– „Szeretlek téged, mint kecske a kést,/ Mint marha a kiszáradt vetést" – olvastam fel vihogva a telefonomból, és Patrik döbbent arcát látva csak még jobban nevetnem kellett. A kilátó aljában álltunk, már rég besötétedett, és percek óta mást sem csináltunk, csak hülyéskedtünk és röhögtünk összevissza.

– Ez mi az isten?

– Rómeó és Júlia paródia, most találtam – néztem újra a kijelzőre, és a könnyem is kicsordult, ahogy újabb zseniális részleteket találtam. – „Szeretem az orrod, melytől nem tudsz legelni,/ Melyet ha meghalsz, külön kell temetni./ Ha méhecske volnék, mézet gyűjtenék eleségül,/ Ha marha volnék, hozzád mennék feleségül." – intéztem a szavaimat az én Rómeómhoz, majd kétrét görnyedtem a nevetéstől. Patrik több másodpercnyi néma sokk után döbbenten elnevette magát, majd elindult felém.

– Úgy érzem, ezt a világ összes valaha volt Rómeója nevében meg kell bosszulnom – csóválta a fejét nevetve, én pedig kapcsoltam, sarkon fordultam, és fájó rekeszizmokkal kezdtem felfelé rohanni a toronyba. Patrik a nyomomban volt, a jókedvünktől visszhangzott az egész környék, és attól, ahogyan felsikítottam, amikor Patrik a kilátóba felérve utolért, leterített a földre és csiklandozni kezdett. Az biztos, hogy méltóképpen bosszút állt a gúnyolódásomért, én meg annyit nevettem, mint addigi életemben talán soha. Patrik egy idő után megunta a nyüszítős-vihogós könyörgésem, és abbahagyta a csikizést, mint aki jól végezte dolgát hátrahúzódott és a hátát a korlátnak vetette. Én még jó darabig hevertem a földön, próbáltam lenyugodni és elkerülni a további röhögőgörcsöket.

Hosszú percek múlva tornáztam magam ülőhelyzetbe, a tekintetem találkozott Patrik sötétben szinte világító zöld tekintetével. Ezek a szemek végigkövettek minden mozdulatot, amivel odaértem hozzá, majd amikor leültem mellé, Patrik egy ösztönös mozdulattal átkarolt, a mindig viselt vastag szürke pulcsija kellemesen melegítette a hátamat. Minden irányból körülvett minket a nyári este, a hűvös és illatos szellő simogatta a bőrünket, a tücsökciripelés elnyomta a belvárosban zajló közlekedés zaját, a hirtelen jött nyugalomban ólomsúlyú fáradtság tört rám. A fejem Patrik vállára hanyatlott, a szemem pedig állandóan le akart csukódni, de kitartóan küzdöttem az álmosság ellen. Nem akartam még elaludni, sem hazamenni, csak még egy kis ideig itt maradni ebben a békességben, amit Patrik személye teremtett.

Az agyam is körülötte járt, a felejthetetlen este körül, amit adott nekem, és szöget ütött a fejembe egy gondolat.

– Tudod, mi jutott eszembe? – törtem meg a csendet. Annyira furcsának hatott valami más is a természet hangjai mellett.

– Mi?

– Visszaadtál nekem valamit, amire talán nagyon nagy szükségem van, rávettél, hogy merjek újra színészkedni. De mi lesz veled? – húztam fel a vállaimat, mire kérdőn felém fordította a fejét. A hirtelen jött közelség az arcunk között kis híján kizökkentett. – Szerintem el kéne indulnod egy zongoraversenyen – közöltem halkan, mire Patrik lesütötte a szemét és lemondóan elmosolyodott.

– Az nem hiszem, hogy meg fog történni.

– Miért nem?

– Már mondtam, ugyanúgy ahogy a foci, ez is csak hobbi, semmi értelme a versenyhelyzet miatti stresszel elrontani az örömöt.

– Annak sincs semmi értelme, hogy elpazarold a tehetséged. Mert Patrik, ez tehetség, ami benned van, és nem fogom végignézni, ahogy eldobod – jelentettem ki elszántan. – Te rávettél a színészkedésre, én ráveszlek a zongorázásra.

– Nem érted – csóválta a fejét. – Én nem vagyok olyan, mint te. Ha kell, neked nagy a szád, tudsz beszélni, ki tudsz állni szerepelni, de én nem. Nem tudok közönség előtt fellépni, túl zárkózott vagyok.

– Zárkózott? A délutáni szexi Rómeó jeleneted közben nem igazán úgy néztél ki, mint aki zárkózott – emlékeztettem a karját meglökve, mire halványan elmosolyodott.

– Az más. Benned megbízok, mivel szeretnék segíteni, vállalok dolgokat, és jobban megnyílok. De sok ember előtt ez nem menne, én nem az a típus vagyok, aki képes ilyesmire.

Nagyot sóhajtottam. Kimondatlanul is sejtettem, hogy mi miatt lett ilyen félénk, bizalmatlan és kevés önbizalmú.

– A szüleid miatt, igaz? – kérdeztem rá magamat is meglepve. Furcsamód ekkor is Patrik volt, aki kereste a szemkontaktust, még a múltja legsötétebb darabjának felelevenítése közben is mert a szemembe nézni. Jólesett, hogy tényleg bízik bennem.

– Igen. Ha zongorázok, akkor szinte kivétel nélkül nekik zongorázok. Azért szeretek annyira játszani, mert ez az egyetlen út, ahol igazán őszinte lehetek, ki tudom adni a fájdalmat, a csalódottságot, a haragot, a magányt, mindent, amit érzek. Azonban ez mind kívülről is látszik a zongorázásomon.

– Éppen ettől lesz fantasztikus! Érzéssel játszol, az embereket a történetedben a sajátjukra találnak, megérinted őket, hatsz rájuk. Hadd lássák csak azokat az érzelmeket – bizonygattam.

– De ez mind túl személyes, tudom, érzem, hogy nem menne mások elé tárni az érzéseimet, nem is akarom.

Magam elé bámulva gondolkoztam, egyszerűen nem értettem.

– Mi igazából a baj? – húzódtam el Patriktól, hogy az egész testemmel felé tudjak fordulni. – Mondd ki nyíltan, hogy miért nem akarsz emberek előtt játszani.

Patrik tekintete hosszú ideig ugrált a két szemem között, és bár sejtettem, hogy nagyon nehezére esik az őszinte válasz, nem szakította meg közben a szemkontaktust.

– Mert ha játszanék nekik, úgy érezném, meztelen vagyok, és ettől félek. Nem akarom, hogy meglássák bennem azt a Patrikot, akit még én magam sem tudok elfogadni. Azt a Patrikot, akihez tizenhárom éves korában eljöttek a szülei, hogy az életük gyökeres megváltoztatása után újra ők legyenek a gondviselői, azt a Patrikot, aki ennek a két embernek képtelen volt megbocsátani – mondta halkan, mire egy érzelemfröccs szakadt a nyakamba. Szomorúság, sajnálat, segíteni akarás, düh a szülei iránt, akik miatt Patrik évek óta emészti magát.

– Ó, hát még mindig itt tartunk – suttogtam, a kezem automatikusan előrenyúlt, hogy megsimítsa Patrik kezét. – Nem tudsz magadnak megbocsátani.

– Nem tudok – erősítette meg. – De ez nem újdonság, évek óta nem tudok.

– Nagyon sajnálom – szorítottam meg a kezét.

– Semmi baj. Akár hiszed, akár nem, most te segítesz a legtöbbet. Mióta megjelentél az életemben, valahogy könnyebb, sokkal könnyebb, amikor azon dolgozok, hogy bebizonyítsam neked, hogy értékes vagy, elhomályosul a múlt.

– De hiszen én nem csinálok semmit – nevettem zavartan, nem értettem, miért ő hálálkodik nekem. – Te segítesz nekem folyamatosan, nem fordítva.

– Inkább egyezzünk ki abban, hogy kölcsönösen segítünk egymásnak – mosolyodott el halványan.

Megint csend állt be a beszélgetésbe, amit ezúttal Patrik tört meg. Már előre érezni lehetett, hogy nagy jelentőségű lesz a mondandója.

– Szeretnék elmondani valamit. Csak Nátán és a nevelőszüleim tudnak róla, de előled sincs már értelme titkolni, egyszerűen azért, mert utálom, hogy titkolnom kell előtted. – Patrik rövid szünetet tartott, mire a szemébe nézve bólintottam egyet, biztatva, hogy vágjon bele. – Miután tizenhárom éves koromban visszautasítottam a szüleimet, akik mosolyogva kérték, hogy menjek velük haza, összezuhantam. Mintha hirtelen minden értelmét vesztette volna. Mióta elvittek a szüleimtől, nem telt el úgy nap, hogy titokban ne reménykedtem volna abban, hogy egyszer utánam jönnek, ezért is ért hatalmas sokkhatásként, hogy amikor ez megtörtént, nem tudtam nekik megbocsátani. Nem értettem saját magamat, azt, hogy miért nem vagyok képes túllépni a múlton, miért nem tudom szeretni őket, miért nem hagyom, hogy a szüleim értem tett fáradozásai kifizetődjenek. Az a nap teljesen megváltoztatott. Elzárkóztam a szerető nevelőszüleimtől és bátyámtól, befelé fordultam, gyereklétem ellenére megfakultam, és nem érdeklődtem szinte semmi iránt. Tudtam, hogy ha szerettem volna, akkor sem tudtam volna a szüleimmel tartani, de ez nem segített, csak rontott a helyzeten, utáltam magam, annyira utáltam magam, ahogy még soha senkit, és ez – hiába voltam csak tizenhárom – cselekvésre ösztönzött.

Nagyon reméltem, hogy a sötét miatt Patrik nem látja a szememet elfutó könnyeket, nem akartam átragasztani rá a gyengeségemet. Féltem a folytatástól, ostoba módon abban bíztam, ha nem tudom meg, azzal talán megmenthetem Patrikot a múltbeli tetteitől.

– Biztosan feltűnt már, hogy mindig van rajtam pulóver – mondta halkan. – Sosem mutatkozok emberek előtt rövidujjúban.

– Ne. – Meglepődve hallottam a fájdalmas nyögést, amiben a saját hangomat véltem felfedezni. Ha az agyam még nem is volt képes kiegészíteni a történet hiányzó végét, a tudatalattim, az érzéseim, vagy valamilyen elrejtett belső énem megtette ezt. – Nem, nem, ne – ismételtem úgy, mintha bármit is számított volna, mintha ezzel megakadályozhattam volna, amit Patrik tett.

– Semmi baj – nyúlt Patrik automatikusan a kezemért, hogy megnyugtasson, hiába az lett volna az indokolt, hogy én nyugtatom őt. Azonban már késő volt, hogy lehiggadjak és elkerüljem a szétesést, túlságosan lesokkolódtam, és túlságosan fájt, hogy egy ember, akit szeretek, bántotta magát. Patrik szomorú mosollyal az arcán vette tudomásul a megingásom, és úgy ahogy voltunk, ültünkben magához húzott, hogy a pulcsijába fúrva a fejem kisírhassam magam, én pedig úgy szorítottam, ahogy talán még embert senki.

Hosszú perceken át öleltük egymást, majd elhúzódtam, elhelyezkedtem törökülésben és szó nélkül magam elé meredtem. Azon gondolkoztam, hogy miért van az, hogy az élet mindig a legjobb, legtisztább emberekkel a legkegyetlenebb, és miért mindig ők sodródnak a végletekig a depresszióban.

– Mit csináltál? – suttogtam elkeseredetten.

– Látni szeretnéd? – kérdezte lágyan, mire bólintottam. – Biztosan? – faggatózott tovább, mire összeszedtem magam annyira, hogy megtaláljam a hangomat.

– Igen, biztosan. Ígérem, nem fogok elkezdeni újra bömbölni.

Patrik halkan elnevette magát, majd elkezdett kibújni vastag szürke pulcsijából. Csak akkor tűnt fel, hogy mennyire hozzászoktam már a ruhadarabhoz, amikor megláttam a fekete pólója miatt fedetlen alkarját és felkarját. Előhúzta a zsebéből a telefonját, a sötét miatt bekapcsolta rajta az elemlámpát, és a kezembe adta, hogy világítsak vele. A két karját előrenyújtotta és bátorítóan a szemembe nézett.

Nagyon lassan mertem csak rávilágítani az alkarjára. Az ajkamba haraptam, hogy ne szisszenjek fel, legalább most erős akartam lenni, és Patrik legnagyobb megkönnyebbülésére nem is akadtam ki megint. A kissé kidomborodó forradások mindkét kezén a könyökhajlatától a csuklójáig húzódtak, egyenetlenné tették a bőrét. Magamat is megleptem, amikor az egyik kezemmel előrenyúltam, és két ujjam hegyét óvatosan hozzáérintettem a forradásokhoz. Ösztönösen Patrikra néztem, hogy lássam, túl messzire mentem-e, és kutattam a fájdalmat az arcán, amit az érintésem okoz, de semmi ilyesmit nem láttam.

– Ezek csak hegek. Nem fájnak – erősítette meg szóban a néma kérésemet, így ezúttal bátrabban érintettem meg, végigsimítottam a csuklóján. A világításra már semmi szükség nem volt, a görbe, rózsaszínes vonalak az emlékezetembe égtek, így a telefont a földre tettem, a felszabadult kezemet pedig Patrik másik alkarjára tettem. Az ujjbegyeimmel végigkövettem a forradásokat teljes hosszukban, a csuklótól a könyökhajlatig végigsimítottam rajta, majd vissza, közben végig Patrik szemébe néztem.

– Meg akartad ölni magad? – kérdeztem erőtlen hangon, csoda, hogy meghallotta. Sejtettem, hogy ez túl nyílt kérdés, de valósággal kibukott belőlem, muszáj volt tudnom.

– Nem tudom – sóhajtott fel Patrik. – Az egész nap nagyon zavarosan él csak az emlékezetemben. Csak az érzés rémlik, hogy a szakadék szélén táncolok, tudom, hogy bármelyik pillanatban lezuhanhatok, érzem, hogy ezt nem bírom tovább csinálni, és muszáj tennem valamit. Ez lett az a valami – sütötte le a szemét, én pedig egy pillanatra sem hagytam abba a karja simogatását.

– De miért nem kértél segítséget? Ott voltak a nevelőszüleid, ott volt Nátán is, mind szeretnek téged, segítettek volna, ha hagyod.

– Tudod, ez pont olyan, amikor a szakadék szélén valaki fogja a kezed. Vagy felhúz, vagy lerántod magaddal. Ez nem játék, és ebben az egyben a mai napig úgy gondolom, hogy jól döntöttem, amikor nem hagytam, hogy mellettem legyenek és végignézzék az egészet. Mi van, ha a depressziómat átragasztom rájuk? Mi van, ha összeomlanak, amiért egy szerettüket szenvedni látják, de képtelenek segíteni rajta?

Erre nem tudtam mit válaszolni, de nem értettem egyet vele. Azt kívántam, bárcsak vele lehettem volna abban az időszakban, bármilyen indokkal is próbál eltántorítani.

– Tulajdonképpen elkerülhetetlen volt ez az... eset – nevezte meg rövid töprengés után azt, hogy vagdosta magát. – És talán meg is kellett történnie, ugyanis attól a pillanattól fogva, hogy a családom rám talált a fürdőszoba véres padlóján, a nevelőszüleim és Nátán egy pillanatra sem eresztettek. Eleinte ellenkeztem, ugyanis aggódtam azok miatt, amiket az előbb felsoroltam, de utólag már világossá vált, hogy az a vagdosás volt a mélypont, utána már senkit nem sodortam veszélybe a depressziómmal, mert szépen lassan kezdtem kijönni belőle. A családom a fejébe vette, hogy bebizonyítja nekem, az élet akkor is lehet szép és boldog, ha az embernek nincsenek szülei. Nekem ők mutattak rá, hogy mennyi kicsi csoda él köztünk, és iszonyú sokat fáradoztak, hogy rátaláljak az igazi boldogságra. Főleg Nátán, éjjel-nappal támogatott, minden pillanatban.

– Nem is olyan nagy gyökér – ismertem be, mire elnevette magát.

– Vigyázz, nehogy megtudja, hogy ilyet mondasz róla, mert utána azzal fog piszkálni, hogy beleestél – figyelmeztetett, én pedig szemforgatva elmosolyodtam.

– Nem fog elmúlni? – biccentettem az ujjaim alatt lévő hegek felé, mire Patrik elhúzta a száját.

– Sokat halványult, de véglegesen elmúlni soha nem fog. Ezek a forradások nagyjából olyanok, mint a szüleim miatt érzett bűntudatom. Eleve amiatt keletkeztek, és ugyanúgy, ahogy a hegek, a bűntudat sem múlik el soha, hiába fakult már a családom győzködése miatt.

– De Patrik, te túl értékes vagy ahhoz, hogy bűntudattól nyomasztva éld le az életed, ráadásul valami olyan miatt, amiért nem is kéne hibáztatnod magad.

– Milyen ember az, aki nem tudja szeretni a szüleit? – motyogta maga elé. – Milyen ember az, aki nem tud nekik megbocsátani azok után sem, hogy kijavították a hibájukat?

– Cserben hagyott ember, olyan ember, akinek egykor szüksége lett volna a szeretetre, de nem kapta meg, olyan ember, akit magára hagytak – vágtam rá azonnal, de hiába kerestem Patrik tekintetét, nem nézett rám.

– Ez nem így működik. Te tudhatnád a legjobban, a glóriás eset miatt.

– Hogy érted? – zavarodtam össze.

– Bűntudatod van, holott mindenki képes megérteni és elfogadni a döntésedet, maga Glória is megbocsátott, és nem csak hogy megbocsátott, szeret is téged, újra legjobb barátok vagytok.

Ezúttal rajtam volt a szemlesütés sora.

– Az más...

– Nem más – mondta mosolygós hangon. – Hiába tagadod, mi ketten ugyanabban a cipőben járunk. Talán egyszer mindkettőnknek sikerül megbocsátani magunknak.

– Én mindent meg fogok tenni, hogy sikerüljön neked – csúsztattam a kezem az övébe, és megszorítottam.

– Ez fordítva is igaz – viszonozta a szorítást, mire a szívem váratlanul megtelt melegséggel.

Pár perccel később már a kocsiban kókadoztunk, és miközben a belváros felé hajtottunk, mindketten azon szurkoltunk, hogy Patrik ne aludjon el vezetés közben.

– Már mióta csak rólam beszélünk – jegyezte meg Patrik, mire értetlenül néztem rá. – Túl sokat foglalkozunk velem, pedig ez az egész rólad szól, a projektünknek te vagy a főszereplője.

– Miért kezeljük még mindig csak egy projektként ezt az egészet? – kérdeztem bosszúsan, magam sem értettem, miért, de mindig felment bennem a pumpa, ha ez szóba került. – Jó, oké, van benne valami, az elején úgy egyeztünk meg, hogy azért lógunk együtt, hogy te eltűntesd a felszínességemet, de én már nem akarok így tekinteni erre. Rád. Ez így olyan, mintha álmodnék, álmodnám a nyarat, azt, hogy itt vagy velem, de miután felébredek, az egészet elfelejtem, és megy tovább az élet, ahogy van. De ezt nem akarom, ne hagyjuk, hogy ez csak egy álom legyen, nem akarom, hogy az legyen.

Mialatt beszéltem, érzékeltem, hogy Patrik lopva rám pillantgat, meg is fordult a fejemben, hogy szólok neki, azért figyeljen rendesen a vezetésre.

– Én sem akarom, hogy az legyen – mosolyodott el patrikosan, én pedig abban a pillanatban már nem bántam, hogy nem az útra figyel.

~2019.04.28.