Miközben száguldottunk vissza a belváros felé, fáradtan dőltem hátra az ülésen és halvány mosollyal néztem az elsuhanó tájra, vagyis a Dunára meg a gesztenyefákra, amiket bármikor látogattam meg utána, mindig eszembe jutott annak a szép délutánnak az emléke.

– Köszönöm, hogy eljöhettem – sóhajtottam. – Nagyon jól éreztem magam.

– Akkor jó – válaszolta Patrik az anyósüléstől, hallottam a hangján, hogy mosolyog. – Tartottam tőle, hogy unni fogsz minket.

– Unni? Legszívesebben haza se mennék még, hogy tovább tarthasson az élmény – vallottam be, mire a fiúk döbbenten összenéztek.

– A kissé döcögős megismerkedésünk után nem gondoltam volna, hogy nem akarsz majd megválni tőlem – jegyezte meg Nátán nagyképűen.

– Elsősorban nem rólad beszéltem, tahókám – forgattam a szemeimet, mire Patrik felnevetett, lefogadom, hogy ez is jólesett neki.

– De egyébként van benne valami. Nekem sincs még kedvem hazamenni – jegyezte meg Patrik is.

– Hát – kezdte Nátán tűnődve. – Nekem mennem kéne, de lehet róla szó, hogy itthagyom nektek a kocsit. Aztán autózgassatok, ameddig tetszik.

– Komolyan? – dobódott fel Patrik. – Úgy vigyáz erre a kocsira, mint a szeme fényére, csak nagyon jeles alkalmakkor engedi meg, hogy elvigyem – magyarázta meg, hogy miért lepődött meg ennyire Nátán kedvességén.

– Miért vélek felfedezni gúnyt a hangodban? – dünnyögte Nátán. – Vigyázni kell a drágaságra, nem adhatom oda minden második nap az öcsikémnek. Csak kivételes esetekben.

– Hóhó, csak bókoltál te is nekem – vigyorodtam el. – Szóval kivételes esetnek tartasz.

– Kivételesen bosszantó és idegesítő esetnek – pontosított Nátán, én pedig megcsóváltam a fejem. Nem is ő lett volna, ha ezt nem teszi hozzá.

– De mégis bírsz...

– Mondjuk úgy, hogy nem utállak – javított ki ismét, és ekkor már nem tudtam visszafojtani a felháborodottságomat. – Csak hülyülök, te. Egész jó arc vagy, csak ki kell kicsit kupálni.

Szóval ki kell kupálni. Ezzel valószínűleg arra célzott, ami eredetileg Patrik terve is volt, vagyis hogy megszabaduljak a felszínes dolgoktól.

Közben megérkeztünk egy ház elé – zseniálisan arra tudtam következtetni, hogy Patrikéké –, így mindhárman kiszálltunk, Patrik beült a vezető ülésre, én az anyósülésre készültem beszállni, de mielőtt ezt megtettem volna, még Nátán után szóltam.

– Te is... Izé, elég jó arc vagy – dicsértem meg nagy nehezen, és attól sem lett könnyebb a neki való bókolás, hogy a szavaimat hallva önelégült vigyor terült szét az arcán. – De sokkal jobb is lehetnél, ha kicsit kevésbé lennél kibírhatatlan.

Ezt muszáj volt hozzátennem.

– Te beszélsz, királykisasszony? Életemben nem láttam még ilyen kicsi embert így beszólogatni – röhögött ki, mire bosszúsan felsóhajtottam.

– Kuss legyen, Sátán – morogtam, Nátán pedig újra elnevette magát, elköszönt Patriktól, és a kapujuk felé indult, én meg beültem a kocsiba.

– Szerinted – fordultam Patrik felé, miután ketten maradtunk –, tényleg ennyire nagyon törpe vagyok? Mert szerintem nem.

– Nem, szerintem sem – nevette el magát, amiből képtelen voltam megállapítani, hogy komolyan gondolta-e. – De tényleg, ne vedd a szívedre, amiket Nátán mond, ha felfedez valamit, amivel kicsit is tud szívatni, akkor kegyetlenül kihasználja.

– Vagyis nem vagyok alacsony – nyugtáztam.

– Nem, kifejezetten magas vagy. Egy százhatvan centis magas ember – mosolygott rám, de olyan kedvesen, hogy képtelen lettem volna megharagudni rá.

– Akkor jó. És hová fogunk menni? – kérdeztem rá az úticélunkra, bár sejtettem, hogy mint az a Patrikkal való találkozásainkkor lenni szokott, ezúttal sincs konkrét programunk. Azt már sikerült megtanulnom tőle, hogy a spontánság majdnem mindig jobb, és mindig kevésbé erőltetett, mint az előre eltervezés.

– Fogalmam sincs – vonta meg a vállát, épp ahogy vártam. – Javaslat?

– Inkább csak autózzunk összevissza a városban.

– Oké – bólintott, látszólag örült a válaszomnak. Úgy fél percig némán haladtunk, elgondolkodva néztem a rohanó pesti embereket az ablakon keresztül, és hirtelen nagyon örültem neki, hogy én ott és azzal vagyok, akivel vagyok. A mozgalmasság, a zajos programok, a menő diákok társasága ekkor egyáltalán nem hiányzott, hiába ezek jelentették azelőtt az életemet. Szerencsésnek éreztem magam, hogy egy olyan fiú mellett ülhetek, mint Patrik, egy olyan autóban, ami nem tart sehová, annyi időnek birtokában, amennyit csak szeretnék. – Igazából alig tudok rólad valamit – szakított ki Patrik a gondolataimból. A fejemet félrebillentve néztem rá, így magyarázatba fogott. – Te tudod, hogy a két szenvedélyem a zongora és a foci, még a családi hátteremről is tudsz, én viszont nem tudom, hogy te miket szeretsz csinálni, és semmi mást sem azon kívül, hogy tizenhét éves vagy és van egy nővéred. Meg persze egy tökéletes barátod és menő haverjaid.

– Ja, hát nem igazán van mit tudni rólam. Ez vagyok én, amit elmondtál – vontam vállat, de Patrik olyan hitetlenkedő pillantást vetett rám, hogy inkább pontosítottam. – Jó, nyilván nem csak ennyi, de a lényeg ez.

– Ne viccelj már. Mit szeretsz csinálni?

– Teniszezek – válaszoltam rögtön, de amint átgondoltam a dolgot, már nem tűnt olyan hitelesnek. – Oké, ez pont nem volt jó példa, csak Dalma kérésére kezdtem teniszezni, hogy ne legyen egyedül, igazából nem is szeretem annyira – vallottam be.

– Na, kell hogy legyen valami, amit tényleg szeretsz. Önmagáért a dologért – noszogatott, én pedig elgondolkodtam. Őszintén szólva tudtam volna mit válaszolni, de arról nem szívesen beszéltem másoknak, meg aztán már jó rég száműztem is a gondolataim mélyére. Végül mégis úgy döntöttem, megosztom Patrikkal, ő volt az az ember, akivel mertem őszinte lenni, mert tudtam, hogy a rólam elhangzott dolgok biztonságban és a lehető legjobb helyen lesznek nála.

– Tulajdonképpen van valami. Érdekel az irodalom – nyögtem ki nagy nehezen, majd kissé felbátorodva folytattam. – És a versek, a költészet. Meg a szavalás, de legjobban a színészet.

Patrik csodálkozva nézett rám egy pillanatra.

– Szeretsz szavalni?

– Igen – bólintottam zavartan. – És színészkedni. Kiskoromban egy csomó színdarab szövegét betanultam, az összes szereplőét, és egymagam megpróbáltam eljátszani az egészet. Tíz szereplő helyett... – mosolyodtam el az emlékek hatására, ahogy eszembe jutott a buzgóságom, meg hogy milyen hülye látványt nyújthattam, miközben egyedül teszem az agyam a szobámban. Aztán szinte rögtön zavarba jöttem, és hirtelen nem is tudtam, miért osztottam ezt meg Patrikkal. – De kicsi voltam és őrült.

– Ne, ne mentegetőzz, Dóri, ez fantasztikus! Színésznő szeretnél lenni? – pillantott rám csillogó szemekkel, jobban feldobta a dolog, mint vártam.

– Ööö, nem. Már nagyon régóta nem foglalkoztam a dologgal, biztos vagyok benne, hogy nem ez lesz a jövőm – mondtam feszengve.

– De miért? – kérdezte csalódottan. – Miért hanyagolod, ha ennyire szeretted régen?

– Ez bonyolult... – sütöttem le a szemem, Patriknak azonban zseniális képessége volt ahhoz, hogy ráérezzen arra, amit el akarok hallgatni.

– Ugye nem az van, amire gondolok? – kérdezte fenyegető hangsúllyal. – Hogy azért mondtál le az álmodról, mert nem tartod elég menőnek?

– Te ezt nem érted – vágtam rá dühösen. – Ha a barátaim megtudnák, hogy nemcsak a költészetet, hanem az irodalmat is imádom, jól körberöhögnének, aztán következő nap már nem is lennének barátaim.

– Akkor ideje lenne másik barátok után nézned. Mert ha ez valóban így lenne, ahogy mondod, akkor a jelenlegiek igazából nem is azok – mondta komoran.

Jó darabig nem szólaltam meg ezután, és Patrik sem, valószínűleg beletörődött, hogy megsértődtem. Persze, volt benne igazság, nem esett túl jól, hogy állandóan mindenki a fejemhez vágja, hogy szarul választok barátokat, de nem ez volt a hallgatásom fő oka. Eszembe jutottak bizonyos emlékek, keserű emlékek, amik túlságosan elszorították a torkomat ahhoz, hogy beszélni tudjak.

– De nem is ez a fő oka, hogy lemondtam róla. Anyukám is színésznő volt régen – mondtam halkan, és szemlesütve vártam Patrik reakcióját.

– De ez miért hátráltat? Biztosan örülni fog, ha a nyomdokaiba lépsz.

Gondoltam, hogy nem fogja érteni, hogyan is érthette volna? Szaggatottan felsóhajtottam, halvány mosollyal néztem Patrikra, biztos voltam benne, itt az ideje, hogy én is beavassam őt a múltam egy fontos darabkájába. És ezt márpedig mosolyogva fogom megtenni – határoztam el. – Bármi is volt anyu célja azzal, hogy otthagyott két kisgyereket édesanya nélkül, nem fogom elhagyni magam.

– Sajnos ez ennél egy kicsit összetettebb. Anyu nem fog velem örülni, ha színésznő leszek, mert az az igazság, hogy nem élünk együtt. Fogalmam sincs róla, hogy hol van – vallottam be. Patrik nem elkerekedett szemekkel, tapintható csodálkozással meredt rám, ahogy vártam, hanem részvétteljesen és pont úgy, mint aki rosszat sejt. Utólag persze rájöttem, hogy ez a tapintatosság a saját személyes élményeivel magyarázható.

– Hogy érted? – kérdezte szelíden, és bár nem tette hozzá, a viselkedése elég egyértelműen sugallta, hogy ő nem erőlteti, csak akkor beszéljek róla, ha én is szeretném.

– Annyi a lényeg, hogy a szüleim hétéves koromban elváltak, anyu pedig ezután lelépett – foglaltam össze a dolgokat. Keserűen elmosolyodtam a gondolatra, hogy képes voltam három másodperc alatt összefogni azt, ami tíz éve sebként éktelenkedett a szívemen. – Életem első hetén voltam túl az iskolában aznap reggel, amikor már úgy ébredtem fel, hogy anyu nem volt velünk. Apu megpróbálta elmagyarázni nekünk, hogy miért történik ez, és miért váltak el, de képzelheted, hogy a nővéremmel gyerek fejjel mennyit értettünk belőle. Csak azt tudtunk, hogy anyu elment, éreztük, hogy nem jön vissza, ez pedig eléggé megijesztett minket ahhoz, hogy mindketten bucira sírjuk a fejünket. Idővel persze megértettem, de... az ilyesfajta fájdalom nem múlik, ezt talán te tudod a legjobban – pillantottam szomorúan Patrik arcára. – Olyan bonyolult érzéseim vannak anyuval kapcsolatban. Nagyon dühös vagyok rá, nagyon fáj, amit tett, de ugyanakkor szeretem őt. Ennyi év után is, úgy is, hogy már szinte nem is emlékszem rá, úgy is, hogy elhagyott minket, úgy is, hogy míg másokat az édesanyjuk nevetésre késztet, én annyit sírtam miatta az utóbbi években, amennyit talán egész hátralévő életemben fogok. Úgyhogy ja, általában elég érzékenyen érint, ha szóba kerül anyu.

– Nagyon sajnálom. – Ez a két szó volt az, aminek majdnem sikerült kibillentenie az egyensúlyomból, ami hallatán hiába sütöttem le a szemeim, ugyanúgy megteltek könnyel. Ha bárki más mondta volna őket, üvöltve ráförmedek, hogy nem kell a sajnálata, hagyjon békén engem. Azonban Patriknál ez meg sem fordult a fejemben. Mégpedig azért, mert tudtam, ő nem csak üres szavak mögé rejti a szánakozását, ahogy mindenki más, nem azért mondja, mert úgy érzi, kötelessége ezt mondania egy félárvának, hanem azért, mert valóban így is gondolta. Pontosan tudta, hogy mi mindennel jár, ha egy gyerek nem tud az édesanyjára támaszkodni, és a szavai alapján nagyon sajnálta, hogy nekem is meg kellett tapasztalnom ezt.

Csak egy biccentésre futotta tőlem, és jó egy percbe telt, mire össze tudtam szedni magam.

– Szóval ő a fő oka annak, hogy nem akarok színésznő lenni. Régen, amikor még színészesdit játszottam a szobámban, azt azért csináltam, és azért élveztem annyira, mert úgy éreztem, ilyenkor közelebb vagyok anyuhoz. Ez azonban ma már inkább megrettent. Nem tudom neked megmagyarázni, miért, egyszerűen így van – sóhajtottam.

– Remélem, hogy egyszer majd meggondolod magad – szólalt meg Patrik rövid hallgatás után. – Gazdagabb lehetne a világ egy csodás színésznővel – mosolygott rám azzal az igazi szeretetteljes, szívmelengető patrikos mosolyával, amire ösztönösen reagáltam, és igyekeztem minden hálámat belesűríteni egy pillantásomba. – És Dalmával mi a helyzet? – váltott témát Patrik újabb némán töltött percek után.

– Komolyan rólam akarunk egész végig beszélni? – kérdeztem szórakozottan. Sosem voltam túl fesztelen, ha magamról kellett beszélnem másoknak, főleg akkor, ha az érzéseimről, a múltamról, a kapcsolataimról, Patrik mellett pedig már konkrétan meztelennek éreztem magam, annyi mindent tudott már rólam. Mondjuk ez fordítva is igaz volt.

– Ne feledd, ez az egész rólad szól – vont vállat. – Én azért vagyok itt, hogy segítsek megtalálni önmagad meg az igazi énedet. És persze azért, hogy mire Ádám nyár végén visszajön, őszintén tudd szeretni őt.

Épp úgy beszélt, mint aki már el is felejtette, milyen felejthetetlen délutánt éltünk át együtt. Mint aki arra sem emlékszik már, hogy milyen vigasztalóan ölelt, amikor a világom összezuhanni látszott, és arra sem, milyen erősen és remegő kézzel szorította a kezemet, amikor a múltja megtámadta és csak rám tudott támaszkodni. Fogalmam sem volt, hogy miért, de ez különös bosszúsággal töltött el. Azonban nem tettem szóvá, inkább válaszoltam a kérdésre, amit feltett.

– Fogalmam sincs, mi van vele. Millió üzenetet kaptam tőle az összes közösségin, de egyiket sem áll szándékomban megnézni.

– Inkább legyen vége ilyen rondán a barátságnak? – kérdezte Patrik, és bár nem nézett rám, éreztem, hogy a célja, hogy elindítson bennem valamit. Valamit sikerült is, mégpedig az értetlenséget és a kíváncsiságot, hogy mégis mi a fenére célzott.

– Mi van?

– Tudom, hogy szeretted Dalmát. És ha ez így van, akkor legalább egy kicsit jó barátnőnek kellett lennie. Ha nem válaszolsz az üzeneteire, az utolsó közös emléketek az lesz, hogy ráordítasz a plázában, szeptemberben meg aztán bámulhatjátok egymást gyűlölködve a folyosón, ott már nem lehet segíteni. Úgyhogy biztos vagy benne, hogy ilyen rondán akarod, hogy vége legyen? – kérdezte meg újra. A hangja olyan nyugodtan csengett, mintha tisztában lenne vele, hogy igaza van, ez pedig feldühített.

– Patrik, ennek a barátságnak akkor sem lehetne szépen vége, ha nagyon akarnám, hogy lehetne békében lezárni, ha egyszer Dalma lefeküdt a barátommal? Te most tényleg arra buzdítasz, hogy válaszoljak neki, elfelejtsek mindent, és viselkedjünk egymással ugyanúgy? Azt hittem, nem kedveled Dalmát, és megveted azért, amit velem csinált – közöltem kissé sértetten.

– Persze, hogy megvetem. Undorító, amit csinált, és felháborító, éppen ezért soha nem fogom már megkedvelni, olyat sem mondanék soha, hogy felejtsd el az egészet, hogy aztán minden ugyanolyan lehessen, mert akkor Dalma megnyugodna, hogy bármilyen messzire elmehet, mert bármit elnézel neki. Én nem ezt kérem. Csak azt, hogy bocsáss meg neki. Neked lesz rossz, ha a gimis korodra visszagondolva egy szörnynek látod a legjobb barátnődet, téged fog tönkretenni, ha még hosszú hónapokig dédelgeted a haragot, a bosszúvágyat meg a keserűséget. Nem sokkal egyszerűbb megbocsátani?

Patrik volt a legjobb ember, akit csak ismertem. Bármi lett is volna Dalma bűne, ő a helyemben akkor is a megbocsátás mellett döntött volna a haragtartás helyett. Csodáltam a hihetetlen nagylelkűségéért, és nagyon is szerettem volna ebben hasonlítani hozzá, azonban a büszkeségem túlságosan meg lett sértve ahhoz, hogy ennyivel meg tudjon győzni.

– Neked talán egyszerűbb – ingattam a fejem. – Én még nem tudom megtenni, talán soha nem is fogom tudni.

– És a többi barátoddal mi van? – kérdezte Patrik váratlanul. – Velük nem találkoztál a szünetben?

– Dalmán kívül van még pár közelebbi barátom, de ők... fogalmam sincs, hol vannak. Valószínűleg elmentek egyikükhöz nyaralni – tippeltem egy Facebookon látott kép alapján.

– Ez ilyen menőknél megszokott „szedjük szét a nyaralót, amíg az ősök nincsenek itthon" csoportosulás?

– Aha, pont olyan.

– És te? – kérdezte Patrik döbbenten, én pedig egykedvűen vállat vontam.

– Engem nem hívtak. Próbálok nem gondolni arra, hogy ez esetleg azért van, mert Ádám nélkül már nem is kellek nekik, de... van egy ilyen sugallata a dolognak – sütöttem le a szemem.

– Nincsen neked egy normális barátod se? – pillantott rám komoran. A kérdés elgondolkodtató volt. És a válasz hívatlanul tolakodott az elmémbe, ki akart törni belőlem, beszélni akartam, valami olyanról, amiről már nagyon régen nem.

– De volt – sóhajtottam az ablakon kimeredve. – Volt egyszer egy lány, még Dalma előtt, akivel igazi és őszinte barátság alakult ki köztünk. Tudom, mit gondolsz a baráti kapcsolataimról, de ez tényleg őszinte volt, még a te szemeddel nézve is. De hagyjuk ezt, nagyon-nagyon régen volt már – ráztam meg a fejem határozottan, hogy megszabadítsam a szomorú gondolatoktól. A szívemet azonban nem voltam képes megszabadítani a fájdalomtól.

– Mi történt? – kérdezte pár másodperc hallgatás után. – Csendes volt a hangja, lágy és különösen megnyugtató, talán ez volt az, amivel újra beszédre tudott bírni. Eddig soha senkinek nem vallottam be, hogy mi történt pontosan, képtelen voltam őszintén beszélni róla, nem beszélve a sebekről, amiket feltéptem volna. Az volt a vicces, hogy igazából nem is nekem kellett volna sérülve lennem... Ezek csak a bűntudat okozta sebek voltak. Patrik pontosan tisztában volt a régi hegek okozta fájdalmakkal, soha nem kérte volna, hogy meséljem el, ha nem segíteni akart volna. Csak könnyíteni szeretett volna a terheimen, ezáltal a lelkiismeretemen, és ezt én is pontosan tudtam, így készen álltam rá, hogy feltárulkozzak neki.

– Glóriának hívják – mondtam ki a nevét. Elhagytuk a belvárost és megint a Duna-parti gesztenyefák mellett száguldottunk, a gondolataimba merülve bámultam a sötéten hömpölygő folyót. – Én nem voltam mindig népszerű. Pedig lehettem volna, a suli kezdésekor minden esélyem megvolt rá, talpraesett, cserfes gyerek voltam, sok barátom lehetett volna, én lehettem volna, akiből később az osztály nagymenője lesz, de... végül nem lett. Mégpedig Glória miatt, és azért, mert akkor talán még nem voltam szar ember. Hogy is mondjam... Glóriáék családja egyáltalán nem volt gazdag, az egyik szülője munkanélküli volt, a másik takarító. Ezt mi a suliban még nem tudtuk, csak azt láttuk, hogy Glória ruhákat tekintve elég furcsa volt, itt most arra kell gondolni, hogy összesen egy volt neki minden ruhadarabból, és szinte kivétel nélkül minden holmija kicsi volt rá, ami nem is csoda, ha egyszer nem volt elég pénz újat venni...

Összefoglalva tehát szürke kisegér volt piszkos ruhákkal, alacsony és nagyon vézna alkattal, alig hallotta egyáltalán valaki beszélni. És a gyerekek olyan nagyon gonoszak tudnak lenni... Mondom, akkor még talán jó ember voltam, már akkor is jó nagy szám volt és kimondtam, amit gondoltam, így megvédtem Glóriát, amikor egyszer odáig fajult a csúfolódás, hogy elsírta magát. Ezzel elértem, hogy leszálljanak róla és békén hagyják, de ugyanakkor azt is, hogy mellőlem elpártoljanak, már nem voltam én senki az osztályban, csak a bunkó kiscsaj, aki még azt sem hagyja, hogy a többiek szórakozzanak. Nem volt durva a kiközösítés, amiben részem volt, de elég erősen érezhető volt ahhoz, hogy teljesen kikészüljek tőle. Sokáig nem volt egy barátom se, anyu is akkortájt lépett le, szóval az egy elég nehéz időszakom volt, hiába voltam alig hétéves. Aztán egyszer, amikor kikéredzkedtem tornaóráról, mert már túlságosan besokalltam, és az öltözőben sírva fakadtam, Glória utánam jött. Hiába az én döntésem volt, hogy kiállok mellette, gyűlöltem őt, őt okoltam, amiért egyedül maradtam, így eleinte nagyon gorombán fogadtam a közeledését. Első alkalommal nem is jutott semmi eredményre, én bőgtem az öltözőpadon, ő meg csendben ült mellettem, de ezután sem adta fel, szép lassan közeledett hozzám, én pedig fokozatosan hagytam fel a tiltakozással.

Talán ezért is tudott ilyen erősre kovácsolódni ez a barátság, mert lassan, fokozatosan és nem kényszerből alakult ki, egyszerűen megszerettük a másikat és elfogadtuk annak, aki. Egy percig sem zavart, hogy Glóriáék hogy állnak anyagilag, és őt egy percig sem zavarta, hogy a lepcses szám miatt például képtelen voltam a titoktartásra. Szerettem őt, mert egy magányos korszakomban felkarolt, ő pedig szeretett engem, mert egykor megvédtem, amikor senki más, és szerettük egymást, egyszerűen azért, akik voltunk. Talán életem legszebb egy-másfél éve volt, amíg barátok voltunk. De aztán harmadikban... Harmadikban tönkrement minden – haraptam be a számat, de olyan erősen, hogy azonnal megéreztem a fémes ízt. Átkoztam magamban a hülye könnyeket, de nem segített, attól még rendületlenül tolultak a szemembe. Annyira fájt visszaemlékezni.

– Mi történt harmadikban? – kérdezte Patrik csendesen. Nem nézett rám, de egyik kezével elengedte a kormányt, és az enyémekbe fűzte az ujjait. Az a gyengéd szorítás, és a támogatás, amit vele jelzett, adott egy kis erőlökést, hogy folytatni tudjam.

– Glória leukémiás lett – hadartam el csukott szemmel. Éreztem, hogy Patrik engem néz, és tudtam, mire gondol, így gyorsan magyarázatba fogtam. Illetve próbáltam. – De nem... Mármint végül... Szóval ő...

– Él még? – segített ki.

– Igen. Igen, él – bólintottam nagyot nyelve. Ha Glória meghalt volna, talán már én sem élnék. Azt nem bírtam volna ki. – Az a legszörnyűbb, hogy fogalmam sincs, hogy és mi történt. Nem értek semmit, legfőképpen saját magamat. Egyre többet hiányzott a suliból, végül már nem is járt be. Az osztályfőnökünk elmondta, hogy rákos. Az osztály pedig megijedt. És én is megijedtem. Megrémisztett minket, hogy életünkben először találkoztunk a halállal, még ha közvetett formában is, még ha ugyanannyi esélye is volt Glóriának rá, mint az életre. Attól még a lehetősége ott volt, egy velünk egyidős kislányban. Egyszerűen nem tudtam felfogni, Patrik, nagyon megijedtem. És... – halt el a hangom, amikor ahhoz a bizonyos kényes részhez érkeztünk. – Én nem kerestem többet Glóriát. Sőt, még ami kapcsolat volt vele, azt is megszakítottam. Nem tudom megmagyarázni, képtelen voltam kezelni a helyzetet, képtelen voltam elfogadni, hogy a lány, akit annyira megszerettem, halálos beteg, nem tudtam lereagálni, így kihátráltam az egészből. És ez életem legrosszabb döntése volt, ami azóta nem hagy nyugodni, egyfolytában kísért és néha úgy érzem, megfulladok a lelkiismeret-furdalástól, de basszus, meg is érdemlem, de mennyire, hogy megérdemlem. Patrik, én magára hagytam őt. Magára hagytam egy nincstelen, tiszta lelkű és jószívű lányt a halál torkában, mert nem tudtam félretenni a saját kicseszett gyávaságomat. – A hangom kontrollálhatatlanul remegett és a mondat végén el is csuklott. Ez csak fokozta a saját magam ellen irányuló tehetetlen dühömet, olyan nagyon gyengének és gyávának éreztem magam. – És én nem... – folytattam volna, beszélni akartam, de a testem reakció egyértelműek voltak, remegtem, mint a nyárfalevél, a gombóc túlságosan fojtogatta a torkom, hogy beszélni tudjak és képtelen voltam visszapislogni a könnyeimet.

– Semmi baj, Dóri, nyugodj meg – nyúlt felém Patrik, de elrántottam a kezemet. Nem akartam, hogy segítsen, fogalma sem volt, mi játszódott éppen le bennem, milyen régi dolgok törtek felszínre, hány régen látott démonom jelent meg újra, akikkel meg kellett küzdenem. – Nem tehettél mást...

– Hogy ne tehettem volna?! Ha bárki más lett volna a helyemben, aki kicsit is jobb ember és kevésbé önző dög, mint én, nem így döntött volna, ahogyan én, nem szép csendben kihátrált volna a helyzetből, hanem segítette volna a halálos beteg barátnőjét!

– Dóri, nyugodj meg – ismételte Patrik, tisztán kihallatszott a hangjából az aggódás. Megpróbált lecsillapítani, de már nem tudott, a bennem lévő keserűségbomba robbanni akart. – Csillapodj le, és kitalálunk valamit...

– Semmit nem tudsz, nem érted, mit érzek, nem tudod, mi történt!

– Dóri...

– Gyűlölöm magamat, Patrik! – ordítottam rá pattanásig feszült idegekkel. Patrik néma csendben leparkolta a kocsit az út mellé, és felém fordult, ezzel is biztatva arra, hogy adjam ki magamból, ami bennem van. Én pedig kiadtam. Azt hittem, felrobban a mellkasom, annyira fájt már a szívem a sok elfojtott sérelemtől. – Gyűlölöm magam, amiért nem tudtam kitartani valaki mellett, akit szerettem! Tessék, kimondom: Rohadtul semmi értelme nincs annak, amin fáradozol, belőlem soha nem csinálsz már jó embert, ha levetkőzteted velem a népszerűség okozta csillogást és a többi baromságot, eredményül nem értéket és tiszta személyiséget fogsz kapni. Csak egy romlott és megcsonkított embert, aki azért burkolta magát csilivili csomagolópapírba, hogy elrejtse a romlottságát és megcsonkítottságát.

Épphogy végig tudtam mondani az utolsó mondatot, rögtön utána a sírás megrázta a testemet. Előregörnyedtem, a tenyerembe temettem az arcomat és csak zokogtam tehetetlenül, perceken keresztül.

Egy idő után érzékeltem, hogy Patrik a hátamra teszi a kezét és lassan elkezdi masszírozni a gerincem mentén, talán csak ez volt az, ami miatt végül sikerült lecsillapodnom. Ha nincs ott velem, száz százalék, hogy nem tudom abbahagyni a sírást. Újabb percek elteltével már eljutottam odáig is, hogy fel tudtam egyenesedni és a szemébe néztem. Patrik mindig is az a fajta volt, aki az ilyen helyzetekben nem erőltetett semmilyen kérdést, csak csendben megvárta, amíg képes vagyok magamtól beszélni, és ezzel a néma támogatásával sokkal többet segített.

– Mint mondtam, túlélte. Ő mindig is nagy harcos volt – mosolyodtam el halványan és szomorúan, ahogy a törékeny, mégis élettől duzzadó kislányra gondoltam, aki egykor Glória volt. – Nagyon nem volt könnyű dolga. A szülei nagyon szerették, és ez nagy érték, de vannak olyan helyzetek, amikor sajnos a pénz mégis csak többet tud érni a szeretetnél, pont ilyen példák a kemoterápiás kezelések. Nagyon valószínű, hogy nem boldogultak volna külső segítség és hozzájárulások nélkül... De... Glória felgyógyult, már nem beteg. Egy másik gimibe jár és ugyanúgy, mint mondjuk én, jövőre fog érettségizni, szóval a betegsége után nagyjából jól alakultak a dolgok, csak hát... Ettől még szar ember vagyok – tártam szét a karom.

– Nem, Dóri, nem vagy az – rázta meg a fejét Patrik komoran és mélyen a szemembe nézett. – Az, amikor ez az eset történt, nagyon régen volt. Ne az alapján ítéld meg magad, hogy mit és hogyan tettél sok évvel ezelőtt. Igen, az akkori önmagad hibát követett el, de az akkori önmagad kisgyerek volt, kisgyerek, akitől senki nem várhatja el, hogy viselje a döntései következményeit, így arra a Dórira sem lehet mondani, hogy szar ember, nemhogy a mostani Dórira. Ha ez zavar téged: Hidd el, ha újra abba a helyzetbe kerülnél, már nem döntenél úgy.

– Honnan tudod? – kérdeztem lehangoltan.

– Onnan, hogy látlak – mosolygott rám őszintén. – Látom, mennyire szereted a nővéredet, mennyire szereted még mindig az anyukádat. Lehetetlenség, hogy Katát valaha is cserben hagyd, ha Glória még az életed része lenne, vele is ez lenne a helyzet. Hiába nem hiszed el, aki így tud szeretni, az rossz ember nem lehet, és hiába nem hiszed el, Dóri, te igenis értékes vagy. Egy értékes ember, akit túl sok dolog sebzett már meg életében, éppen ezért túl bizalmatlan vagy az emberekkel szemben ahhoz, hogy kimutasd ezeket a sebeket. Valóban beburkoltad magad a csilivili csomagolópapírral, de ha valamilyen módón sikerülne kicsomagolnom téged, egyáltalán nem romlottságot találnék. Hanem tudod mit? Csodát. Te magad vagy a csoda, olyan csoda, amiket megtanítottam észrevenni, csak éppen nem az apró fajtából.

Érzelmileg túlságosan próbára lettem téve ahhoz, hogy egy ilyen gyönyörű monológ után gátat tudjak szabni a meghatottságomnak.

– Bocs, gáz vagyok, tudom, de nem tudok nem bőgni – nevettem el magam csuklásszerűen, és a könnyeimen keresztül széles mosollyal néztem Patrikra. – Csodállak, amiért ilyen jó ember tudsz lenni, holott neked talán még több nehézséggel kellett életedben megküzdened, mint nekem. A legjószívűbb, legszerethetőbb ember vagy, akit ismerek, túlzás nélkül. Te vagy a csoda, Patrik.

Őrület, hogy megint mennyire zavarba jött pár mondatomtól, főleg azután, hogy ő milyen hegyi beszédet nyomott le. Alig tudtam visszatartani a nevetésem, ahogy az arcára néztem.

Elpirult, és már megint ott volt az a szégyenlős patrikos mosoly, amit egyre inkább a szívembe zártam. Ha elvesztettem a talajt a lábam alól, ő volt az, aki mindig ott volt, hogy megfogja a kezem és vezessen. Ő volt a fény a sötétségben.

~2019.02.09.