Semmit nem aludtam aznap éjjel. A fejemben a nővéremmel vívott vitám mondatai visszhangoztak, a szavak, amiket Kata ki sem mondott, mégis ott lógtak a levegőben, a fejemhez vágott vádjai, amikről túl elkeserítőnek tűnt, hogy igazak legyenek. Tényleg ennyire kifordultam volna önmagamból? Ennyire szem elől tévesztettem volna az igazán fontos dolgokat, hogy csak a hírnévre, a népszerűségre, a külsőségekre koncentráljak? A nővérem tipikusan az az ember, aki sosem okozna csupán az élvezet kedvéért fájdalmat, kellett, hogy oka legyen a kirobbantott vitára. Ez az ok pedig az volt, hogy már túl messzire mentem? Olyannyira, hogy még anyu említését is szükségesnek vélte?

Apropó, anyu. Igen, a Kata által sugallt dolgok nem estek jól, de egyik sem fájt annyira, mint az, amikor éjszaka szinte újból átéltem anyu távozását. Hét éves voltam, épphogy elkezdtem az iskolát, amit igazából csak anyu miatt tettem. Az első sulis reggelemen ugyanis szorongva, könnyáztatta arccal álltam az idegen épület előtt, minden vágyam volt, hogy csak még egy kicsit otthon maradhassak. És akkor anyukám leguggolt elém, egy simítással letörölte a könnyeimet, és azt mondta, tudja, milyen bátor vagyok, egy ilyen erős nagylánynak, mint én, meg sem kottyanna, hogy bemenjen a suli épületébe. Persze, hogy végül bementem, már csak anyu kedvéért is, hogy legalább őt boldoggá tegyem.

Aztán szeptember első szombat reggelén már úgy keltünk fel, hogy anyu nem volt a házban. Először sem én, sem Kata nem tulajdonított neki nagy jelentőséget, úgy gondoltuk, talán csak lement a boltba, de ahogy a nélküle töltött percek és órák egyre duzzadtak, értetlenül álltunk apu elé. Még most is emlékszem rá, gyöngyöző homlokkal próbálta megértetni két kislánnyal, hogy mi az a válás, miért nem érti meg egymást két felnőtt, és egyáltalán hol van anyu. A nővérem is, én is nagyon sírtam, elárulva éreztem magam, és nem értettem semmit, vitathatatlanul életem legrosszabb napja volt.

Azóta pedig eltelt tíz év, tizenegy évfolyamot végigtoltam anyu nélkül, de nem mondhatni, hogy élveztem volna. Az egyetlen ok, amiért szerethettem volna a sulit, az anyukám volt, de mivel ilyen családtag már nem szerepelt az életemben, az iskolába járás sem lehetett többé jó élmény.

Nagy sóhajtással keltem ki az ágyból, feladtam a reményt, hogy mint általában, délig aludjak, vagy hogy egyáltalán aludjak valamennyit. Kint még csak világosodott, de már nem bírtam a nyomasztó gondolatokkal.

A szememet dörzsölgetve bámultam ki a konyha ablakán, amíg vártam, hogy a kávé elkészüljön. Apu a korai időpont ellenére is már elment dolgozni, neki és az építészmérnökségének hála volt elég pénzünk, annak ellenére, hogy két szülő helyett egy fizetéséből éltünk. Amikor anyu elment, az aput is nyilvánvalóan megrázta, akkoriban kicsit szét is volt esve, de hamar újra a munkára tudott koncentrálni, és összekapta magát. Miattunk, a lányai miatt kapta össze magát, és ezt sosem felejtettem. Igaz, szinte állandóan kevés ideje volt ránk, de szeretett minket és jó édesapa volt, főleg úgy, hogy két szülő helyett kellett helytállnia.

– Szia – hallottam meg magam mögül egy kissé rekedtes hangot. Számítottam rá, hogy a nővérem is fent van már, mindig is kevésbé volt álomszuszék, mint én, meg aztán jól ismertem. Az előző napi vitánk után kizárt, hogy nyugodt éjszakája lett volna.

– Szia – üdvözöltem én is, miután megfordultam. Egyikünk sem nézett nyíltan a másik szemébe, és zavarban is voltunk. Egy ilyen veszekedést lehetetlen meg nem történtként kezelni.

– Még mindig azt a kávénak csúfolt cukros löttyöt iszod? – A hangja nem volt mentes a gúnytól, mégis halvány mosolyra késztetett és elöntött a megkönnyebbülés. Nem csak ő okozott nekem fájdalmat tegnap, mint mindig, amikor anyu szóba került, a harag uralta a testem, a gondolataim, az érzéseim, a dühömet pedig rajta töltöttem ki. Kiabáltam vele, holott tudtam, hogy mennyire érzékenyen érinti őt az anyánk hiánya, és milyen érzékeny ő maga.

– Finom és kész – rántottam meg a vállam. – Mint a normális emberek, én sem szeretem a keserű dolgokat.

– Arra célzol ezzel, hogy nem vagyok normális? – vonta fel a szemöldökét, de így sem tudta elrejteni, hogy a szeme mosolyog.

– Azt hiszem, erre mindketten tudjuk a választ – válaszoltam halkan, és végre megtört a jég, a nővérem elnevette magát, azzal az őszinte, ragadós boldogsággal, ami ezúttal engem sem került el.

Aztán Kata közelebb lépett hozzám, elkomolyodott és az arcára kiült a bűntudat.

– Figyelj, Dóri, nagyon sajnálom a tegnapit. Irtó nagy a szám, ez mindig hibám volt, de nem gondoltam komolyan, amiket mondtam.

– Akkor miért mondtad ki? – kérdeztem, és képtelen voltam elnyomni a hangomba gyűlő megbántottságot.

– Nem tudom, én... – akadt el, közben beletúrt a szőkésbarna hajába. Igazán szép volt a kora reggeli időpont ellenére is, a haja kissé kócosan és hullámosan foglalta keretbe az arcát, mivel a szemüvegét nem viselte, a sötétkék szeme a szokásosnál is nagyobbnak tűnt. Kit érdekelt, hogy nincsenek a korának megfelelő nőies idomai? Nem ez tette őt gyönyörűvé, az igazi szépség belülről fakad. – Tudod, hogy mit gondolok Dalmáról, hiába a legjobb barátnőd. És amikor meghallottam, hogy az a csaj nála hat évvel idősebb pasival kavar... Az kivágta nálam a biztosítékot, egyszerűen túl sok volt a gondolat, hogy téged is egy húszas tag oldalán lássalak.

– Szóval hallgatóztál – vontam le a következtetést, most pedig a nővéremet öntötte el a megkönnyebbülés, amiért nem nehezteltem.

– Igen, hallgatóztam, sajnálom – sóhajtotta.

– Ugyan – legyintettem. – És csak hogy tudd... Nincs miért aggódnod. Felőlem járhat Dalma harmincas pasival is, ebben nem fogom követni a példáját. Nagyon sok mindenben követtem, bevallom, nem egyszer akartam hozzá hasonlítani, de ebben nem fogom.

– Ne akarj hozzá hasonlítani. Sokkal több vagy – mondta komoly arccal, én pedig lesütöttem a szemem. És ha nem? Én mindig csak második voltam. Ez akaratlanul is ott motoszkált a fejemben, ahogy a tegnap elhangzott dolgok is rólam, hiába nem haragszom miattuk Katára. – Dóri, figyelj – lépett közvetlenül elém Kata, így muszáj volt a szemébe néznem. A tekintetéből aggódás és bűntudat tükröződött, fogadni mertem volna, hogy tudta, mi jár a fejemben. – Nagyon sajnálom, amiket mondtam, a vita hevében sok meggondolatlanság elhangzott. De nem gondoltam komolyan, kérlek ne vedd magadra. A stílusunk ég és föld, így amit a kinézetedről mondtam, végképp lényegtelen. Nagyon szép vagy.

– És mi lesz a belső szépséggel? A jellememmel, amit lehet, hogy tönkre is vágtam? Én tényleg kedvelem Dalmát, de nem akarok olyan lenni, mint ő – vallottam be a padlót nézve.

– A kishúgom vagy – emelte meg a nővérem az állam és mélyen a szemembe nézett. – Kívül–belül szép vagy és nagyon büszke vagyok rád. Ne akarj máshoz hasonlítani, mert önmagadért vagy értékes, legyél az, aki valójában szeretnél lenni.

A nővérem szavai elmondhatatlanul jólestek. Pontosan tudta ezt ő is, a tekintete ellágyult és gondolkodás nélkül húzott az ölelésébe. Egy lánytestvér lehet az egyetlen, aki pótolni tudja egy anya hiányát, Kata pedig minden kétséget kizáróan pótolni tudta. Már nem is féltem annyira, hogy mivé lettem, és a változás sem rémített meg, mert tudtam, a személyiségem bárhogyan is fog formálódni a jövőben, bárki is legyek ezután, a nővérem szeretni fog engem.

~2018.12.30.