ki tudja kerülni a tárgyakat? – kezdtem imbolyogni, szándékosan rájátszva a részegségemre, tudva, hogy ezzel csak még jobban idegesítem Katát.

– Szánalmas vagy – suttogta szemrehányón, mire vihogni kezdtem.

– Hát, nálad nem jobban. Egész nap itthon döglesz és enyelegsz a vörös hajú kertitörpével.

– Szemét – fújtatott sértetten, majd előhozta azt a mondatot, amire igazán érzékeny voltam. – Már el is felejtettem, hogy Patrik nélkül mekkora bunkó vagy.

– Uhh, ne is folytasd, tudom, mi jön – röhögtem fel. – Hogy képzeltem, amiért volt képem egyedül, bárki megkérdezése nélkül hozni egy döntést saját magammal kapcsolatban, csalódtál bennem, amiért a pasim javait előrébb helyeztem egy nyomi fiúénál, akit alig másfél hónapja ismerek, te a helyemben máshogy döntöttél volna, ésatöbbi, blablabla...

– Fogd már be, apu mindjárt felkel – suttogta dühösen, de én addigra már nagyon belelendültem.

– Tudod, milyen szar ez? – tártam szét a karom. – Hogy végre egyszer életemben nem voltam önző, nem gondoltam magamra, hanem csakis a barátomra, úgy alakítottam a dolgokat, hogy neki jó legyen, a kapcsolatunk rendben legyen, és akkor mindenfelől olyan megjegyzéseket kapok, hogy mekkora barom vagyok? Na, ez az, ami rohadt nagy bunkóság, nem az, amit én csinálok.

– Dóri, légy szíves, menj fel, apu... – kezdte Kata, de nem hagytam, hogy végig mondja.

– Apu majd talán kibírja valahogy, én is kibírtam, hogy az utóbbi időben csak szemrehányások záporoztak rám.

– Te tényleg úgy gondolod, hogy ebben a történetben te vagy az áldozat? – állt bele végre Kata a vitába, nem volt olyan szórakoztató úgy hangoztatni a sérelmeimet, hogy választ nem kaptam rájuk. – Azt hiszed, hogy a döntés, amit hoztál, olyan baromira önzetlen volt? – kérdezte gúnyosan, és karba fonta a kezeit.

– Tudom, hogy az volt – vigyorogtam. – Ha mást mondasz, akkor nem ismersz.

– Te nem ismered azt a szót, hogy önzetlenség! – csattant fel, látszólag már nem annyira érdekelte, hogy zajt csapunk. – Azt állítod, hogy amikor döntöttél, önzetlen voltál, de közben mégis csak magadra gondoltál.

– Igen? És ez hogy jött le neked abból a történetből, ami Patrikról és Ádámról szól, én meg még csak nem is szerepelek benne? – vontam fel a szemöldököm.

– Ó, dehogynem, ez az egész rólad szól, és ezt te is tudod, maximum nem akarod beismerni. Nem azért zártad ki az életedből Patrikot, mert Ádámnak akartál jót, hanem mert hiányzott, hogy elmondhasd, neked tökéletes kapcsolatod van, hiányzott, hogy mások irigykedjenek rád, hiányzott a régi filmbe illő életed. A döntés, amit meghoztál, egy kicsit sem szól egyik fiúról sem, csakis rólad. Csakhogy a hirtelen jött önzésednek volt egy hatalmas vesztese, és az mégsem te voltál. Hanem Patrik. Akivel a létező legrondább módon csesztél ki, úgyhogy amikor majd rohannál vissza a karjaiba – mert hamarosan ez is el fog jönni –, ne csodálkozz, ha zárt ajtókba ütközöl! – tett szemrehányást, én pedig hirtelen nem tudtam mivel visszavágni, csak zavartan ácsorogtam egyik lábamról a másikra, Kata meg folytatta. – És te, mint aki jól végezte dolgát, folytatod ott az életed, ahol Patrik megismerése előtt abbahagytad, menőzöl, bulizol, iszol, bandázol, fesztiválozni mész... Undorító, szánalmas, amit csinálsz. Ez még mindig nem te vagy, miért próbálod azt tettetni magad előtt, hogy igen? Utálom, hogy amikor mások rád néznek, a húgomra, egy közönséges ribancot látnak. Ha anyu látna, szerinted mit gondolna rólad? – hadarta indulatosan, pedig ha tudta volna, hogy ezzel a mondatával mit indít el, biztosan hallgat.

– Ó, az a drága feltételes mód – röhögtem el magam kínosan. Régi, nagyon régóta őrzött sérelmek készültek felszínre törni, amiket az alkohol miatt nem voltam képes visszafojtani, ahogy azt tettem egészen addig minden alkalommal. – Ha látna... De nem lát. Mert nincs itt. Nincs itt, ahogy az életünk többi fontos pillanatában sem volt jelen. Nem volt itt azon a sok anyák napján, amit a lányai a szobájukban ülve bőgtek végig. Nem volt itt, amikor apu nem tudott kettészakadni, így valamelyikünk szülői értekezletére senki nem ment el. Nem volt itt, amikor megkaptam az első rossz jegyemet, és amikor neki le kellett volna szidnia, vagy éppen megvigasztalnia, ki tudja, sosem derült ki, hogy anyu az engedékeny vagy a szigorú fajta szülő. Hoppá, miért is? Ja igen, mert rohadtul nem volt itt, hogy kiderüljön. Nem volt, itt amikor először szerelmes lettem, nem volt itt, amikor először jártam egy fiúval, nem volt itt, hogy a sokadiknál leállítson és rám szóljon, hogy ne menjek el rossz irányba. Nem volt itt, soha nem volt itt, amikor szükségünk lett volna rá. És hogy miért? Mert itthagyott minket, magunkra hagyott, azt gondolta, hogy boldogulni fogunk nélküle, vagy talán tisztában volt vele, hogy nem, de nem zavarta, mert nem voltunk elég jók neki – fröcsögtem sértetten, megbántottan, és belül igazán elkeseredetten. De ez a téma nem csak nálam volt érzékeny pont, látszott Katán, hogy minden erejével azon van, hogy visszatartsa a sírást, és szó szerint könyörögni kezdett:

– Ne beszélj így róla, kérlek szépen...

– A saját anyám tönkretett! – kiabáltam beléfojtva a szót, Kata arcán pedig legördültek az első könnycseppek. – Fogalmad sincs hányszor gondolkodtam azon, hogy vajon mi lehetett a baj, de még mindig nem tudom, ebből a kedves gesztusból csak annyi derült ki, hogy nem voltam elég jó neki...

– Hagyd már abba! – kiabált Kata is.

– Hogyan, Kata? Hogyan tudod még mindig védeni velem szemben? Mi az, ami miatt szerinted megérdemli, hogy ne utáljuk? – tártam szét a karom dühösen.

– Mert az anyánk! – sírt Kata kétségbeesetten.

– Aki elhagyott! – kontráztam azonnal, majd a vitánkat félbeszakította az ajtónyitódás hangja, ami apu szobája felől jött, majd nemsokára maga apu is megjelent az előszobában, a kimerült és ideges ábrázatából ítélve már percek óta nem tudott aludni tőlünk.

– Miért kiabáltok? – kérdezte fáradtan, majd csodálkozva nézett a nővérem arcára. – Te miért sírsz? Lányok, miért kell állandóan marni egymást? – sóhajtotta türelmetlenül.

– Te sem mondtad soha, hogy dühös vagy rá – intéztem apuhoz a szavaimat. – Miért?

– Micsoda? Kiről beszélsz, Dóri? – rázta a fejét apu értetlenül.

– Nem, senkiről, Dóri csak túl sokat ivott, és összevissza beszél – hadarta a nővérem kétségbeesetten, ő valószínűleg már tudta, hogy mi fog következni. – Gyere, menjünk fel... – lépett oda hozzám, de dühösen ellöktem a kezét.

– Az anyánkról beszélek. Vagy kiről – tettem hozzá megvetően, mire apu arca azonnal elkomorodott, Kata pedig elsuttogott egy „istenemet". – Szóval? – kérdeztem újra, mivel apu látszólag nem igazán szeretett volna megszólalni.

– Mire vagy kíváncsi? – adta meg magát sóhajtva.

– Hogy hogyan lehetséges az, hogy ti ketten soha a büdös életben egy rossz szót sem mondtatok anyuról? Ennyire még ti sem lehettek jó emberek. Ja, akkor tudom már. Én vagyok a borzalmas ember – röhögtem el magam. – Persze, hogy az vagyok, nem tudom, erre miért csak most jövök rá, hiszen anyu is nyilván ezért hagyott el. Na meg azért, mert valószínűleg ő is az volt...

– Fejezd be, Dóri – szólt rám apu olyan szenvtelen és gépies hangon, ahogy még soha nem hallottam beszélni.

– Kérlek, Dóri – könyörgött Kata is sírva. – Sokat ittál, nem tudod, mit beszélsz, majd holnap visszatérünk erre, csak hagyd abba...

– Nem, nem hagyom abba! – kiabáltam rá, mire összerezzent. – Tizenegy éve, tizenegy kicseszett éve magamba fojtom, amit érzek, nem tudom örökké elfojtani, mert belebetegedek, értitek? Bele fogok betegedni. Mégis ki a franc csinál ilyet? Ki a franc hagyja el így a férjét és a két gyerekét, akik közül az egyik hét, a másik kilenc éves? Ki a franc lép le nemhogy magyarázat, hanem egy szó nélkül, elbúcsúzás vagy tudom is én mi nélkül? Ennyit nem érdemeltünk meg, ennyire borzasztó gyerekei voltunk? Nem érdemlünk meg annyit, hogy a többi elvált anyához hasonlóan ő néha ránk nézzen, hogy élünk-e még, és nem kattantunk-e be a hiányától? Minden egyes alkalommal, amikor meghallom, hogy más az anyukájáról beszél, meghasad a szívem. Még mindig. Még mindig, ennyi év után is, értitek? Mert nem értem, hogy mi történt azon a napon, nem értem, hogy történhetett ez, és ez nagyon fáj. Nagyon fáj, hogy úgy zárult ez a történet, hogy a mai napig nem értem a végét, és azt, hogy egyáltalán miért kellett lezárulnia. Nagyon fáj, hogy gyűlölöm az anyukámat, és mégsem tudok semmit tenni ellene, tessék, kimondtam, gyűlölöm! És nagyon fáj, hogy még mindig szeretem anyut, és rohadtul nem tudom elengedni, rohadtul hiányzik, és rohadtul szükségem lenne rá! Miért hagyott itt?! Miért?! – ordítottam, annyira sok érzelem munkált bennem, hogy attól tartottam, összeesek. Erős akartam lenni, de nem voltam, tizenegy év alatt minden erőm elfogyott, és már nem tudtam tartani magam. A lábam megroggyant, Kata és apu pedig azonnal ott voltak mellettem, hogy elkapjanak ha összeesnék. Apu elgyötört, fájdalmas arccal, Kata zokogva tartott. – Én szeretem – mondtam erőtlenül és kissé kábán.

– Tudom, Dóri. Tudom – bólintott apu erősen küzdve a könnyeivel, és miközben mindketten átöleltek, folyamatosan simogatta a hajam. Annak a szürreális éjszakának ez még az a része volt, amikor viszonylag rendben volt minden. Mert ekkor éreztem, hogy Kata és apu mellettem állnak. Hol voltam még attól, hogy reggel hétkor kibőgött, karikás szemekkel, teljesen átfagyva, lila szájjal egy másodpercnyi alvás nélkül essek haza. – El kell mondanom valamit, Dóri – tolt el minket magától apu kis idő múlva. – Már nagyon megérdemled ennyi év után.

– Micsodát? – néztem rá kérdőn. Nem tetszett a szeme. Túl sok bűntudatot láttam benne, azzal pedig csak erősítette a rossz előérzetemet, hogy sóhajtott egyet és a nappali felé intett.

– Gyertek, üljünk le.

– Apu – fogtam meg a karját, mire kelletlenül a szemembe nézett. – Mit kell elmondanod?

– A magyarázatot. Hogy mi és miért történt akkor régen – mondta, mire elernyedt a karját fogó kezem. A reakciómat látva gyorsan hozzátette: – Ha tudtam volna, hogy ennyire megvisel az, hogy nem tudod, mondtam volna...

– Mi a magyarázat? – vágtam közbe a torkomban dobogó szívvel.

– Hogy anyátok soha nem akart elhagyni titeket. Szó sincs arról, hogy nem voltatok elég jók neki, meg sem fordult soha ilyesmi a fejében, nagyon szeretett titeket.

– Nem értem, apu – ráztam a fejem ingerülten. – Mi ez az egész amiről beszélsz?

– Istenem – temette a tenyerébe az arcát, láttam, hogy csupa könny a szeme.

– Apu, mondj már valamit! – kiabáltam rá.

– Anyád meghalt, agyvérzése volt! – ordított vissza. Tompán érzékeltem, hogy valahol mögöttem Kata felzokog, de ez semmi nem lehetett ahhoz képest, amit én éreztem. Valami mélyen legbelül eltört bennem, valami, ami már tizenegy éve sérült volt, de ekkor semmisült meg teljesen. Csak akkor még az irdatlan nagyságú sokktól nem érzékeltem a fájdalmat. – Kómába esett, és nem tudták megmenteni... – Talán apu folytatta volna még, de képtelen volt rá. Ő is sírt, Kata is sírt, nekem pedig újra összecsuklott a térdem, de ezúttal egyikőjük sem ért oda, mielőtt a földre estem volna.

A következő másodpercekre, percekre csak homályosan emlékszem. Én a földön ültem, apu és Kata pedig odarohantak hozzám. Talán azt kérdezgették, hogy jól vagyok-e, talán kérleltek, hogy mondjak valamit, talán nem is beszéltek, és csak a fejemben zakatoló mondat miatt hittem, hogy beszélnek. Anyu meghalt. Magam elé bámulva ismételgettem, de egyszerűen ennek a két szónak együtt nem volt értelme, nem lehetett, hogy értelme legyen.

– Miért? – néztem fel hirtelen apura kábán. – Miért nem mondtad eddig?

– Nem tudom, én... – próbálkozott mondani valamit, de a sírástól nem sikerült neki. – Először túl kicsi voltál, hogy megértsd, aztán féltem, hogy nem tudnád feldolgozni, végül pedig nem tudtam, hogyan hozzam fel ennyi idő után.

–Te tudtad? – kérdeztem szenvtelen hangon, rá sem kellett néznem Katára, hogy tudja, tőle kérdezem. Bólintott egyet, majd újult erővel tört rá a zokogás. – Hagytátok, hogy ennyi éven át utáljam. Hagytátok, hogy haragudjak, és gyűlöljem a halott anyukámat, aki mindig is szeretett. – Ahogy kimondtam, hirtelen elért az agyamba minden, és bénító fájdalom tört rám. Remegő lábakkal tápászkodtam fel, és amilyen gyorsan tudtam, kifelé indultam. Kata nem tudott megszólalni, de azonnal utánam kapott.

– Várj, Dóri, ne menj el! – kiáltott utánam apu, majd amikor már a bejárati ajtót nyitottam, felpattant.

– Hagyjatok! – kiabáltam hátra, majd elsírtam magam. Bevágtam az ajtónkat, és a kulcsommal kívülről bezártam, tudtam, hogy sok időbe telik, mire összeszedik magukat annyira, hogy megtalálják a kulcsaikat, így sikerült megakadályoznom, hogy kövessenek. Kirohantam a kapunkon, majd ki az utcára, és végig az úton. A könnyeimtől alig láttam valamit, és egy csomószor meg is botlottam, ráadásul annyi erő lehetett bennem, mint egy kismadárban, mégis csak mentem, amerre a lábaim vittek, pont mintha elmenekülhettem volna a fájdalom elől. A fájdalom elől, ami hamarosan borzasztó erőssé vált, ahogy fokozatosan felfogtam a dolgokat. Anyu meghalt. Agyvérzésben. Az apuval való válása csak hazugság volt. Soha nem akart elhagyni minket. Apu és Kata tudott róla, de nem mondták. Én éveken keresztül utáltam magam és anyut is, aki mindig szeretett. És aki meghalt. Agyvérzésben.

Egy kapun át, egy üvegajtón be, egy folyosón végig, még egy ajtón be, és egy székre le. Patrik régi sulijának zenetermében voltam, és a zongora előtt ültem. Értetlenül néztem körbe, először fogalmam sem volt, miért éppen ide rohantam. Aztán rájöttem, hogy azért, mert hiányzott ez a hely. És hiányzott az az ember, nagyon is szükségem volt rá. Erre a gondolatra csak még jobban rám tört a sírás, lassan már levegőt sem tudtam rendesen venni.

Nemsokára nyikorgásra lettem figyelmes, ugyanis az ajtó lassan kinyílt. Felkaptam a fejem és vadul dobogó szívvel néztem, hogy vajon most mi fog történni, megpróbáltam minél csendesebb lenni, de így is iszonyú hangos volt, ahogy a levegőt kapkodtam. Igen, reménykedtem. Baromira reménykedtem, hogy ajtóban egy bizonyos személy fog megjelenni. Azonban bele kellett törődnöm, hogy valószínűleg csak a huzattól nyílt ki, ugyanis semmi sem történt. A tenyerembe temetettem az arcom, és az vállam újból rázkódni kezdett, amikor is újból zajokra lettem figyelmes, méghozzá lépésekre, valaki bejött a helyiségbe. Felemeltem a fejem, és...

Ő volt az. Bármennyire is homályosan láttam, az ő alakját azonnal felismertem.

– Dóri? – szólított meg ijedten, én pedig egy másodperc alatt felálltam, odarohantam hozzá, és zokogva öleltem át.

~2019.06.01.